|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 478 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 478 vendég A legtöbb felhasználó ( 531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Hugh Jackman
| » » Szer. 19 Jún. - 19:46 | | Malcolm Augustin McGonagall “The heart of a father is the masterpiece of nature.” ― Prevost Abbe, Manon Lescaut Becenév: Nem becéznek. Gyerekkoromban szerettem volna, ha inkább Gus-nak szólítanak, de se anyám, se apám nem hajlott az akaratom felé. Robert és Minerva pedig szerintem sokáig nem is tudták, hogy Augustin is vagyok. Kor: 48 Származás: Félvér Lojalitás: Hivatalosan nem foglalhatok állást, így semlegesnek mondanak. Egyes nyelvek szerint inkább Dumbledore felé húz az erkölcsi mutatóm. Jó okkal nem cáfolom és nem is erősítem meg. Ezer szerencsémre Voldemort híveivel senki sem azonosít. Képesség: Legilimencia és oklumencia. Látó. - //bővebb leírás idemásolva a könnyebb elérés(em) kedvéért//:
E képességgel aki rendelkezik, beleláthat mások elméjébe. A muglik gyakran gondolatolvasásnak nevezik, de a varázsló társadalom ezt túl naiv kifejezésnek találják. Nagyon nehéz megtanulni ezt a varázslatot, nagy odafigyelést és koncentrációt igényel, főleg ha az ember valamit ki akar deríteni, hiszen lehet, hogy mélyen elrejtették a gondolatot, emléket. Csakis az oklumenciával lehet ellene védekezni, amit a legilimenciával együtt tanítanak meg, kivételes esetekben, kérésekre természetesen megtanulható a védekezés is külön. Az oklumencia lényege, hogy megtévesszük a fejünkben kutakodó legilimentort, valamilyen hazugsággal, realisztikus vízióval. --- Az igazi látók nagyon ritkák a világunkban. Azokat nevezzük ezen a néven, akik képesek a jövőbe látni valamilyen úton-módon.Vannak látók, akik a próféciákat jósolják és írják meg, majd tárolják el a Mágiaügyi Minisztériumban. Már gyermekkorban is jelentkezik a képesség, ha valaki birtokolja azt. Nehéz és mindenkinél másképp jelentkezik, vannak akik hamar megtanulják kezelni, de megfelelő segítség nélkül bele is bolondulhat az ember. A látomások sokszor csak feltételezések, mivel nem minden döntést úgy hozunk meg, ahogyan először gondoljuk. Legtöbbször ezekből az emberekből vállnak jóslástan tanárok, de sokan közülük eltékozolják az adottságaikat vagy nem is ismertetik meg másokkal.
Csoport: A Főnix Rendje (Hivatalosan egyszerű varázshasználó vagyok, de mert foglalkozásomból fakadóan bőséggel beleillek a "megfelelő informálódottsággal és képességekkel bárki csatlakozhat ezen társasághoz" kitételbe, így nem átallottam ténylegesen csatlakozni is. Teljesen titkosan. És annál is jobban fű alatt.)Rank: Reggeli Próféta Play by: Hugh Jackman. Karakter típus: Kerestek. Sokáig semmi más nem létezett számomra, csak apám elvei, anyám intelmei, a húgom sikongatásának hangja amikor öcsém kígyót-békát-egeret-egyéb nyalánkságokat rejtett el az ágyában. Gyerek voltam, gondtalan, felhőtlen és felelőtlen is talán, s mindmáig hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Aztán jött a levél, értek az új kalandok, mint gyümölcs a fán, s nem csak a világ nyílt ki előttem, hanem a szemem is új utak felé. Kis falumba toppanván már nem láttam ugyanazt, amit tizenegy évig hőn csodáltam, s ha ma visszagondolok életem első évtizedére már nem csak a gyermekkor felhőtlensége idéződik elém, hanem emlékezem apám homlokán a ráncok közé vegyülő aggodalomra, anyám mosolyában az elrejtőzött