Yves Lloyd McGonagall

Ha hiszel Istenben, mindennap történnek csodák.

Yves, Yv


27 év


félvér


Dumbledore


türelem, és válogatott latin szavak ösztönös használata


mágiahasználó


Eddie Redmayne


canon, keresett és saját

Apám, kinek minden szava pergamennek éke. Komoly, határozott oszlopa a McGonagall családnak, ahogyan azt egy családfőtől elvárják. Tisztelem, s szeretem, ahogy mindenki mást a családban.
Anyám, a kitartó, hűséges asszony, kire mindig is felnéztem. Anyás gyermek vagyok, haud dissimulanda percipitur, mégsem töltöttem vele sosem elegendő időt, és ez kétségtelenül az én hibám.
Clive, a két évvel idősebb, a mindig pontos, céltudatos báty. Az első örökös, a mindig vidám, kivel szót sosem értettem, s nem értek a mai napig, mégsem ápolunk rossz viszonyt.
Yeva, a másik felem. Ikrem, akivel kitartunk egymás mellett. Szilárd kötelék, feltétlen bizalom, és végtelen szeretet. Kitartunk egymás mellett jóban és rosszban.
M. G., az életvidám, energikus, ellenben a karrierista szerepet is nagyban betöltő a család életében. Nem csoda, hogy hol tart nem csoda, hogy ki a jegyese, nem meglepő, hogy napról napra jobb, ahogyan az sem, hogy csak néhány ember van rá hatással. Kétlem, hogy én ilyen lennék...
J. R. R., az igényes, aki tanár lett. Aki kitart amellett, amit elhatározott, és aki hozzám hasonlóan hódol a teaivás melengető rituáléjának. Megértem, bár nem tudom, ő ért-e engem.
Nora, akiért a leginkább aggódom, s imádkozom minden nap. A figyelemre vágyó, okos lány. Fiatal még, befolyásolható, és akár hiszi, akár nem, az, hogy okos, nem zárja ki a balgaságot.
William, a legkisebb fiú, kinek jelleme még nem forrott ki teljesen, pont ezért kötelességemnek érzem, hogy többet foglalkozzak vele, és legfiatalabb nővérével, mint bárki mással. Nem bocsájtanám meg magamnak, hogyha rossz útra térne bármelyikük.

Lelkészként etiam accidentia térhetek le arról az útról, melyről azt tartják, a Mennyországba vezet, így kétségtelen, hogy a jó oldalt képviselem. Ettől, függetlenül imáim nem csak a családomért és híveimért, hanem egyaránt szólnak a másik oldalon állókért is. Elvégre, ők is emberek.

Milyen is vagyok? Válaszom egyszerű, mégis komplex. Ezer, meg egyféle vagyok, mint mindenki más. Tegyük fel, hogy valaki rámkiabál. Aki nem ismer, azt mondaná, hogy felemelem miatta hangomat, ám téved. Ritkán tudja bárki is kivívni haragomat, és még családom körében is csak akkor emelem meg a hangom, ha arra valaki valós, ésszerű okot ad, kívülállókra pedig csak abban az esetben, ha családomat fenyegeti az illető. Viszont nem hinném, hogy bárki is rámkiabálna. Ahhoz nem vagyok elég feltűnő. Inkább megbújok a könyvem vagy egy vastag, kötött sál takarásában, esetleg békésen iszogatom a házi készítésű füveimből készített forró teát.
A fent leírtakból is kiderül, hogy kedvelem a nyugalmat, a csendet és ami mindent felülír: a magányt. A jóízlés határain belül bármit megtennék azért, hogy egyedül lehessek. Természetesen foglalkozók a családtagjaimmal és híveimmel is, mert nem tehetem meg azt, hogy a saját apró szeszélyeimet az ő problémájuk elé helyezem.
Rengeteget olvasok, hogy bővítsem ezzel is a szókincsemet, és minden olvasott sort többször is megrágok, majd ugyanezt teszem az oldalakkal, fejezetekkel és magával a művel is. Sokszor mondják rám, hogy túl sokat gondolkodok, és sok időt fordítok egy könyvre, de én ezt nem bánom. Ez teszi lehetővé szellemi fejlődésemet, és részben a fizikai szükségleteimet is kielégíti, mert nem eszek sokat. Édesanyám ezt persze nemigen díjazza, így a kedvéért néha megeszek pár szelet almát, néhány gerezd narancsot, vagy egy-két falat körtét.
Ennyi azonban elég, sőt, sok rólam. Nem mondom, hogy barátkozz össze velem, és ismerj fel, mert csak komoly munka árán lehet a bizalmamba férkőzni, azonban ha mégis ezt szeretnéd, sok sikert kell, hogy kívánjak!

