aRaNyÉLet

aRaNyÉLeT

dolores jane umbridge

Becenév:

Lola

Kor:

21

Származás:

~~félvér~~aranyvérű

Lojalitás:

általános önzés

Képesség:

egy erős harapás

Csoport:

darkside

Rank:

az arc alsó része

Play by:

sasha kichigina

Karakter típus:

békaszerű

Selwynék unokatestvére vagyok - igen, valóban nagy tragédia, hogy fiúágon kihaltunk, ezek a mocskos liberálisok meg a mugliimádó törekvéseik, köszönöm, kérek még egy kávét - tudom, hogy van egy névrokonom a Minisztériumban, az ott takarító furcsa férfi, de ismerni nem ismerem - nem is gratuláltam még ahhoz a gyönyörű porcelánhoz. Elnézést kérek.
Testvéreim sajnos nincsenek, bár mindig szerettem volna olyan közelségben felnőni valakihez - egyedül birtokolni mások figyelmét, vagy csak a szabadidőmet, egy állandóan mindent megkérdező taknyos nélkül, aki annak ellenére tarthatott igényt mindenki imádatára, hogy egy csepp mágia sem szorult belé - a szüleim pedig sajnos elhaláloztak a háborúban. Nem volt lehetőségem a frakciónkhoz csatlakozni, habár jeleztem többször is, hogy a tudásanyagom és a hátterem több, mint alkalmas volna, és szívesen segítenék, hogy hamarabb azonosítsuk a mugliszületésűeket - mert pontosan emlékeztem mindenkire az iskolából, egy félvérnek épp elég ideje van ilyesmikre - de a kérésem süket fülekre talált.
Egyelőre nem gondoltam még saját család alapítására, habár tudom, hogy ez volna a legkívánatosabb, és ha találkozom egy hozzám hasonló értékeket valló, udvarias férfival, biztosan szem előtt tartom majd a kötelességem - azt elvégre már tudjuk, hogy képes vagyok teherbe esni, és ~~felelősen~~önzőn dönteni - ahogy a karrierem is. Mostanában, habár elburjánzott a felelőtlenség a Hivatalban, több ajtó nyílt az olyan fiatalok számára, mint én.
Köszönöm szépen a kávét, hamarosan indulnom kell - ma éjszakára még maradt néhány papír, amit át kell néznem, mielőtt holnap reggel prezentálhatom a főnökömnek - és amúgy is kínoz a telihold - és köszönöm szépen a meghívást.
Biztosan találkozunk még.

Mindent elárul rólam, hogy amikor idejét láttam, egyszerűen magam mögött hagytam azt, amiből felépültem - örökölt Doc Martens, örökölt hajlam a szívbetegségekre, egy atlasz a konyhában álló, leküzdhetetlenül morzsás asztal felett, kisvárosi hangképzés és a rossz szokások állandó korrigálása: másoké és a magamé, titokban - és ösztönösen tudtam, az vagyok, amit gondolok, és nem az, ami történik velem.
Tudok patrónust idézni, kecsesen táncolni, egész éjszaka pezsgőt inni meztelenül valakinek az ölében, és mégis féljózanul megbecsülni, mennyi az asztalról felszívható por mennyisége, amely nem akadályozza az embert a másnapi munkavégzésben - de felismertem a drága whiskey értékét a pohárban, és a rasszizmus összetartó erejét is. Volt azonban egy komoly probléma, ami mégis visszahúzott a kispolgárságba: Valaki, akivel mutatkozni szociális fejlövés, nem vezet máshová, mint az átbeszélgetett délutánok egy egészséges levegőjű helyen, önreflexió, őszinteségnek álcázott önmarcangolás. Nem akartam jó ember lenni, legalábbis abban az értelemben, ahogy ő értette, biztosan nem: dolgokat akartam, dolgokat, amelyek másnak árthatnak, de az önzőséget jól körbeírja, hogy sosem jutottam odáig, hogy belegondoljak, vajon ez valóban megtörténik-e, vagy csak egy félmondat egy odavetett veszekedés közepén. Valaki, aki unalmasan toleráns volt felém is - mert az önzőséget tolerálni is lehet, mondta a jellegzetes tenorja, tolerálni mindent lehet, ami rossz ezen a kurva világon - és a vérfarkasok felé is, és aki hitt benne, hogy nem is igazán veszélyesek.
Valaki, akinek én is elhittem, amíg egy éjjel meg nem támadott. De talán mondhatjuk, hogy mégis neki fájt jobban: még akkor hajnalban megtudta, hogy gyerekünk lesz.

Mindig önző voltam - ha válaszolnék a kérdésre, amit feltettek az imént - magas orrhang, sosem hallottam még ezt a kombinációt, egyszerre csiklandozhatja a torkát, szájpadlását és orrát a tónusa - de csak nézzük egymást, míg elfordul a ventillátor rólunk, és rátérhetünk a következőre, vércsoport, előző betegségek, érzékenységek. Nem vagyok érzékeny, sok minden egyéb igen, de ez kis adagokban, hátradőlök, és levonom a következtetést helyette is, talán tőle zokon venném, pedig egyre gondolunk: egyszerűen csak önző vagyok, ez nem igényel további magyarázatokat.

Cigarettázni sem azért kezdtem, mert egyébként jól esik - tetszik, hogy mások így képzelik, kis közösséget alkotunk az iroda mögött, a sikátorban állva, míg megvitatjuk, kinek mekkora pöcs vagy épp punci a másik fele, kizárólagosan zokniként megemlékezve kinek-kinek élete szerelméről, de az emberek már csak ilyenek, szórakoztatóak otthonosak - egyszerűen érdekes kísérletnek tűnt rászokni valamire, amire nem volna szabad, a Roxfort pedáns intézmény, nyilván súlyos szankciók követnék az ilyesmit. Biztosan lehettem volna népszerű a dekadens devianciámmal, mégsem lettem, eltűntem a sok között, és mert tudtam, hogy mind középszerűek vagyunk életünknek ebben a szakaszában - aki nem, később lesz menthetlenül az alak, aki egyebet nem tud felmutatni, mint egykori élményeit, lehetőleg fátyolos anekdotákkal megtűzdelve, a hallgatóság nagy örömére.. - csak az foglalkoztatott, mikor véget ér, készen álljak. Fogalmam sincs, mire, de az ember tizenhét évesen halálosan meg van győződve róla, hogy az élet állandó, pontos, tervezett készenállásból áll, és mert azt tapasztalta, az igyekvés kifizetődő, valamire pedig mindenki alkalmas, rossz embernek is lehet éppen kiváló valaki, és mert azt tapasztalta, akarás nélkül csak fertő létezhet, végtelenül készen áll. Valamire. Akármire.

Nem tudom megmondani, milyen örökletes betegségek játszhatnak közre - megvonom a vállam, mikor kockázatokról van szó, és nem azért, mert egyébként rettenetesen kívánkozom meghalni, ahhoz túlságosan önző vagyok, inkább csak nem tehetek ellenük semmit, nem gondolok olyasmivel, aminek alkalma van kitörölni a létezésből. Nem altattak még, nem lesz egyszerű dolguk velem, a sebeim nem árulkodnak többről, mint az eredetük, következményeik tankönyviek, taníthani lehetne őket, de semmi különleges.
A hozzátartozóim nem kívánnak meglátogatni, ezt hajlandó vagyok írásba is adni - bár közvetlenül a műtét előtt megbánom, de nem látok jövőbe, nem tudom, amíg a nevemet körmölöm a papírra, hogy bőgni fogok, míg kinyitom az ajtót, felfekszem az asztalra, belenézek egy idegen szemébe, és hálás leszek, amiért valaki megfogja a kezem annak ellenére, aki vagyok - és nyűgös vagyok, mikor azt kérdezik, miért. Könnyű volt megválni tőlük, lecserélni őket, mikor terhes lett a jelenlétük, aztán már a létezésük is, eltűntek úgy, mint az ember gyerekkori játékai szoktak, amiket külön dobozban meg akar őrizni a sajátjainak - egy idő után minden idegesített, amit tettek, mondtak, az új, kitalált családom pedig pont annyira képzeletbeli volt, amennyire ez szerencsés. Egyikük sem vár majd a folyosón, hogy megkérdezze, elégedett vagyok-e, vagy csak önsorsrontóan önző.

A kórházban - mugli kórházban, mert itt annyira sem ismer senki, mint otthon - idegesít a maradás, cső a kézben, hogy most mások nem válaszolnak az én kérdéseimre, elfordulok a fal felé, ha itt lenne a pálcám, biztosan hülyeségeket művelnék vele, de minden vagyok, minden negatív érzelem mások felé, csak az hiányzik, amit vártam.
Míg öltözöm, egy pillanatra azt hiszem, most jön majd, azt mondták, sírtam akkor is, mikor kitoltak, kerestem valakit, de a mágusok nevei nyilván túlságosan mesebeliek az itteni füleknek - egy egész pillanatig azt hiszem, hogy most fog fájni, és megtapasztalom azt, amit megérdemlek, nyilván maradéktalanul befogadom most az elmúlt évek szenvedését, ami nem tűnik éppen súlyosnak, de ez még senkit nem állított meg abban, hogy belehaljon néhány szóba - tudom, mert néha a szórakozás kedvéért neveztem másokat ringyónak, szűzkurvának, meddőnek, mindig azokat, akiket valahol irigyeltem, de csak helyzetüket, ha hatalmam van rá, őket kilököm belőle, dehogy akartam én osztozkodni másokkal - de csend volt, a csap sem csöpögött, és nem volt idegen a hangom, amikor kimondtam, hogy már nem vagyok terhes.

Nyilván túl önző vagyok hozzá, hogy hagyjam magam érezni.

Gratulálunk, elfogadva!

artificem commendat opus

Kedves Dolores!

Nem is tudom, mit mondhatnék önnek, elvégre a gonosz, a gyarló, az irigy és az önző szerepe éppen úgy le van osztva, ahogyan az önzetlen és a szerető is. Mindig voltak olyan emberek, mint Ön, és mindig lesznek is, bár jelen időben és jelen esetben nem látom azt, hogy elvennék Öntől az elismerés, akár még felé törtető nő stafétabotját. Mindenesetre én évtizedekig hittem, hogy mindenkiben van szép, mindenkiben van szeretnivaló, így biztos vagyok benne, hogy bár nem látom lényének előnyeit az önzőség és tudatosság következményeként megjelenő sikeren túl, lesz más, arra érdemes, akinek ez nem okoz majd kifejezetten nagy kihívást. Természetesen ehhez sok sikert kell kívánnom főként a delikvensnek - ha megbocsát ezért, ha nem.
Robert Blynberch

Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső
Eddig történt • A Főnix Rendje listája