I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 13 Jún. - 12:56 | | ...quam omnia scire elainewillowrappaport Becenév Elle, Négyes Kor Huszonöt év Származás Amerikai aranyvérű Lojalitás Kétséges Képesség Okklumencia Csoport Professzorok Rank Salem Play by Camilla Christensen Karakter típus Minden Emily Rappaport - az első - biztosan nem sejtette, hogy az utódai valaha az arcképe alatt ülnek majd, saját arcukon azzal a meggyőződéssel, amellyel ő írhatta alá azt a bizonyos pergament, a hírhedt Rappaport-mosoly, ez a bűvös alkotmány felépült rég mindannyiunk orrán, száján, homlokán, az enyém különösen elenyészőnek tűnt, mivel engem lekötött, hogy másokét figyeljem, nem jutott hát időm arra, hogy tökéletes legyek. Pedig. Hársfák álltak a régimódi kocsiút mentén, ami elkanyargott a bejáratig - rózsabokrok az évszak színeiben, soha olyan skandalum, mint a havas tájban ragyogó kék, parázsló szirmok - csupa oxford-orr által kikoptatott küszöb, összecsengő keresztnevek, arany étkészlet és persze a könnyedség, amiből kikerülve jöttem csak rá, hogy tulajdonképpen se nem normális, se nem egészséges ennyi titkot fogyasztani vacsora mellé, de amit nem érdemes felhozni mentségünkre, ellenünk. Anya - az első - a születésem utáni harmadik évben apró, ízléses margarétákkal teleszórt poharát megemelte felém, valami olyasmit mormolt tökéletes ajkai mögött, hogy én legalább sosem unatkoztam..., és másnapra, udvariasan, hogyan máshogy, baleset áldozatává vált. Még arra is ügyelt, hogy véletlenül se essen selymekbe burkolt teste egyikőnk születésnapjának dátumára sem, öt kicsi Rappaport így tanulta meg, még öngyilkos is csak elegánsan lehet az ember, mi nem az óarany, mi a parfüm, a genetika voltunk, amiről a világirodalom, majd a világtörténet is szólt, a tulajdonképpeni érték és gazdagság, bennünk élő utánozhatatlanság. Különlegesek voltunk és vagyunk, természetesen leszünk is, magunk nagyszerűségének teljes tudatával és démonaink megnevezésével együtt. Kiborítom a poharam: hat szempár fordul felém, mindegyikük tökéletes - ha volna időm a szociális öngyilkosságom előtt, leírhatnám a tökéletes helyett, hogy Rappaport. Emily Rappaport - az első - helyeslően bólint. Pedig.
Elle Rappaport - a sokadik, és különösen perverz ezért a hivatkozásért - hatodik volt egy különösen impozáns sorban, és mint sokáig legkisebb gyermekekben, bennem is megvolt a vágy arra, hogy valami módon felhívjam magamra a figyelmet: Evelyn, Edward, Elliott és végül Elfrieda, napsütésre előbukkanó szeplők, olyanok voltunk, mint gyerekregények főszereplői, azzal a különbséggel, hogy én az író akartam lenni, mindennapi játékainkat komponálni, és ezt egyre növekvő érdeklődéssel a történelemkönyvek lapjaiból reméltem ellesni - inkább kevesebb, mint több sikerrel, de a kötelezően fehérbe öltöztetett énem boldogan szalad magához szorított köteteivel, nem sejti, mások szavainak tolmácsául szegődik majd. Annyira összetartoztunk, hogy eddig a pillanatig - gyertyafényben, néma csendben, fekete talárok erdejében, ahol már idegenek járnak, ők is halkan - is nehezemre esik elhinni, hogy külön személy vagyok, és mi mind képeslap vagyunk csupán az emlékezet falán, öt kedves aláírás, öt gyerekarc, mielőtt hét lett volna belőle. Anya - a második, skandináv térdkalácsokkal és kitartó raccsolással minden ellenére - ellenezte a képzésünket, szokásainkat, a papát pedig bolondnak titulálta, mert érkezése utáni első napjaiban bizonyára nem jött rá pontosan, hová is került: papa azt mondta, minden botrány túlélhető, amíg el nem éri a ház elejét, minden vihar kivárható, amíg összetartunk, és főleg, mindenre és mindenkire igényt tarthatunk abból az okból, hogy minden reggel pedánsan etetjük lelkünk sötét lényeit, így jogot formálhatunk arra, hogy másokénak is vessünk, így végül azok mestereivé is váljunk. Evelyn, Edward, Elliott, Elle - kitartóan, és mindörökké - Elfrieda aztán Elicia és Einarr, egy lány, egy fiú, de részei lettek a pohárkészletnek, részei a hagyománynak, mintha kezdettől jelen lettek volna. Emily Rappaport - az első - kitekint felettünk a hársfákra, ki a közeledő égzengésre, és csak az ő mosolya nem remeg meg, mikor már nem írom, csak kimondom: Papa halálával mindennek vége.
