Egyáltalán nem volt egyszerű felfognom, hogy hogyan működik ez a baglyos dolog. A galambok még oké, de a baglyok... Erin volt olyan kedves és elmagyarázta, így jelenleg abba a motelba érkezik mindig vissza, általában üres csőrrel, ahol jelenleg lakom. A feleségem eléggé letört lett, mikor elmagyaráztam megtaláltam a volt szerelmem és hogy egyszerűen nem tudok uralkodni az érzelmeimen ráadásul kiderült még van egy fiam is! Szerintem nem akartam a gyerekeire erőltetni az én kusza életem, mondtam elköltözöm, de bármikor hívhat, mert nem akarok haraggal elmenni. Vita volt, de azt hiszem megbeszéltük. Ma tizennyolcadjára jön vissza a bagoly válasz nélkül. Kezdek aggódni tényleg működik-e a dolog. Eleinte még elég hosszú leveleket írtam Sylvesternek, hogy szeretném megismerni, mert az én fiam, ráadásul Ő is megkeresett, tudom érdekli ki az apja, akkor próbáljuk meg! Nem indítottunk jól, tudom, de én tényleg nagyon szeretném bepótolni a tőlünk ellopott időt! Leírtam neki egy másik levélben, hogyan találkoztam az édesanyjával, hogy mennyire szeretem Őt és mióta újra visszakaptam az emlékeim végre egésznek érzem magam. Azaz érezném, ha Sylvestert is megismerhetném, mert most új űr keletkezett bennem. Van egy felnőtt fiam, akit meg szeretnék ismerni, de sajnos még meg sem tudom látogatni... Egy harmadikban írtam neki Annáról és Abelről, akit úgy fest ismer és mint kiderült egy iskolába járnak. Kevésbé aggódom Abelért, mióta tudom Sylvester is ott van és viszont. Persze Sylvesternek ott van Erin is, de akarom hogy tudja, Londonban itt vagyok én is, bármikor örömmel veszem ha jön, sőt, keresek egy közös otthont hármunknak, mert ahogy én tudom jelenleg az iskola az otthona de az nem otthon. Erin is nagyon boldog lenne ha adna neki egy esélyt, mindkettejüket várom majd haza, addig ebben a motelben leszek. Az azt követő levelekben inkább arról kérdezek megkapta-e a leveleim és hogy tudom milyen sok időt elvesz a tanítás (az én nagy fiam tanár lesz, annyira büszke vagyok!) de azért legalább egy sort visszaírhatna. A bagoly elvileg elhozná a levelet, nem fogja érte megcsipkedni... az utolsó öt levelem már inkább azon aggodalmaskodik, hogy nincs-e valami baj, végtére is Erin szólna gondolom, de aggaszt hogy semmit sem ír vissza. Ha bármi baj van megoldom valahogy hogy odamenjek, biztos meg lehet oldani, egy szavába kerül és megmozgatok eget és földet, meg fogom találni. De azért inkább örülnék ha azt írná csak sok a munka és hamarosan meglátogat... Most épp megjöttem az egyetemi munkából és ledobom a kulcsom az asztalra. Annyira szokatlan az üres szobába megjönni. Nincs gyerekzsivaj, nem kell reggelit készíteni, házit ellenőrizni, fogócskázni. Ahogy leülök az ágyra érzem sosem voltam ilyen boldog és sosem voltam ilyen magányos. Minden gyerekem távol van és utál, a szerelmem sem tud most egy ideig meglátogatni, a volt nejeim sem rajonganak a helyzetért ami kialakult. Fogalmam sincs hogy fogom rendbe hozni, hanyagul lazítok a nyakkendőmön. Szörnyű ez a bizonytalanság.
A spermium, amelyik megtermékenyített egy petét, levelekkel bombáz. Nem egy és nem kettő ez, nem kicsit estem hanyatt majdnem az első bagolytól. Aztán jött az agyfasz, hogy ez az apámnak nevezi magát, meg hogy anyám mégis megtette, az értetlenkedés, mi a tökömet akarnak ezzel most. Rizsa a megismerésről, rizsa, rizsa, anyámat szereti? Boszorkány, elbájolta, ennyi. Meg különben is elmegy a picsába, hogy én miattuk nem tudom mi az, hogy szeretni. Egésznek, mi? Miközben boldog tudatlanságban a hányadék mugli életedbe süllyedtél, miközben engem darabokra szaggattak, Abel kapott mindent! Még van képe róla ömlengni, hogy arról a mugli kurváról szó se essen, minek olvasom egyáltalán? Többet szétszaggatok egyetlen pálcaintéssel, de a krapek nem adja fel, dobál, mintha galacsinból lennének a baglyok. Nem fog leállni, meg kell mondanom neki és hogy veszélyes, mert kinyírhatják, a francba is, köröznek! Vihetem ezt a koncot is a Roxfortba, rejtegethetem titokgazdánál, csinálja a problémát, fejfájást, gyomorideget, szóval kikutatva hollétét – beleírja bazdmeg, ennyi esze van, zordan dörömbölök az ajtaján. Anyám is ugyanakkora imbecil csitri, mint 16 évesen volt, hogy nem látta a körözési listát? Ez meg mugli!
Kuvára nem várom meg, amíg kislattyog, lelki szemeim előtt már látom a hulláját, baszki ha valami baja esik…. Zihálva rontok rá, kócosan, megtörve megint, mindig, konstans ez – és most semmi köze hozzá, csak aztán, hogy látom semmi baja, ráncolok szemöldököt és arcom visszaszíneződik a sápadtból, lihegek, az ajtót erőszakosan vágom be magam mögött, nyelve kinyögöm - Idióta… De kibaszott nagy idióta vagy az anyámmal együtt. Nem mondta, hogy köröznek? Nem mondta, hogy tárgyalásom lesz? Jössz a baszom leveleiddel Abelről, amikor én sosem érdekeltelek….de mindegy, fogjuk a tudatlanságodra, meg a nőre, aki kihordott, akkor is…bármikor megölhetnek és hova a faszomba teszlek, mugli vagy!
