lilac flowers&berries

adore marie magdalene malone

NO PRICE OR POWER CAN EVER SATISFY BEHIND THESE VIOLET EYES A FIRE

Becenév:

krva

Kor:

16

Származás:

'sárvérű'

Jellem

Ha megkérdeznének előre, azt mondanám, szeretném talán tönkretenni Nott babazsúrját: egyszerű szórakozásból, vagy hogy lássam, milyen ember a csapat új üdvöskéi közül az érdekesebb, de leginkább kell valami, ami egyelőre elfogadhatóbbá teszi a jelent, jövőt, a tényt, hogy a griffendéles orgiák is kiüresedtek. Boldoggá tesz, ha az ellenfeleimnek rossz, olykor boldogabbá, mint a saját céljaim elérése - de ha kevésbé nézünk a mélyére, ez a kettő nagyon sokszor egyszerűen ugyanaz. Kielégületlen vagyok és leszek a szó szellemi és ambíciót takaró értelmében, a jó nem jó, a legjobb pedig félig siker, másokkal szemben azonban nincsenek ilyen elvárásaim.
Őszintén és boldogan gyűlölök iskolákat, hagyományokat, akár egész eszmerendszereket, az ezeket képviselőket: szívesen leszek egy újabb ember ellensége amíg vezet valahová, legalább időszakosan, szívesen kimondom, amit gondolok arról, ha a szüleid elválnának, testvérek maradnának-e. Hétköznapokon nem gondolom, hogy problémáim vannak, nem lehet megsérteni azzal, ha ezeket felemlegetik, szeretek beszélni magamról - hétvégéken azonban tartok egy órát, amikor rettegek attól az úttól, ami vár mindezek miatt rám.
Az összes többiben azonban nem bánthat senki és semmi.

Lojalitás

Dumbo

Képesség:

-

Csoport:

mardekár

Élettörténet

...és mikor a Császárnő feltűnik, uralkodni fog, és te boldog leszel.
Ő soha nem lesz az.

Mindig is utáltam a Roxfortot - és mindent elkövettem, hogy másnak is tönkretegyem.
Anyám, ez a természetesen ostoba és gyönyörű teremtés, körberajongott a vonat mellett állva, ügyet sem vetett arra, hogy apám egyre csak számonkéri majd az ügyvédein élete első kudarcát: nemcsak, hogy gyűlöltem az egész peront ládástul, furcsa emberestül, de én voltam a lány, akinek az apja beperelte a Mágiaügyi Minisztériumot is. Gyűlöltem a formátlan talárokat, a hangosan huhogó baglyok természetességét, a nevetségesnek tűnő pálcát a táskámban, mások mindent betöltő izgalmát és örömét, és percek választottak el attól, hogy ismét nyilvánosan hisztériázni kezdjek - ez utóbbi csak azért nem történt meg, mert a nővérem újra meg újra biztosított róla, hogy hazajöhetek Karácsonykor, és fájdalomdíjul biztosan oda mehetünk síelni, ahova akarom.
Ha ismertem volna átkokat, rászórtam volna az összeset azokra, akik mellett elhaladtam, amíg elértem az utolsó kocsit - az otthonomat akartam, az új márványlapos konyhát, a saját házitelefonomat, a kedvenc körömlakkjaimat, a megbecsülésemet, a saját életem ehelyett az ostoba angolgyerekes vágyálom helyett, és mikor már senki nem látta, toporzékolni kezdtem az üres helyiségben. Összerugdostam az üléseket, összegyűrtem az addig szépen összehajtott talárt, és ha lett volna nálam bármi éles, biztos, hogy apró darabokra szaggatom - nem ez volt az első eset, hogy a saját ellenségem vagyok, mert úgy fogok bemutatkozni, mint a csöves, akinek a ruháit egy kutya szájából húzták ki, de bármennyire szerettem volna akkor és ott, nem is az utolsó.

