Tisztában vagyok a negatív és pozitív tulajdonságaimmal és fel is használom őket, amikor csak szükségem van rá. Tudom, hogy manipulatív vagyok és cseppet sem szégyellem, amíg előrébb jutok általa. Ostobának sem nevezném magam, közepes mennyiségű energiabefektetéssel, ha nem is tökéletes, de megfelelő érdemjegyeket vagyok képes többnyire folyamatosan hozni. Ugyanakkor tudom, hogy hajlamos vagyok a túlzott ragaszkodásra, ritkábban egészen a megszállottságig is képes vagyok eljutni, amit az alapjába véve introvertált személyiségem és állandó túlgondolásaim csak mégrosszabbá tesznek. Szeretném, ha elfogadnának, talán kissé betegesen is, ám ez a megfelelési vágy jelenleg mindössze egyetlen emberre koncentrálódik, tehát, mint manipulátor is egészen irányíthatóvá válok, ha a megfelelő személy szempilláit rebegteti felém. Szinte folyton harcolnom kell magam ellen, hiszen nem akarom törékenynek vagy különcnek tűnni. Annyira megszoktam már, hogy szerepet játszok, néha nagyon nehéz kibújnom ebből és magamat adni. Az emberek tetemes része egy számító, könnyűvérű kislibának gondol, fogalmuk sincs mi rejtőzik bennem és ez így rendben is van.

A családom egy átok. Az egyetlen ember, aki különösen közel állt hozzám, a nővérem, Anetta volt, de ő már halott.  A nagymamámat tiszteltem ugyan, de hasonlóan elkeserítőnak találom a sorsát  anyáéhez. Anyámmal való kapcsolatom némileg kielégítő, bár igyekszem tőle és a sorsától tudatosan távolítani magam. Az apámmal nem tartom a kapcsolatot, valószínűleg születésem óta remekül elvan a másik családjával és soha eszébe sem jutunk. A család számomra nem egy elengedhetetlenül fontos dolog.

Születése pillanatában minden ember megkapja a maga átkát, stílusosan a családjától, ebben nincs kivétel, ez az örökség maga, nem a pénz, nem a ház, nem a nagyi ezüst étkészlete. Az átkod tehát adott, ugyanaz, mint a testvéredé, valószínűleg egyezik az anyádéval vagy apádéval is, a te dolgod változtatni ezen vagy rosszabb esetben leélni vele az életed és nem tovább adni. Ez az én történetem lényege, kezdeni valamit ezzel az egésszel vagy csak nem brutálisan megnyomorodni lelkileg a végére.

A Dargan család női ága átkozott, a férfi ága pedig lényegtelenebb, mint a muslica, ami a borospoharad felett köröz, zavarni zavar ugyan, de jobb vele nem is foglalkozni. Nem állítom, hogy ezen hasonlatom kiterjeszthető a férfitársadalom egészére, de azt sem, hogy nem tartom teljesen helytállónak, mivel sikerült beleszületnem egy olyan családba, ahol a lányok és asszonyok gyönyörűek ugyan, de egytől-egyig hajlamosak örömmel egy ostoba, érdektelen férfi kezébe helyezni boldogságukat, aztán keservesen sírni, mikor nem jönnek be a számításaik.
Ha innen nézzük egészen boldog gyermekkorom volt, leszámítva azt az apróságot, hogy a nővéremnek valaki egészen más az apja és az otthon töltött időm tetemes részét az tette ki, hogy értetlenül bámultam, ahogy édesanyám csapkod, zokog, dolgozni megy, majd újra csapkod, megint zokog, jóéjtpuszit ad, esti mesét olvas és lefekszik.
Szerencsémre nekem mindig ott volt Anetta és persze a nagymamám, aki még anyámnál is rosszabbul járt, őrült szerelemből házasodott, aminek az lett a vége, hogy a férje, mélyen tisztelt nagyapám ivott, mint a kefekötő (amiről egyébiránt nem tudom, hogy mi akar lenni, így bátorkodom kérni, ha valakinek van róla használható információja ossza meg velem) és időnként agyba-főbe verte, kizárólag azért lehetünk hálásak neki, hogy anyát nem ütötte meg sosem, sőt...szeretgette, babusgatta. Hülyére kényeztette. Sokáig nem is értettem ezt a megfogalmazást, mégis hogy lehetne valakit a szó szoros értelmében hülyére kényeztetni?! Nos hadd mondjak el erről egy történtet, anyámét, aki épp ugyanúgy rosszul választott, mint az ő anyja, éppen itt jön képbe a mi átkunk.
Felicia Dargan huszonévesen beleszeretett egy férfiba és hogy- hogy nem egészen véletlenül született egy gyermekük, ám abban a percben, hogy kiderült a szomorú tény, miszerint megesett, a lovag nyakába szedte a lábait és magára hagyta, ahogy a nagymamám mondotta, szégyenben.
Egy normális fiatal lány az első gyermeke megszületése után ilyen körülmények közt kétszer is meggondolná a következő lépést, de valljuk be a Dargan família nem a tiszta gondolkodásáról és logikájáról híres.