Ahogy ott ülök az ágyon és elmélkedek, elmélkednék, dörömbölnek. Szokatlan, egészen, már állok fel hogy nyissam az ajtót mi a baj, tűz van-e, mikor beront az én nagyobb fiam, de ahogy kinéz... csapzott, üldözött külseje aggodalomra ad okot. Főleg hogy hogy nem írta jönne, lehet baj van? Talán Erin? Abel? Vagy Vele? Pár másodperc, annyi sincs míg megannyi szörnyűség lepereg a szemem előtt. Aztán egészen vádlón szólal meg, nem teljesen értem miről beszél, de a mugli szó legalább mond valamit. Varázstalan, ahogy Erin hív, áh, miért kéne engem eltenni? összeszaladt szemöldökkel vizslatom, töltök neki egy pohár vizet és a kezébe nyomom, lopva kisimítom az arcából a haját. -Sylvester kisfiam, végy pár mély levegőt és ülj le, mondd el mi a baj? Így... nem értem. Írhattál volna egy levelet, de nagyon örülök hogy itt vagy! Gyere! - Noszogatom befele, megnézem magamnak nincs-e baja, próbálom emészteni a hallottakat. Közben ha hagyja leültetem az ágyra, ne ácsorogjon! -Kit köröznek, hmm? Anyáddal sajnos egy ideje nem tudtam beszélni, tudod a munkája, Te jobban tudod mint én... - Húzom el a szám tanácstalan, remélem beszélget az anyjával... -Miféle tárgyalásod lesz Neked? Elmenjek? Már ha... el tudok, persze. És Sylvester, érdekelsz, azért írok leveleket és hívlak gyere haza. Pár hete tudom létezel kisfiam, lehet nem mentség, de én igyekszem. Nehéz ha nem tudlak meglátogatni. - Tördelem a kezem, ez belül mérhetetlenül frusztrál és bosszant. Miért ne mehetnék be, ha tudom hova kell menni?! Ahh... Mert én aztán mit csinálnék? Szívrohamot kapnék? Mitől félnek? -És miért akarsz bárhova tenni? London az otthonom, az otthonunk. Mit... mit gondolsz arról hogy szünetekben és nyáron velünk lakj? Tudom, tudom, nem mugliként 17 évesen felnőttél, de nálunk 21 évesen leszel felnőtt szóval... szokom, hogy nem szorulsz rám, de ettől még... jó lenne együtt lakni, élni. Könnyebben megismerkedünk. - Ha sikerült letuszkolnom az ágyra akkor leülök mellé és gyötrődve várom a válaszát, reméltem legalább erre reagál levélben, de nem tette, én meg belepusztulok abba hogy nem tudom mit gondol. -De jól értettem fiam, félted öregapád? - Mosolygok rá, nagyon is jól esik a gesztus, kár hogy nem hagyja én is vigyázhassak rá, legalább kicsit.
Csak ne fogdosson! Úgy hajolok el előle, mintha villám érne, talán egy korty víz is kiszökik, ha nekem szánta. Zihálok, elveszem, bár csak akadálynak érzem kezemben. Tömény undor fog el a „kisfiam” hallatán, szédüléssel vegyes fizikai reakció, ahogy felkavarodik a gyomrom. Ezt arcom is tükrözi, de ő nem fogja érteni. Kell néhány mély lélegzet, hogy lecsillapodjak, egyáltalán szólásra nyissam kicserepesedett ajkaim. Mégis, iszom egy korty vizet. - Engem. Úgyhogy ha összerakod, téged féltelek. Mármint, kényelmetlen lenne, ha Veled zsarolnának Ráncolom szemöldököm, mintha valami rosszat mondtam volna egy óvatlan pillanatban, elvégre nem tudhatom mit jelent félteni valamit, s ha személyre vonatkoztatom, főleg elképzelésem sem lehet. Talán…George kapcsán, mintha mozdult volna bennem hasonló. Nem kíván gondolat, elhessegetésre való. - Hosszú történet Valentine, kérlek mellőzzük ezt a kisfiamat, leírva is gáz volt, így kimondva hátborzongató… A legtöbb varázsló nem szereti a muglikat, Erin biztos mesélte. Érzem én milyen hülye kifogás, de jobb, ha nem mászkál. A haza szó legalább olyan fájdalmas erővel dübörög dobhártyámban, mint a kisfiam, fogalmam sincs egyik rosszabb-e a másiknál. Sóhajtva rakom félre a poharat, hogy homlokom eltűnjön tenyeremben egy pillanatra. - Fogd fel, hogy a hagymázos elképzeléseid nálam nem működnek. Nem az elbaszott kisfiad vagyok, Abel, hanem a szó szerint megkúrt, akinek elképzelése sincs az olyan dolgokról, mint otthon, nyári szünet, bármi ami olyankor történhet az emberrel és nem volt gyerek, soha, hogy akár halvány sejtelme lehessen. Képzeld csak el, hogy hat év szeptemberében csak úgy elengedte füle mellett a süketelést arról, ki mit csinált a mindig túl bőre szabott két hónapban „otthon” A helyen, ami nekem sosem létezett, ellenben hívhatod kínzókamrának. Nem fogsz tudni néhány ostoba szóval változtatni egy egész életen. Talán így kell ezt, még ha kellemetlen is, tagoltan magyarázni, hogy az én szememben hamisak ezek a fogalmak. Csak arcom rándul arra, hogy féltem, lesöpröm magamról, mint okvetetlenkedő szöszdarabot. - Kényelmetlen lenne, ha zsarolnának és bár Te is tehetsz róla, nem feltétlen érdemelsz halált, amíg úgy nem határozok. Jelentem ki egyszerűen, belenézve a szemébe, elvégre nekem jogomban áll eldönteni. Mi más felől is rendelkeznének a tömeggyilkosok?
