Azt hiszem, a tanulmányaim mellett az egyetlen, amiben a szüleim nem találhatnak kivetnivalót - bármennyire is keressék azt, márpedig keresik, az kétségtelen -, az a kviddics. Igen, tény, tehetséges vagyok, viszont még a hozzám hasonlóknak is meg kell küzdeniük azért, amit el akarnak érni. Nem minden fenékig tejfel, hiába is hiszik néha azt. Bocsánat, hisszük, mert néha én is beleesek ebbe a hibába. Na mindegy. A legfőbb viszont az, hogy élvezem a játékot. A seprűnyélen lovagolva, a levegőben, csapattársaimmal az oldalamon tényleg önmagam lehetek, nyomás és kötöttségek nélkül. Ott nem érdekel, ki mit mond, vagy mit gondol rólam. Ott csak én vagyok, meg a játék. Minden mást ki kell ürítenem a fejemből, különben nem figyelek oda, és... hát, maradjunk annyiban, hogy abból csúnya dolgok is kisülhetnek. És bármennyire is mardekáros vagyok, azért még igenis tudom, mit jelent sportszerűen játszani. Segíteni szeretném a csapatot, nem lehúzni. Ezért is döntök úgy, talán öntudatlanul is, hogy lemegyek a pályára kicsit gyakorolni. Az sosem árt, és bár egyedül vagyok, attól még a manővereket gyakorolhatom, nem igaz? A pontosításra mindig szükség van, legfeljebb nem mindig ismerjük be. Én se túl gyakran szoktam... bőven elég, ha én tudom, mi a helyzet. Seprűmmel a vállamon baktatok a pálya felé, és bár még mindig nem vagyok olyan közel hozzá, hogy teljesen tisztán láthassak, mégis úgy látom, hogy sikerül tényleg egyedül edzenem. Nem baj, nem is kell a közönség. Azért még várok néhány pillanatot, miután ténylegesen a pályára érek, mielőtt a lábaim közé kapnám a seprűt és elrugaszkodnék a talajtól. Meg kell adni az esélyt a későn érkezőknek is. Ha valaki csatlakozni szeretne - amit őszintén szólva kétlek, de mindegy - az jöhet nyugodtan. Nem mondom, hogy segítek neki, de nem hajtom el melegebb éghajlatokra, és már ez is nagy szó tud lenni, ha rólam van szó. Ha viszont nem jön senki, akkor ellököm magam a pálya talajától és felemelkedek.
Még nem kezdődtek el a hivatalos edzések, de én már tűkön ülök és eddig bírtam. A napom amúgy is elég hosszúra sikeredett, rengeteg órám volt ma és mivel két irányba is orientálódom a jövőben, ezért nem akartam semmit sem elmulasztani. Attól félek kicsit, hogy nem fog majd elég időm jutni a hobbijaimra és a barátaimra a jövőben ez miatt, de azt hiszem vagyok elég ügyes, hogy megoldjam ezt is, mint minden egyebet. Sportosan felöltözve igyekszem a pálya irányába. Az új seprűm amit apámtól kaptam születésnapomra a kezemben van, még nem volt rá jó esélyem kipróbálni és nem szeretném, ha pont ez első edzésen égnék le vele. Szerencsére még nincs túl hideg, de persze ahogy megérkezett a szeptember 1, úgy az ősz színeit is felöltötte magára a táj. Kicsit borongós felhők gyülekeznek az égek, de a nap sugarai biztatóan egyszer-egyszer még előbukkannak mögöttük. Egy-egy ismerőssel futok csak össze útközben, beszélgetni viszont senkivel sem állok le. Mielőbb ki szeretnék jutni a pályára, egyrészt még sötétedés előtt vissza kell térnem, másrészt pedig azt sem szeretném, hogy az eső zuhogni kezdjen. Nem számítok társaságra, hiszen tudom, hogy ilyenkor még egyik csapatnak sem kezdődnek el a válogatók és az edzések. Abban biztos vagyok, hogy vannak még néhányan akik elvetemültek mint én, de nem számítok arra, hogy pont most, pont itt, pont ebben az időben... Ahogy viszont áthaladok a bejáraton és az egyik oldalsó kispadra ledobálom a cuccaimat, meglátom Őt, épp a seprűjére ülni. Mivel a sajátom a nagy bámészkodásba kiesik a kezemből és csattan egyet a padon, így biztosan sikerült felhívnom magamra a figyelmet. Egy jól irányzott 'basszameg' is elhagyja a szám végül. Már késő visszakozni, így összeszedem magam és a seprűm, elvégre nem tántorodhatom el, mostanság igen nagy vetélytársak lettünk, és mit kiderült, sokkal de sokkal több közös érdeklődési körünk is van, mint gondoltuk. Pedig aztán egyáltalán nem illünk össze, ez tény. - Mi az, Emerson, jöttél gyakorolni a válogatóra, nehogy valaki átvegye a helyed az újoncok közül? - Csípek oda egy picit, aztán pimaszul elmosolyodom, majd jól láthatóan oldalra tartom az új seprűmet, amit nem sokkal később a lábam közé is veszek. - Nem számítottam rá, hogy valaki lesz még itt ilyenkor.
