Dolohov. Inkább csak suttogod, mintsem bátran kiejtenéd a szádon. Hallottál már te is dolgokat nem? Hogy az oroszok kegyetlenek, nem ismernek se félelmet, se szeretet, a Dolohov család meg maga a megtestesült oroszság, a gőg, a fennhordott orr, türelmetlenség és kegyetlenség. Csak mende-mondák terjengenek arról, hogy a hatalmas ódon Dolohov kastély alatt kínzókamrák tömkelege áll, ahol hullaszag terjeng és vér mocskolja a falakat, és halott lelkek ordítoznak. Na már most az igazság az, hogy a lelkek nem ordítoznak, és nincsenek is ott. De a kínzókamráról nem nyilatkozhatom.
Körülbelül az 1850-es években érkezett a családom Angliába, hogy itt kezdjen boldog és új életet. Abban az időben Oroszországban boszorkány üldözéseket tartottak, és a Dolohov család feje úgy döntött, jobb eltűnni onnan. Szóval így kerültünk ide, és élünk ezen a birtokon, az ódon, hideg falak között, házasságot kötve rokonokkal, más aranyvérűekkel, fattyakat nemzve titokban.. Soha egyetlen-egy Dolohov sem fordított hátat a családjának, senkit nem tagadtak még ki, mert senkiben nem merült föl az, hogy ne a családi hagyományokat kövesse. Az esetünkben a hagyomány a tökéletes házasság, a vér továbbvitele, és a sötét oldal feltétel nélküli szolgálata.

Hatalmas fintorral az arcomon bámulom a jobb kezem gyűrűsujján lévő megedzett acél karikagyűrűt. A gyűrű maga gyönyörű. Megedzett acél, amin már eljártak az évek, de mégis annyira jól látszik a Dolohovokra jellemző hidegség és gúny benne. Szinte a húsomba mar a hideg fém. Mint kígyó az áldozata köré úgy szorul a gyűrű az ujjamra.
Apám mellettem farkasvigyorral a képén bámul le rám. Vagy egy jó másfél fejjel magasodik fölém. Mellette olyan aprónak érzem magamat, hogy félek egyszer összetapos.
- Szép... -
Hangom a szokásosnál is érdesebb ahogy a hazug szavak kiszöknek résnyire préselt ajkaim közül.
- Szép? Csak ennyi? -
Szinte vakkant, miközben hanglejtése vészesen fenyegetővé válik, és szinte már az arcomba mászik. A hideg kiráz, ahogy a saját apám mentolos lehelete az arcomat csiklandozza. Hátrébb lépek, de nem félek tőle. Egyszerűen csak gyűlölöm, hogyha belemásznak az aurámba. Dolohov meg hiába az apám, nem tartok tőle.
- Miért mit vársz? Írjak ódát? -
Gúnyos, lekezelő hangnememet tőle örököltem nem vitás. Kissé el is mosolyodik pimaszságomon, de csak egy pillanatra, egy futó villanással suhan át az örömteliség az amúgy mindig álarcba bújtatott arcán.
Hatalmas pofont kapok. Meg is tántorodom, az arcom pedig rögtön bizseregni kezd a finom tenyér helyén. Valószínűleg már vöröslik.
- Hogy merészelsz így beszélni az apáddal Antonin? -
Anyám hangja egy varjú erőtlen károgására emlékeztet. Nem válaszolok neki, inkább visszafordulok apám felé. Sosem méltattam anyámat arra, hogy szeressem. Sőt igazán nem is érzek iránta semmit. Nekem ő csak egy nő akit az apám választott, egy alázatos nő aki csak apámért alázatos. Nem bírjuk egymást. Nem olyan igazán anyafajta, nem tudja, hogy ez milyen kötelességekkel is járna.
- Szóval kösz. Bár még mindig nem értem miért adtad nekem ezt most oda -
Ügyet sem vetek arra, hogy alacsony termetű, de amúgy gyönyörű anyám arcára egy olyan mosoly ül ki, ami nem jelenthet jót. Egyszerűen figyelmen kívül akarom hagyni. De csak akarom, mert apám arcára ugyan ilyen sátáni mosoly ül ki.
Felvonom a szemöldökömet.
- Ma holnap megházasodsz fiam! Megtaláltuk a tökéletes lányt a számodra. Amint letetted a RAVASZ-t feleségül veszed.. -
Kacag. Olyan megvetéssel és undorral, hogy nekem is nevetnem kell. Kínosan röhögök föl, nézek előbb szeretett apámra, és annál inkább gyűlölt anyámra. Ők nem értik, de én nagyon is jól tudom, hogy nem viccelnek. Olyan sokszor rémítgettek már a házassággal, én meg mindig csak legyintettem. De tudom, hogy ez most nem csak egy rossz poén. Nem-nem. Ez a jövőm. Meg annak a szerencsétlennek, aki a feleségem lesz.