Szegénykém, tényleg rosszul van, azt hiszi bántanám, pedig csak aggódva nyúlok felé, adok vizet. Eléggé sápatag, nagyon nincs jól, lehet futott? Nem, ez rosszabb, szerintem napok óta nincs jól, csoda hogy eljutott ide! -Kétlem bárki tudná, hogy én vagyok az apád, Erin tudta egyedül, de Ő meg kicsikém nem híreszteli szerintem, hiszen kit izgatna? Ne félts engem, magad féltsd. De nálam lehetnél, senki sem keresne nálam! - Nekem logikusnak tűnik, hát ki tudja hogy az apja vagyok? Én se tudtam pár héttel ezelőttig! Nálam biztonságban lenne, megvédeném. Nem minden a mágia! -Mark, kérlek, ha az apa nem megy. - Valentine-nak a kollégák hívnak, de Ők se sokan. -De hát a kisfiam vagy! Nekem még kicsi vagy, hiába vagy nagy, tudom, tudom, de az apaság ilyen, remélem egyszer megtapasztalod. És... Anyád mondta igen... úgyhogy ami rossz benned tőlem lesz örökölve. De nem érdekel hogy nem szeretnek engem Sylvester, nekem elég ha Veletek lehetek. - Meg Abel elfogad és ennyi. A többi varázsló nem érdekel. De azért muszáj kiszednem belőle hogy mit gondol a közös lakásról, hogy lenne saját szobája! Persze nem várok örömujjongást, megelégednék azzal átgondolja. Ám az hogy ennyire fogja a fejét... hm. -Nem. De azzal, hogy megtapasztalod milyen ez igen. Sylvester kicsim, épp itt az ideje, hogy megtudd milyen ha szeretik az embert, ha várják haza, ha van egy otthonod, egy rendes családod aki szeret és azért szeret amilyen vagy nem azért amilyennek akarja hogy legyél. Aki nem... molesztál és nem bántalmaz, jaj kisfiam, sosem tudnálak bántani, maximum túl erősen megölelni, mert nagyon féltelek, aggódom érted, nagyon... megviseltnek tűnsz. Miért nem maradsz pár napot velem? Kivehetünk másik motelszobát, máshol, senki sem fogja tudni velem vagy, velem nem keresne senki. Pihennél egy keveset. Rád férne. Vigyáznék rád. - Próbálom megint finoman megérinteni, de visszahúzom a kezem kínlódva, mert nem szereti ha hozzáérek, de ebbe beleőrülök, annyira megölelném! -Igazán kedves tőled fiam, de azért anyáddal is vitasd meg. Jelenleg azt hiszem csak Ő hiányolna, ez tény. De Sylvester, ezért mondom, maradj kicsit velem. Lehet nem... túl otthonos ez így még és nem olyan... varázslatos, de én szeretnék tudni rólad mindent. A jókat, a rosszakat, a számodra lényegteleneket is. - Kínlódok még egy sort, hogy hozzáérnék.-Megfoghatnám a kezed? Szeretném ha éreznéd fizikailag is hogy féltelek kisfiam, nem csak a levegőbe beszélek. Tudom félsz a testi kontaktustól, de csupán azt éreznéd amit én, hogy féltelek. - Tényleg aggódó ráncok halmai telepednek arcomra, kis, feszült levegőt fújök ki tüdőmből és elhúzom a szám, hogy még mindig nem teljesen értem miért kellene engem bujtatni, mit tett, de semmi jót nem sejtek. Szeretném ha felfogná, nekem Ő nem csak egy a tucat emberből, hát Ő a fiam! Olyan lehetetlen helyzet ez és a gondok csak gyűlnek... mi van a világgal?
Félrenyelek. Csúnyán, szánalmasan félreköhögve ahogy képtelen vagyok tőle az olyan egyszerű és nyálas szavakat kezelni, mint a „kicsikém” Csak viccelsz bazdmeg, ugrasd elő a mágusevő muglit a bokorból. - Rookwoodék, sötét mágusok, elvették az emlékeid. Másodszor bizonyos maffiacsoport, talán így tudnám legegyszerűbben a te nyelvedre fordítani, ugyanis rajta vagyok a körözési listájukon, egész előkelő helyen. Mágusok, tudják. Tömören, röviden. Nagyjából fél másodperc nekik kiókumálni azt is merre van, ha nem végezzük el a szükséges előkészületeket. Oké, mi a fasznak játsszam meg magam végülis? Elég csak gonoszan rávigyorognom és egészen őszintének lennem. - Nem, apuci, sosem tudom meg, ugyanis nem áll fel a farkam. Szeretnéd, hogy anatómiailag részletezzem, vagy inkább arról meséljek, ahogy megerőszakoltak? Úgyhogy dumálhatsz itt nekem feltétlen szeretetről, nem fogom megérteni. Tőled? Na ne mond... Minden tulajdonságom kreált és belém vert, zaklatott, kínzott. Tudom, hogy ezek csúnya, brutális szavak és te képtelen vagy túllátni a rózsaszín pónijaidon, de képzeld magad elé a legádázabb regényt, amiben embereket kínoznak. Az volt az életem. Úgyhogy dumálhatsz itt nekem ilyen-olyan tulajdonságokról, öröklésről ha kurvára nem ismersz. Én nem az agyontutujgatott gyereked vagyok, hanem a másik, akit soha le se szartál, tudod akinek öt évesen a nadrágjába nyúltak. Szerintem egy perc bőven elég volt neki, hogy kiakasszon, immár remegek, megbánom megint, hagynom kellene a picsába, hogy megöljék. Ez az ember nem tud SEMMIT! Alig bírok megszólalni a rám törő zihálás rohamtól, egyébként minek ide halálfaló? A tulajdon apám fog meggyilkolni a kedvességével. Azzal, amit nem bírok belőle felfogni, ami idegen, úgy ráz, mint ezer kibaszott mugli watt, megőrülök, látom a fekete fénypászmákat, csupán az ostobasága az egyszerű szeretete kapcsán, amit NEM értek és nem bírom elviselni, hogy nem értem. - Engem nem lehet szeretni. Engem nem fogsz tudni szeretni soha, nincs bennem olyan rész, ami ezt lehetővé tenné és nem értem a fogalmat magát. Ezt..hagyjuk. Reszketek, nagyon durván mintha valaki belülről centrifugálna. Olyan nagyon szeretném megvallani mennyire és miért vagyok rosszul. - Nem lehet. Majd szólok Rookwoodnak, mert szükség lesz egy varázslatra. De ne aggódj ő is meg akar majd védeni. Igyekszem a témát visszaterelni a személyesből, mielőtt elveszteném az eszméletem. Hatalmas lenne! - Figyelj, nem olyan egyszerű. El kellene végeznem egy rakás bűbájt és innen azonnal elhoppanálni. Persze mindre képes vagyok, pont ezért üldöznek. Téged leszarnak, de már mondtam én rajta vagyok a listán. Képzeld el, hogy Hitler tud varázsolni, egy ilyen ember üldöz. És nekem...jobban kell lennem, hogy...ne halj meg, világos? Kiáltok rá, mert így nem fog menni. - Nem félek, fáj. El tudod ezt képzelni? Hogy addig kínoznak gyerekként, amíg fáj minden emberi érintés? Tanúsíts egy kis együttérzést és hagyj gondolkodni. Egyébként félhetsz is, ki akarnak nyírni! Kapja be most már tényleg! Féltsen akkor, ezzel igazán lehiggadhatna és elhallgathatna egy időre, mert így olyan, mintha végtagjaim metélné egyenként, mérhetetlenül idegesít, hogy ezt, amit hirtelen rám zúdít nem bírom felfogni.
