|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots A legtöbb felhasználó ( 412 fő) Szer. 30 Okt. - 5:17-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 13 Jún. - 2:03 | | Arman Xenaxis ”…aki hódított s aki gyógyított, aki gyilkolt és aki ítélt…” Becenév: Uram Kor: 38 Származás: Félvér Lojalitás: Csakis önmagamhoz és az iskolámhoz Képesség: Végtelen türelem… tényleg, szükséges. Csoport: Ilvermorny Rank: Igazgató Play by: Wes Bentley Karakter típus: Keresett Az én családomról nem fogsz ódákat zengő bekezdéseket találni semmilyen feljegyzésben. A mágia oldaláról generációk óta szürke eminenciások sora, kiváló vezetők, olyanok, akikre hallgatnak a beosztottaik, mégis mindig csak a háttérből, árnyak közül cselekedve. Mugli oldalról egyszerű értelmiségiek, tanárok, orvosok, mindig a társadalom szolgálatában. Tökéletes bábjátékosok, még sem saját, önző céljaiktól vezérelve. Én hogy lettem mégis az, aki ma vagyok? Abszolút a családom tehet arról is. A szülők közül anyám a mugli, saját anyja nyomdokait követve tanítónő volt Coloradóban. Apám a MACUSA egyik aktatologatójaként már húsz évesen is a lehető legmagasabb, mégis legcsendesebb pozícióért harcolt. Nem kis bosszúságára küldték a munkamániás fejét szabadságra, mire úgy döntött, megmássza Colorado hegycsúcsait. Mert neki ez a pihenés… Így legalább volt esélye megismerni anyámat. Jó emberek, akik mindig a legjobb megoldásokra törekednek, azt hiszem egyértelmű ebből, hogy a háborúban melyik oldalon állnak: mindig az védtelen emberekén. Osztom a nézeteiket, bár egy kissé önzőbb módon. Kifejtem neked, hogy mire gondolok. ---->
Neveltetésem természetesen magába foglalta szüleim nézeteit, a húszas éveim elejéig a magaménak is vallottam őket. Azóta sokkal önzőbb lettem. Csakis a magam, az iskolám és a diákjaim érdekeit nézem. Nem érdekel, melyik oldalon állsz, ha nekik akarsz ártani, maga Voldemort fog könyörögni a módszerért, amivel elteszlek láb alól. Jó, talán ő nem, hiszen köztiszteletnek örvendő mágus lennék, ilyesmi még sem lenne illendő tőlem. Azonban még szerencse, hogy én is örököltem az örökké árnyak közt mozgó felmenőimtől ezt-azt. Nem fenyegetlek, csak figyelmeztetlek. A diákjaim felé szigorú vagyok, „tough love”, ahogy mifelénk mondják. Szívemen viselem a sorsukat, hogy kellően felkészülve lépjenek innen a nagybetűs életbe. Egyetlen kivétel talán… dehogy talán, egyértelműen kivételezek a fogadott fiammal. Vele sokkal szigorúbb vagyok.
„…aki mert, aki nyert, aki szólt, aki nyelt, aki bűntől botlott bűnig…” Szerintem pont olyan voltam, mint a legtöbb amerikai gyerek (már amelyiknek fedél volt a feje felett és volt is mit ennie): szédült, magabiztos, boldog és biztos benne, hogy a markomban tartom a sorsomat. New Yorkban nőttem fel, a családom még ma is ott él. Szerettem azt a várost, a háború után a városba özönlő európai bevándorlókat, azt a hamis képzetet, hogy minden rendben van és rendben lesz. Aztán ahogy idősebb lettem, a gyermekkori boldogság is átalakult a tinédzserek csakis a mának élő életérzésévé, New Yorkot felváltotta Massachusetts, én pedig kikerültem a családom óvó keze alól. Még akkor sem tudtam, mit is akarok kezdeni magammal, mikor befejeztem az iskolát. Kiváló tanuló voltam, nagyképűség nélkül az egyik legjobb Ilvermorny történelmében. Apám mellett biztos helyem lett volna, tanárként is folytathattam volna a pályafutásomat, de ki akartam szakadni családi örökségemből, nem akartam csendben meghúzódni a háttérben. Azt akartam, hogy ismerjenek s főleg, hogy elismerjenek. Akkoriban még nem ismertem arany középutakat, mindenből a végletek kellettek, s az én családomnak mi volt az ellentettje? Visszaélés a saját hatalmammal, kihasználva a muglikat, mint valami `Élet és New York császára´. Tudom, tudom… nem igazán volt helyén az eszem… Az életnek van egy olyan rossz szokása, hogy irgalmatlanul osztja a pofonokat, a legtöbbször meg is érdemeljük, de az is előfordul, hogy csak bambán pislogunk magunk elé, ez mégis mi a fene volt. Én egyértelműen megérdemeltem mindent, elismerem. „…akit átvertek s aki átverte, s aki pórázon volt bátor, aki józanul élt, aki porba merült, akit elnyelt vágy és mámor…” Szerencsére az agyatlan terveimből nem sok valósult meg. Mai személyiségemmel már elképzelhetetlen, de akkor nem foglalkoztatott, hogy nem csak a saját életemnek teszek keresztbe, de még az apám karrierjének is simán véget vethettem volna. Igazán büszke lett volna rám… Bár ha tudta volna, valójában mi, vagyis kik térítettek el a terveimtől, nem hiszem, hogy kevésbé csalódott volna. Minden új és kevésbé fontos ismeretség is hoz valamilyen