Mason a Griffendél ház hetedéves tanulója. Fél a magasságtól, ami miatt megveti a repülést, helyette a bájitaltanban, sötét varázslatok kivédésében és a legendás állatokban látta meg a szépséget. Tanulmányaira nagyon sokat ad, ugyan úgy, mint ahogy a kinézetére. Számára a fizikai erő sem elengedhetetlen.
Elsőre talán kicsit szótlannak tűnik, pedig nem erről van szó, egyszerűen csak szereti megválogatni szavait és ténylegesen csak akkor megszólalni, ha a témához értékes dolgot tud hozzá adni, ezt a tulajdonságát az édesapjától örökölte. Az utóbbi időkben az élete kicsit megváltozott, ami kihatással volt a személyiségére is. A bulizós, csajozós fiúból, akinek kedvenc elfoglaltsága Roxmortsban való bandázás és vajsör ivászat volt, átváltott egy teljesen introvertált emberré, barátaitól eltávolodott, akárcsak a húgától. Naphosszat képes egyedül a Griffendél hálótermében tölteni “vizsgára készülés” címszó alatt.
Mostanában szabad idejében sokat gondolkodik, a varázsvilág dolgain, a családján és magán. Egyre inkább több apró jelenléktelen dolgot kérdőjelez meg önmagával kapcsolatban. Ilyen például az, hogy mit keres a Griffendélben? Egyik szülője sem ebből a házból való. Édesapja a rendkívüli eszének köszönhetően a Hollóhát tagja volt, kidvicsezett, akár csak most a húga. (Mason minden évben megfogadja magának, hogy egyszer végre elmegy testvére egyik kviddics meccsére és szurkol neki, de eddig nem tudta rávenni magát, hogy felmásszon a magas kilátok egyikére.) Csak az anyai nagymamáját ismerte, aki Griffendéles volt, gyermekkorában sok időt töltött vele együtt. Tőle kapta tizedik születésnapjára a Roxfort Története című könyvet, amely mai napig ott pihen a szobájának a polcán. Tele beszélt a fejét csábító történetekkel a Roxforttal kapcsolatban. Főleg a Griffendél házról szóltak ezek a történetek és az ott átélt kalandjairól. És a fiatal fiú akkor eltökélte, hogy ő is ennek a háznak a becses tagja akar lenni. Lehet, hogy csak ez a döntés késztette a Teszlek Süveget arra, hogy a Griffendélbe rakja.

A családomban leginkább az édesapámmal voltam a legközelebbi viszonyban, még annak ellenére is, hogy sokat volt távol. Eleven kisgyermek létemre, nem is esett meg oly sokszor, hogy a szüleim a padláson lakó szellemmel kívántak volna megetetni. Persze sok csínytevésben benne voltam és az esetek túlnyomó többségében a húgomat is vittem a rosszba magammal, de apám emiatt sosem szidott meg, úgy gondolta, hogy egy fiúnak ilyennek is kell lennie egy két csúnyább pillantást ugyan kaptam azért, mert a húgomat is csábítottam a rosszba.
Apám munkája mindig is foglalkoztatott, elsőévesként hangosan dicsekedtem vele és elmeséltem minden Griffendélesnek, hogy egyszer kigyógyított egy Mágia-allergiában szenvedő öreg boszorkányt a betegségéből. Évekkel később derült csak ki, mikor egy rendezvényen gratuláltak neki ezen nemes tettéért, hogy csak a gyermek agyam képzelőereje volt határtalan.
Apám medimágusként sok bájitalt és gyógyító elixírt készített, mindig is csodálattal néztem dolga közben. Iskolás éveim alatt is segített a bűbájtan nehéz részein átlendülni, biztos vagyok benne, hogy csak miatta megy nekem ez a tantárgy. Az évfolyam legjobbja vagyok belőle, valószínűleg az akadémián is ebben a szakirányban fogok tanulni.
Úgy éreztem apám mindig is megértett és támogatta minden eszemet ötletem, ilyen volt például a cserediák év. Anyámmal valahol akkor tájt romlott is meg a viszonyunk kicsikét. Ragaszkodott ahhoz, hogy itthon maradjak, arra hivatkozva, hogy a világ most nem biztonságos. Sok konfliktusunk volt mire végre édesapámnak sikerült meggyőznie, szerinte csak nem szerette volna egy évig távol tudni egyszülött fiát. Én egy kissé megorroltam anyámra, de ez a harag el is szállt, amint a zsupsz kulcs előtt állva búcsúzkodtunk.
