Figyelem, ahogyan a vonatablakon kifelé nézve megbicsaklik alabástrom bőrén a lemenő nap fénye. Tűzszín hajtincsei közé hófehéret lehelt az elmúló idő, hát keresem szája szegletében a huncutságból fakadó nevetőráncokat, de csalatkoznom kell. Megint. Megint, mert amikor a másik irányba pillantva kezdem falni az elsuhanó tájat, s hangja hallójárataimba ássa magát akkor minduntalan rájövök két dologra is. Először arra, hogy nem vagyunk már tizenegy évesek és nem tartunk a Roxfort felé torkukban dobogó szívű elsőévesekként. Másodszor pedig arra, hogy ő nem a feleségem, akármennyire is tűnhet úgy édeskettes utazásunkból egymás oldalán a minket nem ismerők számára.
Falevél mintázatú brosst visel, éppen olyat, amilyent a nagyanyja is hordott. Emlékeim szerint jó asszony volt, kedves és szelíd, ám látva örökségét most mégsem az ő története jut eszembe, hanem a magamé. Tavaly novemberben szerettem utoljára a hulló levelek táncát a libbenő szélben. Tavaly novemberben mosolyogtam utoljára a csípős skót éjszakába bele csillagokat lesve, s tavaly novemberben volt az is, hogy utoljára voltam kettesben a feleségemmel nem nyilvános helyen. Azóta egyszer találkoztunk, Moira esküvőjén, s bár ott mindenki számára úgy tűnhetett, hogy harmóniánk még a régi, mi mindketten éreztük egymásra nézve, hogy mily sok fényév választ el akkori minket attól a boldog pártól, akik voltunk azelőtt.
Tavaly novemberben hazudott nekem először, vagy tavaly novemberben mondott nekem először igazat. Mindmáig nem tudom eldönteni, hogy e kettő nézőpont közül melyik a helyes, de bármelyik is legyen az, egyik sem fáj kevésbé. Emlékszem az epe keserű ízére, mely felváltotta számban a pezsgő és eper ünnepi édeskettőséét, s emlékszem saját makacs némaságomra is, mellyel az asztalra csaptam a rongyszalvétát ölemből ahelyett, hogy feleségem (egész világom, életem, szerelmem, boldogságom és mindenem) képébe vágtam volna mardosó csalódottságomat. Akartam, hogy tudja mit érzek, de mégis megtartottam magamnak, s azóta sem adtam hangot neki. Nap napután nyelem ezt a rosszízű pirulát, vívódom saját lélekmarcangolásban és ahogy számlálható kilométerek és eltelt napok számnövekedése is bizonyítja egyre messzebb kerülünk mindattól a tökéletes csodától, amik voltunk valaha. Amit az együtt jelentett nekünk.
Tarkómon glédába állnak a pihék a felcsendülő női hang hallatán. Hamis, kreált, mesterkélt mosoly ül ajkaimra – Yeva szégyenkezne miattam, ha látná ezt – amint felpillantok félszendergésemből.
- Megismételnéd, kérlek? – tettetem azt, ki semmit sem hallott a percek óta zengedező monológból. Valaha csüngtem minden szaván, imádtam hallgatni a történeteit, szerettem vele együtt csokibékát falni és fülig maszatosnak lenni, ám az a valaha még azelőtt volt, hogy megismerkedtem volna azzal, akihez azóta minden nőismerőst mérek e földkerekén, s akihez fogható egy sincs, nem volt, s nem is lesz soha tán. – Azt hiszem sikerült elszenderedjek egy kicsit. – vallok be féligazságot, hadd higgye, hogy öregedő, fáradt, megfáradt hímpéldány vagyok, sápadt kis semmi az ő híres és ünnepelt nagysága mellett. Nem bántja hiúságomat semmi, amit gondolhat rólam. Csak azért utazom vele, mert baglya épp azon a napon ért utol hívószavával, amikor nyakamba csavartam vastag, kötött sálam – Yves vajon észrevette már, hogy összecseréltük, s nem is a magamét hoztam el, hanem egyet az övéi közül? – fölé a világot is, melybe eszeveszett, vak dühhel sújtott dúvadként rohantam bele. Igen, épp azon a tavaly novemberi napon.