Van egy rossz szokásom. Oké, oké... elismerem, lehet, hogy egynél azért több is van, de egy egészen biztosan akad. Nevezetesen az, hogy elég gyakran elszámolom magam... Aztán persze amikor azt hiszem, hogy minden a legnagyobb rendben van, és halad a maga medrében, akkor persze kiderül, hogy nem, ez egyáltalán nem biztos, hogy tényleg így is van. Mint ahogy most sem. Jó, arra azért lehetett számítani, hogy lesznek olyan buzgómócsingok, mint én, és egyedül is gyakorolnak, na de ezzel kapcsolatban leginkább az okostojás hollóhátasokra lehetne gondolni, nem a griffendélesekre. Legfőképpen pedig nem Rá. Márpedig legnagyobb meglepetésemre pontosan belé futottam bele a pályán, miközben vártam, hogy valaki szeretne -e csatlakozni hozzám. Hát, az nem történt meg, ellenben ő sem bírta ki, hogy ne csípjen belém. Hát, ez így érdekes lesz. De legalább elejtette a seprűjét. Azt ugyan nem tudom, hogy azért, mert meglepődött, hogy meglát, vagy szánt szándékkal tette, hogy felhívja magára a figyelmet, de igazából mindegy is. Legalábbis szerintem. - Szerintem arra nem lesz szükség. Vagy netán aggódsz értem, hogy esetleg nem fogunk egymás ellen versenyezni, ha az újak valamelyike kitúr a helyemről? Emiatt aztán igazán kár aggódni. Nem mellesleg pedig rád is rád férne a gyakorlás, McKinnon! Jól is tetted, hogy kijöttél. Válaszolok vissza egy pimasz mosoly kíséretében. Ő csak ne higyje, hogy az övé az utolsó szó, mert úgysem hagyom magam. Persze ezt ő is nagyon jól tudja, úgyhogy felesleges bizonygatnom, de nem is én lennék, ha máshogy tennék. A "basszameg" hallatán viszont felszaladnak a szemöldökeim, mert hát nem gyakran hallani ilyesmit tőle. Remélem, hogy elég távol vagyunk egymástól ahhoz, hogy legyen esélyem rá, nem vette észre. Ha mégis, hát... annyi baj legyen. - Hogy őszinte legyek én sem igazán számítottam rá, hogy más is kijön ilyenkor. Arra meg aztán pláne nem számítottam, hogy te leszel az a valaki. Mi van, időközben házat váltottál, és átmentél hollóhátasba? Nem, még mindig nem tudom, mikor kéne megállnom... ami pedig azt jelenti, hogy valószínűleg ebből még bajok lehetnek, de mindegy, eddig se igazán érdekelt, hogy miből mi lesz. Addig nincs gond, amíg a családom nem tudja meg, hogy miket csinálok, és kész. Az viszont kezd érdekelni, hogy mit keres a lány idekint pont most. Azon kívül az egyértelmű tényen kívül, persze, hogy valószínűleg gyakorolni jött.
