Eltelt vagy két hét, mire felfedeztem, hogy voltaképpen nem véletlenszerűek a távozásaid, nem csak spontán szökések, vagy tervezett kiruccanások, puszta szórakozásból, de valami olyan menetrendet és tervet követsz, ami pontosan ugyanúgy ismétlődik és pontosan ugyanúgy történik.
Nem érdekel, hogy ilyenkor más is lehet ébren rajtad kívül, vagy eszedbe sem jut?
A szüleink persze már tényleg az igazak álmát alusszák, ha itthon vannak, szeptember elején Cissa pedig visszatért az iskolába, de mit gondolsz, a szobám ajtaja alól kiszűrődő gyertyafény süketté tesz engem is? Nem settenkedek ki soha a folyosóra, hogy lábujjhegyen látogassam meg a mosdót, vagy osonjak le a konyhába egy pohár vízért, vagy olykor főzzek teát? Meglehet, azt hiszed, máris könyvek alá temettem magam, ahogy általában, ahogy régen is, csak most másfajta könyvektől roskadoznak a polcok a szobámban és másféle menetrenden élek már én is. Most már itt vagyok én is, és senki nem tör rám, ha éjfél környékén is még ébren mászkálok odabenn fel s alá, paragrafusokat citálva.
Talán tényleg nem érdekel. Vagy csak tényleg nem gondoltál rá. Megeshet, megfeledkeztél rólam, hiszen tavaly egyedül voltál a szüleinkkel. Vagy... és még ez sem kizárt, talán szeretnéd, hogy észrevegyem. Észrevegyelek.
Hát, Bella, észrevettelek.
Mindig hallom a lépéseket, matatást, talán felöltözöl, cipőt kerítesz, alig, de ha az ember már várja, akkor nyikorog a szobád ajtaja, és a lépcsőket lehetetlen hangtalanul bevenni, imbolygó fény vagy a folyosón, éji árnyék, illékony, óvatos, de azért nem láthatatlan. Mindig a nappaliba mész, mindig a kandallóhoz, mindig zöld lángokban tűnsz el. Legutóbb már azt is hallottam, hova mész, mégis vártam a második bizonyosságot. Ha ma is ugyanazt a helynevet mondod, akkor már végképp nem tévedhetek. És ha nem tévedek, úgy érzem, utánad kell mennem.
Nem csodára és megvilágosodásra várok a túloldalon, főleg, hogy a név árulkodó - mégis ki jár temetőbe éjnek évadján? Miért érzem azt, hogy olyasmit csinálsz valahányszor eltűnsz, amit nem kellene? Tudom, nem az én dolgom, tudom, nem kell a körmödre nézni, felnőtt ember vagy, ugyanúgy, ahogy én, mégsem tudok nagylelkű lenni és bizalmat szavazni az éjjeli kirándulásaidnak. Az egyetlen, amit a szememre vethetsz, hogy miért nem kérdezlek inkább meg róluk, miért lépek ki a nyomodban egy félig leomlott épület nyilvánvalóan használaton kívüli kandallójának porából egy temető sötétjébe. Nem lenne jó válaszom - valamiért úgy tűnt, ennek így van értelme, ezt így kell csinálnom.
Majdnem szem elől tévesztelek, gyorsabban távolodsz, mint ahogy gondoltam, hogy követlek, összehúzom magamon a kabátot, nem a hidegtől rázkódom meg, csak elképzelni sem tudom, miért vagy itt. Sietnem kell, hogy utolérjelek, attól tartok, képtelen vagyok hangtalanul szaladni, de egyébként is, nem akarlak igazán meglesni, nem akarok úgy csinálni, mintha itt sem lennék, amint hallótávolságon belülre érek, utánad szólok, noha sokkal fojtottabban, mint amit terveztem, mintha a baljós köd, ami ezen az estén megül a fák és sírkövek közt, engem is csendre intene - Bella! Pszt, Bella...!
Vagy megállsz a kedvemért, vagy én érlek utol, csípős éjszaka csípte pírral az arcomon, kicsit behúzott nyakkal, leplezetlen gyanakvással nézve rád, épp csak az arcéledre, épp csak a szemem sarkából - Miért jársz ide? Ilyenkor? - rögtön neked szegezem a kérdést, mintha ez felmentene, és kevésbé tenne álságossá, mintha még tovább lestelek volna ki.
De azért ne aggódj, tudom, én sem vagyok ártatlan. De te mennyire vagy sáros?

