A fejem egészen elnehezül, minta az a sokezernyi gondolat egyszerre akarna kitörni, hasogat, és alig kapok levegőt, ahogy kivágódik előttem a hálószoba ajtaja. Azt sem tudom, hogy hogy értem vissza a kastélyba, egyetlen pillanatra sem emlékszem, mindent sűrű homály fed. Csak azt remélem, hogy senkinek sem tűnt fel, hogy nem éppen angolosan távoztam, és mint egy magzat, aki az anyjába akar visszabújni, úgy mászok fel én is az ágyra, arcomat a párnába fojtva. Ugyanebben a pillanatban ordítok fel, mint akinek éppen lerúgták a veséjét. A párna szerencsére jól szigetel, ha van is valami a hálókörletben, az nem hallja. Vagyis nagyon remélem. Nem foglalkoztam ugyanis olyan szarságokkal,mint a dosaudio bűbáj, ami olyan sokszor legjobb barátomul szolgált, amikor Alecto nálam töltötte az éjszakt, és egész éjjel be nem állt a szája. Erre a gondolatra újfent egy mesterségesen eltompított ordítást hallatok. Szükségem van Alectora. Itt kéne most lennie. Csak egy pillanatig költözik belém a gondolat, de hamar tovább is áll. Hiszen nagyon jól tudom, hogy hol van és mit csinál most a nővérem. Hiszen ma beteljesült az álma, amire már legalább egy éve vár.  Úgy ülte végig azt a ceremóniát, mintha a végén sütit osztogattak volna. Vágyakozással vegyes áhitattal, én meg ott álltam, fogtam a kezét, hogy érezze, ezt velem csinálja végig. De nem bírtam. Kishíján elájultam ott helyben. El kellett jönnöm, meg kellett szabadulnom attól a sok mocsoktól, ami ott rámragadt.
Egy pillanatra elhallgatok, csak szapora szívverésem visszhangzik a fülemben. A szoba jótékony sötétbe burkolózik, én meg felemelem a fejem, körülnézek. Egy izzadt hajtincset kisöprök a homlokomból. És már tudom is, hogy nem Alectora van most szükségem, aki amúgy is nagyon jól elszórakozik most.
Ahogy hirtelen felállok, elveszítem a kontrollt a testem felett, és egy pillanatra megtántorodok, de még idejében elkapom az ágy szélét. Ekkor izzik fel előttem, és ég szinte a retinában a jegy, ami egy pár órával ezelőtt még nem volt ott, de most már örökre megbélyegez. Egy végtelennek tűnő pillanatig csak farkasszemet nézek az undorító halálfejjel, és magam sem tudom, mihez kezdjek. Csak annyit tuok, hogy így nem mehetek Agathához, nem állhatok elé. Nem, amíg le nem mosom magamról ezt az undormányt.
Azzal a lendülettel, amivel korábban a Griffendél torony felé akartam indulni, most egyenesen a fürdőszoba felé veszem az irányt. Egy mozdulattal letépem magamról az inget, a gombok meglepően könnyen megadják magukat, és mint egy vadállat, úgy vetem bele magam a fürdőkádba.  
Ahogy a hirtelen forró vízsugár a bőrömhöz ér, rezzenéstelen arccal tűröm. Nem akarok nyavalyogni. Szivaccsal, szappannal állok neki mániákusan dörzsölni az alkaromat, amíg már annyira vörös lesz, hogy égetni és viszketni kezd.
Amikor látom, hogy semmi haszna az egésznek, a tusolórózsa kicsúszik a kezem közül, én meg belcsúszok a kádba, és újfent dörzsölni kezdem.
- A franc essen beléd, gyere már le, te átkozott! - vicsorgom a fogaim között minden szónak, minden dörzsölésnek külön nyomatékot adva.  

Magam sem vagyok benne bztos, hogy még épelméjű vagyok-e, mit gondolhat hát az, aki szemlélőként, akarva-akaratlan csak belecsöppen ebbe a helyzetbe, és nem igazán érti, hogy mit keresek gyatyában és cipőben a fürdőkádban?
Nem mernék megesküdni hogy nem volt bent senki, amikor berontottam a fürdőszobába, de nekem határozottan ilyen érzésem van. Csakhogy ma már ostobaság lenne az én megérzéseimre alapozni. Mostanában nagyon bejöttek mind.