fájdalomra, húgom csínytevéseiben a középső testvérekre jellemző kitűnni akarásra, s öcsém rosszalkodásának árnyékában képes vagyok meglátni a legkisebbek segélykiáltásait. Mert már nem vagyok gyermek, azt a szemüveget levettem - mint azt is, amelyiket csak olvasáshoz viselek - és helyette feltoltam orrnyergemen az apaságét. Azét a szerepét, melyet fontosabbnak ítélek a felnőttséggel járó összes többinél. Van egy gyönyörű feleségem, akit azóta csodálok el nem múló rajongással, hogy először megpillantottam őt. Hét gyermekkel ajándékozott meg, s ők így nyolcan ragyogják be életem még azokon a napokon is, amikor egyébként viselt dolgaik miatt - vagy éppen rajtuk kívülálló okokból kifolyólag - árnyék borul reám. Ha órát hallok ketyegni, akkor Clive jut eszembe, s pár szívdobbanásnyi ideig rajta és az örökös megfelelési kényszerén elmélkedem. Olyankor mindig eszembe jut mennyire akartam, hogy apám büszke legyen rám, s önnön akarásom tükörképét látom fiam törekvéseiben. Ha színházba megyek - vagy akár csak elhaladok egy előtt - mindig Yeva jelenik meg lelki szemeim előtt. Tehetségét és elhivatottságát nem vitatom, noha néha a mai napig szívom a fogam egyes megírt dialógusai, kreált színpadképei miatt. Yves törékeny visszahúzódása rejtőzik minden egyedül töltött percemben, s ilyen alkalmakkor tisztelem a legjobban sorok közé menekülő magányszeretetét. Mert néha nekem is jólesik kiszabadulni a mókuskerékből, s lopni pár perc egyedüllétet, ami valljuk be ennyi gyerek mellett, ilyen zsúfolt házban és életben sosem volt egyszerű. A munkájában pontos, elhivatott és bele fülig temetkezni képes, szemellenzős voltom előtérbe kerülésére ha rádöbbenek, mindig adózom egy karcos félmosollyal Moira ambiciózusságának is, mely bár nem olyan útra terelte, amilyenre kimondva-kimondatlanul szántam, de mely mégis büszkévé tett, s ezt a büszkeséget meggondolatlanságaival sem képes eltörölni, legfeljebb alkalmilag tompítani. Ha nagyritkán az otthon téglái közt gyújtok cigarettára - melyről ígéretemhez híven sajnos sem az első, sem a hetedik gyermekünk születésekor sem voltam képes leszokni, de mely szenvedélyemet az esetek kilencvenkilenc és fél százalékában házon kívülre száműztem gyermekeim egészsége és feleségem nyugalma érdekében - mindig ott forog a füstíz mellett számban Jackie neve is, a majdnem kimondott invitálás, hogy csatlakozzon hozzám egy slukkra, hogyha akar. Emlékeim szerint soha nem osztoztam dohányon vele, nyíltan talán mindig is helytelenítettem azt, hogy dohányzik, de ha mélyen magamba nézek, akkor nem tudom megfeddni szenvedélyéért (ha ugyan tényleg jól tudom, hogy rajong a cigarettázásért, s nem csak valamiféle elképzelt, róla alkotott képemben él valósága így). Nora Rose határozott tiltása remeg mind a hét jó éjt csókban, melyet elalvás előtt William fiam homlokára szórok (ki tudja, hogy meddig engedi még meg, hogy megtegyem, s mikor nő ki ő is abból a korból, amikor ezen atyai szeretetkifejezésem még nem terhes számára), s még más is, melyet soha nem mondtam ki, s talán nem is fogok, de érzek, s kínzom vele magam egyik nap a másik után. Sajnálom. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire sajnálom, édes legkisebbem, szemem utolsóként felragyogott, de a többi hattal azonos erővel pislákoló fénye, William! Sajnálom, hogy örökölted a látás képességét, s sajnálom azt is, hogy az ezzel járó terheket csak enyhíteni, de átvenni nem tudom.