-Óvatosan, óvatosan, lassan... - Még meg is fullad nekem, nem jövök rá azért mert becézgetem. Annát is mindig becézgettem, Abelt is szoktam, a fogadott gyerekeim is. Fel sem tűnik. -De nincs rád írva, attól hogy mágusok még nem lesznek mindenttudók, ha a mágia felhatalmazna erre, akkor fiam Te is tudnál rólam mindent, de látszik nem ismersz eléggé. Elviszlek Téged és anyádat máshova, elutazunk, nem találnak meg. Együtt lennénk míg elül a vihar. Csak felhagynak egyszer ezzel a kutatással nem? Nincs... rendőrségetek? - Nem tudom mi a varázslatos neve, de ha van maffia, kell a rendfenntartó szerv is a világukba, mert káosz lenne. Ahogy a fejében is az van, hiába apuciz kínos szexuális részletekkel boldogít. Örülök hogy elmondja, de a tartalomnak nem, zavarba ejtő a dolog, de az apja vagyok, kivel beszélje meg ha nem velem?! -Kicsim... semmi sem helyrehozhatatlan, csak kell hozzá pár szakember, akiben megbízol, egy kedves lány és az, hogy megengedd magadnak, hogy valaki elfogadjon és szeressen. Sylvester... én belátom ilyen sérülést nem tudok helyrehozni. De... ha egy magamfajta ember helyre lehet, akkor nálatok a mágusvilágban is biztos van rá valami. Én... én csak szeretetet és elfogadást tudok neked adni, belátom nem elég, de a semminél több. Ha engednéd, vigyáznék rád és segítenék hogy... nem tudom mi a jó szó erre... lelkileg meggyógyulj. Nem voltam melletted. De most melletted vagyok. - Ha tudtam volna előbb mellette vagyok, sejtheti, de... sajnos Erin nem az én küszöbömre rakta a gyereket, hanem máshova, persze tény, nem vagyok mágus, lehet ártottam volna neki... bár Abel is mágus, szóval talán csak nem. Összezavar. Legalább én is szenvedek nem csak Ő, bár igen karcsú vigasz ez mindkettőnknek. Főleg hogy nem ölelhetem át, ez valami borzalmas. -Fiam, már hogy ne lehetne szeretni Téged. Szerelmes vagyok anyádba, a szerelmemtől születtél, Te vagy amire vágytam. És 17 éve megkaptam és nem is tudtam róla... meg fogod érteni mit jelent szeretni, hisz érted már csak nem tudatosan. Ha nem így lenne, lehet már megöltél volna, nem foglalkoznál velem, de itt vagy. Mert tudod itt megkapod, tudod, hogy kijár neked és érzed, hogy nem kell ok rá, azaz nem több, mint hogy az én fiam vagy, nem másé. Az én okos és gyönyörű felnőtt fiam vagy. Fáj, hogy nem tudok segíteni kicsim... ha legalább kicsit hagynád... valamicskét. - Nem tudom hogy, mivel tudnék rajta segíteni, de én megpróbálnám. Én szeretném, én megtenném. -Tudom, hisz az anyád. Olyan vagy mint Ő, rendíthetetlen, de belül érzékeny és védelmező. Örülök hogy ennyi mindent örököltél tőle. - Kétség sem férhet hozzá mennyire szerelmes vagyok Erinbe, az anyjába. Hogy mennyire varázslatos, hogy Ő a közös gyerekünk. Bár tény, képtelen vagyok befogadni rengeteg mindent, az agyam blokkol, mert belerokkannék. Nem tehetem, szükségük van rám. Mi sem bizonyítja jobban hogy rám üvölt, leszek szíves túlélni... el is mosolyodom, annyira mint az anyja... vagy mint néha én. -Nem fogok, nem maradsz egyedül. Hitler is elbukott ez a személy is el fog, kivárjuk. - Nagyon remélem így lesz mert akkor végre normálisan élhetnénk, nem percről percre, rettegve. Én még csak azt sem tudom mitől kéne félnem... már azon túl elszakadok tőlük. -Akkor csak meg kéne várni míg elmúlik a fájdalom és csak a jól eső érzés marad. Apró lépésekkel, picikkel. Mert ha hiszed ha nem nekem is fáj kicsikém, hogy nem tarthattalak a karomban mikor megszülettél és most sem ölelhetlek meg. Elvették ezt tőlem... elvettek Téged. - Hajtom le a fejem könnyes szemekkel, de sóhajtok egyet, nem fogok sírni, az kéne még, erős apára van szüksége. Rendíthetetlen apára, aki mellett elgyöngülhet. Megpihenhet. Nyújtom a kezem, ha akarja megfogja, ráteszi a kezét, az ujját. Ha nem, nem baj. Ott hagyom, legalább tudni fogja, várok. Ott leszek. Fogalmam sincs hogyan védjem meg a családom, ez a szörnyű igazság.