Életemben először egyedül voltam, és tökéletesen magamra utalva - ennél rosszabb dolgot elképzelni sem tudtam volna Én, az imádott legkisebb. A szüleim roppant engedékeny, saját konzervatív neveltetésük miatt szinte polgárpukkasztóan engedékenyek voltak, egyikük sem akart lemaradni a másik mögött, ha kegyekről és ajándékokról volt szó, és személyes bukásuknak élték meg, hogy ezúttal nem úgy alakultak dolgaik, ahogy elképzelték, csak épp tenni nem lehetett ellene. Ők itt most csak a vonat után tehetetlenül integető muglik voltak, akiket ugyan kinéztek más, undorító süveget és hasonló katasztrófákat viselő, náluk jóval kevésbé tehetős emberek, de mert természetesen visszatérhettek a saját térfelükre, ez az egész mindig csak valami érdekes kuriózum lesz előttük, egy kis kirándulás a számtalan bankkártya és márkajelzések közül.
Elvették a saját szobámat, ahol most is vártak a legújabb szezont követő ruháim, az első sminkpalettám, amellyel pár hete még kifestettem magam, mikor az első sorban ülhettem azon a bemutatón - a díjaim, okleveleim, a különlegességem minden apró bizonyítéka, beborítva a neveltetésünknek köszönhető, megfizethetetlen ízléssel. Zokogni kezdek, anyámra gondolok, aki ugyan nem boszorkány, még csak nem is angol, de jobban örült ennek az egésznek, mint én valaha fogok, jókívánság kártyát vet nekem az indulás előtt, és azzal csipkedi az arcom, hogy űzzem el a negatív gondolatokat magam mellől, és lefesti az aurámat. Az aurám, ha van egyáltalán, nyilván teljesen Chanel-fekete, amilyen a szemem alatt lesz, mikor majd valaki bejön ide, és meglátja, mennyi harag és gyűlölet van bennem - sosem voltam könnyen békülő, szelíd természetű, és ha néha reméltem is, hogy az anyám különböző istenei majd egy nap mégis megajándékoznak vele, ez kurvára nem látszott beigazolódni, míg mérgemben az orromat a ruhám ujjába töröltem, és elhatároztam, hogy csak azért is bosszút fogok állni az elhurcolásomért.

Ha a családom abban reménykedett, hogy majd valami angol időjáráshoz hasonló enyhülés következik be rajtam az első napok hatására, nagyobbat tévedtek, mint a fogamzásgátlás helyes használatával kapcsolatban: ha lehet, még jobban emésztett a harag, csak most már az előttem az utat mutató prefektus hátát igyekeztem képzeletben a megfelelő pillanatban meglökni kissé, ha már annyit kell hallgatnom a hülye szeszélyes lépcsők melodrámáját - és nem kedveltem meg jobban a rideg kastélyt az első zsírdús reggelinknél, az első érthetetlen tanóráinkon, és különösen nem az első eltévedésnél.
Nekem itt minden új, ez látszik is rajtam, nem értem az utalásokat (ki az a Tudodki? mi az úristen faszáért nem lehet kimondani a nevét?!), nincsenek mindent előre elmagyarázó rokonaim, és egy darabig úgy tűnik, még tér vagy időérzékem sem, és mert a minket erről oktató prefektus kínhaláláról ábrándoztam, hát annál inkább fogalmam sincs, hogy bírjam rá az akaratomat a lépcsőkre. Az első héten hét levelet írok haza - miután kifigyelem az idősebb diákokat - és könyörgöm, majd fenyegetőzöm, szökéseket helyezek kilátásba, de másnap kezdődik előröl, Én vagyok az elsős, aki nem tud és nyilván nem is akar beilleszkedni, akitől ismét pontokat vonnak le, és akihez emiatt megint nem szól senki egy jó szót sem.
A második hét végére kitalálom, hogy tényleg elmegyek, nem fogok hiányozni senkinek, fulladjanak meg a kurva melaszos süteményükben, és ha keresniük kell, bizonyára a családom is mélységesen megbánja, hogy alábecsülték a kitartásomat - az persze zavart, hogy nem úgy fognak emlékezni rám, mint a muglik közül jött legtehetségesebb és kiemelkedő diák, de miután a többi gyerek állandóan előnyben részesült, és közöttük is kilátszottak az aranyvérűek, úgy döntöttem, nincs szükségem a tiszteletükre. Utáltam őket, és ők is utáltak engem: még az is dühített, hogy ezt sem kiérdemeltem, nem nekem szólt, csak valami elvárásként hullott rájuk a vérfertőző őseikről, akiket aztán élő ember utol nem érhet, és akikről persze a mágiatörténet mindig ékesen szólt, pedig lényegében csak annyit értek el, hogy törvényesítik az idővel nem haladást. Tudtam, meg voltam győződve róla, hogy jobb lehetnék náluk, mindenkinél, nincs szükségem a poros kötetekre, pálcával hadonászásra és dupla adag baconre, hogy lenyelessem velük a büszkeségemet. Ha a történelem korábbi, nem aranyvérű boszorkányai is képesek voltak egyedül elsajátítani mindazt, amiről híresek, ez nekem sem okozhat akadályt. NEKEM főleg nem.

