Állkapcsa szinte kínzóan nyögött és ropogott bele abba, amekkorát ásított, erre mondanák, hogy akár a lelkéig is lelátnak, olyan mélyről jön és olyan nagyra tátotta a száját, ha belerepült volna egy kismadár, azt bizony könnyedén be is kapta volna. Egyes más tanulmányok szerint csupán csak az agy oxigénhiánya okozza ezt, köze nincs álmossághoz meg minden nyavalyához, mint mondjuk most az a konstans unalom, ami a napokban jellemzi, mert bizony igaz, nincs mindig vívás és vívódás, nincs mindig ellenfél meg kiálló akárki, itt vannak a diákévek, órákra jár vagy épp ellógja azokat, ki mit tart számon ugyebár, néha tanul is, mégsem hülye és nem is lehet az, akármennyire ön-, és környezetpusztító életmódot folytat, akármennyire ott az aranykanál, azért van egy szint amit maga sem, meg a társadalom sem akar elhanyagolni. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem unhatja és utálhatja a dolgokat. Ellenkezőleg.
Ásításművészete után a karját vakarja, bőven volt idő arra, hogy minden apró karcolás már a gyógyulás útjára lépjen és már kellemetlen legyen. Először fáj, aztán kínoz, nem mintha sok körbe lenne rá, lerágja vagy beszakad, aztán így annyira nem is vészes, a sebtetőt mégis lekaparja, aztán pedig kezdődik minden előröl. Lábával finoman dobol, látványosan égre mereszti a tekintetét, mert hát óra is, lények is vannak jelen a területen, a hátsó részlegen áll, nem kívánkozott előre, a toporgó lelkes alakok mellé állni, hiába észak, van akiket pár szőrös láb és több fog le tud nyűgözni és hazudna, ha vele ez nem történt volna meg, de a mai túl aranyos az ő elvárásainak, a mai nap is az, hiába a csend, az ő alvása és amúgy mindene feszült, mint egy kifeszített ideg a számszeríjon, kérdés, minek, ha nincs mire lőni. Körbetekint, keresi a saját arcokat, de hát vagy ő áll szar helyen, vagy amúgy nekik volt annyi eszük, hogy kihagyják az unalmas, ő volt most az a stréber, aki elment, megjelent és még végig is szenvedi – bár ez még nem dőlt el, lehet beveri a közelben álló orrát csak úgy és akkor már elintézte magát legalább, a büntetéseken rendszerint nem jelenik meg, vagy ha igen, jobb, ha el is halasztják, nem épp arról híres, hogy csak úgy meghajlik az ilyen apróságok miatt, ameddig nem akasztással fenyegetik, vagy rosszabbal, meg sem hallja. Szereti a prefektusok arcát, azokét, akik még próbálkoznak, mikor kiejtik a dolgot és ő röhög, vagy meg sem áll, írd a többihez, mint a nagyok. Vagy persze le is nyúlhat a torkán, valakire ráteríti a rókabőrt és akkor semmit sem kell szenvednie a büntetések tudatában, mégsem cselekszi meg egyiket sem, hanem mint valami reménysugár, vagy csak lehetőség, úgy bontakozik ki előtte egy újabb dolog, amivel elütheti az időt. Vagyis, akivel.
Hátulról kiszúrva és megközelítve cserkészi be az áldozatát, már megszokásból majdnem bagót is tűz a szájába, de kezei zsebében kötnek ki, megáll mellette, finoman löki meg vállával az övét, hát ez egész aranyos is lehetne.
- Hella – egy másik alakot odébb szorítva foglalja el a helyét, nem szívbajos, ha valaki útban van, akkor útban van, meg hát egy ideje már van egy hírnév, ami sokaknak ijesztő és elég, hogy mindig legyen helye. - Rémesen unatkozom. Mondd, hogy téged nem szédített meg ez a szar és segítesz meglógni innen... - szusszan, nem beszél hangosan, tekintete a birtok távolabbi részei felé siklik, arra menne, elég nagy, hogy elrejtse őket, a tanár meg már látta, nem mondhatja, hogy nem jelent meg, az nem volt benne, hogy maradnia is kell. Vagy hát, illene, de az illem a lányoknak való.