Vetek rá egy lesújtó pillantást, hogy kösz bazdmeg, inni még tudok, különben is az ő hibája, hogy jön ezekkel a visszás, értelmezhetetlen kifejezésekkel. Azért csak nézek miket hadovál össze, mintha be lehetne minket szerencsétlenkedni egy kofferba és elutazni Alaszkába. Megdörzsölöm homlokom és próbálok jól lélegezni a visszavágáshoz. Tudtam, perszehogy majd kisebb szélütést kapok, ha újra beszélnem kell vele és mintha elfelejtettem volna, mennyire nonszensz és kínos, sőt…fájdalmas. - Ez nem így működik és vannak rendőrök, védenek engem is, úgyhogy ne csinálj olyasmit, mint aggódás. Fogalmazom meg kelletlen ezt a szörnyűséget, végül nevetek is kínomban, hogy ez a szó egyáltalán egy mondatban szerepel a nevemmel. Tagoltan felsóhajtok, szinte viszketek ettől. De nem fogom kimondani, hogy nem vagyok a kicsid bazdmeg, soha a büdös életben nem fogom kibrekegni ezt a szót. Lehet, hogy valóban agyvérzést kapok? Itt, rögtön, lábon? - Te ezt komolyan elhiszed? Hogy majd a szakemberek segítenek? Képzeld, én is azt tanulom, én is szakember vagyok. Mert minden ilyen egyszerű a te világodban? Szerinted egy csettintéssel találok lányt, vagy fogom magamra tukmálni a megengedést? Jó, oké, ez a te világod. De az enyémben nem volt ilyesmi, nem értem miről beszélsz, hogy mi ez a szeretet? Mert eddig baromi kínos és csak ideges leszek tőle. Mert eddig fáj. Ezt nem most kellett volna. Erről lemaradtál. Hadarom, talán gesztikulálok is, alig vagyok csak tudatában hogyan, arra figyelek mit kellene mondanom. Igen, pofon csap. Szerelemből születni. Akkorát, hogy szinte megjelennek arcomon a vörös foltok. - Ez faszság. Kell ok rá. Ne mond nekem, hogy csak mert a gyereked vagyok szeretsz. Okos vagyok, de nem gyönyörű. Mindegy, csak azért jöttem, hogy megkérjelek, hagyd abba az írogatást. Tagolom szótagról szótagra, elhessegetve ezeket a krisnás szavakat, engedd, hogy szeresselek, hagyd, hogy segítsek. Mi a faszt lehetne már rajtam segíteni? Hogy az istenbe lehetne szeretni? Megszédülök, mert a legkevésbé akarok hasonlítani arra a gyenge hulladékra, aki 16 évesen képtelen volt rendes döntést hozni, egyedül. Én mindig egyedül voltam és a lehető legjobban választottam, például Brysen megölését fiatalabban határoztam el, mint amennyi ő volt, amikor megszabadul tőlem. - Nem hasonlítok rá. Ne beszélj erről, ne beszélj róla. Felfoghatatlan hogy nem érted, hogy lehetsz ilyen ostoba! Vajon hány féle képpen kellene szavakba önteni, hogy ez nem így megy? Majd elmosolyodom, a karjaiba omlok, hogy szeress? Aha, kivárjuk. Még azt hiszem, ezen a ponton még meggyőződésem, hogy segítek elbuktatni. De sosem leszek elég fontos. Csak az idő áll meg, amikor kinyújtja a kezét és nyilván nem hat meg vele, nem fogom megfogni, csak a szánalmas locsogását hallgatom, hogy neki is nehéz. - Tegyük fel, hogy te egy olyan, idegesítő ember vagy, aki folyton ölelgeti a gyerekeit, vagy aki akart volna… Ennél a résznél kicsit megbicsaklik a hangom, de ha ő visszatartja, nyilván én sem fogok bőgni. Különben is, következhetne a sorban, ha én már megtettem első alkalommal. Folytassuk, nagy levegő, bámulása a földnek, érzése annak mennyire le akarok lépni. - Ha ezt mind feltételezzük, akkor elhiszem, hogy rossz neked. Tudom, hogy te nem úgy tehetsz róla, mint Rookwoodék, nem te dobtál el. Ezért jöttem el, mert nem akarom, hogy meghalj, mint ártatlan, akit az a kurva belekevert. Már hallom is az idióta ejnyézését. - Egyébként bőghetsz. Ha komolyan gondolod és komolyan rossz neked, szenvedj. Bár nem ismersz és nem hiszem el ezt a baromságot a szeretésemről, de tessék, vállald csak, ahogy én vállaltam milyen kibaszott elviselhetetlen volt, hogy folyton az igazi fiadról meséltél. Mert én nem vagyok az, tudjuk mindketten. Azért nem sír, vagy csak ennyire lelki szegény, mint általában a muglik szoktak lenni.
-Ez magától jön, de igyekszem. Cserébe Te se aggódj. - Ebben maradhatunk, de ha van varázsrendőrség, akkor nagyon ajánlom hogy védjék meg a fiam és a szerelmem. Meg kéne kérnem Erin kezét... -Miért ne hinném? Ezek tények, de mindig szükséges hozzá az, hogy az emberek hagyják hogy segítsenek nekik. Anélkül nem megy. Sylvester Te egy elég konok kölyök vagy, de egyben nagyon okos is. Szerintem be fogod látni ez egy működőképes dolog. Az meg hogy Te is annak tanulsz nem oldja meg a gondod. Attól hogy valaki fogorvos még nem tudja kezelni a saját fogait. - Aztán sóhajtok, mert olyanért kárhoztat amiről lényegében nem is tehetek, de talán Erin sem, hiába vannak meg az emlékei és voltak is meg. -Nem azt mondtam holnapra kutya bajod. Azt mondtam, hogy kitartó munkával és hittel menni fog. És nem istenre gondolok, hanem a magadba és a belénk vetett hitedbe. Az én hitemre, amit beléd és anyádba vetek, a testvéreidbe. Ezek évek lesznek ha nem életünk végéig kitartó küzdelem, de én állok elébe. Fájdalmas, sok esetben az, mert a kötődés amennyire kellemes annyira tud fájni is. Elvették tőlem a nőt akit szeretek, elvették a fiam, elvették az összes igazán boldog percem, hogy megvédjenek. Fáj a tudat, hogy tehetetlen szenvedtem el, de ettől függetlenül hiszem, sőt tudom, hogy egy család vagyunk és együtt erősek is. Külön külön nem nyernénk a világ ellen, de együtt esélyük sem lesz. Kétlem hogy lemaradtam, elvégre itt vagy. Annyi a dolgom, hogy ne engedjelek el, de nem akarlak. Anyádat sem. - Látom mennyire hadart és hadonászott, hogy megértsem, de igazából csak annyit láttam szüksége van rám. Emiatt is mondom amit és nyomatékosítom tucatszor: mellette maradok. -Pedig nekem több se kell. Erintől vagy ráadásul! Az én fiam vagy, ez az apai ösztön kicsim és bennem ha sok ösztön nem is szorult, ez többszörösen. A szeret amúgy is olyan érzelem ami csak van, nem lehet irányítani. Így ha Te sosem fogsz szeretni nem tudlak hibáztatni mert nem lehet uralni. De