Talán még jót is fog tenni a lelkemnek ez a kezdeti kis versengés. Nem tudom, hogy Alex hogyan állhat hozzá a dolgokhoz, hogy esetleg marad e majd vagy inkább elmegy így hogy megérkeztem, de ismerve, tutira nem fog meghátrálni. Így beletörődve a dologba megközelítem őt és a rám jellemző kis csipkelődéssel indítom a beszélgetésünket. Ő belemegy ebbe a macska-egér játékba és erre egy apró pimasz mosoly kerül az arcomra. - Persze, akkor kinek tudnám az orra alá dörgölni, hogy az én manőverem volt most a nyerő? - Emelem fel a szabad kezem a kérdéshez. - Hát, most kétszer is meg kell gondolnom, hogy itt van, gyakoroljak e, nehogy aztán ellesd a módszerem! - Mivel nem mozdulok el mellőle és a seprű is továbbra a kezemben van, nem úgy nézek ki, mint aki meggondolta magát. Tekintetemmel figyelem még egy pár pillanatig őt, aztán inkább a pályára és a magasba emelem a szemeim. Sok minden megfordul a fejemben, de próbálom elterelni a gondolataimat arra inkább, hogy a seprű vajon milyen gyorsan megy majd, hogyan tudok vele manőverezni és hogyan reagál a hirtelen mozdulatokra. Ahogy viszont Alex ismét megszólal, ismét hozzá fordulok. - Apámtól kaptam ezt a seprűt a nyáron és még nem tudtam kipróbálni, csak ezért vagyok itt. Szóval, lehet, hogy te vagy itt inkább a buzgómócsing. - Nem tudom, hogy mennyire van értelme ennek a csevegésnek, de kezdem kicsit furcsán érezni magam, úgyhogy még mielőtt a lábam közé kapnám az új seprűmet, eszembe jut valami. - Mit szólnál egy kis dobáláshoz? Kihívlak. - Ha Alex benne van, akkor előhozom a ládát a labdákkal és egy kvaffot előszedve, feldobom néhányszor a levegőbe és utána a karikára mutatok. - Egy kis kergetőzés a pályán bemelegítésnek, aztán egyikünk véd, a másikunk dob... és fordítva. Mit szólsz? - Ha igent mond, akkor a labdát a hónom alá veszem és lassan felemelkedem a seprűvel a levegőbe.
Kissé felvont szemöldökkel, és egy alig látható, ugyanakkor lustán elterülő, sunyi mosollyal hallgatom a lány szavait, és csak kis híja volt, hogy nem nevetem el magam. Hát ilyen nincs. - Ó, nem féltelek én téged! Nem hiszem, hogy olyan fából faragtak téged, McKinnon, hogy ettől padlót fognál... megoldanád! Ha nem nekem dicsekszel, akkor valamelyik csapattársadnak... és? Mi van akkor? Különben is, ki mondta, hogy a te manővereid jobbak, mint az enyémek? Kicsit el vagy tévedve, nem gondolod? Szegezem neki a kérdést, de persze azzal én is tökéletesen tisztában vagyok, hogy nem, valószínűleg egyáltalán nem gondolja, hogy bármennyire is el lenne tévedve. Pedig kellene... de erre majd magától is rájön előbb vagy utóbb. Már indulnék is, amikor ismét megszólal, és még épp idejében gondolom meg magam, ugyanis elég érdekes fordulatot vesz a helyzet. - Kihívsz? Na tessék! Túl nagy falat vagyok én neked, de rendben van, állok elébe! Akkor fogadjunk, csak hogy érdekesebb legyen a játék... mit szólsz hozzá? Ha többet bedobok, mint te, akkor... hmm, egyelőre fogalmam sincs, mi legyen akkor, de hidd el, ki fogom találni! Ha pedig te dobsz többet, akkor te mondhatod meg, mi legyen a "büntetésem". Rendben van így? Sandítok rá gyorsan, és felé nyújtom a kezem, hogy megpecsételjük a fogadást. Hm! Egyre inkább úgy érzem, érdemes volt idekeveredni pont most... és valami csoda folytán azt is képes vagyok szó nélkül hagyni, hogy buzgómócsingnak nevezett. - Oké, benne vagyok! Melyikünk kezd? Vetem oda még gyorsan, szinte foghegyről, aztán egy könnyed mozdulattal ellököm magam a talajtól és felemelkedek az ismerős magasba. Szinte biztos vagyok benne, hogy nyerni fogok, de tudom, hogy nem szabad elbízni magam, elvégre ő is jó játékos, nem először nézünk farkasszemet a pályán.