- A többinek legalább volt esze és itt sincs, azt se tudom, én minek – vakarja megint meg a karját, kivárja, hogy mint mondd a másik, aztán egyedül vagy vele, de ő befejezettnek tekinti az órát. Főleg, hogy tudomása szerint, ebből most dupla adagot kapnak.

Lehet, hogy ma is inkább valahova máshova kellene vinni magát és a fene sok idejét. Nem egyforma ő sem, egyik nap nagyon bírja a pörgést, a másik nap meg… Hát csinálja ő, de messze kalandozik az elme. Jó a kérdés, hogy mi a fene lesz majd akkor, amikor itt mindennek vége és majd kint kell produkálnia magát, viszont az nem kérdés, hogy a kötelesség vagy az akarat győz-e. Talán nincs sok jó tulajdonsága, vagy ha az egészet nézi, akkor egy sem, de az igenis az saját maga számára, hogy tudja, mikor mit kell és persze ott a lojalitás is, mind a család, mind a többi felé, mellette a rosszak tündökölnek és jegyződnek meg, de rég nem figyel már olyasmi kicsinyességekre, mint hogy mit gondol róla az átlag, vagy akárki más. Ebbe meg aztán bőven bele is fér az, hogy most unatkozik és látványosan valami másra készül. Nem jó alvó, de megvannak azok az órák és témák, ahol bizony ő is képes egy jót szundítani, még ha ennek egy tanár sem a rajongója, viszont azzal általában nem egyedül van, a többség meg sokszor győz. Idekint kicsit nehezebb és kényelmetlenebb lenne ugyan, mégse ez lenne az első, hogy a földön dől le, de szinte látja, hogy akik ébrenléte alatt nem, azok akkor bizony nagy pofával lennének és ha sajgó bordákkal ébredne, az nem lenne a véletlen műve, egy-két lábfej tuti az álom alatt rúgna bele. Meh. Nem adja meg nekik ezt az örömet.
A félretúrt méltatlanság kicsit a lábfejére tipor köszönetképp, ezt meg ő nem veszi észre, már a hátát mutatja csak neki és figyeli a lány arcára költözött vigyort, hát csak ezt kell látni, ilyenkor már minden el van döntve, minden oké, mert nem elég ha látnak, kell az is, hogy a tekintetben ott legyen a plusz is, egy kevéske, nem pedig az undor vagy a megvetés vagy akár maga a félelem. Hella szerencsésen nem épp az a lány, aki reszket mikor hozzászól, így minden gond nélkül karolja át finoman a vállát, viszonozva a vigyort maga is.
- Akkor jót gondoltam, hogy ez most neked sem jön be. Meg.. a fele brigádnak, csak ők fosnak, hogy kikapnak érte. No mindegy is, nem velük akarok lenni, ez tény - von aprón vállat, az már más, hogy ők ketten most mit tudnának élvezni, ha a tanár most változtatna az anyagon, mi tudná őket itt tartani. Immáron semmi, veszett ügy ez már, nem is tiltakozik az ellen, ahogy terelni kezdi a szabadság felé, közben töri az utat, figyeli, ahogy kelletlenül vagy akarva húzódnak odébb, gondolják ők, hogy mennek hátra beszélgetni, mint ahogy egy páran már, de ha jól látja, van, akik más beadandót körmölnek, mikre nem jó egy unalmas óra. Na de ennyire nincs veszve minden, hogy akármit írjon.
- Nem baj, majd máskor jön az a plusz pont, ebből itt csak ásításfesztivál lesz, a végére már azt se fogják tudni, milyen órán vannak. Mintha mostanság minden órán erre vagyunk kárhoztatva vagy csak én látom azt, hogy nem akad egyelőre új és érdekes? - lehet nem kellene lógni vagy hát másra figyelni. Vagy most, mivel már kúsznak az év vége felé, már nem jön sok új. Mindegy is. Figyeli merre indulnak, és örül, mert az a környék mindig is jó és érdekes, és nem mellesleg, nem kerülnek szemek elé sem, hogy kellemetlen kérdésekre kelljen kellemetlen válaszokat adni. Mindenkinek könnyebb lesz így. Lustán nyújtózkodik menet közben, mintha az óra unalmas terhe most zuhanna le a tagjairól, most szabadulna fel és tud végre lazítani is. No igen, a tilosban járkálás mindig is felszabadítóbb.