Szánalmasan festhetek, de nem igazán veszek erről tudomást, amíg meg nem hallom a hangot, egészen közelről. Az érzés, hogy valaki végignézte a drámázásom, nem tölt el különsen izgalommal, inkább összeszorul gyomorral nézek fel, de egyébként próbálok közömbös arcot vágni, és reménykedek, hogy nem az egyik szobatársam az. Ami persze már alapból abszurd, mert hát ki más lenne a fürdőszobánkban?
Közben már abbahagytam a sikálást, abba a mozdulatba merevedtem, amit elkezdtem, amikor valaki mellém telepedett.
Szempilláim megremegnek, mintha csak egy lepke szállt volna le egy virágról,és az megkönnyebbülten felsóhajtana. Most én is így veszek levegőt. Ha már valaki végignézte ezt a kiselőadást, akkor az csakis Dolohov lehetett, különben már elsüllyedtem volna.
Hogy miért kevésbé cikibb Antonin előtt drámázni, azt én sem tudnám pontosan megfogalmazni. Talán mert azon kevés barátaim egyike, akinek az elmúlt hónap feszült pillanataiban nem próbltam meg beverni a képét és nem akartam felgyújtani a cuccait. Vagy mert kezdetektől fogva valamiféle kapocsként szolgált ebben az istenverte szobában. Nem hagyta, hogy lemorzsolódjak, akárhányszor is kísérletet tettem rá. Vagy talán mert mindig képes feloldani a feszültséget, a kibontakozóban lévő konfliktusokat. Elsimít, ellazít. Most is ezt érzem, egy kicsit. Egy hangyányit.
- Bocs, azt hiszem átugrottam az erről szóló részt a használati utasításban – szólalok meg sötéten, és kezem megindul a csap felé, elzárom a vizet, de nem mozdulok, még mindig felnézek a wctetőn üldöglő srácra. - Nem tűnik rossz ötletnek. Vagy inkább döfd belém, az is jobb lenne ennél – csapok le a remek ötletre és hirtele a zavar méginkább urrá lesz rajtam, ahogy látom, hogy leplezetlenül vizsgálgatja az alkaromat. Nekiállhatnék magyarázkodni, de nem teszem. Elég világos a helyzet. Már látta, mennyire elkeseredett és gyenge vagyok. Nem égetem még jobban magamat. - És ha levágnánk az egész karomat? - pillantok le a gyűlölt tetoválásra. Mint egy elégedetlen vásárló, aki megbánta az üzletet még mielőtt az megköttetett volna. Érzem, ahogy a vacsorán visszafele kívánkozik.
 

Tulajdonképpen nem lep meg annyira, hogy Antonin úgy beszél, mintha az apám lenne. Mármint nem az igazi, mert az le sem szarja, hogy mi van velünk, hanem egy olyan apa, akire mondjuk mindig is vágytam, de sosem kaphattam meg. Aki helyretesz, lebasz, amikor kell, de legalább tudja, mikor van gáz. Na jó, ez fura. Az előbb azt mondtam, hogy olyan apára vágyom, mint Dolohov? Jó, talán tényleg kezdek begolyózni.
Bámulom a vízköves csaptelepet és elképzelem magam, ahogy élettelenül lógok a szoba közepén egy nyakkendőről, Yaxley vagy Malfoy nagy gyönyörűségére. Aztán elszakítom a tekintetemet az élettelen és teljesen haszontalan tárgyról és minden figyelmemet a wc-n ülő srácnak szentelem.
Tiltakozásképpen felhorkanok. Most kibaszottul nincs helye a viccnek és mégis hálás vagyok neki, amiért egy kicsit is eltereli a figyelmemet, még ha kapitális baromságokat is hord össze közben. Végül is, én is csomó baromságot hordok össze, szóval minden joga megvan hozzá.
- Hmm... Igazad van. De ha már úgyis itt van az ágyad a balomon, igazán besegíthetnél – a szemem egy pillanatra felcsillan, na nem mintha komolyan gondoltam volna. De ha már tényleg vernie kell valakinek a farkamat ebben a szobában, az csakis Dolohov lehet. Ezt meghagyom végrendelkezésnek, ha mégis arra jutunk, hogy le kell vágni azt a kezet.
Mérges, vagy legalábbis számonkérő. Helyes, mert igaza van. Én is mérges vagyok magamra. És hasonló helyzetben már adtam volna egy jó pofont magamnak, hogy hagyjam már abba a kislányos picsogást. Igen, talán annyi is elég lenne. Csakhogy az nem Dolohov módszere. Ő inkább felteszi a kínos kérdéseit, ami elől legszívesebben elbújnék, de már így is elég puhánynak néz, nem akarom még adni alá a lovat. Tekintetét az enyémbe fúrja, nem hagy menekülési utat egyébként sem.
- Kutya vagy birka? Egyik sem, baszod, csak vissza akarom csinálni ezt az egészet – bukik ki belőlem és öklömmel a kád szélére csapok, de már szinte alig érzem a fájdalmat. Komoly szándékaim voltak afelől hogy kiszálljak még idejében. De franc tudja, rámtört a pánik. Féltem rohadtul, hogy elveszítem Alectót. - Én csak... rohadtul nem akartam őt elveszíteni.
Talán olyan nyilvánvaló dolgot mondtam most, talán egyáltalán nem sejtette. Tudom is én. De nincs kedvem és erőm sem már megjátszani, hogy valaha egy mikromnyi másodpercig is érdekelt volna a Nagyúr vagy az elcseszett sleppje. Érzem, ahogy a kezével megszorítja a vállamat. Legyek férfi, hát persze. Könnyű azt mondani.
- Nem tudom, szar ez az egész, ember. Olyan vagyok ebben a sztoriban, mint a néger legjobb haver. Én fogok kihullani elsőnek. Még csak rendes céljaim vagy karaktermotivációm sincs. Csak azért vagyok itt, hogy néha lehessen rajtam egy jót röhögni - össze-vissza beszélek. Nem vagyok benne biztos, hogy Antonin tudja követni a sok szarságot. De ez nem akadályoz meg abban, hogy kimondjam. - Rohadtul én leszek az első járulékos veszteség. De talán már most is az vagyok. - a nyomorult helyzetre gondolok, amibe belekevertem magamat. Hogy fogok így anyámék elé kerülni? Nem mintha nem ők lennének a legutolsók, akiknek a véleménye számít. De mit szól majd Agatha? Ha egyáltalán szólni fog még valaha valamit. Nem vagyok férfi. Nem tudok az lenni. Nem vagyok több egy nyafogós kölyöknél és ez percről percre nyilvánvalóbb lesz.

 

Valahogy annyira rákészülök, hogy kapok egy balegyenest, vagy legalább egy hidegzuhanyt az arcomba, hogy egészen sokkol, ahogy érzékelem ennek hiányát. Csak mély csend követi a szavaimat és igazából már az is lehet, hogy Dolohov már rég rámunt és inkább kimegy, kiszellőztetni a fejét, mielőtt elkapná ezt az akár ragályosan terjedő szánalmasságot. De nem csukodik az ajtó, nem repül egy koszos cipő sem a fejem felé. Felpillantok és látom az együttérzés jeleit, szinte ordítanak felém, és egy pillanatig őszintén megrökönyödök. Ha az ember csak a saját problémáival törődik és totálisan kizárja a külvilágot, nem csoda, ha közben észre sem veszi, hogy talán nincs egyedül a szarságaival. Mert persze, azt valahol könnyebb hinni, hogy mindenki az egyszerű utat választva, saját meggyőződéséből követi a neki kiszánt utat. Persze tudom, hogy sokszor az apai szigor, ami döntő, a családi vonal, amitől valahogy úgy be vannak szarva az emberek, és amit én sohasem fogok megérteni. Még soha egy percig sem tartottam az apámtól. Hogy vajon mit szól a döntéseimhez, vagy hogy milyen utat szán nekem. Tudom, hogy azért mi a szerencsésesbb kölykök közé tartozunk az aranyvérű családok porontyai között. Szüleink vagyona és megbecsülése valahogy efölé az egész szarság fölé helyez minket, s persze vanak valami minimális kötelezettségeink, de sohasem olyan mértékűek, hogy ebbe akár egy kicsit is belerokkanjunk. Mi voltunk az aranyvérű családok elkényeztetett kölykei, és ezt már nem is tudjuk soha lemosni magunkról. És mégis, hiába a kivételezett helyzet, ugyanabban a szarban vagyunk. Ezt onnan tudom és érzem egyszerre, hogy Antonin homloka az enyémnek koccan. Csak bámulok egy pillanatig a szemébe, egészen közelről. Valóban itt vesztettük el a férfiasságunkat valahol. Ezt tetézi egyre inkább feltörekvé feszülségem, zavarom és kétségbeesésem. És mégis, amikor Ant talpra szökken és elkezd ordítozni, mintha érezném, hogy folyamatosan lenyugszom. Minden egyes szóval egyre több élet és józanész költözik a zsigereimbe, amik egészen eltompultak az utóbbi hetek során. Mert valójában erre van szükségem. Mindg is erre volt szükségem. A jó atyaikra, arra hogy kikiabálják a fejemből azt a sok marhaságot, amik szép lassan mérgezték az elmémet. Mintha ezidáig a víz alatt tartottam volna a fejem, és most a felszínre húzott volna. Levegő után kapkodva figyelem, ahogy mozog a szája, lendüleben van az egész teste. Úgy érzem, meg sem kéne szólalnia, akkor is tudnám, miről hadovál. A szememindent eláurl, hogy mennyire átvették az érzelmek az irányítást, csakúgy mint ahogy pár perccel ezelőtt még nálam láthattuk. Nem szólok semmit, csak elérzékenyülten nézek rá. Persze, soha nem kellett kimondjuk az ilyen dolgokat, sosem volt szükség a sok lelkizős maszlagra, hogy tudjuk, minden szarság ellenére, kibaszottul fontos nekünk a másik. Hét rohadt év azért mégis.
Először el sem jut az agyamig, hogy miről beszél, csak sok üres pislogás után.
- Te teljesen meg vagy huzatva – szólalok meg sokkal halkabban és sokkal rekedtebb hangon, mit ahogy azt előre terveztem. - Zseniálisabb ötleted nem is támadhatott vola. Feldobom a talpamat. Aztán te is, mert hát megszeged óhatatlanul is az az esküt – szólalok meg sötéten, és olyan ledülettel szállok ki a kádból, hogy rögtön fél kézzel félre is lököm az utamból, és elidulok a szoba felé. Talpam alatt fröcsög a víz, ahogy a cipőm kifacsarja magából a vizet. Minden egyes lépéssel újabb fröcsögő hang hallatszik és ettől menthetetlenül idiótának érzem magamat, úgyohogy megállok az ajtó között, és hátra fordulok.
- Szerinted nem bíznám rád az életemet ilyen faszságok nélkül is? - olyan a hangom, mit egy sértődött kisgyereké, de valójában nem lehetek rá igazán megsértődve, hiszen fél perccel ezelőtt még én sem voltam azzal tisztában, hogy rábíznám az életemet Antonin kiabszott Dolohovra.

 

Kibaszott nagy mázlink van azért, hogy körülvesz minket ez a négy fal, és jótékonyan eltakarja a szánalmas kitöréseinket. Mégis mennyi hitelünk maradna egy ilyen után az iskolában? Mégis ki félne ezután mondjuk Dolohovtól, hogy ilyen állapotban látta? Vagy tőlem? Bár valljuk be, azért sosem számítottam az awsome squad legijesztőbb tagjának, és mégis, néha azért meglepően sokan félreálltak az utamból, vagy remegett meg a lábuk, amikor elhaladtak mellettük a folyosón. Talán már eleve elrendeltetett, hogy egy szörnyeteg legyek, aki időnként nagyon is szeret nyavalyogni, mint egy csecsemő, és ezért még szimpátiát is követel magának. Mindenesetre Dolohov ma a nap sztárja a szememben. Képes viszonylagos higgadtsággal fogadni a hangulatingadozásaimat, és anélkül helyretenni, hogy tulajdonképpen behúzna nekem egy hatalmasat. Talán ezért is érzem fontosnak, hogy most mondjak valamit. Hogy ne lépjek ki csak úgy az ajtón szó nélkül, anélkül, hogy tudatnám, mit jelent nekem ez a kibaszott hét év, és mit jelent most az, hogy itt van.
Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon, mindezzel nyugtázva, hogy tökéletesen egyet értek minden szavával. Sosem volt százas és ez sohasem zavart. Sőt.
A közös sírról és egyéb mókás dolgokról nem tudok mit mondani. Az egyik pillanatban felbasz, de rohadtul, a másikban elérzékenyülök, és végül is csak egy fáradt sóhajt engedek meg magamnak.
- Mint te is mondtad, soha nem voltál teljesen százas – értek egyet korábbi mondandójával, de egy pillanatra átvillan a fejemen az egész jelenet, és érzem, hogy sokkal nyugodtabb lennék, ha nem egyedül kéne feldobnom a talpamat. – De akkor csakis tőlem balra kaphatsz helyet. Hogy a síron túl is tudd verni majd a farkam – zárom le a vitát egy halovány vigyor kíséretében. Tudom, hogy ehhez Siljenek is lenne egy-két szava, de most nem akarom elrontani a nagy elhatározását és harci kedvét Antoninnak.
Szeretnék még nagyon sok mindent mondani, de nem tudok. Nem akarom túl langyinak hangzani, de egyáltalán nem vagyok elragadtatva attól a ténytől, hogy Dolohov miattam bárkin is élezze a kígyójának méregfogait.
- Öhm.. nem akarok ünneprontó lenni, de mi lenne, ha inkább maradnánk a klasszikus kábítás, hordóbarakás és leengedés a Temzén kobónál? – emelem rá kiskutya tekintetemet. Igazán nem kell értem vért ontani, sem idegméreggel jutalmazni senkit. Tényleg. – Nem mintha nem bíznék abban a kígyóban. Biztos 110%-ot nyújt majd. De érted…


 

Nevetséges, és mégis igaz. Fogalmam sincs, hogy hogy csinálom, de valamiért a teljes relevancia nélküli dolgok egész garmadáját el tudom raktározni a fejemben, és ha kell, előhívni. A saját, kézzel fogható emlékem emellett olyan haloványak, mint most az arcom, amire ráférne egy alapos mosás. Vagy talán meg kéne fürödni rendesen, de az is lehet, hogy így, vizes cuccokban kéne befeküdnöm az ágyba és aludnom hajnalig. A pánik, igaz, hogy elmúlt, már nem túl esélyes, hogy újabb hisztrohamba fogok kitörni, legalábbis Dolohov jelenlétében biztos nem. Meakkora mákom van, hogy itt volt. Valahogy mindig jókor van jó helyen. Ez persze fordítva is elmondható, tehát gyakorlatilag mndenhol ott van, és ez nem minden esetben olyan szörnyű, mint azt az átlagmeber elképzelné.
Fejemet az ajtófélfának támasztom, így az egész fürdőszoba pár fokkal elfordult, mintha kibillent volna a sarkából. Micsoda véletlen.
- Jaj, hogy te nem arra gondoltál? Bocs, tudod, milyen perverz állat vagyok – csóválom meg a fejemet, mintha magamat készülnék megdorgálni. Egyébként meg nem vagyok perverz állat, de tényleg. Még akkor sem, ha többet elmélkedek Dolohov farkáról, mint bármelyik másik ember genitáliájáról. Egy pillanatra megjelenik az arcomon egy halvány vigyor, de hamar felváltja a ráncolódó szemöldök. Próbálom valahogy összerakni az elhangzottakat, de olyan abszurd módon lóg a levegőben, hogy kétessé válik száomra, hogy egyáltalán megtörtént-e. De nem akarom elrontani a kedvét, ezek után rohadtul nem. Úgyhogy próbálok olyan fejet vágni, mintha tudnám, hogy miről beszél, vagy hogy kik voltak azok az ötödiks lányok, akiket volt pofánk másodévesként halálra szivatni. Nagy seggfejek voltunk már akkor is, efelől nincs kétségem.
- Jaj, hogy arról. Nos, ha ezúttal nem ötödéves kislányokon kell kipróbálni, akkor végülis benne vagyok – vonok vállat és egy pillanatra elhallgatok. Szeretnék még mondani valamit, valamit, amivel a tudtára adom, hogy mekkora nagy dolog az, hogy most talpra állított, de nem találom a szavakat. Helyette kivetkőzöm a pólómból, levágom a földre, majd megindulok feléje, és megragadom a karját.
- De ha lehet, akkor most odakint pityeregj, sosem vakarjuk le magunról, ha valaki meglát minket ilyen állapotban – megsorítom egy pillanatra a vállát, majd finoman elkezdem kifele lökdösni a fürdőszobából. A lelkifröccsöt csak egy forró zuhany tudja tetézni, de bármennyire is egymásra izgultunk, azért nem fogom hagyni, hogy végignézze.