A 9. mindig olyan szint volt, ahol nem szívesen tartózkodtam. Ironikus, mert szinte minden napom nagy részét ott töltöm. Eleinte egyszerűen csak nyomasztó és fojtogató volt a Halál Kamra, bár azóta is rettegek minden nap, hogy Anya vagy Cara hangját hallom majd a függöny mögül, akár lehetséges, akár nem. Rigel pedig csak tett a tűzre. Tény, már nem a suttogás és a sötétség nyomaszt jobban, hanem a jelenléte, a hangja, a szavai, és minden reggel, amikor meglátom őt, összeszorul valami a hasamban, és minden este, amikor hazaérek a félszobás lakásomba, megkönnyebbülök, hogy következő napkeltéig nem kell a szemébe néznem.
Sosem ebédelek a 9. szinten. Ennek csupán az az oka, hogy nap közben időnként lélegzetet kell vennem, olyat, ami által levegő is jut a tüdőmbe, és amíg a közelemben van, nem vagyok rá képes. Valóban nyomasztó az, ami lejátszódik bennem, ha rá gondolok, de ez...nem tartozik senkire sem. Lent voltam körülnézni a 3. és a 2. szinten, remegő gyomorral, hogy pont ma fogom meghallani Cara Bonham nevét bűnügyi kontextusban, de a ma sem az a nap, amikor egyszerre önt el düh, csalódottság és mgkönnyebbülés, mert megtalálták a testvérem.
Egy kis dobozkával ülök le egy padra a 6. szint folyosóján, itt általában viszonylag csend van, legalábbis most alig két-három ember megy el előttem, amikor leveszem a doboz tetejét. Tegnap este barackos gombócot főztem, mindig ez volt a kedvencünk, amikor még Anya főzött ránk. Én minden hétfő este megfőzöm, remélve, hogy Cara megjelenik az ajtóban, ahogy régen mindig tette, amikor Anya még nem volt intézetben, és tudtuk, hogy hétfőnként hazajön, mert elfogy a pénze vagy az ennivalója. Adtam volna neki. Minden hétfőn megetettem volna, ha cserébe tudhattam volna, hogy jól van, nm esett baja, egészséges, de ez, azt hiszem, még jó ideig álom marad. Vagy rémálom...
Csak mint általában, ráérősen vetem bele magam a kopott folyosók nyüzsgésébe, unottan, de automatizált ellenállhatatlansággal. Minden mozdulatom a méla tökélyt tükrözi, mintha megkomponáltattam volna mozgásom ritmusát egy zseniális zeneszerzővel. Ez is csak mint általában, egy szokásos munkanap azokkal az emberekkel, akiket nap közben (gyűlöletes nappali műszakok) van szerencsétlenségem látni, hiszen a sok angol elhasznált és öreg, nem kifejezetten szemet gyönyörködtető, mint látvány. Egyedül talán Minán pihen meg pillantásom egy-egy szédítő másodpercre, hogy táplálkozzon szépérzékkel, magába szívja mélyen, ha már a főnököm a hétköznapokon távol tartja magát tőlem. Így van ezzel mindenki, aki három másodperccel többet látott belőlem és mennyire unom már velük ezeket a jelentéktelen, tetszelgős ebédeket. A látványorgazmusok nem ebédelnek a 9. szinten, miért is nézném a sok, kopaszodó idiótát, ha kaviárt rendeltem még tegnap éjjel, nos felvágásból, magam előtt nem titkolom milyenségeim, sokszor megengedem magamnak a nagyzolást, mintha a pénzre kifogyhatatlanként gondolnék most, hogy tékozlóként visszaavászkodtam apám trónjára. Elég volt csak megvetni hozzá a bátyám, aki volt szíves emlékeztetni, soha ne bízzak, higgyek és szeressek, olyan ez mint a fordított szentháromság a mugli vallásokban, tagadásra épül és milyen szépen le lehet építeni az emberi érzelmeket bizonyos érdekekért, avagy ambíciókért, még egy jó dugásért is. Kósza gondolatok, filozófia óra, melyet megintcsak kerülök, hiszen tekintetem miért legyen merengő, elmém szennyezze mocskos magány, amikor én a légypapír vagyok, a modern, mágus Casanova, hát hogy nedvesedne a nők lába köze és merevednének a forró totemek, ha baromságokon agyalnék, mint a testvérem? Jól van ez így, megjártam már a halált és annak termét, eleget láttam, hogy újra éljem és élvezzem az életet, ezt a még fiatal testet, az utolsó olyan éveket, amikor mindent megkapok. Lehet hamarosan az idő termében is felfordulást kell csinálnom… 8, 7, 6, jó lesz ez, szinte üldözöm, valahol zavar az egész lénye, hogy fél tőlem és hogy miért, nem látok a fejébe. Ha nem volt a 8, 7 lesz a 6, milyen igaz… Megtorpanok nem messze tőle, elő a legszédítőbb mosollyal, kis kaviáros dobozom hetykén terpeszkedik kezemben. - Mrs. Boham micsoda véletlen! Fürgébben koppannak a megszerkesztett léptek, vonulok a kifutón felé.