Papa mindenhez értett: a kvantumfizika gyermekcipőben igyekvő alakja előtt ajtót nyitott a mi világunkban, és ez olyannyira lenyűgözött, hogy későbbi tanulmányaim során már-már meg sem lepett, hogy több tudományos terület szakértőjének számított, míg helyét el nem foglalta előbb a MACUSA egy székében, majd kijelölt képviselőként a Mágusok Nemzetközi Kongresszusában. Már a fiatalkorában neki nagy jövőt jósló cikkek is szuperlatívuszokban fogalmaznak, mintha életében beiratkozhatott volna a történelem legnagyobb alakjainak listájára, maga mögé utasítva olyan gondolkodókat, akik egy-egy vallás alapítójaként maradtak meg a köztudat számára követendő például, vagy hírhedt államférfiakat és nőket: mostani ismeretemhez, tapasztalataimhoz viszonyítva ez a tökéletesség nyilván magában rejtett fiókokat, azok mögül induló rejtekajtókat és járatokat, amelyeket nem világított meg úgy a kíváncsiság és értelem fénye, de mert gyermekkorom feddhetetlen vezéralakja volt, korábban sem igyekeztem logikailag ellentmondó részleteit kutatni. A Salem könyvtárában állok, hátam mögött a különterem különös fehérségében az Első, nővérem gyertyát gyújt épp, sovány arca félhomályban fürdik, míg a magánhangzóit kerekíti, Papa érdemeiről kérdez, azaz mindarról, amellyel előtte járok - gyermekéveink feszített képzésében személyéről nem volt sok fellelhető, arról szeretett beszélni, amit megtaníthat, magáról keveset. Számsorként hivatkozott ránk - mondja most, míg belelapoz kedvtelésből a jegyzeteimbe - és ezt mindig természetesnek találtam, amíg nem kerültünk iskolába, addig minden szokásunk, hagyományunk hétköznapinak tűnt. Egyszerű tényként közölte, hogy heten leszünk, ő pedig megmutatja majd mindazt, amiért születtünk. Nyugtalan vagyok, tele feszültséggel, csapkodok fel és alá, míg az Egyes megáll, engem figyel, aztán tökéletes mosolyát villantja: neked úgy esik nehezedre hinni magadban, hogy elfelejted, bármihez fogsz, az nem lehet, csak tökéletes. Megnyugtatásul szánja, hidegen érint, míg száját a hajamba temeti, és élesen érzékelem, mennyivel másabb még a Salemben érlelődő jövő, az itteni diákok élete, mint a miénk valaha volt, és hogy sosem fogunk hidat képezni, megmaradunk Papa hosszú árnyékában, önmagunk makulátlanságának hitében. Végül megnyugszom ebben, hiszen míg mások mindig kételkedésre vannak kárhoztatva, az én nevem is Rappaport.