Az, hogy milyennek látnak mások nagyjából fedi a valóságot velem kapcsolatosan. Erkölcsös, szálfatartású embernek mondanak és büszkén vállalom: az is vagyok. Az alakoskodást nem kedvelem, s nem is művelem bár azt hazugság lenne kinyilatkoztassam, hogy sose hazudtam még senkinek. Minden igaztalanságomnak megvolt a maga oka, s az én fejemben mind logikus volt és szükségszerű, de ez nem tette őket helyessé, azt is tudom. Szeretek latin kifejezésekkel dobálózni, beilleszteni őket a kontextusba, hogy nyomatékosítsam velük mondandóm fontosabb momentumait és ne csak in medias res vágjak a dolgok közepébe. Megvallom, ahogy telik-múlik felettem az idő, úgy fakul ki belőlem ez a jellemvonás, s hagyom örökül gyermekeimnek, hadd kövessék ezt az utat, ha akarják. Az érthetőséget a jelen helyzetemben sokkal többre értékelem a cifrázott beszédnél. Nyakas vagyok, sokszor túl kategorikus és egyes dolgokból nehezen vagy egyáltalán nem engedek. Hű vagyok elvekhez, ideákhoz, gondolatokhoz és elképzelésekhez, de hű vagyok mindazokhoz is, akiket szeretek. Próbálok követendő mintaként élni, hogy felnézhessenek rám gyermekeim, de arról, hogy ezt sikerre vittem-e majd nem én leszek az, aki nyilatkozhatom. Eldönti majd az idő, s a visszatekintésbe olvadt tapasztalás.
Figyelem, ahogyan a vonatablakon kifelé nézve megbicsaklik alabástrom bőrén a lemenő nap fénye. Tűzszín hajtincsei közé hófehéret lehelt az elmúló idő, hát keresem szája szegletében a huncutságból fakadó nevetőráncokat, de csalatkoznom kell. Megint. Megint, mert amikor a másik irányba pillantva kezdem falni az elsuhanó tájat, s hangja hallójárataimba ássa magát akkor minduntalan rájövök két dologra is. Először arra, hogy nem vagyunk már tizenegy évesek és nem tartunk a Roxfort felé torkukban dobogó szívű elsőévesekként. Másodszor pedig arra, hogy ő nem a feleségem, akármennyire is tűnhet úgy édeskettes utazásunkból egymás oldalán a minket nem ismerők számára. Falevél mintázatú brosst visel, éppen olyat, amilyent a nagyanyja is hordott. Emlékeim szerint jó asszony volt, kedves és szelíd, ám látva örökségét most mégsem az ő története jut eszembe, hanem a magamé. Tavaly novemberben szerettem utoljára a hulló levelek táncát a libbenő szélben. Tavaly novemberben mosolyogtam utoljára a csípős skót éjszakába bele csillagokat lesve, s tavaly novemberben volt az is, hogy utoljára voltam kettesben a feleségemmel nem nyilvános helyen. Azóta egyszer találkoztunk, Moira esküvőjén, s bár ott mindenki számára úgy tűnhetett, hogy harmóniánk még a régi, mi mindketten éreztük egymásra nézve, hogy mily sok fényév választ el akkori minket attól a boldog pártól, akik voltunk azelőtt. Tavaly novemberben hazudott nekem először, vagy tavaly novemberben mondott nekem először igazat. Mindmáig nem tudom eldönteni, hogy e kettő nézőpont közül melyik a helyes, de bármelyik is legyen az, egyik sem fáj kevésbé. Emlékszem az epe keserű ízére, mely felváltotta számban a pezsgő és eper ünnepi édeskettőséét, s emlékszem saját makacs némaságomra is, mellyel az asztalra csaptam a rongyszalvétát ölemből ahelyett, hogy feleségem (egész világom, életem, szerelmem, boldogságom és mindenem) képébe vágtam volna mardosó csalódottságomat. Akartam, hogy tudja mit érzek, de mégis megtartottam magamnak, s azóta sem adtam hangot neki. Nap napután nyelem ezt a rosszízű pirulát, vívódom saját lélekmarcangolásban és ahogy számlálható kilométerek és eltelt napok számnövekedése is bizonyítja egyre messzebb kerülünk mindattól a tökéletes csodától, amik voltunk valaha. Amit az együtt jelentett nekünk. Tarkómon glédába állnak a pihék a felcsendülő női hang