Születésem előtt bő egy évvel úgy tűnt édesanyám végre sínre tette életét és mégcsak a vonat sem jött süvítve, Madame Malkinnak kezdett dolgozni és remekül teljesített, valószínűleg ekkor ismerte meg az apámat. Gabriele Amanténak volt pénze, hatalma, remek ízlése és hatalmas szerencsétlenségemre felesége is, ennek ellenére örömmel szórakoztatta magát a csinos és már-már gyanúsan kedves varrónővel. Addig-addig szórakoztak, míg édesanyám megismételte hibáját és már megintcsak teherbe esett valakitől, akitől nem kellett volna. Senkinek ne legyenek illúziói, az ő csodálatos, fantasztikus, szerelmetes Lele-je, még véletlenül sem hagyta ott kis családját, hogy újat alapítson.

Így voltunk mi, a négy Dargan leány, három generáció, két gyerek, apa meg egy se. Nem hangzik egyszerűen, hát valljuk be nem is állítom, hogy az volt bárkinek. Itt jön az a rész, ahol még csak a génjeim egy részét tartom átoknak, még pedig a hízékonyságot, aminek hatására tizenegyt éves koromra hatvannyolc kilót nyomtam és a drága évfolyamtársaim remekül szórakoztak azon, ahogy igyekszem felkászálódni a seprűmre, aztán nagy nehezen le is küzdöm magam a földre. Hadd jegyezzem meg, hogy sosem voltam oda a kviddicsért, márcsak azért sem, mert ahányszor seprűre kényszerülök, ott visszhangoznak a fejemben az undok kis gyerekhangok, amik egyre azt kiáltozzák "repül a bálna".
Nem túl meglepő, hogy eleinte nem voltak barátaim és szívem szerint főként az ágy alatt bujdokoltam volna naphosszat a macskámmal, nos...nem fértem be az ágy alá, de ez cseppet sem zavarta meg azt az élénk tekintetű kislányt, Adore-t, aki először állt ki mellettem.
Így maradtunk együtt, a kövér és a sárvérű, megtanultunk magasról tenni arra, hogy kinek mi a véleménye rólunk, tudtuk, hogy csak egymásra számíthattunk, egészen a kezdetektől olyan volt, mint valamiféle szövetség.

Mire először találkoztam az apámmal borzasztóan lefogytam bár ezt a Roxfort fő étkeztetési elve miszerint mindent is és abból legalább sokat, nem kifejezetten támogatta.
Tizenhárom éves voltam, fekete kávét ittunk egy elegáns cukrászdában, hangosan korgott a gyomrom, de nem rendeltem süteményt, mellesleg semmi közös témánk sem volt, hasonlítottunk egymásra, de mégsem kötött minket semmi, csak a vér. Eleinte lelkesedni akartam érte, szeretni, mint más lányok az apjukat, de képtelen voltam rá, így ha jót nem tudtam, legalább rosszat szóltam. A feleségéről kérdeztem, a féltestvéremről és ő egyre zavartabban bámult a poharába. Még kétszer kért tőlem találkozót, minden alkalommal pénzt adott, valószínűleg rádöbbent, hogy semmi mással nem tud nekem segíteni, már nem tudja jóvá tenni a viselt dolgait.
Tudtam, hogy Anetta borzasztóan irigy rám, ő sosem beszélt az apjával, de minden erőmmel próbáltam meggyőzni róla, hogy jobban járt, hisz nincs szükségünk férfiakra. Ugyan ki a francnak kellenek? Nem hitt nekem, sosem hitt nekem, mindig is ragyogó mosollyal rohangált szörnyebbnél-szörnyebb pasik után és csak helytelenítően rázta a fejét. Kicsi vagyok még ehhez, majd megértem, csak ezt mondogatta.
Adore nevetett, mikor mindezt elmeséltem neki, nem értett velem egyet. Hosszan lamentáltunk a témán, majd odajutottunk, hogy ha már anyáink és nagyanyáink nyomorult élete az átkozott férfiak miatt ment tönkre, mi majd azon leszünk, hogy az ő boldog pillanataikat tegyük keserédessé, profánabbul fogalmazva, hogy ott basszunk ki velük, ahol csak bírunk.
Egy ideig mindez csak ártatlan játék volt, fiatalok voltunk és nevettünk az egészen, aztán valahogy minden megváltozott.