Egy kisebb fintort megejtek a fiú felé, kifejezetten nem tetszik ez az egó, ez a nagyratartás. Végül is nem kellene meglepődnöm, hiszen Mardekáros és ez velük jár... Szerencsére bennem valódi ellenfélre akadt, hiszen nem hagyom, hogy ne az enyém legyen az utolsó szó. Mondjuk kicsit nehézkes lesz a helyzet, ha mindketten pontosan ugyan ezt gondoljuk majd. - Majd meglátjuk, hogy idén ki teljesít jobban. - Kacsintok egyet és igyekszem inkább arra terelni a dolgokat, amiért valójában ideje jöttem. Az időt csak húzzuk és a végén még egyikünk sem fog gyakorolni sem pedig edzeni mert leszakad az ég vagy épp ránk sötétedik. Viszont még mielőtt felszállnánk mindketten, eszembe jut egy jobb dolog. Ha már eddig erről beszéltünk és láthatóan mindketten be akarjuk bizonyítani a magunk igazát, akkor miért is ne lehetne versenyt csinálni a dologból? Ez neki is kedvére vált, sőt, még hozzá is tesz az ötletemhez. - Rendben, legyen így. - Mivel biztos vagyok magamban, ezért nem félek a kihívástól és attól sem, hogy mit találna ki nekem ha esetleg veszítenék... Mindig bátor voltam és be is vállaltam elsőre ezeket a dolgokat, nem véletlenül vagyok abban a házban, ahová kerültem. Elfogadom a felém nyújtott kezet, kicsit meg is szorítom amikor megrázzuk és megpecsételjük az alkut, utána pedig egyből a labdával a kezemben felreppenek a levegőbe. - Hölgyeké az elsőbbség, ezt már megtanulhattad volna az évek alatt, Emerson. - Picit morcosabban nézek rá, a szabályokat illik betartani és nekem pedig nehéz visszafognom magam, ha mondjuk akár az illemről van szó. Először csak repülök párat a pálya körül, hogy bemelegítsem magam és a seprűmet, közben egyszer-egyszer váratlanul átpasszolom a kvaffot Alex-nek, de körülbelül öt perc után végzek, és már biztosabbnak is érzem magam egyből az új seprűn. - Háromszor dobunk felváltva és a döntő gól nyer. A karika az Öné, Mr. - Mutatok előre a kvaffal a kezemben. Aztán mintha igazi meccsen lennénk, a pálya másik oldalából leselkedem neki a támadásnak és amikor már egészen közel érek, megpróbálom egy jól irányzott mozdulattal kicselezni a fiút, de talán elsiettem, talán látta rajtam, hogy mit szeretnék, úgyhogy a dobásomat könnyűszerrel kivédte. Fújtatok egyet kicsit dühösen, de nem csüggedek, hiszen még lesz lehetőségem megnyerni a mérkőzést. Így hát fogadom tőle az esetleges beszólásokat, majd felreppenek a karikához és igyekszem itt jobban összpontosítani.
//Kockával dobtam, 1-3, Alex kivédi a dobást 4-6, Marlene betalál Dobás 3
Úgy látom, nem igazán tetszik neki a hirtelen kialakult helyzet. Nekem meg az nem tetszik, hogy neki nem tetszik, mert hát... mégis mi az, hogy bárkinek is nem tetszik valami, amihez nekem is közöm van? De most komolyan! Ez számomra csoda számba megy. Nem várom el, hogy elájuljanak tőlem, de... ugyan, kit akarok becsapni? Ha elvárom, ha nem, előbb vagy utóbb szinte mindenki elájul tőlem. Ez velem jár, és kész. Nem tudom, direkt csinálta -e úgy, hogy láthassam azt a grimaszt, vagy még mindig nem ismer eléggé, de egy biztos: én nem adom meg neki azt az örömöt, hogy reagáljak. Nem, ezt nem így játszák, McKinnon. - Pontosan! Majd a pályán eldől, ki a jobb! Bólintok felé egy aprót, aztán már fel is szállunk, hogy pár bemelegítő kör után beálljak a karikák elé. A "hölgyeké az elsőbbség" elnevezésű érvet meg inkább meg sem hallom, vagy legalábbis igyekszem nem figyelembe venni. Az arcom viszont nem igazán tűnik együttműködőnek, úgyhogy most az én fejem torzul el egy kicsit. Amilyen gyorsan csak tudom el is foglalom a helyemet, és kíváncsi várakozással figyelem, ahogy Marlene dobáshoz készülődik. Ugyan még véletlenül se vallanám be - nemhogy neki, de magamnak se biztos -, de kicsit tartok a helyzettől, elvégre nem vagyok az a kifejezetten őrző alkat. Ha nagyon kell, akkor persze tudok védeni, meg gyakorláshoz jó vagyok én is, de ha jót akarnak maguknak, akkor egy igazi meccsen nem engem állítanak a karikák elé. Annak még csúnya vége is lehet. Most viszont sikerül kivédenem a lány dobását, így gondolatban egy boldog mosollyal nyugtázom a dolgot, és már indulok is, hogy helyet cseréljünk, és most McKinnon védjen. Közben persze nem bírom ki, hogy oda ne szúrjak neki egy kicsit. - Azt hiszem, idén a Mardekár viszi el a kupát, ha a többi hajtótok is ilyen ügyes, mint te! Szegény griffendél, rájár a rúd! Megvárom, amíg a lány elfoglalja a helyét, aztán nekiindulok, és mikor megfelelő távolságra kerülök a póznáktól, akkor útjára engedem a kvaffot. Ami úgy tűnik, könnyedén meg is találja a helyét - vagy a lányt érte hirtelen a támadás -, és átrepül a középsó karikán. Na igen... nem hiába vagyok hajtóként a csapatban. - Na, így kell ezt csinálni! Még mindig úgy gondolod, hogy nyerhetsz? Érdeklődök kissé önelégülten. Tudom, hogy be kéne fognom, mert a végén még letörli a képemről a vigyort, de mit csináljak? Ilyen vagyok és kész. Ettől még nem áll meg a világ. Olyannyira nem, hogy ismét elfoglalom helyem az őrző szerepében, és várom, hogy erre vajon mi lesz a válasz.