hallatán. Hamis, kreált, mesterkélt mosoly ül ajkaimra – Yeva szégyenkezne miattam, ha látná ezt – amint felpillantok félszendergésemből. - Megismételnéd, kérlek? – tettetem azt, ki semmit sem hallott a percek óta zengedező monológból. Valaha csüngtem minden szaván, imádtam hallgatni a történeteit, szerettem vele együtt csokibékát falni és fülig maszatosnak lenni, ám az a valaha még azelőtt volt, hogy megismerkedtem volna azzal, akihez azóta minden nőismerőst mérek e földkerekén, s akihez fogható egy sincs, nem volt, s nem is lesz soha tán. – Azt hiszem sikerült elszenderedjek egy kicsit. – vallok be féligazságot, hadd higgye, hogy öregedő, fáradt, megfáradt hímpéldány vagyok, sápadt kis semmi az ő híres és ünnepelt nagysága mellett. Nem bántja hiúságomat semmi, amit gondolhat rólam. Csak azért utazom vele, mert baglya épp azon a napon ért utol hívószavával, amikor nyakamba csavartam vastag, kötött sálam – Yves vajon észrevette már, hogy összecseréltük, s nem is a magamét hoztam el, hanem egyet az övéi közül? – fölé a világot is, melybe eszeveszett, vak dühhel sújtott dúvadként rohantam bele. Igen, épp azon a tavaly novemberi napon. - Azt kérdeztem, hogy megnézted-e már a nyári időbeosztásunkat? – csicseregte felém vörösre mázolt ajkakkal. Hogy a hangjától, a kérdésében használt többesszámtól vagy a hirtelen felismeréstől-e azt senki se tudhatta, de: hirtelen felfordult a gyomrom. Felöltőm zsebe felé kezdtem kotorászni egy hímzett zsebkendő után, hogy aztán a büfékocsit útba ejtsem egy pohár vízért, melyben azt megmártva halántékom hűsítve elnyomhatom a feltörő hányingert, amikor is kendő helyett egészen másra akadtam. Beleragadva a mardosó önutálat gyomorcincáló perceibe hirtelen megszűnt köröttem minden, ami addig zavart, s a kellemetlenséget hozó miazmák helyére egy sor emlék tolult. Felpattintva zsebórám fedelét a lap belső oldaláról mosolyogva integetett rám összes gyermekem – kivéve azt az egyet, aki még olyan pöttöm volt, hogy szinte ki sem látszott anyja ölelő karjai és a pólya mélyéről – s az édesanyjuk, akinek mindannyiukat (és kis túlzással életem minden boldogságát) köszönhetem. Elveszve a fotografált tökéletességben már nem csak gyomrom háborgása, hanem lelkemé is felkorbácsolt, mozdulásra kényszerített, mintha attól bárminek javulnia kellett volna, ha kirobbanok a kupéból, messzire a vöröshajútól. Olyan dühösen csaptam le az órafedelet – eszembe se jutva, hogy talán Clive rosszallaná, hogy mily méltatlanul bánok egy olyan családi kinccsel, amilyennel őt is megajándékoztam időtlen időkkel ezelőtt -, hogy szinte magamat is megleptem ezzel a mérvű indulatossággal. Indultam volna a tenyerembe zárt időmérővel, de utastársam újabb szavai és az ösztönmélyre belém kódolt illedelmesség megálljt parancsolt lépteimnek. Csak a felkelésig jutottam, ott álltamban hátam mögé húztam mindkét kezem, s összekulcsolásuk mélyére rejtettem zsebórámat el. - Nagyon furcsa vagy ma. Csak nem a közelgő megérkezés és újabb fellépés izgatott fel?Kérdése naivan csengett, de mégis éreztem mögötte valamiféle alakoskodó élt, melyről adott idegállapotomban nem tudtam eldönteni, hogy csak a rosszindulatom képzelteti oda velem, vagy tényleg nem csalt meg fülem. - Te vagy a sztár, miért nekem kellene izgatorttnak lennem? Én csak kísértelek, hogy ne érjen baj.