Nem a szokásos időben, hanem annál kicsit később, mégis kora reggel ébredek fel. Elgémberedett a nyakam, és a hátam is fáj a különösen kényelmetlen pozitúrától, amelyben aludtam. Nagy ágy van a vendégszobában, két embernek viszont nem jó alvásra.
Lejjebb csúszok az ágyon, és pár percig még fekszek csukott szemmel. Nincs túl sok kedvem felkelni. Ekkor azonban eszembe jut, hogy a mellettem még békésen alvó lánynak nem csak az alkohol volt az éjszaka során a baja. Felülök hát, és a takaró alól óvatosan átemelem karját a takaró fölé. A kötést teljesen átáztatta a vér, ezért elkezdem letekerni a fáslit, ami alatt a seb már szerencsére nem vérzik. Baj is lenne, ha egész éjjel nem állt volna el.
Felkelek, és a fürdőszobába sétálok, hogy elhozzam a fertőtlenítőszert és a maradék fáslit. Igyekszem halkan közlekedni, hogy ne keltsem fel a lányt, de ez nem csak rajtam múlik, hanem az ő fülén is. Mindenesetre csendben megyek be, és ugyanilyen csendben is érek vissza az ágyhoz, hogy egy vattakoronggal áttörölgessem a seb körüli területeket. Remélem, nem fáj neki túlzottan. Nem akarom ezzel felébreszteni.

Halottakat lát. Élettelen arcokat, üvegszínű tekintetek nézik őt, majd beszélni kezdenek hozzá. Te voltál. Te öltél meg. A háborúnak vége, és te tovább játszod a hőst. Sosem voltál elég jó. Aztán egyikük feláll, és felé sétál. Majd követi még három, és az első felé nyújtja a kezét. Nem fogsz elárulni. A hátsók rászegezik pálcájukat, a lány az arca elé teszi a kezét, tenyérrel kifele, egy villanás, és…
- Aúú! – kiáltva, sápadt rémülettel kapja el a kezét a féri kezei közül, majd a lábai köré tekeredett pokróccal viaskodva próbál menekülni az ágyból.

Hirtelen mozdul, pedig próbáltam óvatosan csinálni azt, amit. Elengedem a kezét, és azzal a mozdulattal óvatosan az ágynak tolom vállait.
- Ssh... Minden rendben van. Owen vagyok - a lány fölé térdelek, és így várom, hogy megnyugodjon. Amint egy kicsit csillapodnak a kedélyek, kisimítom arcából a tincseket. Az én arcom még mimdig véres, ahogy a pólóm is tiszta kosz a keze miatt. Mindegy, majd ha elmegy, rendbeteszem magam.

Szaggatottan liheg, a pupillája tág, szinte eltűnt az írisze, a homlokán verejtékgyöngyök csillognak. - En…Engedj el – mormolja levegőért kapkodva, hideg kezei a férfi csuklójára szorulnak, hogy vállaihoz ér. Arcára néz, zavartan, merev szemhéjakkal, miközben csendesedni kezd a mocorgása. – Véres az arcod – suttogja, köhint egyet, mert torka száraz, akárcsak még foltokban rúzsos ajkai. – Mi történt? – pityeregni kezd, és gyenge ujjaival eltolná magától a férfit. – Haza kell mennem – látszik, hogy még mindig riadt, nem a jelenben van, mintha valami istentelen szörnyűség történt volna vele, álmában, valamilyen dohos álomban, ami valóságnak tűnik, és mégis felidézhetetlen.

Mintha félne tőlem, vagy megijedt volna, és ezt olyan nehéz elviselni. Soha nem akarom bántani, hisz ő az életemben a legkedvesebb ember, akivel eddig találkoztam. Nem tudom eléggé megbecsülni. Nálam többet érdemel.
- Ne törődj az arcommal, csak pihenj - már nem nehezedek rá úgy a vállára, ahogyan az imént tettem. Bár eddig sem helyeztem rá egész testem súlyát, csak annyit, amennyire igazán szükség volt.
- Ittál egy... keveset - zavartan köhintek egyet az utolsó szó után. Gondolom érzi majd, hogy ezzel mit is akarok mondani neki. Nincs szívem kimondani, hogy leitta magát a sárga földig. Így is elég ramatyul érezheti magát, nem akarom teljesen összetörni.
- Nem kell hazamenned. Kértem neked szabadságot is Elphinstone-tól. A héten szabad vagy. - lemászok róla, és az ágy szélére ülök. Innen már el is érem az éjjeliszekrényen heverő vizespoharat, amit felé nyújtok. - Igyál egy keveset.