//Kocka: Páros: Alex betalál Páratlan: Marlene kivédi Dobás: 4 //
Nem vagyok egy olyan típus aki csak úgy elájul másoktól. Tudom természetesen, hogy Alex nagy kedvence a Roxfortban tanuló lányoknak és ahogy hallottam már pletykákból, elutasításban is igen jó aránya van, de az biztos, hogy tőlem nem fogja megkapni azt a kedvességet és azt a nyalizást, amit már eddig megszokhatott. Sosem voltam egy lágy csaj, a tesómnak volt ideje kinevelni engem és talán ez miatt egy picit fiúsabb kategóriájú is lettem, amit egyébként annyira nem bánok, mert csak az előnyömre válik, mint ahogy ezt már bebizonyítottuk máskor is. Ahogy elbénázom az első dobást és ahogy ő nem bírja ki, hogy ne szóljon be valamit, én kicsit elfintorodom, ismét. A gúnyos tekintetemet sem ússza meg újfent, de azért még reménykedem, hogy le fogom nyomni a maradék két dobásommal. Nem lehet olyan szerencséje, hogy az összes gólt bedobja és én egyet se tudjak kivédeni. Ettől azért jobbnak gondolom magam. - Ne aggódj, még van két dobásom, leverhetlek. - Ténylegesen nem jut eszembe semmi, amivel vissza tudnék szólni, de talán nem is baj, majd a tettek motiválnak. Aztán helyet cserélünk és ő dob, én pedig mindent megpróbálok megtenni azért, hogy a legmegfelelőbben helyezkedjek, de ígyis sikerül neki kicselezni. Ismét csak fújtatok egyet, és átveszem tőle a kvaffot. - Ne szállj úgy el magadtól, Emerson, ha most nem is, majd az első meccsen jól lesöpörlek a pályáról. - Apró mosolyt azért most megejtek, mert végső soron egyébként élvezem ezt a dobálást, csak azt nem, hogy úgy tűnik, ő a szerencsésebb a mai napon. Így hát felkészülök a következőre, sokkal motiváltabban készülök rá és megpróbálom elterelni a figyelmét is, na meg nem kiszámíthatónak lenni, és ennek meg is van az eredménye, hiszen csont nélkül betalálok az egyik karikába. - Juhúúú. - Ennyibe ki is merül az éljenezés, mert tudom, hogy még mindig veszíthetek. - Add a kvaffot, dobok egy utolsót is és akkor a kövi kettő a tiéd. - Nem kétséges, hogy szeretek irányítani. Úgyhogy a következő dobást is elvégzem, de ez már újfent nem sikerül túl jól, így Alex sikeresen kivédi és én pedig a karikákhoz repülök, hogy felkészüljek a következő két dobására. - Ne aggódj, még veszíthetsz. - Ha nem veszít, hát akkor kíváncsi leszek nagyon, hogy mit fog kitalálni nekem. Ez már kicsit több aggódásra ad okot, azt hiszem. Nem bízom benne.