Anyám baglyot küld egy borongós csütörtök délutánon, azt írja amint lehet, még a téli szünet előtt el kell hagynom az iskolát, nem említi miért, kizárólag azt tudatja velem, hogy rettenetesen sürgős. Senkinek nem mondok semmit, mert fogalmam sem volt mit kellene mondanom, így két nappal az eredetileg megbeszélt időpont előtt hazautazom Bristolba. Mindenre számítottam, csupán arra nem, amivel végül szembe kellett néznem a saját otthonomban.
A nővéremet minden valószínűség szerint megölték, nekem és anyámnak pedig azonosítanunk kellett a holttestet, amit egy kézipoggyászba gyömöszölve találtak meg a város peremén elterülő erdős részen. A kritikus három perc előtt, míg egyáltalán egy légtérben voltam képes lenni a testtel, egy középkorú férfi, arcán sebhelyekkel kérdezgetett minket. Az érdekelte, hogy hasonlítunk-e egymásra Anettával, hogy tudunk-e bármit az utóbbi időben futó kapcsolatairól. Nem tudtam sokat mondani, csupán, hogy aurornak készült, népszerű volt a környezetében, többnyire kedvelték. Említettem még az újdonsült pasiját, akiről többnyire lelkesen, de keveset mesélt, mintha titkolna valamit, erre az auror felkapta a fejét, de nem volt több információm, amit megoszthattam volna.
Azt mondta ez talán sok mindent megmagyaráz. A nővérem egy fehér lepel alól kilógó tetovált kéz, egy kígyó van a jobb hüvelykujján, még heges. A nővérem egy üresen tátongó szemgödör, egy kitépett nyelv, "nem lát, nem beszél". Anya zokog, én nem tudok sírni, fojtogat a gyász, undok póklábakon mászkál a gerincemen a gyanú, Anetta valami olyasmiről tudott, amiről nem kellett volna, valami olyan után szaladt, ami elől inkább menekülnie kellett volna...a férfi a megoldás, a férfi a bűnös.

A téli szünet fennmaradó részét egyedül töltöm, nem beszélek senkihez, mert képtelen vagyok hangot kiadni. Nyugtató főzetet készítek és az érzéketlenség peremére tompítom magam, így jó, így a legjobb vagy, ha nem is jó , legalább elviselhető. Ülök a kádban és egyre bámulom a felszálló gőzt. Elvették tőlem a nővérem és mégcsak azt sem tudom, hogy pontosan kik. Ketten maradtunk a végére, két Dargan lány. Erre gondolva sírtam először hosszú napok néma csendje után.
Visszatérve a második félévre már nem mulattatnak a kis játékaink, minden egyszerre szomorúvá és dühössé tesz, némán zokogok Adore vállán, csak a haja illata nyugtat meg, a hangja és az abban megbúvó fojtott düh.
Mindketten megváltoztunk, a kis játszmák egyre gonoszabbak, egyre messzebb megyünk el, nem csak mi, azt hiszem mindannyian, mintha az egész iskolát áthatná egyfajta a feszültség, hormonok és balsejtelem talán, semmi más.

Azóta gyakran teszek olyan dolgokat, amiktől iszonyodom. Érzem magamon a hetedéves fiú tekintetét, a kulcscsontomra csöppen az izzadtsága. Tudom, hogy már nincs sok hátra ebből az egészből, de játszom az agyam tovább és közben a legjobb barátnőmre gondolok, nem erre a patkányra a lábaim között. Hányni tudnék tőle, attól meg méginkább, hogy mennyire szerelmes belém,bármit megtenne értem, bármit megvenne, de hát ez a pláne, nem igaz? Az érzelmek arra vannak, hogy visszaélj velük, s ha nem teszed...ne csodálkozz,ha tieiddel élnek vissza.
Ez az én átkom, ezt kaptam anyámtól, nagyanyámtól és talán még az ükanyámtól is. Ahogy mondani szokás, innen szép a győzelem.