Zene
Original By: WeiWei
I solemnly swear
I am up to no good
Mina Bonham
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 22 Jún. - 23:42
Csak akkor veszlek észre, amikor megszólítasz, művien selymes és könnyed hanglejtéssel, szinte táncolsz felém, én pedig az alattam levő pad legtúlsó végébe csúszok. A kezemből az imént kiesett villát felveszem a padlóról, és elteszem a szatyromba, a dobozt lefedem, és lábra állok, mire ideérsz. Ma is olyan vagy, mint minden nap. Állunk egymással szemben, nézem a tekinteted, ami csak egy az ezerből de pont az az egy, amelyikben semmit sem szeretnék látni, vagy csak ködöt, felhőket, borúsakat vagy fehéreket, de... Látom azt az egy hetet. Minden egyes nap, minden egyes pillanatban, amikor a tekintetünk találkozik, és nem tudom, hogy téged gyűlöllek-e vagy magamat jobban. - Jó étvágyat, Rigel, vagy egészségére, ha már ebédelt! Én épp most végeztem – mosolyt erőltetek az arcomra, mert azt akarom, hogy észrevedd, csak kényszerből vagyok még ebben az épületben egyáltalán, bár talán tudod már, hiszen hónapok teltek el azóta. – Találkozunk a szünet végén a megfelelő teremben – mondom az arcodba határozottan, mert eddig tűrtem a közelséged, és tűrni fogom délután is, holnap is és azután is, de most levegőt kell vennem, olyat, ami nem tartalmaz téged és minket. Vállra veszem a padról a szatyrom, és kezemben a dobozommal hátat fordítok neked, hogy elindulhassak egy olyan zugot keresni, ahol nem találsz meg.
Talán tényleg szórakoztat ez a nevetségesen felesleges távolságtartás és noha semmi esetre se szeretnék a zaklató főnök ocsmány szerepében tetszelegni, minden ilyesmi annyira méltóságomon aluli lenne, avagy szamaritánus tett- hogy majd én megmutatom nem kell félni az élvezetektől, csak sóhajtok, még mindig ez a reakciója rám. Lehet, hogy eredendően gonosz vagyok, ajkam szegletébe kihívó mosoly árnya vetül, mert miattam bénázik, ajkamra erősen harapok, amennyire tetszik legalább annyira bosszantó ez a félelembűzös ellenállás és kifejezetten zavarna a lerázás, ha engedném magamnak, hogy az érzelmek embere legyek. - Milyen kár, reméltem, hogy együtt ebédelünk. Mosolyom vérmességét igyekszem emberivé lágyítani, legalább befogadható legyen és milyen mélyen bizserget veszélyességem, csalódottságom, ahogy ilyen határozottan leráz, nincs itt más köztünk csak a munka, egy kötelező jelenlét. Sóhaj távozik ott, ahol levegőm bejutott egyszer, akkor legyen hátra arc és csak lusta utána szólás. - Beszéljünk munka után. Meg foglak találni. Ha menekül akkor is, ha leráz legfeljebb még egyszer nyomatékosítom mekkora hülyeséget csinál.