éppúgy tudom én foglak tudni nem szeretni sem téged, sem az anyád, sem a testvéreid. Főleg titeket gyerekeket nem. - Mert az első feleségemből kiábrándultam de túlzás lenne azt mondani közömbös lettem. Sok dolgot utálok amit tesz, de ha segítséget kérne nem tudnám megtagadni, hisz a gyermekeim anyja! -Számomra gyönyörű is vagy. Ó, nem hagyom abba, főleg mert nem válaszolsz. Ha válaszolnál, mondjuk hosszú leveleket, akkor én is hosszabbakat írnék és lehet, hogy esetleg ritkábban írnék, mert idő lenne mindenre válaszolni, de hogy ne írjak... - Somolygok rá, esélye sincs az úrfinak, kapni fogja a leveleim, egészen szórakoztató baglyokkal üzenni. -Nem ismered az anyád, azért mondod. Nevezhetsz ostobának, de akkor te meg vak vagy kisfiam. - Vonok vállat, mert hát tiszta anyja, kár tagadnia, szépek, okosak, ügyesek, talpraesettek és képesek nehéz döntéseket hozni, hűségesek. Akkor is ha az eszük mást mond. Elvégre Sylvester is itt van nem? Arra bólogatok, igen, ilyen idegesítő kategóriába nyugodtan sorolhat, akartam volna Őt és szeretem ölelgetni a gyerekeim, őt is akarnám. Ez a tény kicsit vigasztal is, mert elnyomom a szemem égését, szeretem a fiaim és a lányom. -Fiam, vigyázz a szádra. Attól hogy anyád felől a nagyszüleid... gonoszak még anyád nem lesz az. Meggyőződése volt, ha nem törli a memóriám és nem ad másnak téged mindkettőnket megölnek. Így visszagondolva és emlékezve a találkozásra a szüleivel valószínű. Akkor pedig nem lennénk itt és nem beszélgetnénk. Ha tudta volna milyen ember a nevelőapád nyilván nem ad neki, hisz az anyád. - Megkapta a várt ejnyézést, mert hát akkor se beszéljen így az én fiam. A tisztelet fontos dolog. -De hisz Te is az igazi fiam vagy. Annyi a különbség Abelt javarészt én nevelhettem. És nem fogok, erős apa kell neked, azt akarom tudd, hogy vigyázok rád. Jó persze magamra is, de inkább rátok. Lehet nincs varázserőm de nem az a mindenség. A nem ismerés pedig kölcsönös. Ha ismernél nem kérdőjeleznél meg. Ezért is lenne jó, ha hozzánk költöznél, akkor kapnánk esélyt egymás tényleges megismerésére. Lenne külön szobád, de lenne egy nappali is, ahol közösen beszélgethetnénk. Nagyon jó lenne, igazi családot kapnátok mindketten. Nekem is újra lenne a szeretteimmel. Gondold át Sylvester, le lehetne védeni azt a házat is. Nem is kell a városban lennie ha nem akarjátok, alkalmazkodom! De akár az országban sem, ha úgy jobb. - Próbálom még kicsit győzködni, hátha belemegy. Mintha kicsit engedett volna, de lehet csak beképzelem. A kezem még ott tartom, hátha megenyhül, mást nem rám csap, hagyjam már abba, abban is benne lennék. Elég sok mindenben benne lennék, ha végre engedne valamit.
Milyen nyálasan hangzik ez, mintha fontosak lennénk egymás számára, csak mert azt mondták, a vérség kötelez. Kimerült vagyok nagy elánnal vitába szállni így, hogy minden második mondatába belekötök. Vagy hipokratikusnak találja, hogy a pszichiáterek ellen beszélek? Ezt én magam sem tudnám másnak jól előadni, ha eleve rosszul neveltek, rossznak, szarból nem építhetek várat. De egy laikus biztos lát kiutat, csakhogy a háttér ismeretében óriási tévedésben él és én nem találom lelkiállapotomnak azt a csapóajtóját, amit hirtelen kinyitva most rázúdítanék. - Miért hinnék benned? Nem ismerlek. Igyekszem kitartóan a szemébe nézni, mint olyan, aki nem hunyászkodik meg a legmakacsabb falak előtt, pedig kényszeres húzóerő vonz földre szegezni mindezt, noha nincs okom szégyenkezni, ez itt nem Brysen. A szavai ólmok, amik mégis lecsorognak torkomon és ez a bolond idealizmusa, mint valami hatvanas évekbeli családmodell. A tehetetlen stressz biztosan, hogy hányingerem van, keserű íz terjeng számban, nem segít sem a levegő, vagy víz gondolata, elég csak szóbahoznia anyámat, ezt a tettető mázt, szívesen röhögnék mennyire naiv, pónikkal tömték ki az agyát, de csak beszél, mint akit felhúztak és szinte fáj utána újra megszólalni. - Már nem vagyok gyerek, hogy szükségem legyen ilyesmire, lemaradtatok. Nem tudom mi az a család, de mivel egy torz formáját nyomták le a torkomon, tudod mit a faszt, mélytorkoztam egy olyan átok hatása alatt, amikor nem tudsz mozdulni, megvan? Nem hiszek ilyesmiben. Ez nem álomország tengerpartja, a valóságban én a te nagy ronda szégyenfoltod vagyok. Nem te tehetsz róla, mint ahogy a gyerek sem direkt hugyozza össze éjjel a lepedőt. De büdös, nem érzed milyen rohadt büdös ez az egész? Rosszabb, mintha verne, vagy elküldene a picsába, mert azt már megszoktam, ha vitázna partnere lehetnék, ellenállás, rosszakarat minden, amit ismerek, de ezt nem és nehéz, minden mozdulat izomláz, émelygek, számít, hogy Erintől vagyok? - Egy tévedés vagyok, tudod, kidobtak. Én ezt nem értem! Kiáltok rá kétségbeesetten, egészen hangosan, annak ellenére, hogy torkom összeszűkült. Fogalmam sincs hogy lehet ösztönből szeretni, egyszerű biológiai alapon, de gyűlölöm a helyzet tehetetlenségét, súlyokat itt bent, szavait, mellyel sérti véresre mart bennsőm mérgező falait. Itt benn minden csupa genny és folyik azonmód, ha ilyeneket mond, tehetetlen fülemre szorítom kezem, egyetlen pillanat, csak hülye ösztön, mert úgyis hallom, de megborít mennyire megborít ez a kendőzetlen egyszerűség. - Brysen is mondta ezt. Olyan gyönyörű vagy és hátrasimított egy tincset az arcomból, hozzám ért, itt mindent megszakadt és elkezdődött, hogy képtelen vagyok elviselni. Zseninek neveltek, most már biztos, nem a gének tettek azzá, végtelenül ostoba mindkettő. - A baglyokat eltéríthetik és rájöhetnek a tartózkodási helyedre, de tudod mit? Ha ilyen nyálas faszságokat adsz elő a családról, szerintem minden halálfalónak már az első bekezdésnél felfordul a gyomra. Gunyoros mosoly, kikényszerített, de azért ott van, mintha Valentine-val az ember egészben lenyelne egy háztömbnyi mézet. Merlin, szúrj tökön! Ejnyebejnye, anyukád