„…aki mert, aki nyert, aki szólt, aki nyelt, aki bűntől botlott bűnig…”


Szerintem pont olyan voltam, mint a legtöbb amerikai gyerek (már amelyiknek fedél volt a feje felett és volt is mit ennie): szédült, magabiztos, boldog és biztos benne, hogy a markomban tartom a sorsomat. New Yorkban nőttem fel, a családom még ma is ott él. Szerettem azt a várost, a háború után a városba özönlő európai bevándorlókat, azt a hamis képzetet, hogy minden rendben van és rendben lesz. Aztán ahogy idősebb lettem, a gyermekkori boldogság is átalakult a tinédzserek csakis a mának élő életérzésévé, New Yorkot felváltotta Massachusetts, én pedig kikerültem a családom óvó keze alól.
Még akkor sem tudtam, mit is akarok kezdeni magammal, mikor befejeztem az iskolát. Kiváló tanuló voltam, nagyképűség nélkül az egyik legjobb Ilvermorny történelmében. Apám mellett biztos helyem lett volna, tanárként is folytathattam volna a pályafutásomat, de ki akartam szakadni családi örökségemből, nem akartam csendben meghúzódni a háttérben. Azt akartam, hogy ismerjenek s főleg, hogy elismerjenek. Akkoriban még nem ismertem arany középutakat, mindenből a végletek kellettek, s az én családomnak mi volt az ellentettje? Visszaélés a saját hatalmammal, kihasználva a muglikat, mint valami `Élet és New York császára´. Tudom, tudom… nem igazán volt helyén az eszem…
Az életnek van egy olyan rossz szokása, hogy irgalmatlanul osztja a pofonokat, a legtöbbször meg is érdemeljük, de az is előfordul, hogy csak bambán pislogunk magunk elé, ez mégis mi a fene volt. Én egyértelműen megérdemeltem mindent, elismerem.

„…akit átvertek s aki átverte, s aki pórázon volt bátor,
aki józanul élt, aki porba merült, akit elnyelt vágy és mámor…”

Szerencsére az agyatlan terveimből nem sok valósult meg. Mai személyiségemmel már elképzelhetetlen, de akkor nem foglalkoztatott, hogy nem csak a saját életemnek teszek keresztbe, de még az apám karrierjének is simán véget vethettem volna. Igazán büszke lett volna rám… Bár ha tudta volna, valójában mi, vagyis kik térítettek el a terveimtől, nem hiszem, hogy kevésbé csalódott volna.
Minden új és kevésbé fontos ismeretség is hoz valamilyen változást az embernek, de vannak azok, melyek képesek a sarkaiból kifordítani a saját elképzeléseink szerint összerakott kis világunkat. Ezen a részen szeretek Amadeus szavaival élni és úgy emlegetni egyiküket, mint a „legocsmányabb vérimádó buzeráns”. A másik pedig a leggyönyörűbb lány volt, akit valaha volt szerencsém megismerni. Egyikük sem él már. Amadeus kivételével nem is nagyon tudja senki, hogy közöm volt hozzájuk. Persze a fiú sem tud mindent, sőt… a legtöbb dologtól megkímélem. Sok évvel ezelőtt történt már, hogy azon az estén egyszerűen magára hagytam őt. Vajon mit gondolna rólam, ha tudná, ott voltam a szülei halálakor, őt pedig, mondván, hogy semmi közöm hozzá, egyszerűen a sorsára hagytam.
Tisztán emlékszem még ma is, hogy az akkori legjobb barátom ordítja a nevemet, sürget, hogy tűnjünk el, mielőtt az aurorok megérkeznek, Amadeus sír a halott anyja után, én pedig nem látok túl a saját haragomon sem. Ez az érzés sem halványult túl sokat azóta sem. Naivan azt gondoltam, ha folytatom az életemet, majd megszűnnek a rémálmok, elmúlik a bűntudat.  
Nem múltak. Nem meglepő, ugye? Elég idős voltam, hogy tudjam, az élet mellett a múltnak is vannak bizonyos rossz szokásai, például, hogy akkor is utolér, ha nem akarjuk. Sőt, akkor a leginkább. Még sem akartam foglalkozni ezzel. Szükségem volt valamire, amivel minden időmet lefoglalhatom, így menekülve saját gondolataim elől. A szülői házon kívül az egyetlen biztonságos helyre tértem vissza, amit csak ismertem: kezdő SVK tanárként Ilvermorny kastélyába.

„…aki elhúzó madarakra figyelt, hogy szállnak, szállnak az égen…”

A szüleim végre büszkék lehettek, hogy ilyen szép és hasznos tagja lettem a társadalomnak, s nem sokkal később, magamnak is be kellett ismernem, hogy élvezem a tanítást. Érdekelnek a diákjaim, fontosnak tartom, hogy minél többet tanuljanak. Tanulják meg megvédeni magukat, s akkor talán nem végzik úgy, mint az a két fiatal szülő, akik véresen, élettelenül hevertek saját házuk nappalijának padlóján, miközben a nemrég született fiúk mit sem értve sír a figyelmük után. Amadeusnak fogalma sincs róla, hogy mennyit szenvedtek a haláluk előtt, s ha rajtam múlik, ez így is fog maradni. Ő volt a múltamnak az a része, mely néhány évvel ezelőtt olyan erővel csapott arcon, amit már én sem ignorálhattam. Nem hagyhattam többé magára, s nem csak azért, mert a születési dátumát figyelembe véve, még bőven lehet az én vér szerinti fiam is. Könnyű lenne kideríteni, de nekem teljesen mindegy: rég nem futok a következmények és a felelősség elől, magam mellé vettem és a fiamnak tekintem. Egyszer majd elmondok neki mindent. Gyűlölni fog érte.
Addig viszont egy iskola nemrég kinevezett igazgatója vagyok, s ha aktívan (vagy inkább hivatalosan) már nem is tanítok, bőven van mivel foglalkoznom. Megdolgoztam ezért a pozícióért, eleinte nem is tudatosan, aztán egyre inkább észrevettem, mennyire hasonlítok apámra, akinek annyira kerülni akartam a módszereit és az életvitelét. Ugyanolyan vagyok, mint ő: ambiciózus, egoista és képes vagyok mindenemet odaadni azért, amit védeni akarok.  
   

//Idézetek: Fábri, Szakácsi: Haláltánc//