//Kockával dobtam, 1-3, Alex kivédi a dobást 4-6, Marlene betalál Dobás 5 a másik pedig 2
Egyszer régen - jó, nem olyan régen, de azért tegnapnál régebben - megfogadtam magamnak, hogy udvariasan fogok viselkedni a lányokkal, ahogy azt illik. Ez mind rendben is van, csakhogy... hé! Kviddicsezik, ráadásul néha ő is úgy viselkedik, mint egy fiú, és mégis lány... most akkor mit csináljak? Ilyenkor az a furcsa, megmagyarázhatatlan szituáció következik be, hogy Alex Emerson nem csinál semmit. Szó szerint semmit. Hacsak az nem számít "valamit csinálásnak", hogy befogom a számat, Marlene meg örülhet. Meg én is, mert mosolyog. Mégis mi a fene történik velem? Jaj! Sajnos ez a kis kilengé meg is látszik a teljesítményemen, mert beengedtem a labdát, úgyhogy villámgyorsan megyek is utána, hogy még a levegőben elkapjam és visszamenjek vele a lányhoz, és újra megpróbálkozzon a dobással.... ezúttal sikeresen blokkolom a gólt. Talán mégsincs akkora gond, mint gondoltam. - Mit is mondtál az imént, McKinnon? Ne szálljak el magamtól? Egyrészt nem magamtól, hanem a seprűm segítségével. Másrészt pedig... ezt neked is mondhatnám! Na, irány védeni! Bököm oda neki félvállról, aztán már indulok is dobni... ami sajnos nem talált. Nem tudom, mi lehet velem, de nagyon kapjam össze magam, mert ebből még bajok lehetnek. Méghozzá nagyok, azt pedig nem szeretném. De semmi gond, még van egy harmadik esélyem.... és nagyon, de tényleg nagyon remélem, hogy ezúttal sikeresebbnek mondható majd a próbálkozásom. Fogalmam sincs, hogy az égiek hallgatták -e meg a kérésemet, vagy én dobtam ügyesebben - valószínűleg az utóbbi eshetőség áll fenn -, mindenesetre sikerül betalálni. Ez pedig azt jelenti, hogy megnyertem a fogadást... már csak azt kellene kitalálni, hogy mégis mi legyen a nyeremény. Ezt viszont már a földön is meg tudjuk beszélni, úgyhogy el is indulok lefelé, közben pedig intek Marlenenek is, hogy kövessen. Szinte mindig tudom, mit akarok, és mindig van legalább egy tartalék tervem, ha az első csődöt mondana. Hát, most mindenem van, csak tartalék tervem nincs. Igyekszem valami olyasmit kitalálni neki, ami nem túl veszélyes, de engem ismerve, hát... maradjunk annyiban, hogy valószínűleg esélytelen vagyok ezen a téren. Vonzom a veszélyt, akkor is, ha épp nem keresem a bajt. Éppen ezért nem is lepődöm meg, mikor kibököm végül a döntésemet, miszerint: - Gyere el velem kentaurlesre a Rengetegbe valamikor! Vagy talán félsz? Vonom fel kissé a szemöldökömet amolyan "úgysem mered" stílusban, de az az igazság, hogy valószínűleg akkor se szólnék semmit se, ha azt mondja, nem meri. Akkor kitalálnék valami mást, de nem úgy ismerem, mint aki megijedne a veszélytől. Úgyhogy kíváncsi vagyok, mit válaszol végül.
//Kocka: Páros: Alex betalál Páratlan: Marlene kivédi Dobás: 5, a másik 2//
Természetesen nem úszom meg a további csipkelődést sem, de azért a mondandója valamilyen szinten mosolygásra késztet. Be kell vallani azért akadnak jó dumái a srácnak még ha sokszor nem is értek vele egyet. Annyira eltérőek vagyunk egymástól, mégis hasonlítunk és ha mást nem, hát rivalizálni azt nagyon is tudunk. Még néhány pillanatig azt gondolom, hogy van némi esélyem megnyerni ezt a meccset, és egyet sikerül is kivédenem ugyan, de a következőnél ismét kicsit figyelmetlen leszek vagy... nem is tudom igazán mi van velem. Sok mindenre ráfoghatnánk igazából, az új seprű, a fiú aki így mosolyog rád, a felkapó szél... Már igazából teljesen mindegy, mert ugyan kicsit elsavanyodom attól, hogy nem én nyertem, de nem hagyom, hogy ezt kihasználhassa, így megpróbálok felülemelkedni a féltékenységgel vegyített dühömmel, ami igazán saját magamnak szól. Mindenesetre amit sikerült ebből a kis mérkőzésből kivennem az az, hogy ideje lesz többet lejárnom gyakorolni. Nem maradok már én sem tovább a levegőben, a kvaffal a kezemben repülök le és teszem is vissza szinte azonnal a helyére a labdát. Miután becsuktam a ládát és visszafordultam Alexhez, szinte egyből kiböki, hogy mit szeretne tőlem kérni. Furcsán pillantok felé, kicsit kutatom a tekintetét, de végül összeráncolt homlokkal bököm ki a választ. - Rendben, Emerson, rajtam ne múljék, ha ezt szeretnéd... - Kicsit azért fellélegzem, mert ettől valami durvábbra számítottam. A félelem pedig nem az én asztalom, ebből is látszik, hogy nem igazán ismer. Ahogy közben csak ott állunk és pillanatokig utána még nézzük egymást, épp már kínos kezdene lenni a helyzet amikor az eső elkezd esni. Vagyis inkább leszakad az ég, ez a pontosabb megfogalmazás. - Te jó ég, menjünk! - Zavaromban összekapkodom a cuccaim és Alexszel magam mellett futva a Roxfort irányába indulok. Természetesen a kastély főbejárata előtt semmi olyan fedett rész nincs, ami védne minket legalább ameddig egy kicsit elcsendesedik. Így bőrig ázva, csöpögősen a bejáratnál állunk meg először, ha ő is velem tartott. - Mikor szeretnéd megejteni a kalandot? - Kérdezem még tőle, felpillantva rá, bár most inkább kinézek egy ázott nagy szemű kiskutyának, mint komoly, felelősségteljes nőnek.