- Azt kérdeztem, hogy megnézted-e már a nyári időbeosztásunkat? – csicseregte felém vörösre mázolt ajkakkal. Hogy a hangjától, a kérdésében használt többesszámtól vagy a hirtelen felismeréstől-e azt senki se tudhatta, de: hirtelen felfordult a gyomrom.
Felöltőm zsebe felé kezdtem kotorászni egy hímzett zsebkendő után, hogy aztán a büfékocsit útba ejtsem egy pohár vízért, melyben azt megmártva halántékom hűsítve elnyomhatom a feltörő hányingert, amikor is kendő helyett egészen másra akadtam.
Beleragadva a mardosó önutálat gyomorcincáló perceibe hirtelen megszűnt köröttem minden, ami addig zavart, s a kellemetlenséget hozó miazmák helyére egy sor emlék tolult. Felpattintva zsebórám fedelét a lap belső oldaláról mosolyogva integetett rám összes gyermekem – kivéve azt az egyet, aki még olyan pöttöm volt, hogy szinte ki sem látszott anyja ölelő karjai és a pólya mélyéről – s az édesanyjuk, akinek mindannyiukat (és kis túlzással életem minden boldogságát) köszönhetem. Elveszve a fotografált tökéletességben már nem csak gyomrom háborgása, hanem lelkemé is felkorbácsolt, mozdulásra kényszerített, mintha attól bárminek javulnia kellett volna, ha kirobbanok a kupéból, messzire a vöröshajútól. Olyan dühösen csaptam le az órafedelet – eszembe se jutva, hogy talán Clive rosszallaná, hogy mily méltatlanul bánok egy olyan családi kinccsel, amilyennel őt is megajándékoztam időtlen időkkel ezelőtt -, hogy szinte magamat is megleptem ezzel a mérvű indulatossággal.
Indultam volna a tenyerembe zárt időmérővel, de utastársam újabb szavai és az ösztönmélyre belém kódolt illedelmesség megálljt parancsolt lépteimnek. Csak a felkelésig jutottam, ott álltamban hátam mögé húztam mindkét kezem, s összekulcsolásuk mélyére rejtettem zsebórámat el.
- Nagyon furcsa vagy ma. Csak nem a közelgő megérkezés és újabb fellépés izgatott fel?
Kérdése naivan csengett, de mégis éreztem mögötte valamiféle alakoskodó élt, melyről adott idegállapotomban nem tudtam eldönteni, hogy csak a rosszindulatom képzelteti oda velem, vagy tényleg nem csalt meg fülem.
- Te vagy a sztár, miért nekem kellene izgatorttnak lennem? Én csak kísértelek, hogy ne érjen baj.
- Kísértél? – visszakérdezésének élessége tudatta velem, hogy korábban sikerült kinyilatkoztatást tennem az akartnál. Enyhét rántottam vállamon, farzsebembe csúsztattam a zsebórát és jegygyűrűmet kezdtem forgatni hát mögött tartott kezekkel.
- Kísértelek. Tudod, ahogy terelő a gurkót. Vagyis éppen annak inverzeképp. – válaszom megkezdésével egy időben visszaültem vele szembe arra a helyre, ahonnan nem is olyan rég felkeltem. Kimondott szavaim épp olyan ostobán csengtek – amilyen ostobának Moira cseppnyi kislány lénye sosem érezte mondandómat, mikor gyermekként a kviddicsről duruzsoltam neki, pedig sosem voltam kimunkált tudással megáldva kviddicsből -, amilyennek épp éreztem magam. Hiba volt eljönnöm vele egyáltalán, de amikor londoni dedikálására meginvitált azon a tavaly novemberi napon, akkor annyira ködösen gondolkodtam, hogy a házastársi távolság elérésének érdekében bármilyen kötélbe hajlandó voltam megkapaszkodni. Azzal ellentétben, amit Rachelnek mondtam, apámhoz nem mehettem. Egyrészt, mert nem volt beteg – mert mi mással is lehet hazugságot megbosszulni, mint egy újabb lapátnyi igaztalansággal, ugye Életem szerelme? – és nem is akartam belebeszélni azt. Másrészt pedig, mert úgyis helytelenítette volna a viselkedésemet, s nem éreztem úgy, hogy el bírnám viselni rosszallását. Akkor nem. S most sem igazán. - Amint megérkezünk az állomásra, s lesegítelek a vonatról én a pénztár felé veszem majd az irányt, s nem a szállodába veled. Megváltom a jegyemet haza. Hiányzik a családom, eleget játszottam már a sértett kakadut. Mindketten tudjuk, hogy ez nem én vagyok.