nem tudta… Leülök a földre, komolyan nem bírom ezt már állva, így legalább foghatom a fejem. Kanapéval meg nem zavartatom magam, minek? - Tudod nemrégiben összeszedtem magam egy öngyilkossági kísérlethez. Fogalmam sincs miért most, 10 évvel lemaradtam. Ha egyedül vagyok, összejött volna. Finom célzás arra, nyugodtan kinyírhattak volna örökbeadás helyett. Lehet, hogy ő nem, de én már karcolgatom a mécsestörés peremét tehetetlenségemben. Abel a kis ajnározott, teljesen érthet hogyan lett olyan puhány. Nem akarok tettetésben élni, most, hogy végre idézőjelesen szabad vagyok, bevonulni az ő röhejes barbie házukba minden rendben vant játszani. Kikúrt mérges vagyok, tehetetlen, hajam tépném, ha nem tartanám tökéletes ostobaságnak. - Felejtős. Nem vagyok gyerek és nem fogok még egyszer gyerekszerepbe kényszerülni, nem fogom alárendelni magam senkinek. Játsszátok el a boldog famíliát ti hárman Abelkével, hasonlít rám, majd helyettesít és engem, mint az évszázad tévedését, felejtsetek el. Akár egy röpke átokkal, ezt még te is ismered. Sokkal egyszerűbb lenne mindenkinek. Ja, fáj, ahogy kimondom, pedig őt akarom bántani, csakhát evidens, hogy értelmetlen szenvedés helyett visszalopjam magunknak a megnyugvást. Kibaszott passió volt az életem, most már nem bírok elviselni többet és ez túl erőszakos, tettetős, direkt. Valentine ajtóstul ront a házba, mintha a széles vigyorától meg az apabuzizásától csettintésre megváltoztathatna és minden mugli ellenes propaganda most mégis Voldemortot igazolja, ezek tényleg hülyék. Az élet nem mesevirág, de szívás, fogja már fel, hogy csak leigáz!
-De megismerhetsz. - Hagyom rá, mert nem ismer, ez tény, de hogy itt van azt sugallja nem zárkózik el a dologtól. Ha ennyire nem érdekelném bárhol máshol lenne. Olyan helyen, ahova követni sem tudom, ugye. -Családra és otthonra mindig szükség van. Amíg nem lesz feleséged és gyereked mindenképp jó lesz. - Ebből nem engedek, ki akarna egyedül lenni, ha a családjával is lehetne szeretetben? Igaz, én sosem éltem egyedül, maximum rövid ideig, de pont emiatt elképzelni sem tudom a dolgot. Őszintén szólva, nem is akarom. -Nem. Csak azt érzem félsz tőle mi van ha mégis működik és igazat kell adj apádnak. - Nézek rá elhúzott szájjal, megpróbálhatná, aztán még mindig mondhatná neki ez nem megy. De eleve elkönyvelni valamit úgy hogy nem is tudja milyen lehet, mert bevallottan nem tudja, nagy hiba lenne szerintem. -Már hogy lennél tévedés?! Szerelemgyerek vagy. Igaz korábban jöttél mint vártalak, mert előbb el akartam venni anyád, de mit se számít ez? Egy csoda vagy kisfiam, boldog vagyok, hogy vagy. Meg fogod érteni, ha megenged magadnak. - Nézek rá elnézően, hiába kiabál velem, nem értheti, mert nem tanították meg neki. Pedig annyira gyönyörű kisfiú, akkor is ha dühös, kiköpött anyja! Ha megtapasztalja mi a szeretet, érezni fogja Ő is. Tudom, részben az én fiam, nem lehet másképp. -Ebben az egyben igaza volt... bár kétlem egy gyönyörű fogalomra gondolunk. Én anyád látom benned, olyan okos vagy, makacs és gőgös. - Mondom eleinte színtelen hangon, de Erin gondolatára megenyhülök. Az anyját szeretem, teljesen másképp nézek rá mint a volt apja, akit lassan büntetnék meg, hogy tovább tartson. Hiába nem vagyok egy agresszív figura, az apai ösztönök nem szép dolgokat is megcselekedtetnének velem. -Továbbra sem gondolnám, hogy bárkit az érdekelne én élek-e a Te világodban. De tény hogy semmi olyat nem írok bele, amit ne olvashatna el bárki... - Gondolkodom hangosan, míg szakállam sercegtetem. Nézem ahogy ledobja magát a földre, mondanám van erre bútor, de ha neki ott jobb nem szólok rá, elég nagy hogy eldöntse hova foglal helyet. Előrébb dőlök ültömben és térdeimen támasztom könyökeim. -Akkor ebből is látszik, hogy a világmindenség sem akarja vége legyen a történetednek. Fiam, csak most kezdődött el. Gyere haza, ne légy egyedül. Nem fogok a nyakadon lógni egész nap megígérem... csak... sokat leszek veled, de ha egyedül akarsz majd lenni nem szólok bele. De aggódom érted, túl sok terhet veszel magadra. Tudom az élet néha elég... kilátástalan, üres és... értelmetlen, de nem az. - Jó, nem fogok bepánikolni meg akarta ölni magát, azzal csak rontanék, bár a légzésem megsűrűsödik és el is sápadok, de próbálom nem hazaparancsolni és kulcsra zárni az ajtaját miután elvettem minden éleset a szobából és a pálcáját is. Pálca... Mennyi galibát tud okozni egy fadarab! -Nekem nem. Egyszer elvesztettelek titeket, még egyszer nem akarnám. Sylvester, szerinted én boldog voltam tudatlanságomban?! Nem. Éreztem valamit elvesztettem, csak fogalmam nem volt mit és hol keressem. Abelt is szeretném megismernéd, Ő ráadásul szintén varázsol, mint Te, tudom közelebb tudna állni hozzád mint én, aki nem látja át teljesen a világot. De a volt feleségem kétlem egy könnyen megengedi velünk lakjon. Hova tovább nem helyettesíteni akarlak, akkor örökbefogadhatnék egy árvaházat is nem? - Nézek rá hogy beszél hülyeségeket.- És nem kezellek gyerekként, maximum ha úgy viselkedsz. Az együtt élés nem jelenti azt hogy plüss macit veszek a szülinapodra. Már felnőtt férfinek számítasz a Te világodban, dolgozol, elfogadtam. Ám ez nem zárja ki hogy egy fedél alatt legyünk és közös programjaink legyenek, bármikor átjöhess, akár késő este is beszélgetni vagy tévét nézni, akármi. - Ingatom a fejem, hogy nem érti mit akarok, de talán lépésről lépésre közelebb jutunk a megoldáshoz. Szerintem nem tesz jót neki egyedül van és nem is akar, csak hát belátni nem beszélek hülyeséget nem tetszik neki. No nem baj, nem baj, türelmes vagyok, egyszer csak engedni fog nem? Remélem. -Fontold meg. Csak ennyit kérek. - Jó, nem kell most válaszolnia, pedig már hetek óta várok valami válaszféleséget, de ahh... nem tudom hogyan kéne elérnem megbízzon bennem, ha esélyt sem ad rá!