Csendben figyelem, ahogy leereszkedik a levegőből és tőlem nem messze ér földet. Nem tudom, milyen érzés neki veszíteni, de ha csak kicsit is olyan alkat, mint én, akkor valószínűleg nehezen viseli a vereséget. - Azért ne bánkódj! Valószínűleg csak szerencsém volt. Játszottunk már egymás ellen, tudom, mire vagy képes a pályán, úgyhogy vigyázni fogok. Ja, és figyelni foglak... csak hogy tudd! Teszem hozzá végül, szemeimet mélyen belefúrva az övéibe, hogy tudja, komolyan gondolom, nem a levegőbe beszélek. Jó, persze, simán hiheti, hogy mégis, mert biztos vagyok benne, hogy megvan rólam a véleménye, de az most mellékes. Kíváncsian fürkészem az arcát, hátha valamit rejteget előlem, de simán belemegy a kirándulásba. Amin azért kicsit meglepődök, de igyekszem nem mutatni. Nem kell neki mindent is tudni, ugyebár. - Gondoltam, hogy nem fogsz félni... remek! Azért egy visszavágóban bármikor benne vagyok, ha el akarsz porolni. Vigyorgok rá kihívóan, mert egy kis versenybe még senki nem halt bele, és egyikünket sem úgy ismerem, mint aki megfutamodna egy kis kihívástól. Kihívásról jut eszembe... - Egyébként... mi lenne a "büntetésem", ha te nyertél volna? Nem tudom visszatartani a kíváncsiságomat, meg hát tényleg érdekel, hogy vajon mit talált volna ki, de abban sem vagyok biztos, hogy elmondja. Miért is tenné, ugyebár? A kis táralgásunknak a hirtelen leszakadó eső vet véget, méghozzá gyorsan, így aztán futólépésben a kastély felé vesszük az irányt, hogy a bejáratnál megállva kifújjuk és rendbehozzuk magunkat, mielőtt megyünk tovább a dolgunkra. Egy pillanatig csak csöndben szuszogok és figyelem a lányt, majd kicsit megrázom a fejem, hogy ne bambuljak már ennyire, ha nem muszáj. - Gyakorlatilag bármikor mehetünk. Mondjuk jövő hétvégén? bár egy ilyen aranyos kiskutyával akár most rögtön is mennék... Teszem hozzá egy mosollyal, közben pedig szinte magától emelkedik a bal kezem, hogy végigsimítson az arcán. Szerencsére még időben észreveszem, mit is művelek, és egy lépést hátrálok, biztos ami biztos alapon. Hát... nem is én lennék, ha nem rontanék a helyzeten, akár akaratom ellenére is....
Némileg valóban rossz érzés, hogy most veszítettem, pedig be akartam neki bizonyítani, hogy mire vagyok képes. Mindegy, ez most nem jött össze, még szerencse, hogy túlságosan nem bíztam el magam és nem kiabáltam el semmit... annyira. Így hát most már a földön beszélgetünk tovább a meccsről. - Vigyáznod is kell. Majd meglátod... - Mosolyodom el picit pimaszul. Még mindig kicsit feszélyezve érzem magam a jelenlétében, de valamennyire azért feloldódtam a meccs közben és a csevegésben. Látom rajta, hogy picit azért meglepődik, hogy ennyire könnyen elfogadtam az ő kihívását úgymond, de pont ez miatt sem akartam sokáig gondolkodni rajta. - Majd még egyszer kihívlak, ne aggódj, nem volt amúgy rossz ez bemelegítésnek az edzésekhez. - Vonok vállat picit és amikor megkérdezi, hogy amúgy mi lett volna az ő büntetése, ha én nyerek, elmerengve tekintek rá. Természetesen már akkor tudtam, hogy mit mondanék, amikor elkezdtük a mérkőzést. Kicsit elmélkedem még azon, hogy elmondjam e, de végül úgy döntök, hogy már úgyis mindegy, szóval kibököm. - Meztelenül kellett volna beugranod a tóba. - Természetesen volt még vele némi plusz ötletem, például miután jól kinevetem, elvittem volna a ruháit is és akkor meztelenül kellett volna neki besurranni az iskolába. Nem lett volna egy gyaloggalopp az tuti, de azért ezt most jól megúszta. Az eső viszont mindennek véget vet, egymás mellett futunk az iskolához és még néhány szóra megállunk a bejáratnál, elázva, fázósan. - A jövőhétvége jó lesz, a többit pedig meg sem hallottam... - Nézek rá morcos fejjel, de lefagyok egy pillanatra az érintésétől, amire egyáltalán nem számítottam. Szerencsére azonnal kapcsolok és semmi szia, semmi viszlát, csak betolom az ajtót és eliszkolok a Griffendél torony irányába. Emerson, te mocsok!
- Csak győzzem kivárni! Ha azt hiszi, hogy most megijedek attól, hogy azt mondja, vigyáznom kell, hát nagyon téved. Nekem sem szokásom megijedni, ezt pedig neki is tudnia kellene. Vagy ha még nem jött rá, hát majd megtudja, méghozzá hamarosan. Mondjuk azt se nagyon értem, hogy miből is gondolja egészen pontosan, hogy aggódom bármi miatt is. Nem, az sem szokásom. Ha meg mégis sikerül, akkor rá tudom fogni arra, hogy beteg vagyok, vagy... mit tudom én, majd kitalálok valamit, ha nagyon szorulna a hurok. Sejtettem, hogy valami olyasmi lenne a vége, aminek nem igazán örülnék, ha meg kéne csinálnom, de azt hiszem, erre még csak nem is gondoltam. - Meztelenül a tóba? Okééé.... most komolyan, csak ennyit tudsz? Ettől még csak meg se ijednék... semmi. Tárom szét a karomat értetlenkedve, mert hát most komolyan, ennél azért jobbat is kitalálhatott volna. Sokkal jobbat. Nem akarok belekötni, most tényleg semmi ilyesmit nem terveztem, csak épp nem értem, na. Az meg nem akkora probléma, úgyis mindig azt hallottam apától, hogy a nőket lehetetlen, vagy legalábbis nagyon nehéz megérteni. Hát, én nem vagyok az a feladós fajta, próbálkozni meg csak szabad, aztán majd kifutja magát, mi lesz belőle. Tudom, hogy rosszat mondtam... igen, én is tisztában vagyok vele, hogy néha nem kéne azt csinálni, amit elsőre csinálnék, de már nem tudtam időben visszahúzni a kezem, és megtörtént a baj. De legalább nem olyan nagy a gond, mint gondoltam... belemegy, hogy jövő hétvégén kirándulni menjünk, viszont közli, hogy a többit meg se hallotta, aztán elviharzik... fene essen a lányokba, néha tényleg érthetetlenek! Ahh! - Pedig hallhattad volna, a kiskutyák aranyosak! Szólok utána halkan. Teljesen feleslegesen ugyan, hiszen addigra már elindult a klubhelyisége felé, de nem tudtam magamban tartani, úgyhogy egy legyintés után én is elindulok a pincébe, hogy rendbehozzam magam az eső után. Nem tudom, mi lesz ebből, de egy biztos: nem fogunk unatkozni jövő héten sem, ahogy magunkat ismerem.
Kezdőlap
Azt hiszem, a tanulmányaim mellett az egyetlen, amiben a szüleim nem találhatnak kivetnivalót - bármennyire is keressék azt, márpedig keresik, az kétségtelen -, az a kviddics. Igen, tény, tehetséges vagyok, viszont még a hozzám hasonlóknak is meg kell küzdeniük azért, amit el akarnak érni. Nem minden fenékig tejfel, hiába is hiszik néha azt. Bocsánat, hisszük, mert néha én is beleesek ebbe a hibába. Na mindegy. A legfőbb viszont az, hogy élvezem a játékot. A seprűnyélen lovagolva, a levegőben, csapattársaimmal az oldalamon tényleg önmagam lehetek, nyomás és kötöttségek nélkül. Ott nem érdekel, ki mit mond, vagy mit gondol rólam. Ott csak én vagyok, meg a játék. Minden mást ki kell ürítenem a fejemből, különben nem figyelek oda, és... hát, maradjunk annyiban, hogy abból csúnya dolgok is kisülhetnek. És bármennyire is mardekáros vagyok, azért még igenis tudom, mit jelent sportszerűen játszani. Segíteni szeretném a csapatot, nem lehúzni.
Még nem kezdődtek el a hivatalos edzések, de én már tűkön ülök és eddig bírtam. A napom amúgy is elég hosszúra sikeredett, rengeteg órám volt ma és mivel két irányba is orientálódom a jövőben, ezért nem akartam semmit sem elmulasztani. Attól félek kicsit, hogy nem fog majd elég időm jutni a hobbijaimra és a barátaimra a jövőben ez miatt, de azt hiszem vagyok elég ügyes, hogy megoldjam ezt is, mint minden egyebet. 
