Marlene mindig is kedves lány volt. Sosem ítélkezik, sosem néz ki másokat. Egyenlő félként kezel mindenkit származástól, nemtől és fajtól függetlenül. Egyetlen fiú testvére megadta neki a kiképzést fiatalabb korában, így valamilyen szinten kemény lett, ám mégis megőrizte nőies vonásait. Szeret bolondozni és sokat nevetni, barátokat is könnyen szerez magának. Szinte elsőként áll be a sorba, ha valamilyen kalandról vagy felfedezésről van szó, bátorsága rendíthetetlen. Elkötelezett és küzd az elképzeléseiért, céljaiért egyaránt. Mivel ő mindig őszinte és odaadó, nem kedveli, ha valaki hazudik és bánt másokat. Ez miatt sokszor keveredik vitába azokkal, akikkel nem egyezik a nézőpontjuk. Teljes vállszéleséggel kiáll önmagáért és a barátaiért, valamint azokért is, akiket bántalmaznak. Szereti a kviddicset, játszik is háza csapatában, valamint érdeklődést mutat különböző mugli sportok, könyvek, zenék iránt is. Nagyrészt mindig a rosszfiúkhoz vonzódik, de sosem tanul a csalódásból.
Legnagyobb félelme:
• Családja és barátainak halála
• A sötétség beszippantja a varázsvilágot
Legnagyobb vágya:
• Minisztériumi bevetéseken (aurorok, varázsbűn üldözési kommandó) medimágusként támogatni és részt venni a harcokban; újra békés világrendet teremteni.

Michael McKinnon nem egy átlagos aranyvérű varázslócsalád gyermeke. Könnyed és elfogadó közösségbe született, minimális elvárásokkal, ám annál nagyobb boldogságban. A család sosem volt túl nagy, szinte évtizedekre visszamenőleg csupán egy férfi utóddal áldotta meg a McKinnonokat a sors. Persze ez pont elég volt ahhoz, hogy később tovább vigyék az örökséget és a családi nevet. Michael a Roxfortban ismerkedett meg leendőbelijével Melissa Fawley-vel, aki egy barátságos Hugrabugos lányként volt ismeretes. Közös érdeklődési körük, kalandozásaik hamar szerelemhez vezettek és ez a kapcsolat nemsokára jegyességet, majd házasságot eredményezett.
Elsőként, ahogy a McKinnon családban ez már hagyománynak számított, fiúval áldotta meg őket a sors. Mason után pedig csupán egy évvel született meg a kis Marlene.  A családban ezután teljes lett a boldogság.
Marlene apja ismert medimágus, ám ennek hátránya viszont, hogy az évek alatt sokat volt úton. Több országban segédkezik, kutat és gyógyít, célja, hogy a varázsközösségek orvostudománya fejlődjön, és előre haladjon. Anya háziasszonyként tengette napjait otthon ameddig a gyermekek nem kezdték el a Roxfortot. Jó tanítókészségeit kihasználva maga készítette fel Mason-t és Marlene-t az iskolára, majd amikor gyermekei kiröppentek, magántanárként működött tovább, hogy hasonlóképp felkészítse más mágusok gyermekit is az előttük álló rejtelmekre.
A család sosem pártolt igazán senkit a háborúk során. Ugyan mindig a békére és a jólére törekedtek, nem voltak biztosak abban, hogy ha bármelyik oldalra is beállnak, ezt garantálják számukra. Voldemort felemelkedésének kezdetén is hasonlóképp álltak ehhez a dologhoz, ám ahogy telt az idő és aranyvérű család lévén nem álltak ki a sötétség mellett, egyre inkább rájuk vetült a figyelem. Aggódnak gyermekeik biztonságáért, az angol varázsközösségért, de továbbra sem vennének részt a harcban. Marlene viszont elkötelezett, barátaival együtt áll ki a jó ügy érdekében.

A történetemet talán olyan szavakkal kezdhetném, mint a ’tipikus’ és az ’átlagos’, de ha őszintén belegondolok, ez igazán nagy hazugság lenne. A varázslócsaládok – az aranyvérű varázslócsaládok – körében biztosan. Amilyenek mi vagyunk, az egyáltalán nem a jól megszokott, nem a nemesi vérhez illő… legalábbis egyesek szerint. Az én világomban viszont bizony, ez egy tökéletes sztori kezdete.
A gondoskodó, szerető családi légkör mindig különleges volt számomra. A szüleim tiszta vérük ellenére sosem mozogtak pedáns körökben, csupán a kötelező éves összejöveteleken vettek mindig részt. Apám, világutazó lévén, sok – sok kultúrából hozott magával tanulságokat az otthonunkban, és nála ez elvárás volt, hogy így is tanítson minket és felkészítsen majd a ránk váró jövőre. Egész életemben ittam ezt a tudást és évről évre fejlődtem. Be akartam bizonyítani, hogy milyen elszánt is vagyok és hamar ki is derült, hogy mindkét szülőm tulajdonságából akad bennem jónéhány. A tökéletes egyvelegnek tartottam mindezt és ez csak még inkább arra hajszolt, hogy megmutassam, miattam sosem fog csorba esni a családunk nevén.
A roxforti éveim elején egyre inkább körvonalazódott előttem az, hogy mihez is szeretnék majd kezdeni a jövőben. Valamelyest megváltoztam, erősebb jellem lettem, de mondhatni, a jókislány szerepet nem tudtam magam mögött hagyni. Ugyan a vérem hajtott és a tulajdonságaim, amik miatt a Griffendélbe kerültem, csak még inkább kiütköztek rajtam, de ez nem változtatott azon, amit megfogadtam önmagamnak: a családomnak sosem okozhatok csalódást. Az igazi változás csupán tizenöt éves koromtól látszódott. Talán azt mondhatnám, hogy a szívemen viselem a sanyarú sorsú embereket. Talán azt mondhatnám, hogy mindig megvetettem Grindelwald egykori eszméit, amiről igen sokat olvastam. Talán ez így nem lenne elég, talán ez egy része csak annak, amit igazán gondolok. Viszont sosem mondhatom ki őszintén és teljes szívemből, amit szeretnék, mert azzal veszélybe sodornám a családomat és a barátaimat.
Nem igazán tudom megmondani, hogy az ötödik évem előtti nyár változtatott volna meg ennyire vagy csupán ez várható volt. Anyám a pubertás tetőzésének hívja mindezt és a ’bátyád már nagyrészt átesett rajta’ szituációnak. Hirtelen azt éreztem, hogy az átlagosál is átlagosabb vagyok, és hogy ameddig még tehetem, élnem kell és élveznem az éveket… hiszen a kinti világ, a kinti ködbe boruló táj egyre nyomasztóbbá válik napról napra, hétről hétre. Kezembe vettem az irányítást, és ezzel életem egyik legnagyobb kalandja vette kezdetét.
A szárnypróbálgatásaim a kapcsolataim építésében nehézkesen alakultak. Ő, aki eddig csak megbújt a színfalak mögött egyszerűen az kivilágított pódium közepére került. Csak a közös érdeklődési körünk tűnt fel elsőre, de ez is inkább versengésbe merült ki, mintsem barátkozásban és értelmes eszmecserékben. A visszahúzódó, átlagosnak mondható lány és a kissé zűrös, népszerű macsó fiúnak úgy tűnt, soha nem lehet ettől több közük egymáshoz. Aztán egyik pillanatról a másikra, minden megváltozott és onnantól, már többé sosem volt unalmasnak mondható az életem.