változást az embernek, de vannak azok, melyek képesek a sarkaiból kifordítani a saját elképzeléseink szerint összerakott kis világunkat. Ezen a részen szeretek Amadeus szavaival élni és úgy emlegetni egyiküket, mint a „legocsmányabb vérimádó buzeráns”. A másik pedig a leggyönyörűbb lány volt, akit valaha volt szerencsém megismerni. Egyikük sem él már. Amadeus kivételével nem is nagyon tudja senki, hogy közöm volt hozzájuk. Persze a fiú sem tud mindent, sőt… a legtöbb dologtól megkímélem. Sok évvel ezelőtt történt már, hogy azon az estén egyszerűen magára hagytam őt. Vajon mit gondolna rólam, ha tudná, ott voltam a szülei halálakor, őt pedig, mondván, hogy semmi közöm hozzá, egyszerűen a sorsára hagytam. Tisztán emlékszem még ma is, hogy az akkori legjobb barátom ordítja a nevemet, sürget, hogy tűnjünk el, mielőtt az aurorok megérkeznek, Amadeus sír a halott anyja után, én pedig nem látok túl a saját haragomon sem. Ez az érzés sem halványult túl sokat azóta sem. Naivan azt gondoltam, ha folytatom az életemet, majd megszűnnek a rémálmok, elmúlik a bűntudat. Nem múltak. Nem meglepő, ugye? Elég idős voltam, hogy tudjam, az élet mellett a múltnak is vannak bizonyos rossz szokásai, például, hogy akkor is utolér, ha nem akarjuk. Sőt, akkor a leginkább. Még sem akartam foglalkozni ezzel. Szükségem volt valamire, amivel minden időmet lefoglalhatom, így menekülve saját gondolataim elől. A szülői házon kívül az egyetlen biztonságos helyre tértem vissza, amit csak ismertem: kezdő SVK tanárként Ilvermorny kastélyába. „…aki elhúzó madarakra figyelt, hogy szállnak, szállnak az égen…” A szüleim végre büszkék lehettek, hogy ilyen szép és hasznos tagja lettem a társadalomnak, s nem sokkal később, magamnak is be kellett ismernem, hogy élvezem a tanítást. Érdekelnek a diákjaim, fontosnak tartom, hogy minél többet tanuljanak. Tanulják meg megvédeni magukat, s akkor talán nem végzik úgy, mint az a két fiatal szülő, akik véresen, élettelenül hevertek saját házuk nappalijának padlóján, miközben a nemrég született fiúk mit sem értve sír a figyelmük után. Amadeusnak fogalma sincs róla, hogy mennyit szenvedtek a haláluk előtt, s ha rajtam múlik, ez így is fog maradni. Ő volt a múltamnak az a része, mely néhány évvel ezelőtt olyan erővel csapott arcon, amit már én sem ignorálhattam. Nem hagyhattam többé magára, s nem csak azért, mert a születési dátumát figyelembe véve, még bőven lehet az én vér szerinti fiam is. Könnyű lenne kideríteni, de nekem teljesen mindegy: rég nem futok a következmények és a felelősség elől, magam mellé vettem és a fiamnak tekintem. Egyszer majd elmondok neki mindent. Gyűlölni fog érte. Addig viszont egy iskola nemrég kinevezett igazgatója vagyok, s ha aktívan (vagy inkább hivatalosan) már nem is tanítok, bőven van mivel foglalkoznom. Megdolgoztam ezért a pozícióért, eleinte nem is tudatosan, aztán egyre inkább észrevettem, mennyire hasonlítok apámra, akinek annyira kerülni akartam a módszereit és az életvitelét. Ugyanolyan vagyok, mint ő: ambiciózus, egoista és képes vagyok mindenemet odaadni azért, amit védeni akarok. //Idézetek: Fábri, Szakácsi: Haláltánc// |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Tom Hiddleston
| » » Vas. 16 Jún. - 11:00 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Mr Xenaxis! Hiszen tudja mennyire vártuk, így talán nem baj, ha most kevéssé titkolom kitörő örömöm, hogy ön végre megérkezett Amerika élére. Egyébként sokan azt hiszik egyszerű a nemes eszmékért küzdő családi fészkekből kirepülni és követni őket, csak mindent a társadalom szolgálatában! Hogy Colorado szerencsés hely, most már egyikünk sem firtatja. Hogy nehéz és kitörni vágyunk, szintén. Hogy a nevelt fiának lenni kevésbé, talán azt sem, de a szigor ellen nem mernék szólni, hiszen Ön igazgató, mi más lehetne a védjegye? Lehet, hogy én elfogult vagyok, de tudja azok nélkül a sötét foltok nélkül az életünk csak múlt lenne és nem történelem, hiszen minden valamit mondó sagába kellenek sebek, talán halál is a nagyközönség szórakoztatására, hogy izgalmas legyen a bugyogó keserűségben, amely társa lesz. Hiszen maga élt, ne bánjon semmit. Bizonyos múltbéli hibák, tettek és titkok, de mennyire meghatároznak, nem igaz? Tisztelt uram, Ön kiérdemelte ezt a posztot, legyen hát felejthetetlen feje az Ilvermornynak, apja fiának, hőse Amerikának. Köszöntöm az új világban nagy szeretettel, rendezkedjen, törjön ki, senki se állíthassa meg! Üdvözlettel: C. S. McGonagall Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Eddig történt • A Főnix Rendje listája |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |