Mióta vége lett a háborúnak, sokkal nyugodtabbak a körülmények. Sikerült kicsit fellélegeznem. Igaz, a szüleimet és a barátaimat akiket elveszítettem, már nem kaphatom vissza soha, de ismét a munkába menekültem, ez ad mindig nekem reményt. Segíthetek másokon, és közben tökéletesen megtanulom a szakma minden rejtélyét. A magánispotályban ahol addig voltam, ameddig a Mungó halálfaló fennhatóság alatt állt, kevesebb mindent tudtam tenni, kevésbé volt rám szükség mint itt, a helyemen. Viszont végre minden visszakerült a régi kerékvágásba, én pedig pihenőt sem tudok tartani, hiszen újabb és újabb páciensek érkeznek. Mindig is a szívemen viseltem mások dolgát, gondják ez pedig nem is maradt titokban a köreinkben. Sokan megkeresnek a Főnix Rendjéből, szívességet kérnek vagy segítséget egy-egy küldetés gyógyítói biztosításához. Nyilván van más is, aki erre sokkalta megfelelőbb lehetne, de nem zavar, hogy engem választanak néha, örömmel megyek amikor csak tudok. A műszakom végén mindig a hátsóbejáratot használom, erre kevesen járnak. Innen hopponálok haza, ez most sincs másként. A táskámban matatok, amikor hangokat hallok a sikátorból, óvatosan tekintek annak irányába, majd a bizonság kedvéért előveszem a pálcám is. Manapság már nem bízok semmit a véletlenre, sokszor megbántam már, hogy nem így tettem. Ám amikor kicsit közelebb lépek, ismerős arcot látok. - Remus? Mit... ó, vele meg mi történt? - Látom amint egy másik srác igen rossz állapotban lóg rajta. Elteszem a pálcámat és segítő jobbot nyújtva a bejárat felé indulok. Nem néz ki jól, egyáltalán nem. - Azt hiszem van fent egy hely még, mondd el addig mi a baj. Miért nem elől jöttetek? - Kérdezősködöm miközben cselekszem, de persze abba nem gondolok bele, hogy valami oka volt annak, hogy itt hátul vártak. Reménykedem csak abban, hogy Remus majd időben beavat és akkor többet tudok meg a helyzetről.
Marlene McKinnon kétségkívül azon kevesek egyike volt az évfolyamból, aki vitte is valamire. És aki nem úgy vitte valamire, hogy közben bezárkózott az elefántcsonttornyába és hagyta, hogy történjen minden, egy egész háború, vele párhuzamosan, amíg én például Sirius albérletében zoknikat kötögettem. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen gyakorlati hasznom, a rendtagok, legalábbis Sirius szerint, mind hálásak voltak a figyelmességért, és ha kellett volna, azon a télen még a komcsik ellen is felvették volna a harcot, akkor lelkesedéssel sikerült feltöltenem őket. Nos, ezt csináltam én, a lelátóról lelkesen szurkoltam, és Marlene McKinnon eközben, amit szintén csak Sirius elmondásaiból tudok, bizony komolyan kivette a részét, még ha nem is hivatalos rendtagként. Embereket gyógyított. Ez például nekem is menne. Persze egy csomó mindenről úgy gondolom, hogy ja, igen, ezt én is meg tudnám csinálni, aztán jön a kisebbségi érzés, és hogy vérfarkasként hány helyről utasítottak már vissza, míg végül feladtam az egészet. Fene akart például, a liberális és manójogi harcos elveivel éppen Quncey keményseprőmanó kölcsönzőjében dolgozni. És ha még feltett szándékom is, hogy megváltom azokat a manókat, és belülről bomlasztom fel a rendszert, az is könnyen lehet, hogy ez is olyan csúfos kudarcba fullad, mint a lázadásom, amikor a Roxfort után pár hónapig a vérfarkasokkal éltem a vadonban, hogy rájöjjek, képtelen lennék a vadonban élni, vérfarkasként. És hogy mennyire szeretem a forró csokit és a kandalló tüzét és Siriusszal bújni a takaró alá. Mármint ezt szerettem csinálni, amíg Sirius úgy nem döntött, hogy stratégiai okokból az lesz a legjobb, ha visszatér a szüleihez. Az egyetlen dolog, amiben eddig nem vallottam kudarcot, az elkallódott vérfarkaskölykök tanítgatása volt. Amit egyébként élveztem, és ebbe öltem a legnagyobb erőfeszítést. Imádtam tanítani és még jobban kóbor ebeket összeszedni az utcáról. Hát így kerültem ide is, mikor Blizarddal az oldalamon megjelenek a Mungó hátsó bejáratánál. Csak remélem, hogy itt találom Marlenet, és hogy nem hajtanak el. A vérfarkas lét a háború vége óta sem lett rózsásabb. Meg aztán bárki is nevezi ezt az istentelen állapotot békének, annak egy jó nagy kákalagtrágyát küldenék az íróasztalára. Mert az biztos, hogy nem járt kint mostanság az utcán. A sikátorból közelítem meg a Mungót. Ez olyan megszokás, mert tulajdonképpen mindent a sikátorból közelítek meg. Ez csak úgy berögződött az évek alatt, hogy bármit is mondok vagy csinálok, vagy csak éppen akarok csinálni, az valaki szemében illegális. Például a létezésem. Vagy Blizard létezése, és mintha tizenöt éves kölyökként aztán nagyon tehetne arról, hogy vérfarkas lett, és hogy a fajtájának egy bizonyos tagjai nyilvánvalóan Tudjukki oldalán álltak. Na de hát az Ő fajtájuknak a nagyobb hányada állt Tudjukki mellett. És egy csomó vérfarkas pártatlan volt. De ki a fenét érdekelt ez? Érdekli ez Barty Seniort? Vagy bárkit, aki előbb ítélkezik, és aztán kérdez? Hát ezért jövök a sikátorból, és ezért lóg az oldalamon a Blizard kölyök. Hát ezért állok közel ahhoz, hogy elbőgjem magam, amikor Marlene kérdez. Mert az egész annyira rohadtul nem fair. Tulajdonképpen annyira kifulladtam, hogy eddig mindre csak bólogatni tudtam, de amikor Marlene javasolja, hogy vigyük fel Blizardot, hirtelen megtorpanok, ezzel mindhármunkat megállásra kényszerítem. - Az nem lehet, Marlene. Kérlek, segíts. Vigyük valami olyan helyre, ahol nem okozunk túl nagy feltűnést. Aztán, hogy némi magyarázattal is szolgálljak, félrehúzom Blizard kabátját és a mellkasi sérülés jól láthatóvá válik. - Mi vérfarkasok elég jól gyógyulunk. De az a seb nem akar beforrni már egy jó ideje. Hagyom, hogy Blizrad megtalálja az egyensúlyát Marlene és köztem, és közben még mindig kapkodva a levegőt Marlent figyelem, nagyon komolyan. – Mindent elmagyarázok majd, idővel. Csak most tudnom kell, hogy számíthatok rád, különben valahova máshova kell mennünk. Nem az a tervem, hogy sarokba szorítsam a lányt, de hát valahogy így jött össze.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szomb. 27 Ápr. - 10:10
A háború alatt többször elgondolkodtam azon, hogy teljes értékű tagként csatlakozzam a Főnix Rendjéhez, de aztán mindig történt valami, ami miatt ez nem történt meg és csak külsősként segítettem őket amikor szükség volt erre. Olyan dolgokat éltem át, amik mind nyomot hagytak rajtam valamilyen szinten, a legutóbbi alkalommal pedig orvosságokra is szükségem volt a szorongásom lekűzdésére, hetekig a saját otthonomban is paranoiásnak éreztem magam. Nehéz volt kikelni az ágyból, de aztán felráztam magam, egy nap mintha csak átkapcsoltam volna... és visszamentem dolgozni azóta pedig ez jelent mindent. Jó érzés újra emberek között lenni, hallgatni a történeteiket, a hősies megmozdulásaikat. Most pedig már mindenki vidámabb, még a betegek is aki idekerülnek, már nem félnek, már tudják, hogy nincs baj, a Minisztérium minden óvintézkedést megtett. Csak remélni tudjuk, hogy minden bűnös elnyeri méltó büntetését. Remusszal nem találkoztam az iskola befejezése óta, fogalmam sincs igazából, mi lehet vele. Őszintén igen kevés társamat és volt barátomat láttam ez a két év alatt, egy-egy futó információt elkaptam néhányukról, de semmi több. Magam is hibás vagyok ebben tudom, hiszen annyira beletemetkeztem a munkába, hogy elhanyagoltam mindenféle kapcsolatot körülöttem. Ennek ellenére senkit sem utasítok vissza, szívesen segítek, ha megkeresnek. Mindig is ilyen volt a jellemem, ebben semmit sem változtam az évek során. Látva Remus arcát, kicsit összeszorul a szívem, elsőként kérdések nélkül lépek oda, hogy segítsek, de persze elkerülhetetlen, hogy megtudjam, mi történt. Javaslom, menjünk is azonnal be, minél előbb ellátásra szorul a srác, de ekkor megtorpan, és immáron tudom, hogy nem szokványos esetbe botlottam, először csak bólintok, de már tudom, hová viszem őket akkor. A seb láttán pedig elfintorodom, nem lesz könnyű dolgunk, de megteszem amit lehet, és ezt szerintem Remus már a tekintetemből is kiveheti. - Van egy másik hely, az alagsorban, oda nem járnak. - Tovább indulok miután ismét megfelelő egyensúlyban vagyunk, az ajtót pálcaintésre nyitom ki előttünk. - Nem lesz baj Remus, segítek rajtatok. - Tudom, hogy milyen nehéz lehet nekik, hisz sok mindent hallani idebenn. A Próféta is megírta már, hogy kikre adták ki az elfogadóparancsot és senkit nem kímélnek, éreztetik velük, hogy ez most egy visszavágás, hogy felülkerekedtek rajtuk immáron és ők vannak előnyben... mármint az aurorok. Nehezemre esik elfogadni viszont, hogy ártatlanokat is belekevernek ezekbe a dolgokba. Hogy azok gyermekei is szenvednek, akik vétettek. Ebből megint botrány lehet később... most még mindenki lapul. A hosszú lépcsőn lassan jutunk le, majd az ezt követő sötét és hideg folyosón sietek végig velük. A fény csak itt-ott apró réseken át szűrődik be. A terem ahová belépünk tágas, régi ellátórészleg lehetett, hiszen tele van függönyökkel elválasztott ágyakkal. A lámpák ahogy érzékelnek minket felgyulladnak, előre mutatok ujjammal, egy egészen hátul lévő ágyhoz irányítom őket. - Ezt a kórtermet még valamikor a huszas években használták, aztán építették a fentieket ezt pedig itthagyták. Ma már senki nem jár ide, viszont én lehoztam ide néhány dolgot mert... szükség volt rá az elmúlt időkben. - Nem volt könnyű megtalálni az egyensúlyt, de tudtam, hogyha segíteni akarok, akkor valamit ki kell találnom és hát ez lett a vége. - Segíts lefektetni ide, vegyük le a kabátját és a pólóját. - Miközben mondom, már teszem is amit kell, aztán pedig segítek Remusnak felfektetni az ágyra a fiút. - Ülj le, pihenj. Te jól vagy? - Összeráncolt homlokkal tekintek végig rajta. Elég nyúzottnak tűnik, de nem teszem szóvá, hanem visszafordulok a sebesülthöz, hogy jobban megnézzem a sebet. Kicsit csendben maradok, és ide-oda futkosom a közeli szekrények között, teszem a dolgom, de azért remélem, Remus majd válaszol a még fent feltett kérdéseimre.
Minden olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm az esélyeimet latolgatni. Hogy vajon mi lesz, ha ideérek a Mungóba, és nem találom itt Marlenet, vagy ha egyszerűen csak visszautasít. Az mondjuk elég remusos lenne, de az adrenalin azóta szélsebesen cikázik a testemben, hogy Blizardra rátaláltam, nem messze attól a tisztástól, ahol a falkájukkal mostanában lógnak. De hát az a falka már legalább minden héten költözött mióta a békét meghirdették. És hát.. most már nem is igazán lehet falkának nevezni. Páran leléptek még idejében, de a nagyrészüket elvitték, csak a kölyök maradt. Persze őrültség lett volna ottmaradni. De mondjuk hazavinni is. Nem az van, hogy ne bíznék Siriusban, csak ebbe most valahogy nem akarom belekeverni. Ahogy ő sem kevert soha bele a Rend dolgaiba. Legalábbis nem szándékosan. Az esélylatolgatás amúgy is egy tök fölösleges dolog lett volna. Hiszen Marlene egyből beadja a derekát, én meg még csak megköszönni is elfelejtem, sőt, mintegy természetesnek érzem, hogy zöld utat kaptunk, és készségesen követem, és amikor a lépcsőhöz érünk, meglepő állóképességről teszek tanúságot. Nem vagyok éppen az a sportember, mégis szinte pehelysúlyúnak érzem Blizard testét, főleg most, hogy Marlennel osztozunk a terhen. Az alagsorban jó pár fokkal hidegebb van, de mivel éppen szakad rólam az izzadság, kellemesnek érzem a hűvöset, és a doh- és orvosságszag elegye sem zavarja az orromat, sőt, inkább megkönnyebbülök. Csak akkor nyilall a karomba az éles fájdalom és kezd el remegni a lábam, amikor megszabadulok a súlytól, és Blizardot sikerül ágyra fektetni. Aztán követem az utasításait és segítek levetni Blizard pólóját, majd bátorítóan megszorítom a karját, hogy tudja, még itt vagyok. Majd leülök, hogy ne legyek útban. Kézfejemmel letörlöm a szakadó verejtéket a homlokomról és figyelem most Marlene mozdulatait. Most, hogy megpihentem egy kicsit, van időm megfigyelni, hogy mennyire megváltozott. Milyen komoly és felnőtt lett. És hogy mennyire igaz, hogy elvette ez az átkozott háború a legszebb éveinket. - Hm? Annyira elmerülök egy pillanatig a gondolataimban, hogy először nem is értem, mit mondott, és hosszas újrapörgetés után jut el valahogy hozzám a kérdése. Mire nem tudok másképp reagálni csak ironikus nevetéssel. - Mint látod, megvan kezem-lábam. Nem küldött rám senki húsba metsző átkot és nem dúlták fel az otthonomat minden mondvacsinált indokkal. Szóval azt hiszem, pompásan vagyok. És te? Ne haragudj, hogy így rádtörtem. Csak nem tudtam, hova mehetnék. Egy pillanatig kamaszos Remus néz rá, a régi bocs, hogy élek pillantással, aztán eddig bírom, máris felpattanok a székből, mintha úgy nem lenne teljesen hasztalan a jelenlétem. - Tudsz rajta segíteni?
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Szomb. 8 Jún. - 22:14
Nem lennék képes otthagyni őket egyedül kint, úgy, hogy tudom, hogy nincs túl sok lehetőségük, hogy a világ amibe beleszülettünk csupa elutasítás és béklyó. A saját bőrömön tapasztaltam minden egyes pillanatát, biztosan történt másokkal is ennyi rossz dolog mint velem, de... még az ellenségeimnek sem kívánom. Soha többé nem szeretnék visszagondolni azokra a pillanatokra, a hosszú, ágyban töltött időre, az érzésekre... de mindezek voltak azok, amiktől erősödtem, amik lehetőséget adtak arra, hogy felépítsem a jellemem és célt adjak az életemnek. Szinte észre sem veszem ahogy a srác súlya rám nehezedik, olyan elszántsággal vezetem őket lefelé az alagsorba a régi kórtermekhez. Fontosnak tartom, hogy minden apró életet is megmentsünk, és engem egyáltalán nem érdekel, hogy ki fia borja, hogy milyen betegségben szenved, főként a háború áldozatait nagyrészt a szívemen viselem, nyilván ez a veszteségeimből adódik, de ezt nem mondom ki, gondolni sem gondolok rá túl sokat. Remus szó nélkül követi minden utasításom, én pedig megkönnyebbülök amikor a srác már az ágyon fekszik és tisztán láthatom a sebet a mellkasán. Pálcámat előszedve elsőként egy egyszerű tisztító bűbájjal, majd egy kisebb érzéstelenítéssel kezdek, mégis csak könnyebb legyen mindkettőnknek. A polcokról előkerülő bájitalok és orvosságok mind az ágy mellett lévő szekrényre sorakoznak. A sürgés-forgás közepette könnyedén felteszem a kérdéseket Remusnak, már megszoktam, hogy többfelé kell figyelnem általában, mondhatni egész profin nyomom. Látom, ahogy elmereng, látom, hogy mennyire elfáradt, így nem is halmozom el a kérdésekkel, inkább csak megvárom még kapcsol és válaszol nekem, addig pedig egyszerűen elkezdem a seb kezelését. - Sajnálom, hogy ilyen rossz a helyzet még mindig... én... örülök, hogy azért a helyzet ellenére jól vagy. - Nyelek egyet, és ekkor tudatosul csak bennem igazán, hogy annak ellenére, hogy mennyire megkönnyebbültem a háború végével, mégis... milyen sokaknak okozhat ez is problémát. Itt az élő példa előttem. - Áh, ne is törődj vele, ha tudok, segítek, ez nem változott. - Felnézek rá, miközben haloványan elmosolyodom, és mintha elkerülte volna a figyelmemet a visszakérdezése, mintha csak elnyelte volna ez az óriási terem, de őszintén el kellett gondolkodnom rajta, hogy mit is válaszolhatnék, ami nem olyan nagy hazugság, de nem lenne fair, még ha ezzel is terhelném őt. A legtöbb esetben amúgy is megtartom magamnak a problémáim, ezért is tartott olyan hosszú ideig feldolgoznom a múltam veszteségeit. - Megvagyok, sokat dolgozom, de már könnyebb... - Vonom meg aprón vállamat, és azonnal visszafordítom tekintetem a fiú sebe felé, egy másik kendőt veszek elő, amire egy gyógynövényes masszát készítek elő. Ahhoz képest, hogy még nem jártam ki a továbbképzést, sokat tudok, sokkal többet mint azok akik velem együtt kezdték el ezt, egyrészt mert kértem a munkát a tanulmányaim mellé, másrészt pedig amikor csak tehetem kutatok és fejlődöm. Meglepő ahhoz képest, hogy a Roxfortban nem tudtam dönteni két szakma között, de végül azt hiszem a jó utat választottam. - Úgy gondolom igen. A nyugtató megtette a hatását, így talán könnyebben gyógyul alapból, ez a növényes krém pedig hámosítja a sebét, egyelőre csak ennyit tehetek, de hamar meglátjuk, hogy használni fog e. - Biztatóan mosolyodom el, aztán pedig lefogom a fiú, hozzám közelebbi vállát és egy határozott mozdulattal teszem rá a krémmel teli kendőt, rásimítom azt. Blizard valószínűleg felszisszen majd, de a nyugtató miatt elkerüljük a fájó ordításokat és kirohanásokat, nem lenne szerencsés, ha valaki meghallana minket. - Meg tudjátok valahol húzni magatokat azért? - Célzok itt hosszabb távra, hogy hogyan viselik ezt az időszakot, hisz ebből eléggé úgy tűnik, hogy súlyos a helyzet, hogy szinte senkit sem kímélnek...