Ne állj szóba idegenekkel! - visszhangzik anyám intelmeinek egyike, én mégis - talán életemben utoljára - önként lépek be a már számtalanszor látott lelkészség ajtaján. Fél éve találkoztam először Brender úrral. Idős, kopasz öregúr, aki London egyik szegényebb negyedében tevékenykedik, és ott is él. Minden pénteken meglátogatom, ám ma még csak hétfő van...
Sürgős baglyom érkezett tőle. Már-már hihetetlennek tartom, hogy pont egy olyan lelkésznek sikerült elnyernie a bizalmamat, aki szintúgy varázsvilágbeli, ahogyan én, de ennek felettébb örülök. Talán pont ezért értett meg, és tud nekem segíteni. Illetve... csak tudott, mert pár hete ágynak döntötte egy kacifántos nevű betegség, és állítása szerint csak engem fogad azóta szerény kis hajlékában.
A két helyiségből álló házban lehetetlen eltévedni, ezért nekem is sikerül eljutnom oda, ahol az ágy is található. Leülök a szokásos helyemre, az ágy melletti fából faragott székre, és megfogom a kezét, ahogyan minden alkalommal.
- Yves... - rekedt, halk hangjában soha nem tapasztalt félelmet vélek felfedezni, ezért minden figyelmem az idős férfinak szentelem, és bátorítóan rámosolygok.
- Én... - ...vagyok az. Mondanám, ám hamar belém fojtja a szót.
- Yves... - csúnya köhögés után folytatja a megkezdett mondatot. - Ülj az ágyra, fiam, és végy az öledbe... - nem tudom mire vélni a kérését, ám a félelme érzem, hogy fokozódik, így hát nem habozok egy pillanatot sem, és megteszem, amire kér. Kicsit kellemetlenül érzem magam, de Brender úr kedvéért bármit megtennék. Szüleimen és testvéreimen túl ő tette értem a legtöbbet, amiért sosem lehetek elég hálás. - Nekivágok a Dante által megálmodott útnak.. - ismét csúnya köhögés tör fel belőle, és teste megremeg. - Kérlek, vedd át a híveimet. Te vagy erre.. te vagy a legalkalmasabb, és.. és benned... - egyre halkuló orgánuma elhal, egy utolsó lehelet, és nem szól többé.
- Brender úr... - hangom megremeg. Nem, nem halhat meg! - Brender úr, térjen magához! - kétségbeesetten nézek rá, holott érzem, hogy teste ernyedten fekszik karjaimban, és már nem fog soha lélegezni.
Könnyek törnek maguknak utat, és a tudat, hogy elvesztettem a mentoromat. A sós cseppek órákig, megállíthatatlanul áztatják a halott öregúr pizsamáját. Anyámék már biztosan aggódnak értem, mert nem szoktam ilyen sokáig itt lenni, de.. nem hagyhatom magára! Illetve, halott, megtehetném, de nem megy...
Egész éjjel nem aludtam, könnyeim viszont hamar elapadtak. Kiszáradtam, és az időközben kihűlt testet még mindig a karjaimban szorongatom, mikor az ajtón anyám ront be nagy hévvel. Felpillantok, de kialvatlan, megviselt arcomat megpróbálom eltakarni. Inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.
Elém lép, karjaimat nagy nehezen lefejti a holttestről, és amilyen gyorsan csak tud, kivisz a házból, és hazavisz. Nem ellenkezek, csak hagyom, hogy napokig etessen, itasson, és mellettem üljön, miközben belőlem fel-feltör a fájdalom, s bánat könnyáradata, vagy csak magam elé bámulok. Ő mégis kitart, mint egy igazi anya.