Zene
Original By: WeiWei
I solemnly swear
I am up to no good
Mina Bonham
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Szomb. 13 Júl. - 13:58
Már indulni készülök, amikor válaszodra csak egy sóhajjal reagálok. Nem méltatlak több szóra, mert amiket kiejtek, azok is hamar átmennek a fejeden és ki a másik oldalon, mintha a két füled között fekete lyuk tátongana. Hátat fordítva távolodom tőled, mert szinte rosszul vagyok a mosolyodtól, mintha romlott ételt lennék kénytelen fogyasztani, és étvágyam már az üveghegyen túl jár, amikor még mindig utánam szólsz. Teszek még néhány lépést, mire eldöntöm, hogy megállok, és visszafordulok feléd. - Hagyj békén, Rigel! – nem emelt hangon mondom ezt, mégis határozottan és élesen. – Nincs veled megbeszélnivalóm, még mindig nincs, és ezután sem lesz semmi sem. Mikor jut el a napról napra töpörödő agyadig, hogy nincs más dolgunk egymással a munkán kívül? – érezhetően tele van a hangom érzelemmel, de hogy is tudnám titkolni, mikor annyi fájdalom van bennem veled kapcsolatban, aminek a jó részéről nem is te tehetsz, csak felforgatja a gyomromat a látványod, a hangod, az éjszaka emléke, és hányinger kerülget, ahogy a jelenlétedtől újra és újra átélem azt, amiről még csak nem is tudsz. - A szünet végén találkozunk – mondom halkan, leengedem a tekintetemet, és néhány felkavart lélegzetvétel után újra hátat fordítok neked, hogy a lift felé közelítsek.
Ez a felesleges ellenállás, tragédia egy olyan lánytól, aki imádja a drámát és ez igazán lehetne komikum, de csak amolyan kedves, élvezős, mert úgysem juthat nagyobb örömökhöz, csak általam és mennyire bánni fogja ezt a feles, magára vett szenzitivitást, miközben az élet homokszemei csak peregnek sebesen és a lehetőségek mind elillannak, mert a nagybetűs férfi én vagyok. - Az baj, mert nem az én agyam és lelki világom töpörödik ebbe bele, de ha ilyen ellenséges vagy, nekem aztán mindegy. Különben befejezhetnéd az indokolatlan rágalmazást, te is tudod, hogy nagyon okos vagyok. Teszem még hozzá hűvösen, hiszen ugyan, távol áll tőlem a könyörgés. Nem válaszolok neki, mert nem igazi találkozás a szünet vége, munka, ahol csak látványom kísérti, egy-egy édes gesztus talán, remélem fáj, hogy ez senkié, de hát túl éteri ahhoz, hogy szétaprózzam.
Így csak jóval utána találkozunk, noha magam nem számítok jelenlétére, egyszerűen csak ott van bárban, ahol én is, koktélt kortyolgatok, egy magányos nő, sosem áll jól a szomorúság ennek a típusnak. Aztán szánalomból, kis lenézéssel, hogy a magányos nőknek van képük nem kérni belőlem és akarni újra, mindenestül, ostoba és felesleges önvédelemből, mert ez lenézés, annak tüntetem fel legszigorúbb ítélőbírám, önmagam előtt. Mert más soha nem érdekel és mindenki véleménye olyan kevéssé számít, mint például, hogy a Nagyúr elesett. Nesze, meghívlak egy italra és a pincér majd gonoszan odasúgja „attól az úrtól van” Az az úr pedig megemeli felé italát és ha elég részeg lesz őszintének lenni, mellé sétál. - Márpedig jót tenne, ha megbeszélnénk, mert fogalmam sincs mi bajod velem. Tudtommal volt egy jó esténk.
Kezdőlap