Papa három diplomája szinte elenyészőnek tetszett abban a fényben, amit a személyisége keltett: soha olyan sármos, magától értetődően lehengerlő alak, mint ő, a társaságok lelke, a titkok tudója. Ezen tapasztalataim nem szorultak visszaigazolásra, magam is emlékeztem, még jellegzetes parfümjének aromájára is, nagyszerű volt és szavahihető, az emberek bizalmának hatalmas bűvésze, elvégre arra is képes volt, hogy onnan elterelje a figyelmet, ahová nem járhattak kíváncsi tekintetek. A felvételire készülvén, míg a pázsiton süttettem a hátam garbóban - mert nehezemre esett a jó idő ellenére valami olyan ruhadarabot választani, ami felfedte a testemet, főleg tanulás közben - első bátyám, a Kettes igyekezett keresztül a kerten, hófehér inge kitűrődött a derekán futás közben, míg odaintett, hangja kérdezte, nem láttam-e Papát, mert gondok adódtak a Projektjével. Sosem rendelkeztem akkora képzelőerővel, hogy megsejtsem, pontosan mire is gondol: a Kettes nagyon hasonlított rá, így hát mindent kézben is tartott, döntései megalapozottak és átgondoltak voltak. Ha lett volna valódi versengés köztünk otthon, biztosan őt akartuk volna lehagyni mindannyian, de a kezdetektől egyértelmű volt, hogy minden sikerünk közös, ha épp ellenfelei is vagyunk egymásnak, mert legnagyobb érdemünkben mindenképpen osztoznunk kellett. Azt válaszoltam, egy órája hoppanálhatott az ösvényről, és amíg figyeltem távolodó hátát, felidéztem, miként alkottuk meg a Kupolát: a mezőt, amely hét ember mélyenható ismeretéből születik, és amelyben minden mágia elenyészik. Hogyan is jelenthetne akadályt a felvételi a még oly patinás iskolába is, amikor én és a testvéreim ilyen tüneményt tudunk teremteni.
Papa Kongresszusban megvalósított munkájáról fogyatkozó ideje adott tanújelet: ez az időszak azonban akkorra esett, mikor már mint az Ilvermorny diákjai voltunk, kezdeti egységünk meg bomlani kezdett, ahogy érdeklődésünk eltért egymástól, egymás elől. Ő maga nem szívesen beszélt ott töltött idejéről, csak olykor néhány elejtett megjegyzésből következtettünk rá, épp mi is lehet napirenden - és mert mind rendelkeztünk az értő olvasás és forráskritika képességével, valamint az igénnyel, hogy nyomon kövessük percre pontosan a világ eseményeit, ha nem is a hagyományos módon - még egy jellemvonás, ami éket vert közénk, elvégre mind rendelkeztünk informátorokkal, és mind mást gondoltunk róla, ki, mi számít közöttük hatékonynak, méltónak. Hogy Papa projektje ebbe a keretbe volt-e illeszthető, nem firtattuk, ahogy tulajdonképp semmit, amit magától nem adott át, és hogy halála után emiatt olyan helyzetbe kényszerülünk, hogy csupán a hűségünkre alapozván védjük majd mások előtt a tények ismerete nélkül, nem sejthető a reggeliző asztalnál, amire mind lehelyezzük a magunk példányát az angol Reggeli Prófétából, közvetlenül a német és francia újságok tetejére. Utolsó elődöm, a Hármas pillant át a narancsleve felett, szemöldökét összevonja, míg ketten maradunk: a mi magánóráink később kezdődnek, ő pedig ahelyett, hogy a hogylétem felől érdeklődne, valami olyasmit kérdez, vajon hiszek-e benne én is, hogy minden elkövetett bűn, amely pszichológiai gyökere látszólag rejtve marad mindazok előtt, akik nem osztoznak benne, valójában egy sérülésből származik? Nem tudok igazán válaszolni, már annak ténye, hogy észrevett, aggodalommal tölt el, hiszen alig pár napja, hogy kiderült, csak én nem tudom megidézni közülünk a patrónusom, ez a kudarc pedig elkísér még hátralévő életemben: talán, hallom magam, talán így van, és azt követjük el, amit ismerünk, amiben osztozni akarunk, de mert nem vagyok elég határozott, nem folytatom, keresem a jeleket, amik arra utalhatnak, hogy megérti már, úgy érzem, a hétből én vagyok a legkevésbé érdemes, a leginkább elhanyagolható, minden testvérem hírnévre, míg én hitványságom félelmére vagyok kárhoztatva. Keze megkeresi az enyémet, megszorítja hosszú ujjaival az enyémeket: folytasd, Négyes, hogyne lennék kíváncsi mindenre, ami eszedbe jut. Hogyne volnál csodálatos - csak még nem tudsz mindent.