- Nem tiltakozom ellene, odabent még a legyek is érdekesebbek amúgy. Bár nincs nálam a nyúlcipőm, szóval remélem megvédesz, ha olyat látunk - vigyorodik el, hiszen neki aztán majd pont kell a védelem vagy épp bármi cipő, de nem lehet mindig komolyan beszélni mert akkor száraz lesz és unalmas, meg ha odabent sekélyes is, kifelé azért illik többet is mutatni. Meg, jobb is hallgatni.
- Hmmm. Azt hiszem a folyosón, mert hát ő ide nem jár, de hogy amúgy bement e az órájára, az jó kérdés. Nagy gyerek már, lehet ő is talált jobb alternatívát az ideje eltöltésére, mint most mi - mert valóban nem tudja mindig, merre, van amikor csak utólag, van amikor meg aztán nem is fontos, az életük nagy része egy úton pihen, de vannak külön mellékek, mint mindenkinek. És ez így jó, nem lehetnek állandóan egymás seggében. Most ő amúgy is már az erdőbe tör be hamarost, a határát átlépve figyeli a fák első előőrsét, melynek utolsó darabjai a hegyekig elértek. Legjobb.
- Nos, meddig merészkedjünk?

Sejtelmes és kissé gonoszba nyúló mosollyal bólogat a sorokra, miközben tekintetével körbefutja a többieket, azokat, akiknek sorsát szóban merítik el a talányok mély medrébe, mert miért ne ítélkezzenek ők, aranykör és hatalom, minden körbeveszi őket már mióta, beleivódott bőrükbe, de még a csontokba is, királyi koronát faraghatnának tagjaiból halála után, morbid és mégis tekintélyt parancsoló alkotás lenne, tele erővel, amely mintha sugározná a viselője fejébe korábbi gazdája életfelfogását. És valóban, sokaknak, akármennyire erősek, kitartóak és dúl bennük a küzdelemvágy, egy rabságban tartott, leláncolt vagy akármely módon itt fogott fenevad lesz a legnagyobb izgalom az életükben, mert minek több, kényelmet akarnak, karriert és vagyont, családot, sok porontyot és békességet. De ő nem, neki ez legyen a legunalmasabb, ő igazi vadakkal akar találkozni, két lábon álló, drága ruhákba bújtatott nagyvadak, akiket legyőzni idő és gyönyör, kész győzelem. Belőle nem lesz unatkozó háziúr, lapos valami.
- Senki sem szeret kockáztatni, mert nincs meg a kellő motiváció vagy épp bátorság. Kellenek majd az unalmas alakok, akik közül ki lehet tűnni a ragyogással – ami csak a látszat lesz és ami még a vakító fénnyel ellentétben is kellően sötét lesz majd, de csak kevesek látják meg, hiszen a látszatnak mutatkoznia kell, a külsőnek, ami a lényeg, még ha ő ezzel néha nem ért egyet, nem szeret sötétben és titokban maradni, néha egyszerűen harsány lenne, hangos, olyan, aki mindent és mindenkit letarol, elgázol és a földbe tapos. Aztán megleli a finomságot, a kellemességet, a könnyű utakat és egy kicsit megnyugszik. Itt sem ideges, már-már idegen neki ez a semmi és unalom, az óra pedig elálmosítaná, ha nem lenne más a terítéken, ha nem lelték volna meg egymást. Így hasznosabb lesz, kellemesebb és persze kimaradt semmis élmény. Minek unatkozni, ha van más módja is annak, hogy elüssék az időt, igaz, ezután még lenne órája, egy, de ha amiatt kimarad, mert elveszti az időérzékét a másik miatt, hát legyen. Több is veszett már a világ csatáiban, már lassan talán fel sem fog tűnni senkinek az, ha nincs itt.