A Császárnő lapja persze előkerült, mikor a hosszan tervezett szökés délutánján az utolsó simításokat végeztem a táskámon: észre sem vettem, hogy az anyám becsempészte a kis fotóalbum mellé, és az egész ott hevert a szobatársnőm ágya körül, mikor megpróbáltam a Birkinbe gyömöszölni. Nem voltam semmi más, csak egy elkényeztetett kölyök, aki a legjobb úton haladt az örök elégedetlenség felé, és csak Giada bőgése, meg a macskája állta el az ösvényt előlem és Birkin elől.
Szeretném azt hinni, hogy belátással vagyok a természet erői - eső, szél, a varázsvilág kurvaéletsége - kapcsán, de ez persze nem igaz, csak haszna lesz a gyűlöletemnek, megvédem vele Giát, mikor kigúnyolják a súlya miatt, az arcába borítom a kását az egyik sárvérűző negyedévesnek, és csak azért is megtanulom a kastély alaprajzát.

...és ne kételkedj a Kardok Lovagjában.
Úgy általában ne kételkedj senkiben, akinek kard van a kezében ebben az évszázadban.

A nővérem - aki öt egész évvel járt előttem - egy ideig valóban tartotta a szavát, és jótékonyan hátralépett a szünetekben, hagyott érvényesülni a nyaralások kiválasztásánál, elhalmozott a csendes figyelmével, és sokszor még a jelen nemlétével is, hogy maradéktalanul élvezhessem a szüleink kitartó és kritika nélküli rajongását. Nagy türelmessége aztán egy párkapcsolatba, és egy elég korai terhességbe torkollott: akkor jöttem rá, hogy mennyire tojáshéjakon lépked mellettem a szerinte állandó követelőzésem és önzőségem miatt, hogy csak akkor meri elmondani, mikor másnap utazom vissza.
Nem értettem, miért akarja tönkretenni az éppen induló életét, a karrierjét: anyánk egykori hírneve rá is tükröződött, szívesen foglalkoztatták magazinok, tervezők, és mikor felajánlottam, hogy elkísérem valahogy mégis a műtétre, visszautasított. Halkan és feszülten beszélt hozzám, mintha abszolút nem értenék semmit, az ő kicsi babáját, az élet értelmét végképp nem - szerelmes volt, magabiztos, és a legkevésbé sem érdekelte, mit gondolok róla, nem érdekelte, hogy sajnálom őt. Biztos voltam benne, hogy végül anyánk után ő is megbolondult.
Ismertem a későbbi férjét: és tökéletesen meg voltam győződve róla, hogy egy aljas féreg, aki még bátorítja is a nővéremet erre a szuperanyaságra, pedig nyilvánvaló, hogy a szüleik pénzéből élnek majd, és a legtöbb, amit megtaníthatnak majd annak a gyereknek, hogy kell mindig függeni valakitől mindenféle teljesítmény nélkül - mert az ugye nem teljesítmény, hogy méhed van, és használod. Persze RÁ nem tudtam hosszan haragudni, főleg mikor jöttek a rosszullétei, és mikor valóban úgy alakult, hogy elkísértem a műtőbe, de épp az ellenkezője miatt, mint eredetileg terveztem.
Megint saját magam ellensége vagyok, míg közelről nézem az arcát eltorzulni, azon a verejtéket apró erekben a nyakába csurogni, szorongatom a kezét, és valami üres frázist ismételgetek, mint két évvel korábban ő a pályaudvaron, minden rendben lesz, minden oké, pedig hányni tudnék a szenvedő test kicsavarodásától, és magától a szagtól. Támogató és spirituálisan nagyon kiszámított rokonaink persze nem értek oda időben, de az unokahúgomnak is jóval később támadt kedve megérkezni, mint szerencsés volt, pont, mire anyámék elmernek menni egy délutánra: én is sírok, míg a nővérem vajúdik, a dúla szerint valóban minden rendben lesz, nézzem csak az élet legnagyobb értelmét, de tizenhárom vagyok, kétségbeesett, mert ha ez az élet legnagyobb értelme, hát valóban szart sem ér.
Mindenki egészséges, mindenki életben van - ezt még meghallgatom, átadom a helyet a szobába szinte városnéző buszok helyieket elcsapó lendületével érkező anyámnak, és diszkréten telehányom a kis magánkórház látogatói mosdóját.
Néhány répadarabot bámulva elhatározom, hogy senkit nem becsülök alá többé kardokkal, ha ekkora kárt tehetnek bennem.

