A lábamat simogatta a homok, a hullámok és a sirályok elnyomták a házból kiszűrődő zenét, és meg mertem volna esküdni - azt hiszem, meg is tettem, amikor Nico mellém ült -, hogy ez életem legszebb napja, és sosem hagyom el többé ezt a helyet, amire ő mondott valamit arról, hogy örökké maradhatok, csak kezdjek el fizetni lakbért, vagy legalább szopjam le néha.

(Nico huszonnyolc éves önjelölt zenész és minden máshoz is értő művész.  Sosem hallottam játszani, de talán más sem, elméletileg Párizsban egy sikeres zenekar basszusgitárosaként futott be, majd a hirtelen hírnévtől az énekes fejbe lőtte magát egy pisztollyal, ő pedig azóta is a parton él, de bárkit kérdeztem, még életében nem hallott róla.)

Igazából nem hazudtam túl nagyot - francia tengerpartokat és muglizene-foszlányokat emlegetnék fel, ha a boldogságról kérdeznének, de valamikor eltelt fél év azon a parton ülve (lehetett akár száz is, nem tudom, Leaf már nem volt ott, hogy számon tartsa az időt helyettem), és a púderszínű ingét áztattam szempillafekete foltokban addig, ameddig rám nem unt. Úgy két óra múlva jött vissza, a kezében egy lilás löttyel, amit Billy készített szüzek könnyéből és angyalok nyálából a pincében (ő legalább is ezt mondja, többnyire whisky és levendula íze volt), és olyan két perccel azelőtt borítottam az arcába, hogy megkértem, hogy vigyen haza, bárhol is van az.

(Billy maga Merlin fia - a történet szerint egy nevadai hippi lakókocsijában látott meg egy zsupszkulcs Fabergét, amikor egy orosz-angol szótár lopása közben készült levenni a polcról, de a tojás a kezében maradt, ő pedig a francia Riviérára került szótár nélkül.)

Kijelentettem, hogy nem fogom megkeresni Leafet.

(Ki az a Leaf?)

És akkor ott álltam két nappal később egy londoni sikátorban, közelébe sem nézve a színházból maradt szemétnek, és nem akartam semmi mást, csak egy szál cigit és Leafet a közelemben tudni (esetleg még némi hírnevet és pénzt, bánom is én, de vele együtt).





Remegett a szám sarkában a cigi, amikor valaki keze és egy égő öngyújtó elkapta a végét - tíz perccel ezelőtt még szívtam, meg mernék esküdni, hogy szívtam -, és valami olyasmi mondat közepén lehettem, hogy jobb ez így, nyilván, jobb ez így, jobb lesz nekünk - arra már nem emlékszem, hogy ebbe a mondatba mikor kezdhettem bele, talán egy perce, talán múlthéten, de ez már annyira nem számít, mint bármi más sem.
Leaf a karomnál fogva próbált elhúzni onnan, én pedig bele akartam kezdeni a következő kör jobb lesz így-be, le-le pillantva az öngyújtóra, mintha lángokban állva még lehetne egy utolsó dobbantása a helynek, mielőtt patkányinvesztált szemétdobként végzi, hogy aztán---

Végül csak elbőgtem magam, és valahol Párizs környékén hagytam abba.