- Kísértél? – visszakérdezésének élessége tudatta velem, hogy korábban sikerült kinyilatkoztatást tennem az akartnál. Enyhét rántottam vállamon, farzsebembe csúsztattam a zsebórát és jegygyűrűmet kezdtem forgatni hát mögött tartott kezekkel. - Kísértelek. Tudod, ahogy terelő a gurkót. Vagyis éppen annak inverzeképp. – válaszom megkezdésével egy időben visszaültem vele szembe arra a helyre, ahonnan nem is olyan rég felkeltem. Kimondott szavaim épp olyan ostobán csengtek – amilyen ostobának Moira cseppnyi kislány lénye sosem érezte mondandómat, mikor gyermekként a kviddicsről duruzsoltam neki, pedig sosem voltam kimunkált tudással megáldva kviddicsből -, amilyennek épp éreztem magam. Hiba volt eljönnöm vele egyáltalán, de amikor londoni dedikálására meginvitált azon a tavaly novemberi napon, akkor annyira ködösen gondolkodtam, hogy a házastársi távolság elérésének érdekében bármilyen kötélbe hajlandó voltam megkapaszkodni. Azzal ellentétben, amit Rachelnek mondtam, apámhoz nem mehettem. Egyrészt, mert nem volt beteg – mert mi mással is lehet hazugságot megbosszulni, mint egy újabb lapátnyi igaztalansággal, ugye Életem szerelme? – és nem is akartam belebeszélni azt. Másrészt pedig, mert úgyis helytelenítette volna a viselkedésemet, s nem éreztem úgy, hogy el bírnám viselni rosszallását. Akkor nem. S most sem igazán. - Amint megérkezünk az állomásra, s lesegítelek a vonatról én a pénztár felé veszem majd az irányt, s nem a szállodába veled. Megváltom a jegyemet haza. Hiányzik a családom, eleget játszottam már a sértett kakadut. Mindketten tudjuk, hogy ez nem én vagyok.Kinyilatkoztatásomat olyan mérvű lélekmegkönnyebbülés kísérte bennem, hogy fel sem tűntek a villámok, melyek rám meredő tekintetének sötétkék égboltját cakkozták szanaszét. - De hiszen elhagytad őt! Értem. – vádolt meg, s ez vaskarmokkal tépte cafatokra szívemet. Igaza volt, de nem úgy, ahogyan végre ráébredtem, hogy hiszi a saját igazságát. Óvatos magyarázatot formáztam elmémben, de nem volt lehetőségem kimondani belőle semmit, mert a vonat füttyent egyet és lassulni kezdett, mely biztos jele volt annak, hogy elérkeztünk a végső búcsú leszállási kötelezettségeinkhez. Sietnem kellett hát, de a sietség sosem jó tanácsadó. Nyerssé váltam mind hangilag, mind fogalmazásmódilag. Pedig tudnom kellett volna előre, hogy nem szabad. Tudtam is talán, egy részem sejtette, de eloltottam magamban a Látás lángját – s milyen rossz példa lettem így William számára, milyen balga is – és nem ástam mélyre a kusza képek közé. Nem, mert nem hittem, hogy személyes katasztrófámra vonatkozhatnak a képességem kirakósdarabjai. Gondolkoznom kellett volna... ha lett volna elég időm. - Nincs olyan, hogy Érted. Annyira nem is létezett soha, mint amennyire nem hagytam el a feleségemet. – vetettem oda korbácsként csattanó szavakkal, majd miután összerendeztem mozdulataimat, melyeket a vonat fékezése és megállása szétzilált kissé felnyúltam a kalaptartóra a csomagomért, így fordulva el tőle, s így vakulva meg egy sértett nő bosszúszomjas haragjára. Leszálltunkban udvariasan engedtem előre őt, majd szinte már az önnönmagamnak kimódolt szabadságot ízlelve sóhajtottam fel, amint cipőtalpaim talajt értek. Szándékoztam elköszönni tőle, de úgy véltem, hogy nem óhajtja hallani egy hanggal se több szavam, hát teret hagyva neki lemaradtam tőle. Így eshetett meg az, hogy volt helye megfordulni tengelye körül, vállaimra támaszkodni két kezével, majd tettetett egyensúlymegingással elérni azt, hogy megtámasszam őt, ezáltal derekára simuljon tenyereim zárójele. Kihasználta, hogy az elesettek segítésére nevelt apám, s ez olyan mélyen gyökeredzett benne, amilyen mélyről lehámozni sem tudtam azt. Tartottam hát, mert hittem, hogy elesne különben, ő pedig elhúzódás helyett inkább közelebb hajolt, s mire eszméléshez jutottam, már csókja – viszonzatlanul, de az őt váró újságírók által lefotózottan – ajkaimra forrt. A gépkattogás és vakuk csillanásának közepette