A szexualitás persze érdekelt, illetlenül korán, mintegy a bosszúhadjáratom egyik állomásaként: hízelgett az önbecsülésemnek, hogy épp azzal vesztem el a szüzességem a negyedik évünket megelőző nyáron, aki először sárvérűzött le mások füle hallatára. Még nem hevertem ki a nővérem tönkretételét, és persze alig látom: minden ideje egy üvöltő, mindent kiszipolyozó parazitáé, amit mégis úgy hordoz körbe a lakásban, mintha csak ezért született volna meg. Graham nem túl elegáns, de nem lehet nem odafigyelni rá, a harapásai elvonják a figyelmem a szürke öngyilkosról, akivé az egykori példaképem válik, Graham nem elegáns, mikor ki akarja kerülni az előjátékot, Graham a legkevésbé sem elegáns, mikor rákényszerítem, de Graham nem jobb nálam. Egyikük sem, akikkel utána fogok dugni, egyikük sem jó annyira, hogy miatta feláldozzak az életemből egy óránál többet.
Szeptemberben fogadok Giával: Gia nélkül végül biztosan leléptem volna, de Giával elviselhető az állandó hagyományfétis, az évente egy tömeggyilkossági-kísérlet és a tanári kar teljes ignoranciája is az olyan röpke témák iránt, mint mondjuk az életünk. Egy ideje nem számolom, melyikünk feküdt le több fiúval, már nem vagyok benne biztos, hogy fontos, hogy ez egyáltalán bárkinek igazán az még - holnap nyilván szörnyethalunk, velem az első sorban, mert felgyújtottam Rowle haját - nem teljesen szándékosan - elterjesztettem Parkinsonról, hogy tőle kapták el azt a nemibetegséget a hetedévesek - félig szándékosan - és kitűztem a legidősebb Avery szánalmas szerelmes leveleit a faliújságra - nyilván teljesen véletlenül.
Hogy megint saját magam legnagyobb ellensége vagyok, csak akkor fogom fel, hogy az a kard biztos bennem is jó helye lenne.

...és a Kardok Ötös?
Tedd le azt a lapot. Húzz egy másikat!
Felejts el mindent, amit mondtam. Csak tévedtem.

Anyám szerint - aki az ötödév legvégén körberajzolhatta végre az aurámat nagy megelégedésére - a hajlékony dolgok elnyerik méltó helyüket a teremtésben, közben a hangtálába vizet tölt, és rámosolyog az ismét terhes nővéremre. Mindkettő őszintén hisz benne, hogy ez a szezon kedvez a csipkéknek - a madeirának különösen - és a békének, és amíg csendben ülök a társaságukban, megnyugszani látszom. A hajlékony dolgok jövőképe tehát kurva jónak ígérkezik.
Egyikük sem tudja, hogy a legkevésbé pont hajlékony vagyok: Gia legyőzése nem okoz már örömet, mások életét csak élvezetből megkeseríteni nem elégít ki. Míg a palo santo füstje kering a szobában, csak az foglalkoztat, ami történni fog, mert ahhoz eleget láttam ebből a világból, hogy tudjam, átléptük a normalitás határait, az idő pedig nem a barátom, egy olyannak sem, aki olyan, mint Én.
Talán valóban szerencsés volna most színeváltozni, meghúzni magam épp a háború előszobájában, és bízni benne, hogy ez elégséges annak palástolására, amivel az utóbbi években szórakoztattam magam - és amint a gondolatmenet végére érek, tudom, hogy faszság. Mindig csak egy újabb figyelemelterelésre vadászom, néhányuk mintha kitartott volna évekig, talán tovább, ha beosztom, dugni mindig lehet valaki mással, könyvek is lesznek, amelyekkel több leszek, de legvégül be kell ismernem magamnak, hogy ugyanaz az elégedetlen gyerek vagyok, aki a peronon dacolt a sorsával, és az elégedetlen gyerek leszek, akinek boldogtalan élete legvégén sarat és szart lapátolnak az arcára egy tömegsírban. És még ez sem elég...

A jövő nem tűnik annyira sötétnek Gia szobájában - a Szilveszter annál inkább, elképzelem, hogy jövő ilyenkor én is kimeredt szemekkel fekszem a Roxfort pázsitján, és unottan kilakkozom a bal kezem körmeit is. Tulajdonképp nincs min gondolkodni, és főként nincs miben reménykedni: lehet, hogy Potter és Black egy kis pöcs, de biztosan nem hazudik, a hőskomplexus mindenekelőtt őszinte, ehhez pedig a Minisztérium és Dumbledore kevés, kevés az egész kurva varázsvilág patikamérlegen mért csodálatossága és önimádata. Gia hátát nézem, a haján átfutó fényt, vajon ő is fél, fél, hogy mi következik, fél valahol a dicstelen meghalástól és közben attól is, hogy rettegve kell meglapulnia?
Anyám utolsó kártyája a Kardok Ötös, vereséget, rombolást, bukást ígér, majdnem el is tépte, de megállította a hite: nekem viszont nincs olyanom. Én szívesen eltépem azok lapjait, akik az enyémekre pályáznak, és már mosolyognom kell Gia hátának, nekem sosem lesz elég jó egyik vagy másik világ, a szép, könnyű vagy a nehéz és hosszú halál közötti választási lehetőség, egyetlen női szerep vagy szerelem sem. Nincs olyan hatalom, győzelem vagy összeg, ami boldoggá tesz majd, végül mindig megtalálom majd a hibát, azt az apróságot, amit gyűlölni lehet, és amit végül megváltoztatni is. Az elégedetlenségem mindig önmagába visszatérő kör lesz, de soha nem bánthat senki, sem meglopással, sem az érzelmeivel.
Nincs kedved mégis elmenni Notték cringe teapartijára? Megveszem neked azt a kurva drága parfümöt, ha te tudsz előbb lefeküdni vele: de ha én nyerek, hármasban kell csinálnod velem és vele.

Nem, nem bánthat senki. Én fogom bántani őket, de előtte még iszom egyet a Kardok Ötösre.
Iszom egyet saját magamra.

Rang:

-

Played by:

nicole zimmermann

Karakter típusa:

saját

Gratulálunk, elfogadva!

Invitis miseria est

Kedves Ms. Malone,
elfogadom Önt, bár nem írt külön családtörténetet- azt hiszem, ez különösen bölcs döntés a jelenkorban az Ön számára. Máshogy, máskor talán kedvelném Önt, talán örülnék neki, hogy a fiam mellett látom, de most nem tudok másra gondolni, csak hogy az érkezése bajt jelent.

Adore,

te vagy az egyetlen, akitől elfogadom, hogy Teddynek hív.

Sokan nem értik, hogy mit akarok, milyen jövőben reménykedek veled, mit kedvelek benned. Azok az emberek csak a származásodat látják, nem látnak téged emberként. Életem legsötétebb időszakát teszed szebbé. Szeretem, ahogy megharapsz a csók közben, miközben letépjük egymás ruháit. Szeretem a csúnya szavakat, miután letéptük. Szeretem, ahogy ellopod az összes párnát, takarót álmodban. Szeretem, ahogy lebénítod, megbotránkoztatod a húgomat másnap a reggelinél. Szeretem veled megosztani az érzéseimet, problémáimat, melyekre a magad módján mindig megoldást adsz.
Nem tudom, hogy mit hozhat számunkra a jövő, és hogy te mennyire gondoltad ezt az egészet komolyabban egy részeg éjszakánál, de örülök a veled töltött időnek.