Nagyokat nyel, félre is a kapkodástól, köhög egy keveset, és csendesedik a mocorgása. Riadtan nézi Owen arcát, véres pólóját, majd újra a tekintetét.
- Nem, én… - hirtelen sebes tenyerére pillant. Másik kezével hozzáér, végigsimít rajta, bizsereg és fáj. Összeráncolt szemöldökei jelzik, hogy valamit nem ért, vagy éppen semmit se, pedig valamit értenie kellene, tudnia kellene, hogy miért van mély vágás a tenyerén, miért lát villanásokat, miért kísértik beszélő halottak álmában.
- Nem! -pillant rá hirtelen. – Nem, nem, nem! Nem maradok itt, el kell mennem! – elkezd kimászni az ágyból. – Beszélnem kell Mr. Urquarttal, azonnal! – megpróbál ábra állni, de beleakad a takaróba, és egyébként is szédelgő mozdulatokkal a padlóra zuhan.

Igyekszem minél kedvesebben mosolyogni. Látszik rajta a rémület, és tudom, hogy ez az a pillanat, amikor nem hagyhatom magára. És azt sem hagyhatom, hogy elmenjen, bár ezt egy kicsit nehezebb lesz kivitelezni, mert a viselkedését elnézve esze ágába nincs itt maradni. Pedig szerintem tudja, hogy itt bármikor szívesen látom.
- Jézusom, Megara... - felugrok az ágyról, és letérdelek a lány mellé. Csak ront  a helyzetén, ha feleslegesen ugrál. Nem szabadna ezt csinálnia. Mindig elmenne, kikerülne, pedig én csak segíteni akarok neki, ahogy mindenki másnak is. Na jó, neki egy kicsit jobban.
- Azt mondta, hogy egy hétig ne engedjelek a Minisztérium közelébe - megfogom a kezét, és segítek neki felkelni, miután leszedtem a lábáról a takarót. Nem lesz jó, ha ilyen hevesen tiltakozik minden ellen. - Inkább mondd el, mire emlékszel tegnapról? - az ágyra ültetem, és én is leülök mellé. Nem engedem el a sebes kezét, hanem ismét lefertőtlenítem az esetlegesen kezére ragadt szőnyegkosz miatt, aztán gyorsan, de precízen befáslizom. Közben végig-végigsimítok a karján, hátha ettől megnyugszik.

Kétségbeesetten, tehetetlenül ül a padlón, még mindig abban a feslett ruhában, ami inkább tűnik kombinénak, mintsem egy utcára való öltözéknek. Amikor a férfi mellé térdel, ránéz, már-már segítségért kiáltva, de talán nem is neki, csak úgy bele a rémisztő ürességbe.
- Owen, beszélnem kell vele! Tudnia kell, hogy nem…hogy nem sikerült! – gondolkodik, mint aki nem tudja, milyen indíttatásból mondja, amit mond, és kétkedve néz a fiúra, amikor információkat kér a történtekről. Felemeli mindkét kezét, a sérültet is, ahol időközben az eséstől felnyílt a seb és enyhén vérzik, megtapintja a férfi kezét, majd az arcát, mintha kétkedne létezésében. – Mr. Urquart tudja, miről van szó. Kérem, mondja...mondd meg neki, hogy beszélnem kell vele!
Fokozatosan csendesedik a lihegése, miközben a férfi kezelésbe veszi sebét.
- Te mire emlékszel? – pár pillanatnyi elgondolkodás után néz rá, iránymutatást várva.

Kezd eluralkodni rajtam a tanácstalanság. Nem sokszor kerülök ilyen szituációba, ezért nem is igazán tudom, hogyan kezeljem. Mindenesetre tanárként elég kreatív vagyok problémamegoldásban - legalábbis szeretném ezt hinni magamról.
- Elphinstone tud mindenről. Arról is, hogy nem sikerült, és arról is, hogy hol voltál. Ettől függetlenül nem akarja, hogy bemenj, másként elbocsát. - a vége nem igaz, de talán ez visszatartja attól, hogy tovább erősködjön. - Ugye nem ezt akarod?
A puha, fehér fásli végét a már feszes részek alá tűröm, és összekulcsolom ujjainkat. Ne meneküljön, hanem maradjon itt, velem. Maradjunk egy kicsit együtt, hátha végre történhet valami. Valami igazán jelentős, és rájön arra, hogy szeretem. És talán ő is viszonozza majd. Bár ez... talán lehetetlen.
- Mindenre, de nem hiszem, hogy hallanod kellene. Részegen találtalak meg így, ahogy vagy, és... - nem folytatom. Nem mondom el, hogyan is viselkedett, mert megbántanám vele. Így is biztosan ramatyul érzi magát, nem akarom fokozni ezt az érzést. - És inkább hazahoztalak, hogy elláthassam a sebeidet, és hogy kipihenhesd magad.