Papa kedvelte a művészeteket is - hatalmas, bóbitás pennája gyakran járt-kelt pergameneken, míg dalokat írt. Nem szöveget, ahhoz úgy fogalmazott, nincs tehetsége, dallamokat, és a kottába hajolva akkor találtuk általában, ha bántotta valami, mellette anyánk, a második sem találta helyét, őt is épp úgy kizárta maga mellől, mint bennünket. Papa rejtélyes tudott lenni, és egyszer, amikor képtelen voltam elaludni - milyen különös, sosem Ilvermornys emlékeim jutnak eszembe, ha a testvéreimre gondolok - nekem és első húgomnak, az Ötösnek elmesélte, hogyan jártak régen a nomázsok moziba, hogy utánozták a mi természetszerűleg mozgó képeinket, sikoltoztak a gép előtt, mert azt hitték, a képek kibújhatnak, és hozzájuk érhetnek. A történelem, mint később megtanultam, folyóként viselkedik olykor, és csak azok hiszik, lelassul, véget ér, akik épp tágult medrében hajóznak, kezüket a vízbe ejtik, gyönyörködnek és olykor gúnyolják az események apadozását: mindenki más számára küzdelem minden hulláma, egy Rappaport számára pedig valami egészen más. Egy üres vászon, melyre maga személyiségével alkothat valami nagyot, és attól sem kell tartania, majd csodabogárnak tartják, hiszen mind azok, a szó legjobb értelmében. Feltalálók, mágnások, inspirálóak és izgalmasak egytől egyig, és büszkén gondoltam rájuk, mikor a magam katedrájára léptem, büszke vagyok most is, hogy tudom, a róluk leírt sorok nem mind úgy történtek meg, ahogy éreztetni szerették volna - de mert győzedelmesek voltak, elnyerték a jogot arra, hogy olyan nyomot hagyjanak, mely sikereikre koncentrál, apró, eltitkolható, lényegtelen botlásaik helyett. Nem volt nehéz egyetértenem azzal, amelyben mind felnőttünk.
Papa kétszer házasodott, először egy, a maga társadalmi köreihez tökéletesen illő család legfiatalabb lányát, másodjára egy skandináv, ahogy ők fogalmaztak, aranyvérűt - a róla készült leírások alapján egyikükkel sem volt közeli viszonyban, mindkettőjüket méltón kezelte persze, de valami oknál fogva megőrizte egy egyedülálló férfi szokásait, gesztusait a társaság előtt is. Gyakran találkozott illetlen időben ismerősökkel, olykor hallhattuk nevetésüket, vagy épp a csöndet az emeleten, ami jelezte, épp komoly eszmefuttatásokba merülhetnek ők, a társadalmi és tudományos megbecsülés krémje, és pontosan tudtuk, egyik anyánk sem tagja ennek a társaságnak, ők mindketten a mi gyermeki életünk kellékeinek bizonyultak, nem társnak - halála után, mikor levelezése rövid ideig hozzám érkezett, számtalan, az elmúlthoz szóló szerelmes üzenetet tartalmazott nőktől és férfiaktól, mind szívszorító és őszinte. Egyszer, még a tizenegyedik születésnapom előtt, kisebb húgommal tanúja voltam, amint sétát tesz egy látogatójával az Üvegházban - elbújtunk egy különösen kövér nevető orchidea levelei mögé, de a figyelmünk hamar lankadni kezdett, ahogy nem tapasztaltunk semmi érdekeset. Papa a szavaival hódított, ha egyáltalán, a képessége arra terjedt ki, hogy magába bolondítson mindenkit, és míg megszorítottam a Hatos kezét, felismertem, bájának egy része mindenképp abból származott, amit ő gondolt magáról - ahogy minden más emberé is.
