My Captain

Most mondjam, hogy hosszú volt az út idáig, vagy azt, hogy büszke vagyok magamra és arra, amit elértem? Vagy dicsekedjek másoknak arról, hogy kinek is vagyok a fia, és hogy ez igazán várható volt. De én csak annyit kérdezek ehelyett, hogy mi értelme ennek az egésznek? Az ember él egy életet, ami boldogsággal tölti el, majd az élet gondol egyet, és azt mondja: ebből elég. Talán ezért mondják azt, hogy az élet egy háború. De az ellenfél mindig rejtve marad. Elvégre, kivel küzdenék? A nálunk hatalmasabb erők ellen felesleges, mások ugyanúgy nem érnek semmit sem, ahogy mi, minden más pedig hiábavalóság. A háborút magad ellen vívod, de aki sosem kerülhet ki győztesen, az is te leszel, nem csak a két fél.
Biztosan sokan meginterjúvolnának engem, ha megtudnák, hogy ilyen gondolkodásmóddal akarok színész lenni, de ők azok, akik ezt csak egy szórakozásnak veszik és olyan kitűzött célnak, amit ugyan el fognak érni, de nem ez életük legfőbb vágya, és nem is tudják, hogy a pénz vagy a hírnév vezette őket a világot jelentő deszkákra.
Azt mondják, ilyen idősen csak kevesek tudják, hogy mit akarnak az élettől. Szerintem én ide tartozom, és nem nagyképűségből, hanem szerénységből inkább. Meg szeretném mutatni apának, hogy érdemes volt élnie, és meg akarok köszönni neki mindent, amit értem tett tizenhét év alatt, és én addig soha nem köszöntem meg tiszta szívből. Túl sok ilyen van, de talán a receptek és az életmód elég egy kezdőlépésnek, első lépcsőfoknak na hosszú, magasodó fokok előtti tudatlanságban. De egy ideig még ennek elégnek kell lennie, mert nem most leszek színész. Nem most fogom megkapni azokat a szerepeket, amiket Ő, és nem most írok róla színdarabot valaki segítségével. Még tanulnom kell ahhoz, és ezt minél hamarabb el is szeretném kezdeni. Nem véletlenül vagyok Londonban. Sokak ezért New Yorkba mennek, a lehetőségek elhanyagolhatatlan városába. Elvégre, ott minden van, és még azon túl is számtalan csoda és pénz. Kár, hogy engem nem a pénz vezényelt Angliába, hanem a tényleges tudás, és úgy gondolom, a legjobb helyre kerültem, ahová csak lehetett.
Egy kis kutatás eredményeként még azt is megtudhattam idővel, hogy ki lesz az évek során a mentorom. Ennek az információnak sokkal jobban örülök szinte, mint annak, hogy felvettek, mert a személyes kapcsolatokat mindig is értékesebbnek tartottam, mint pusztán a tényeket - amik persze szintén fontosak, ám érzelemmentesek, és annak is kell maradniuk. Ez így a normális.
A célpontomként tetszelgő színházat hamar megtalálom, és a művészbejáró felé veszem az irányt, hogy az ajtó mellett állva minden egyes embert megkérdezhessek arról, hogy:
- Elnézést, Ön lenne Yeva McGonagall?