Az egész jelent olyan, mintha egy zanzásított verziója lenne az elmúlt éveknek. Marlene megmenti a napot, én meg a kispadról figyelem végig izgatottan. De utólag sokszor eszembe jutott, hogy hányszor lett volna lehetőségem csatlakozni a rendhez, hányszor tettek homályos, de egyébként teljesen egyértelmű utalásokat, és mégis, mindig azzal magyaráztam magamnak, hogy valaki úgyis jobban csinálná ezt nálam. És hát a rend meg is nyerte a háborút. Nélkülem, szóval végtére is igazam volt. De vajon tényleg csak saját önbizalomhiányom akadályozott meg abban, hogy a társadalom hasznára legyek, vagy inkább a nyugalom utáni vágy, s főleg, hogy ne kelljen állást foglalnom. Ha a küldetés az lett volna, mert biztosan az lett volna, hogy húzzam be a csőbe Nikolai és Fenrir magára maradt, kiszolgáltatott falkáját, akkor képtelen lettem volna megtenni. Nem azért, mert a fajtáim, és mert együtt éltem velük pár hónapot, hanem mert valami megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, hogy adósa vagyok Nikolainak és a falkának (nem, Fenrirnek nem), amiért ott hagytam őket, amikor éppen a legnagyobb szükség volt rám (azóta sem ismertem el, hogy nekik éppen rám lett volna szükségük, bármit is mondjanak), de ott volt az érzés, hogy el sem búcsúztam, még Nikolaitól is csak úgy tessék-lássék, aminek a nagy része inkább magyarázkodás volt, mint valódi érzelmi vallomás. Szóval Marlene hasznos volt, és a háború vége után sem szűnik meg hasznosnak lenni, pedig egész biztos rájárt a rúd, ha éppen a Nagyúr fő célpontja volt, mint a Mungó dolgozója. Hogy ne kelljen ránézzek és érezzem ezt a kínzó érzést, ami részben bűntudat, de részben bámulat, Blizard arckifejezését vizslatom kitartóan és hagyom, hogy elszorítsa a vérkeringésemet és összekarmolja a kezemet. Egészen addig, amíg a nyugtató meg nem teszi a hatását, és a tagjai elernyednek és az arckifejezése éppen tükrözi a könnyű lebegés állapotát. Aztán már muszáj Marlent követnem, mert egyszerűen tudni akarom, hogy mi történik, s hogy ha hasonló helyzet jön, talán tudjam kezelni. Egészen belebambulok a mozdulataiba és csak némi kínos csönd után szólalok meg újra a válla fölött átlesve. - Szóval... erhm... te itt voltál, amikor a Mungót, amikor megtámadták, igaz? Nem vagyok benne biztos, de elég nagyok rá az esélyek. Az valamiben magyarázná ezt az állandó csüggedtséget, ami körüllengi. - Milyen volt? Sokat latolgattam, hogy tényleg megkérdezzem-e s hogy ezzel nem szakítok-e fel sebeket. De persze biztosan felszakítok, mégis tudni akarom, és abban reménykedek, hogy az egésznek van valami terápiás jellege, ha beszél arról, ami nyomja a lelkét. Megint csak sejtelmeim vezérelnek, de úgy képzelem nem sok embernek beszélhet róla. Hogy nincs ott mellette egy Sirius, akinek esténként a pokróc alá bugyolálva, forrócsokit kortyolgatva elmesélheti az apró cseprő gondjait. Valaki, aki nyugalmat hoz a kaotikus hétköznapokba, mint valami bástya. De ezt persze már nem merem ilyen direkt módon megkérdezni. - Nem sok emberrel tartod a Roxfort óta a kapcsolatot, igaz? Aztán mélyen elgondolkozok a kérdésén, amin már egyébként nem ártott volna hamarabb törni a fejemet. Aztán töredelmesen bevallom, hogy nincs hova mennünk. - Nem igazán van hova mennünk. Szerinted lehet rá egy apró esély, hogy nem talál itt ránk senki? Csak egy éjszakára.
I solemnly swear
I am up to no good
Marlene McKinnon
C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford
»
»Pént. 19 Júl. - 11:21
Minden mozdulatomból, a sürgésből-forgásból látszik, hogy mindent megteszek azért, hogy a fiú jobban legyen. Sohasem voltam az az ítélkezős fajta, és nem most fogom ezt elkezdeni, nekem az összes emberi élet számít, legyen az bármilyen származású is. Minden bizonnyal ezért kerültem szem elé sok esetben, ezért lettem célpont és áldozat, ezért haltak meg a szüleim. Túl sok ponton károsított meg a háború, és ezeket a dolgokat már soha nem szerezhetem vissza. A csend csupán azt tükrözi, hogy minél gyorsabban és minél precízebben végzem a munkám, belemerülve, de úgy gondolom, hogy hatnak a főzetek és innentől kezdve már nincs sok hátra. Remus szavai szívbemarkolóan emlékeztetnek vissza a támadásra, az érzésre, amit akkor a sok ártatlan miatt éreztem. Aprón felsóhajtottam, de ez nem azt jelezte, hogy ki akarom kerülni a kérdését. Mondjuk a tekintet, ami a fájdalmamat tükrözte a témával kapcsolatban, igen sokat elárult minden bizonnyal. - Szörnyű. A sok ártatlan, a szerencsétlen tehetetlen betegek... senkit nem kíméltek. Épp, hogy sikerült elmenekülnünk, mielőtt nagyobb baj lett volna, de sokan átálltak hozzájuk, hogy mentsék a bőrüket. Mi tudtuk, hogyha engedünk, akkor is meghalunk, úgyhogy inkább visszavonulót fújtunk amikor már láttuk, hogy nincs remény. Szerencsére sokakat kivittünk. - A Miniszter is életét adta értünk, hálásak is vagyunk érte, de ettől még nem lesz jobb érzés visszagondolni ezekre a dolgokra, azokra a nehéz hónapokra. - Fel kellett függesztenem a tanulmányaim, mert nem volt hová mennem. Azt hittem, a munkámat is elveszítettem, a Rend menedékein önkénteskedtem néha, de aztán vége lett a háborúnak és most itt vagyok újra. - Biztatóan mosolyodom el, ismét felnézve a fiúra, remélem, nem kérdez erről többet, nem szívesen beszélek róla, de hát ha mégis, akkor pedig nem fogok kitérni a válaszok alól, már amennyire tőlem telik majd. - Gondolom, nektek sem volt jobb a helyzetetek... sőt... még most sem? - Kérdő hangnemben, igyekszem magamról elterelni a témát, majd kicsit el is fordulok, az egyik csaphoz lépek és megmosom a kezem, hisz nagyjából megtettem amit tudtam, most már minden Blizardon és a gyógynövényeken múlik, így kicsit le tudok ülni Remus közelében, ameddig megfigyeljük a reakciókat. - Szinte senkivel. Épp elég gond volt körülöttem, nem akartam másokat is belekeverni. - Biztos vagyok benne, hogy neki megmaradtak a baráti kapcsolatai, Sirius, James és a többiek... nekem hiányzik a régi idő, amikor még oly könnyedén bandáztunk a Roxfort falain belül, a kellemes órák, a csínyek... már soha nem leszünk ugyan olyanok. Emlékszem az akkori Marlene McKinnonra, a mostani viszont csak nyomokban hasonlít rá. - És te? Sirius és a többiek? - Már az elején megfogalmazódott bennem ez a kérdés, de vártam az alkalmas pillanatot. - Ma éjjelre itt maradhattok, nem fog jönni senki reményeim szerint. Remélem holnapra már jobban lesz, ha szeretnéd, segítek kitalálni valamit a helyzetetekre. - Nem akarok belefolyni az ügyeikbe ha ők nem engedik, viszont ha mégis, akkor igazából nem tart sokáig megkérdezni egy két embert arról, hogy mit tehetünk az ügyben. - A Rend nem segített nektek? - Felállok, majd az egyik szekrényhez lépek és kiveszek onnan két poharat, megtöltöm vízzel, az egyiket Remusnak nyújtom, a másikat pedig magamhoz veszem. Nem sietek sehová, ha kell, akár egész éjjel itt virrasztok majd velük.
Kezdőlap
Mióta vége lett a háborúnak, sokkal nyugodtabbak a körülmények. Sikerült kicsit fellélegeznem. Igaz, a szüleimet és a barátaimat akiket elveszítettem, már nem kaphatom vissza soha, de ismét a munkába menekültem, ez ad mindig nekem reményt. Segíthetek másokon, és közben tökéletesen megtanulom a szakma minden rejtélyét. A magánispotályban ahol addig voltam, ameddig a Mungó halálfaló fennhatóság alatt állt, kevesebb mindent tudtam tenni, kevésbé volt rám szükség mint itt, a helyemen. Viszont végre minden visszakerült a régi kerékvágásba, én pedig pihenőt sem tudok tartani, hiszen újabb és újabb páciensek érkeznek. 