Papa természetesen rasszista volt, ahogy az ég narancs naplementekor, vagy ahogy szőkék voltunk gyermekként mindannyian - levegővételhez hasonlatos tulajdonságunk volt, hogy eltanuljuk tőle, mi is azok vagyunk a mai napig. Mindenki az a társadalmi osztályunkban, beszélgetések kezdeményezéseként, olykor elsütött megjegyzések formájában, talán ártalmatlan, de észrevehető módon, és nem is szabadulunk tőle, nem is akarunk. Zárt közösségünk mások számára indokolatlan, szokásai egyenesen bizarrnak tűnnek: szembesülök vele, mikor már felnőttként tanítani kezdek, ugyanakkor számomra, számunkra az angolok vérelmélete is gyerekesnek tűnik, hiszen ez a szabadság földje. Minden Rappaport ízig-vérig az amerikai álom megtestesülése. Ennek köszönhetően korán megértettük - mint szükséges dolgot - hogy nem beszélünk bizonyos témákról, hiszen nem illik, személyeskedni pedig semmilyen körülmények között nem lehetséges. Anyánk, a második, nehezen viselte ezt a tulajdonságot, rendre kérdezte az öcsémet, a Hetest, miért nem beszéli meg vele az érzéseit, miért nem tárulkozik ki előtte, mint más, hat éves gyermekek: az öcsém azt felelte, tudatja, ha igényét érzi. Válaszában benne volt minden idegenségünk, míg a lépcsőn állva támogattuk hallgatólag - míg anyánk, a második fáradt mosolya felharsant, tudtunk, hogy nincs olyan előny, amiért érdemes volna feladni a mások felett gyakorolt hatásunkat.
Papa végül beavatott a Projektjébe, amikor elértem a nagykorúságot - lényegében rám bízta azt, ha neki úgy is kommunikálta, az összekötője lettem, meglehetősen váratlanul, és akkor érzéseim szerint túlbecsülve engem. Zokszó nélkül vettem tudomásul, hogy olyan társaság tagja, amely hatékonyabban lép fel a világunkat megsértők ellen, mint a Kongresszus, helyette abban kételkedtem, hogy megfelelő leszek a feladatra - kérdezni természetesen nem kérdeztem semmit, csupán átvettem a feladatot, és a legjobb képességeim szerint segítettem Iscariot munkáját, leplezését, egészen addig a délutánig, amikor mint régi ismerős elé, ültem le asztalához, adtam közvetetten parancsot egy újabb, varázsvilágot felfedni kívánó őrült likvidálásához, kávét ittam és talán még mosolyogtam is a régi idők emlékére. Megvannak a magam titkai - ez azonban nem tartozik közéjük, értem meg, míg a hat szempár feldarabol, megvizsgál és tulajdonosaik épp úgy tudják, mint azóta rájönni voltam kénytelen: én adtam parancsot Papa megölésére. Emily Rappaport, a nulladik, most bizonyára épp úgy nem tudja, mi következik, mint én, vagy hat másik szám: de minden kétséget kizáróan épp olyan tökéletes és nagyszerű lesz, mint Papa volt. |
|