Mindenki örül annak, ha egy szörnyűségekkel teli életszakasznak egyszer csak vége szakad. Így van ez a varázsvilágban is. Tudjukki eltűnése - mondható ez egyáltalán bukásnak? - minden ember életére nagy hatást gyakorolt, és gyakorol még most is. Nem csak ránk, boszorkányokra és varázslókra, de a varázstalanokra is, elvégre köztük is jelen volt az a sötét felhő, aminek kilétét még mi sem ismertük minden egyes pillanatban. Ami engem illet, szerintem még a halálfalók sincsenek igazán tudatában annak, hogy miféle eszméket is követtek. Csak egy részüket ismerhették, mert akárhogy is nézem, a sötétség sosem részletező körülírásoknak köszönhetően szerzi a híveit. Fő a misztérium, efelől semmi kétség.
Én is örülök, hogy a sötétség csillaga leáldozott jelen pillanatban, ám az örömöm cseppet sem felhőtlen. Főnix Rendje tagként az idézőjeles bukást követően is számtalan nehézséggel kellett szembenéznünk. Ilyenek például az eltűnt emberek, akikre már nagyrészt rátaláltunk, bár páran a mai napig sem kerültek elő. Túl sok ilyen eset van, ám ma! Ma talán lehetőségem van megtalálni Alice-t. Már nem is tudom, hogy pontosan mikor tűnt el, mert annyira összefolynak a napok, de az ő hiánya a legmeghatározóbb. Elsős korom óta ismerem, még ha sosem váltottunk túl sok szót egymással. Ez persze nem számít, a lényeg csak az, hogy hiányzik, és már mindent próbáltam, hogy megtaláljam - elsőként jelentkeztem a megkeresésére, és szerintem mindenki látta rajtam, mennyire komolyan is gondolom, mert nem adtak mellém senki mást. Igen, csakis az határozottságom lehet ennek az oka. Mert az nem lehet, hogy ők már feladták. Alice még él, a családja is tudja, én is tudom. Még él, és én mindent megteszek azért, hogy megtaláljam.
Hetekkel ezelőtt kaptam egy levelet, amiben csak egyetlen koordináta szerepelt. Északi szélesség 32 fok, nyugati hosszúság 97 fok, és még némi pontosítás a szögpercekkel és szögmásodpercekkel. Sokáig nem tudtam mire vélni, nem is tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, elvégre mi van Dallas mellett, aminek bármi köze van Alice-hez? De ekkor még nem beszéltem olyan sokat a szüleivel, nem tudtam, hogy a tengeren túl is vannak rokonaik. Semmit sem tudtam, és a legszomorúbb az, hogy csak most jöttem rá arra, hogy oda kell mennem.
Joe Pool tavi kikötő... Bejártam az egészet, de csak pár idiótának elkönyvelő pasast találtam, akik a hajóikat parkolták le éppen, vagy algátlanították az alsóbb részeket. Nyilván nem mindennapi, hogy egy fiatal idegen ötször-hatszor körberohanja az egész kikötőt, majd egyszer csak elmegy inkább az út túloldalára. Mindenesetre nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam, mert most csak az a célom, hogy megtaláljam Alice-t, és talán nem is olyan biztonságos egyedül erre bóklásznom, de ez is hidegen hagy. Csak találjam már meg!
Berontok a fák közé, és az erdőt is mindenfelé átkutatom. Hasonlíthatok egy megzabolázhatatlan furkászra, aki kincs után kutat. És Alice a kincs, ez kétségtelen.
Egyszer csak leülök egy kidőlt fa törzsére, és legszívesebben elsírnám magam, ám pont, amikor az első könnycseppek utat törnének maguknak, lépéseket hallok. Felállok, igyekszem hallgatózni, de ebből semmi sem derül ki, csak az, hogy az illető egyre közelebb ér hozzám - talán állat, nem is biztos, hogy ember. Kezemmel dzsekim belső zsebébe nyúlok, és görcsösen, izzadó tenyérrel szorítom a varázspálcámat, hogy ha kellene... Ne, Merlinre, ne kelljen! Legyen Alice az, aki előbukkan mindjárt a fák közül. Égiek, csak most az egyszer hallgassatok meg.

Halálra váltan várom, hogy ki is lép elő a fák nem túl sokat érő takarásából - mert egyébként észre sem vettem, de egy ösvény mellett sikerült sátort vernem nagy feldúltságomban. Fülemben egyre lüktet a vér, és hirtelen kiüresedett fejemben csak a szokásos pánikmondat visszhangzik: Üss, vagy fuss, vagy meg se moccanj! Magamat ismerve az utóbbi valósul majd meg. Mégsem vagyok olyan, mint egy megzabolázhatatlan furkász...
De mit ad Merlin, imám meghallgattatott odafent az égieknél, vagy odalent a pokolban. Még nem tudom, hogy szerencsés-e a viszont találkozás, mert nem tűnik úgy, mintha bárminek is örülnöm kellene. Persze ez csak egy furcsa érzés, ami már hetek óta nem hagy nyugodni, és most, hogy végre történik valami, aminek hatására mosolyogva és aggódva megölelhetném a rég nem látottat, mégsem mozdulok. Képtelen vagyok rá. Talán a sokk, hogy végre megtörtént, amire már annyira vártam, vagy valami teljesen más, és én... azt érzem, hogy valami teljesen más az, ami megakadályoz az örömködésben. Valami, ami még nem ért el hozzám teljesen.
Valami varázsló lehetsz - átvette a pánikmondat szerepét, immáron ez szolgáltatja a jól működő barlangban a tihanyit, és csak egy gyöngécske mosolyra telik. Valami nincs rendben, ez annyira egyértelmű. És sajnos igazam is lesz, hamarosan bebizonyosodik. Ki az a Sunny? Miféle Sunny? Ugyan, miért lenne már ő Sunny? Ő a mi Alice-ünk! Drága Alice szinte már Csodaországból, mesebeli tájakról, az állatok oltalmazója, festetlen falak és fázós nyakak megmentője. Mi történt veled, Alice? És ki tette?
- Inkább művész, néha bűvész. - nem szabad egyből nekirontanom. Ki kell derítenem, hogy a régi-e még. Lehet, hogy csak viccel - ugyan már, biztos nem, akkor írt volna, ha jól lenne. - Azt hallottam, errefelé élnek a legfényesebb bundájú nyuszik. - nyulak. Fantasztikus kreativitás, igazi művészi bűvész. Futottam volna el, amilyen messzire csak tudok. Már nem tehetem...
Könnyeim eddig bírtak megülni az ülepükön, mint a sajtkukacok, elkezdenek lefelé mászni az arcomon, én pedig nem tudok mit kezdeni velük. Ő nem a mi Alice-ünk. - Ted Tonks, igazán örülök. - megtörlöm a szemeimet, és igyekszem nyugalmat erőltetni az arcomra - Te tudod, merre vannak a nyuszik?