- Én a végére hagynám a nagy durranásokat. Nézd, ilyenkor már a legtöbb agybeteg mert jönnek a vizsgák, menne már haza, nyaralni, leinni magát okádásig, hajtani a csajokat, faszikat. Nem figyelnek, mert jaj ez már a vége és akkor BUMM – csapja össze hirtelen és nagy erővel a két tenyerét váratlan, nagy hangot keltve, a tökéletes hatásért. Az erőbe belebizsereg a tenyere, mégis leereszti és előre haladva, átlépve a gyökereken és letört ágakon, egyre mélyebbre kerülnek. - És figyelnének, lenne érdekes, aztán jöhetne a vége, az ismétlések meg minden kín. De belőlem akkor lesz tanár, ha befagy a pokol – gusztusa nem lenne hozzá, tudása relatív, mennyire lenne elég, látott már maga szerint balfarok oktatót, akit nem értett, hogy került oda, türelme pedig végképp a béka segge alatt élne. Körbetekint, a tanóra zajai már rég elhallgattak mögöttük, idebent már csak a szokványos csend, néhány madár éneke hallatszik, vagy épp az, ahogy az avarban megbújó ágak reccsennek a talpuk alatt.
- Máris nyugodtabban vagyok idebent – sóhajt egy nagyot, mintha kiadta volna a feszültséget és ha már a másikra bízta életét, akkor követi is, amikor kijelöli az irányt, amint letérve, utat mutat előre. Sietni nem kell, hisz ráérnek, nehogy túl korán érjenek vissza, hogy még lássák az óra, vagy akár a második legvégét, amikor már tényleg a legunalmasabb és hatszor elmondott dolgokat ismételgetik. Na azt nem. A zsebébe túr, kotorászik, és hamar kattan a gyújtó, ő pedig már bagózik is, ennyi nem árt az erdőnek, mindenki ide jár bagózni és egyebeket tenni, amint a terep engedi, úgy zárkózik fel mellé, a füstöt kifújva mereng el. Aztán vigyorog egy sort.
- A legelsőt, az elsős koromban volt – dugja zsebre a szabad kezét, másikban a koporsószeget tartja, néha bele-beleszív. - Növénytan volt, vagy szünet, már nem tudom, de nekem iszonyat kellett... hát na, tojni, mert volt egy nagyképű vörös, aki előtt azt mertem mondani véletlen, hogy én már milyen fasza átkokat tudok. Aztán azt mondta, hogy na, akkor próbáljuk ki a nagyszünetben, mennyire megy – közben kikerül egy korhadt, kidőlt törzset. - Szóval, futottam be ide mint a marha, mert a srác akkora volt, mint a szekrény, na nem azért, hanem mert olyan dagadt. Elég ha rámül és meghalok szint, én meg féltem mint a kurvaisten, meglepő, de tudtam ilyet is. Na, megtaláltam a helyet, tolom le, kezdek neki, erre kicsörtet három csaj meg valami ronda macska, én meg hát olyannyira meglepődtem mikor rám röhögtek, hogy bele is ültem, így... Nem hiába hívtak egy ideig szarosnak, de azóta nagyon ügyesen tudok bármit eltakarítani. A párbajra nem került sor végül, aznap ki se mertem jönni az erdőből – elmereng ismét, kicsit talán jobban is. A cigaretta serceg az ajkai között, a füst messze száll, ő pedig felidézi, milyen is volt, amikor félt és amikor még képes volt félni. Amikor egyszerű volt és mégsem, mégis, hasonló, mint bárki más. Utána lassan indult felfelé, vagy kinek lefelé, de amint eltekint az egyik fa felé, mintha egy pillanatra látná az apró fiúcskát reszketni, hogy mit fognak ezek után gondolni róla. De aztán minden eltűnik, a jelenben van.
- Neked tuti kellemesebb. Mármint nekem is van kellemesebb, persze.