Végre vége a napnak. Nem szeretnék panaszkodni, de kicsit már unom ezt az egészet. Minden nap ugyanaz a lemez: felkelek - vagy már régen fent vagyok -, reggelizek valamit, tanítás, lyukas óráimban dolgozatjavítás egy doboz csokoládé mellett - szerintem megbetegedtem ettől a sok édességtől, amit napi szinten megeszek. Nap végén megint eszek, és feljövök a csillagvizsgálóba. Ez már mindennapos, és olyan szinten unalmas, hogy megfordult már a fejemben, hogy célommal elentétes tevékenységet indítok fel Dumbledore igazgató úrnak, és felmondok. Ezt az évet még végig bírom vinni, de kettő már sok lesz. A diákok hogy a fenébe bírják ki azt a sok itt töltött időt. Mi, tanárok legalább Roxmortsba gyakrabban járhatunk, mint ők. Ez szerintem igazságtalan. Már az én időmben is ritkák voltak az ilyen kimenők, és mostani tapasztalatom szerint nem lettek gyakoribbak.

Szokás szerint sétálgatok a torony folyosóján. Szeretem a csillagokat, de egész éjszaka nem érdemes nézni őket, mert elmúlik a varázs. Tapasztalat. Elsőben utáltam csillagokat nézegetni, mert az asztronómiaórák után sokszor nézegettem a falra kitett csillagképeket, és amikor felnéztem, sosem láttam őket. Nem volt sikerélményem, egyet sem találtam meg. Egy évig így nem is nagyon néztem az égre - persze, órán muszáj volt. Másodévben megint elkezdtem érdeklődni az égkövek iránt, és ez azóta is tart. A szabályt viszont be kell tudjam tartanu: Soha nem nézem négy óránál tovább az eget!

Kipp-kopp. Kipp-kopp.
Cipőm halkan hangot képez az alatta sikló, egyhangú, ugyanakkor az épülethez illő járólappal, amint lábammal taposom. Mindennapi utamat megtéve már megszokott ebben az időpontban a festmények számára is a kopogás. Eleinte volt egy alkotás, aki szólt is, hogy visszafele halkabban közlekedjek, mert nem bír aludni. Csodás festmény volt. Egy nagyjából egy méterszer két méteres aranyozott keretbe foglalták, és ami rajta volt, attól minden alkalommal elállt a lélegzetem, és a mai napig is meg-megcsodálom, amikor elmegyek mellette.
A képen egy kopár vidék látható, ami majdnem teljesen kihalt. Viszont a lényeg a majdnem szócskán van. Az egész képet kizökkenti egy égbe törő, búzavirág, és annak színe nagyon is elüt a sárga, kietlen vidéktől. Na már most. A virág ugye nem beszél, a föld sem rendelkezik emberi hanggal. Igazából, aki rám szólt - fontos, hogy aki, nem pedig ami -, egy ember volt. A virág közebéből kukucskált ki, hangja vékony volt, de határozott. igazán csodálom azt a festményt, és persze az alkotóját is.

Közben lassan felérek a toronyba, és nem kerüli el figyelmemet, hogy az általában csukott ajtó most tárva-nyitva áll előttem. A tár csirkecombot hónom alá csapom, és mellényem belső zsebéből előhalászom majomkenyérfából készült pálcámat, hogy aztán magam elé tartva mehessek be. Nincsen üldözési mániám, de ha már a szokásostól kicsit is eltérnek a dolgok körülöttem, akkor mindenkivel szemben bizalmatlanná válok egy pillanat alatt.

Lassan, óvatosan lépek a torony legfelső helyiségébe - komolyan, mintha Csipkerózsika lennék, vagy Aranyhaj; fura érzés -, és amikor alkalom nyílik a körbepillantásra, élek a lehetőséggel, viszont aggodalmam hamisnak bizonyult. Csak egy lány van itt, bár nem értem, mi ennek az oka.

Pálcámat leeresztve, a csirkecombokat karomon egyensúlyozva - pincérnek fogok menni ezek után -, a lány mögé lépek, és belenézek a füzetébe. Annyi fényt úgy látszik tudott teremteni magának, hogy lásson firkálgatni.

- Szép estét. Mit keresel itt ilyen kései órán? - kérdem és megnézem mennyi az idő. Igazából nem zavar, hogy ezen az estén társaságom is akad, egyedül nem olyan jó. Nyomasztónak hatnak a falak. Úgy értem, hogy klausztrofóbiám van, és nem ez a legnagyobb terem az épületben. Viszonylag kicsi, és a fala is kopár. Ezért is szoktam az ablakban állni, most is odamegyek, és a párkányra leteszem a csirkecombokkal teli tálat.

- Szépen rajzolsz. - nem véletlenül tegezem folyamatosan. Amikor nem vagyunk órán, nem szeretek tanárkodni. Nekem is egyfajta felüdülés, ha nem kell feszélyeznem magam a folyamatos magázódás és a felesleges illemkörök betartása miatt.
Tényleg szépen rajzol. Lehet, hogy csak én vagyok oda meg vissza miden rajzért meg ilyesfajta alkotásért, de kifejezetten tetszik, amit a papíron látok.

Régen én is sokat rajzoltam. Került ki kezem alól pingvin, hollóhátas címer és még sok más is. Még mindig szeretek alkotni, de a hegedülés mellett eltörpülnek a firkálmányaim.
Most jut eszembe. Idefent egy szekrénybe be is tettem a hegedűmet, csak már nem tudom, melyikbe. Majd megkeresem holnap, vagy holnapután. Az is lehet, hogy hétvégén. Régen játszottam, rámférne a gyakorlás - a hegedűre meg a hangolás.

- Csirkét? - nyújtom felé a tálat. Igazából fogalmam sincs, miért hoztam fel ennyit. Úgysem bírom egyedül megenni... Lehet, hogy látó vagyok és azért hoztam, mert tudtam, hogy lesz itt más is. - a gondolatra hangosan felnevetek, csak hogy hülyének nézzen. Mit érdekel az engem? Kizárt dolog, hogy látó volnék. Akkor már sokkal hamarabb megmutatkozott volna a látóságom. Ezt így mondják? Mindegy is, nem most akarom kideríteni, inkább a lánnyal foglalkozom, akinek nem mellesleg még a nevét sem tudom.
Egyébként Alexander Awkward vagyok, de szólíts csak Alexnek, és nyugodtan tegezz le. - beleharapok egy combba, és a falat lenyelése után folytatom. - Benned kit tisztelhetek?