Édesanyám és édesapám is bohókás természetek, talán ezért is illenek ennyire össze. Szerelem volt a házasságuk alapja és nem a vértisztaság fenntartása, amely bármennyire is meglepő, mostanában ritka dolog. Semlegesek, egyik oldal mellé sem kötötték le magukat, sőt egyáltalán nem is mennek bele ilyen témákban. Bármennyire is próbálom apámból kihúzni, hogy na de mégis hova húz a szíve, sosem válaszol. Ez kicsit bánt, eddig nem volt vele gondom, de az utóbbi években csak erről van szó, mindenhonnan csak ezt hallani és kicsit elveszettnek érzetem magam a két oldal között. Húgom egyáltalán nem előítéletes, a szemébe mindenki egyenlő, ami nem az ő hibája, ezt hoztuk otthonról. De félek ennek az lesz a vége, hogy csinál valami hülyeséget. Ő is már a Roxforti tanulmányainak a vége felé jár, Merlin szakállára csak ne álljon aurornak, vagy ne csatlakozzon a Rendhez, ettől a két dologtól féltem. Hisz egyre több a nyomtalan eltűnés és rejtélyes halál eset, mindenki tudja, hogy kihez köthető és azzal is mindenki tisztába van, hogy kik tűnnek el. Egyszerű lenne a dolgunk, behódolunk a Sötét Nagyúrnak, még akkor is ha nem értünk teljesen egyet az eszméivel.
De mi van ha én egy kicsit szimpatizálok ezekkel a gondolatokkal? Mi van ha én is szívesen tartoznék valahova? Mi van ha én is abba a felső egy százalékba szeretnék lennék és puccos bálokba járnék? És vele lennék.... Vajon arra van valami esély?   

-Mitől félsz a legjobban? - Kérdezte a lány, miközben a kezével a nála jóval fiatalabb fiú göndör fürtjeivel játszik. Meleg augusztusi délután volt, a kúria hálószobájának ablakai tágra nyitva engedték be a napnyugta utolsó fény sugarait. A nyári szellő vidáman hívta táncba a csipkével díszített organza függönyöket. Mason egy percet sem gondolkodott a kérdésen.
- A repüléstől - vágta rá- És a magasságtól - folytatta miközben a házimanó által készített süteményből falatozott. A McKinnon család a varázsvilág  elismert tagja évszázadok óta, főképp aranyvérűségük miatt, de nem tartoznak abba a kevés százalékba, akik oly vagyon birtokában vannak, hogy saját házimanóval rendelkeznek. De ez Masont sosem zavarta, a szüleik tökéletes életet teremtettek neki és a húgának, sosem hiányolta a díszes kúriákat, több hektáros birtokokat, tökéletesen elégedett volt a középosztály életstílusával.
-Érdekes, pedig erre annyi és annyi varázslat létezik már. Ha nálad van a pálcád sose sérülsz meg, csak egy varázsige és biztonságosan földet érsz. -A lány az ujja közé csavarja a fiú egyik mogyoróbarna tincsét.
-De én nem is a földbe csalódástól félek. -rázza meg a fejét nemlegesen. -Hanem a zuhanástól. -A tekintetét a lányéba fúrja, aki csak gúnyosan elmosolyodik.
-Nem tartasz a haláltól? Elég buta dolog.
-Szerintem nem logikus félni olyasmitől, ami úgy is bekövetkezik. A zuhanást el lehet kerülni, a halált nem.
-Néztél már farkasszemet a halállal? - a mosolya csak még gúnyosabb formát ölt az arcán. - Általában azok veszik ilyen félvállúan, akik csak hírből hallottak róla. Hidd el nekem a legbátrabb harcosok könyörögnek az életükért leginkább és fordítanak hátat az eddig magasztalt elveiknek. -A fiú lesüti a szemét, pontosan tudja, hogy a mellette az ágyon nyugodtan fekvő nő tapasztalatból beszél. Nem rémíti meg a tény, nyílt titok ez a világ számára, hogy Elisabeth és a családja melyik oldallal szimpatizál, de ezeket az eszméket nem tudja teljes mértékben osztani. Pedig a nyár alatt oly sok alkalommal botlottak ebbe a témába. Nem egyszer hallotta a lány álláspontját. “Aranyvérű vagy” emlékeztette minden egyes alkalommal. “A háborúban nincsenek pártatlanok és a származásod miatt nem is kéne semmi nagy dolgot tenned a Nagy Úrnak, elég ha feladom ezeket a gyermeteg eszméket” Mindig megvetette ezt a radikális gondolkodást, de ez a nyár hatással volt rá, vagyis nem is a nyár, hanem Beth.