magamba zuhantam és ott is mellé estem. Kibomlott belőlem a mindig szégyellt, elnyomott uralkodásra hajlamos, durva vad, s odább taszajtottam őt az utamból, melybe állt. A jegyemet elképzelés szerint megváltottam haza, s el is indultam visszafelé vezető utamon, de egy pillanatig sem reméltem, hogy hamarabb érem el a nagy ház küszöbét a megjelenő újságcikknél. Mert ha valaki, én aztán tudtam, hogy a sajtó hogyan működik. Bulvár vagy nem bulvár, egyre ment. A fénykép pedig a legutolsó – s a legrosszabb – pillanatot kapta el, egy olyan valóságot teremtve ezáltal, ami nem is volt soha. Malcolm Augustin McGonagall nem csalta meg a feleségét. Malcolm Augustin McGonagall soha nem is gondolkodott ilyesmin, Malcolm Augustin McGonagall hibázott ugyan, de nem ekkorát. A kérdés csak az, hogy lesz-e olyan, aki elhiszi mindezt neki ezek után. Egyszer minden titokra fény derül. Még arra is, amely nem is létezett. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Tom Hiddleston
| » » Szomb. 22 Jún. - 10:16 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Kedves apa! Nem lesz szokványos tehozzád egyetlen sorom sem, hiszen tudod már mennyire vártalak, hogy fokoztad az McGonagallok lelkesedését puszta feltűnéseddel, így elöljáróban, nagy levegővétellel és kissé reszketeg kézzel állok most soraidhoz. Hiszen kitüntetés ez, hogy én köszönthetlek először. Nem akarok hiúnak tűnni előtted, sem a többiek előtt, de legidősebbként mégis legközelebb állónak érzem magam a te szerepedhez, hogyan próbáltad megóvni ezt a hetet, esetemben hatot, mert magamról könnyen elfeledkeztem. Csak azért fontos, mert tudod a te nyomdokaidban és örökké a sarkadban járva megértelek, hogy erről, ami fontos lenne, magadról te is megfeledkezel néha, hogy talán ugyanúgy szorít mindenki nagy gondja, a legkisebb fájdalmai, akinél sokszor én is apának képzeltem magam, tudod a legidősebb fiúk ostobaságával. Mindaz a valóság vagy, ami számomra képzelt szerep volt, Te vagy az erősebb, Te vagy az apánk és jársz élén az McGonagalloknak. Latin kifejezéseid elhagyásának örülök, közelebbinek, érthetőbbnek érezlek, nem pedig Deusnak, hogy valami különös rituálé kell csak megidézésedhez, kérlek ereszkedj alább, közénk, nem magamért, értük mondom, hogy értsenek. Azt hiszem úgy törvényszerű, hogy az ideáidtól tartani kelljen, így elöljáróban bevallom minduntalan összerezzenek, ha azon valóságaimra gondolok, amelyről te mit sem tudsz. Mindig úgy sejtettük, Moirával titokban nevetve rajta, hogy majd Yves lesz, talán Jackie, esetleg Yeva, aki egyszer megbotránkoztat, mert nem, én soha. Aztán nézd a sors kockáit, hogy azok hogyan fordulnak mind kedvezőtlenebbe és abban csalódsz majd lenagyobbat, akit jobb kezednek hittél, s akkor majd talán nagyon egyedül maradsz… S ha majd én is nagyot csalódok benned, ha egyszer fellázadok, tudod, mert sosem tettem, amiatt, amit igaznak hiszek, hogy elárultad azt, aki szentje minden fiának, lányának, hát hogy bánthattad éppen őt, anyát? Mert az édes novemberek nemtudásában mi csak a cikket látjuk majd és nem azt, hogy gondolsz mindannyiunkra, vagy tettetés ez a nagy összhang. Itt majd mindenki megtorpan és elgondolkodik, talán még Will tévképzetei is összetörnek arról, hogy a szülei tökéletesek, ideje felnőni mindannyiunknak és tudod, igazából nélkülem. Most először mondom ki apa, hogy nem tudok majd segíteni a testvéreimnek, nem nélküled, mert nekem is szükségem van Rád. Hát üdvözletét küldi magvad első gyümölcse: Clive S. McGonagall Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Eddig történt • A Főnix Rendje listája |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |