Gondolom, mostmár nehéz lenne kihátrálni. Illetve nem sokkal nehezebb, mint eddig, ha általában nézzük, csak ha engem ismerve.
Hagytam engedni a mélyen lappangó, enyhe kis kalandvágyamnak, meg rábeszélni magam, hogy mozduljak ki a komfortzónámból, és úgymond lássak egy kis világot. Vagy valami hasonló.
A kihátrálás legnagyobb akadálya meg én vagyok igazából, nagy gátlásokat kell még meglépnem előrefele is, de mostmár vissza is le kéne küzdeni ilyesmiket, mint mit szólnának érte, ha most feladom, győzködnének, hogy ugyan, gondoljam meg magam, meglátom jó lesz, nem mintha egy másik országba terveznék kimenni egy egész tanévre, ahol senkit nem ismerek. Úgyhogy most magamat győzködöm csak ugyanerről.
Végülis, nagy óvatosan annyit vállaltam csak, hogy a nyáron két hétre én fogok elkalauzolni a brit Roxfortból egy diákot, megmutatni neki az országot, az itteni varázslókultúrát, ilyesmi. Mások ebből a cserediák programos körből egy tanévre kimenni terveznek.
Tessék, Lu, mélyvíz, bátorságpróba, jégtörés - ha más nem megy, ott vannak segítségnek a pingvinek is - menj oda, beszélgess valakivel. Még a közös témátok is megvan, erre sem panaszkodhatsz.
-Szia- óvatoskodok oda a lányhoz, azt hiszem, egy évvel lejjebb jár, és ő például pont egy csere-tanévre menni készül szeptembertől.
-Te... jól hallottam, a Roxfortba tervezel kimenni jövőre?
Látod, Lu, nem volt ez olyan nehéz.