Kinyilatkoztatásomat olyan mérvű lélekmegkönnyebbülés kísérte bennem, hogy fel sem tűntek a villámok, melyek rám meredő tekintetének sötétkék égboltját cakkozták szanaszét.
- De hiszen elhagytad őt! Értem. – vádolt meg, s ez vaskarmokkal tépte cafatokra szívemet. Igaza volt, de nem úgy, ahogyan végre ráébredtem, hogy hiszi a saját igazságát. Óvatos magyarázatot formáztam elmémben, de nem volt lehetőségem kimondani belőle semmit, mert a vonat füttyent egyet és lassulni kezdett, mely biztos jele volt annak, hogy elérkeztünk a végső búcsú leszállási kötelezettségeinkhez. Sietnem kellett hát, de a sietség sosem jó tanácsadó. Nyerssé váltam mind hangilag, mind fogalmazásmódilag. Pedig tudnom kellett volna előre, hogy nem szabad. Tudtam is talán, egy részem sejtette, de eloltottam magamban a Látás lángját – s milyen rossz példa lettem így William számára, milyen balga is – és nem ástam mélyre a kusza képek közé. Nem, mert nem hittem, hogy személyes katasztrófámra vonatkozhatnak a képességem kirakósdarabjai. Gondolkoznom kellett volna... ha lett volna elég időm.
- Nincs olyan, hogy Érted. Annyira nem is létezett soha, mint amennyire nem hagytam el a feleségemet. – vetettem oda korbácsként csattanó szavakkal, majd miután összerendeztem mozdulataimat, melyeket a vonat fékezése és megállása szétzilált kissé felnyúltam a kalaptartóra a csomagomért, így fordulva el tőle, s így vakulva meg egy sértett nő bosszúszomjas haragjára. Leszálltunkban udvariasan engedtem előre őt, majd szinte már az önnönmagamnak kimódolt szabadságot ízlelve sóhajtottam fel, amint cipőtalpaim talajt értek. Szándékoztam elköszönni tőle, de úgy véltem, hogy nem óhajtja hallani egy hanggal se több szavam, hát teret hagyva neki lemaradtam tőle. Így eshetett meg az, hogy volt helye megfordulni tengelye körül, vállaimra támaszkodni két kezével, majd tettetett egyensúlymegingással elérni azt, hogy megtámasszam őt, ezáltal derekára simuljon tenyereim zárójele. Kihasználta, hogy az elesettek segítésére nevelt apám, s ez olyan mélyen gyökeredzett benne, amilyen mélyről lehámozni sem tudtam azt. Tartottam hát, mert hittem, hogy elesne különben, ő pedig elhúzódás helyett inkább közelebb hajolt, s mire eszméléshez jutottam, már csókja – viszonzatlanul, de az őt váró újságírók által lefotózottan – ajkaimra forrt.
A gépkattogás és vakuk csillanásának közepette magamba zuhantam és ott is mellé estem. Kibomlott belőlem a mindig szégyellt, elnyomott uralkodásra hajlamos, durva vad, s odább taszajtottam őt az utamból, melybe állt. A jegyemet elképzelés szerint megváltottam haza, s el is indultam visszafelé vezető utamon, de egy pillanatig sem reméltem, hogy hamarabb érem el a nagy ház küszöbét a megjelenő újságcikknél. Mert ha valaki, én aztán tudtam, hogy a sajtó hogyan működik. Bulvár vagy nem bulvár, egyre ment. A fénykép pedig a legutolsó – s a legrosszabb – pillanatot kapta el, egy olyan valóságot teremtve ezáltal, ami nem is volt soha. Malcolm Augustin McGonagall nem csalta meg a feleségét. Malcolm Augustin McGonagall soha nem is gondolkodott ilyesmin, Malcolm Augustin McGonagall hibázott ugyan, de nem ekkorát. A kérdés csak az, hogy lesz-e olyan, aki elhiszi mindezt neki ezek után.