Nem tudok vitatkozni és jelen helyzetben felesleges lenne kísérletet tennem rá, mert megismerhetem. Csak azon nevetek fel gúnyos fájdalommal, nekem családot szán. - Hogy lehetne nekem gyerekem? Ki akarna engem? Naiv és ostoba, kibaszott nagy mugli, csak felbosszant, hiú ábrándokkal stresszel, képtelenségeket állít, felzaklat és elkeserít valahol, mert folyton arra emlékeztet mennyire deviáns vagyok. Hogy így megőrizzem nyugalmam kihívás és szintén, hogy ne kezdjek el megint bőgni. - Tudod mit? Szeretnék neked igazat adni és azt hinni, hogy minden helyrehozható, de a logika nem ezt diktálja, egy egész életet egy egész neveltetési folyamatot nem lehet semmissé tenni. Magyarázom, mint helyettesítő óráimon a nehézfejűeknek. Beszívom a levegőt, mélyen és fájdalmasan és persze kész a katasztrófa, hogy ilyeneket mond az sok, elég ahhoz, hogy szemeim elöntsék a könnyek, szerelemgyerek, mert miért, miért végeztem akkor így? Ha akartak….úgy fáj, annyiszor vágytam rá, normális akartam lenni, legalább egy kicsi, kitalált szegmensében a világnak, vagy csak századmásodpercekre… - Rendben, felfogtam. Sosem fogod megérteni, amíg meg nem mutatom, ezért cibálom mindig magammal. Tudod szerettem volna, ha így van, de most csak ócska és keserves miérteket tudok feltenni. Akkor miért nem szeretett soha senki, miért történt az? Akkor tessék, akkor bekaphatja, könyékig beletúrok abba a feneketlenné bűvölt zsebbe és előráncigálok egy merengőt, hogy ő is lássa. Hát ezezzel a folyó patakkal, ami egy éve elkezdett eredni igazán nem tudok mit kezdeni, inkább csak fizikai bizonyságnak érzem, ami kinyilvánítja mennyire rossz most nekem, aki túlvagyok már minden megaláztatáson. Valentine végülis szirupos szavakkal kínoz. Csak rosszabb lesz, hogy anyám látja bennem, noha a gőgösön egy másik lelki állapotban talán vigyorognék, így nekem csak a nehéz légzések jutnak és a néma zokogás, ahogy a Merengővel vacakolok. A végén majd ő fog sírni, ha tényleg nem süketel és olyan fene nagy kötődés fűzi hozzám. Sóhajjal konstatálom, hogy ezt megértette, némán gratulálok neki. A szirupos szövegeitől egyébként is falnak megy egy egész légió. Neki csak biccentek, legalább ennyit megértettem vele, a részletekkel most nem fárasztanám sem őt, sem magam. - Ha az iskola nyáron bezár nem lesz hová mennem. Mármint…Brysen vagyona elvileg az enyém, de még nem vettem rá magam, hogy ahhoz nyúljak és saját házat vegyek. A kezdő tanársegédi fizetés nem elég rá és még mindig nem szabadalmaztattam korszakalkotó bájitalaim. Ha nem leszel emiatt veszélyben, akkor talán nyáron lóghatnék nálad úgy, hogy Rookwood nincs jelen. A talánokat kihangsúlyozom és a feltételek kusza dzsungelében én nem hiszem, hogy mindet kikerülve sor kerülne rá, ráadásul a legfőbb akadállyal, az anyámmal is megegyezne. De mert ennyire szeretné és őt, mint ostobát alanyi jogon nem gyűlölöm, talán mert olyan nagyon erőlteti ezt a megismerés történetet, nem vetem el azonnal. - Azt mondják boldogok a lelki szegények. Abel, mint varázsló is különbözik tőlem, mert tőlem mindenki különbözik. Mindjárt megmutatom miért. Nagy levegőt veszek, hogy leküzdjem a rohamot és megtöröljem az arcom. Hirtelen, de ismerős barát lett a kiakadás, mintha lassan felszínre bugyogott volna a rengeteg, elfojtott fájdalom. Na hurrá, megint itt tartunk és esküszöm olyan beszólásai vannak! Tv-t nézni, hogy örömtelen, de önkéntelen is kacagok rajta. - Jó, olyat még úgysem csináltam. Nézzünk Tv-t. Átmegyek hozzád, apa-fia programok, vagy tököm tudja, kettesben. De ha nekem lesz igazan leszállsz rólam és persze akkor is én szívom meg. Morgok magam elé, reszketősen felsóhajtva, majd pálcám hegyét homlokomhoz érintem. Ki fogok belőle maradni, elég ha ő végig pörgetni, nem bírnám újra élni az egészet és azt hiszem ő sem tudna összekaparni többé. Az áttetsző emlékfolyamot a kőtálba gázneműsítem, így ott bent kavarogni fognak. - Akkor tessék, nézd meg, érts meg. Csak akkor fogod megérteni, ha te magad szembesüls vele. Olyan lesz, mint egy film, ezek az emlékeim, de nem változtathatsz meg semmit. Legalább meglátod milyen voltam gyereknek. Csak annyi, hogy beledugod a fejed, be fog szippantani, aztán a végén kiszedlek. Ha nem vállalja kamu volt az egész és még az elején csalódok egy nagyot. De túl fogom élni, jobban, mintha előre belelovalnám magam bármibe.
Kezdőlap