-Egyszer majdnem meghaltam. -Néz újra a  lány szemébe. -Hét éves voltam, elkaptam a sárkányhimlőt, két héten keresztül gyötört a láz. Az anyukám úgy gondolta, hogy hamar kirúgom magamból a betegséget, hisz fiatal erős szervezet vagyok, de nem így történt, már napok óta nem voltam magamnál, mire édesapám haza ért. Csak azért élek még, mert ő az ország legjobb medimágusa. -Jelenti ki egy magabiztos mosollyal az arcán. - Akkor biztos voltam benne, hogy meghalok.Láttam a félelmet anyukám arcán, de én nem féltem, a halál nem tud megijeszteni, de a zuhanás.. - húzza el a száját. - Na az egy kegyetlen dolog, sosem tanultam meg seprűn repülni. Édesapám írt egy levelet Dumbledornak, valami mugli betegségre hivatkozott benne, így a repüléstan helyett érdekesebb dolgokkal foglalkozhattam. Mint például, kitaláltam, hogy én leszek a legfiatalabb varázsló a történelemben, aki megtanul hopponálni. - Meséli kisgyermeki izgatottsággal az arcán.- De sajnos ez a Minisztérium szabályaiba ütközik, így erről le kellett tennem.
-Szerintem a Teszlek Süveg tévedett veled kapcsolatban -simítja meg a lány a fiú arcát gyengéden - Neked nem a Griffendélben lenne a helyed, te nem vagy vakmerő, te bölcs vagy. -A fiú oda hajol egy csókra, amit egy következő és még egy következő követ, míg nem az egész kúriát az ő hangjuk tölti be a házimanó nagy bánatára.





Mason a hatodévét egy pályázat keretein belül a Kamehameha varázsló iskolában tölthette, nem okozott neki problémát ennyi időre hátra hagyni a Roxfort megszokott kényelmét, sőt gyermekkora óta nagy vágya a világjárás. Ezt a tulajdonságot talán az édesapjától örökölte, aki gyerekkorában annyi mesével kápráztatta el a más helyek különböző és varázslatos tájairól és oly sok történetet mondott más varázslónépek szokásaikról. Felcsigázta őt, akkor határozta el, hogy a Roxfort után, ha törik, ha szakad, ő elindul és világot jár. Az az év nagy hatással volt rá, sokat írt erről húgának leveleiben, a sziget és a tengerpart gyönyörű környezete elvarázsolta. Az emberek mások voltak, mint Angliában, kedvesebbek és nyitottabbak voltak az idegenek felé. Szoros barátságot alakított ki, egy hawaii ikerpárral, akik egy évfolyamba jártak vele, gyakran vitték magukkal kirándulni, kocsmatúrázni és még szörfözni is megtanították az újdonsült barátjukat.
De az iskola és a táj szépsége eltörpülhetett Mason kiszemeltje mellett, aki nem volt más, mint a brit tanárnő. Mason úgy előtte sosem hitt abban, hogy a vértisztaság jelent bármit is, de mikor meglátta a nőt rögtön tudta, hogy a "Szent Huszonnyolc" családok valamely tagja. Az aranyvér tagadhatatlanul visszaköszönt eleganciájában és szépségében. A dolgok lassan alakultak köztük, apró pillantások, hosszúra nyúlt szemkontaktusok, talán egyikük se tudná elmondani, hogy mégis, hogy jutottak el ahhoz a lehetetlennek tűnő szituációhoz, hogy tanár-diák románc alakult ki köztük. Mindkettőjüknek volt vesztenivalójuk, ha ez kiderült volna Mason elbukta volna az ösztöndíját és haza küldték volna, Elisabeth pedig a tanári állásától búcsúzhatott volna el és a jó hírétől, hisz ki hallott már olyat, hogy egy huszonkilenc éves, házas, arisztokrata nő a diákjával lép félre. Szerencsére nem került napvilágra a dolog, de júliusban az iskola végtértével nem is fejeződött be. Hanem folytatódott tovább Angliában. A tanévet egy egész együtt töltött nyár követte, ugyanis Beth férje, oly elfoglalt volt a minisztériumi munkájával, hogy alig járt haza.
Masont ez a nyár megbabonázta, folyamatosan hazudozott a szüleinek, hogy minél több időt tudjon együtt tölteni szerelmével a lehető legnagyobb titokban. A nyár véget ért és már azon kapta magát, hogy a Roxfort Expresszen halad vissza az iskola felé, a régi élete felé, amit a legkevésbé vágyott, mert lélekben ott maradt azon a nyári napon, a kúria fényes hálószobájában.