+16
Kívántam én minden jót annak, aki ezt a csúf játékot kitalálta - persze, hogy férfi volt az, férfinak egészen hitvány, ez már akkor világlott, mikor nem fogadott, csak a pribékkel üzengetett, Ms. Black így, Ms. Black úgy, érti ugye, hölgyek bevételezése a köreinkbe skandalum, kell még, hogy bizonyítsa akaratát, képességeit. Ha nem róla volna szó, biztos, hogy megforgatom azt a málét, amelyik átadta a feladatot, aztán mehetnék rögtön világgá, biztosan meglenne a következménye.
Megyek hát dolgomra, éjszakáról éjszakára kálváriát járni, épp csak nem kanosszát: anyám alszik, mint koporsóban szoktak, apám meg már nem férfi, nem kínozza azt semmi éjjeli inger többet. Úgy kezelnek nappal is, mintha fél lábbal kint lennék már a házból, Cissa sincs itt, hogy romlásba vigyem, kihúzták a bestia méregfogát, Andromedát meg tisztán tartja a munkabírása, meg ez a hirtelen jött tisztesség, bűne is csak annyi van, hogy nem sikerült áthatnia vele idejében. Egyiktől sem kell zavartatnom magam, mehetek, amerre akarok mindaddig, amíg a hírem nem előz meg, és mindegy, mit tartanak Blackék a koboldoknak való kulimunkáról, nem rosszabb az sem, mint ölbe tett kézzel várni, hogy valami férfi végre idemerészkedjen, és aztán ne vizelje össze magát.

Eleinte azzal bolondítottam magam, hogy csak büszkeségből kell, plecsni az a többi mellett, kiváló párbajozó, remek rejtvényfejtő, halálfaló, nem lesz nehéz elérni az áhított magaslatot, a nemem meg csak nem érdekli az évszázad mágusát, aki csendes forradalmat kíván megvalósítani.
Utána nem érdekelt - azaz nagyon is, de rég nem sértette így senki a büszkeségem. Most is erre gondolok, és arra, nem bánthat senki, nem érhet el senki, játék csak ez, játék, amit annak idején játszottam a húgaimmal a ház körül, behunyhatom a szemem, ott járok a bokrok között, megnyerem a bújócskát. Akkor is megnyerem, ha Voldemort a hunyó.

Nem gyújtok pilácsot, már jól ismerem az utat a kapuig, az nyikorogva tárul, minden átkozott eleme a szkénének azért van itt, hogy megijesszen. Nem a bal parcella az, ott már jártam, nem a jobb, itt semmi sem jobb - persze mint horrormesék főszereplője, sejtem, mi következik, de bőségesen kihasználtam a rendelkezésre álló időt, mielőtt átadom magam. Ki kezdené az elhagyatott, mugli temető felkutatását a rozsdás ablakok mögött megbújó derengéssel? A bolondok.
Hatalmas bolond vagyok én is, őrület lenne nem félni a meglepetéstől, ami fogad majd. Azt mondják, Voldemort kreatív, sosem szab nagyobb árat, mint teljesíthető, de Voldemortnak nem kellesz, neki az kell, akivé tehet, és isten, ha létezik, tudja, akarom azt a valakit, aki helyettem nem tétovázik, nem éri el többé morál és becsmérlő megjegyzések árja otthon, nem lánya valakinek, nem Black kisasszony, a felvágott nyelvű.. Ott vár rám ez a személy a boltívek mélyén, hol máshol teremne ilyen személyiség, ha nem mások csontjain utat törvén magának céljai felé?
De meg kell állnom, beletemetem az arcom a tenyerembe, és nehezebb, mint hittem. Én vagyok nehéz, és nem tudom húzni magam, hiába itt a megváltás egyetlen köpésre...

- A kurva isten basszon beléd!- ha kísértet lepne meg, se ijednék meg jobban, pálcát rántok, és csaknem vaktában, hirtelen rá is lövök a megszólalóra, ha nem látom, hogy Andromeda az - Mit settenkedsz itt a hátam mögött?!
Andromeda nem lehetne itt, ezt biztosan ő is tudja, sőt, ez az oka is jelenlétének. Andromeda hiszi, hogy neki mindenhez is van köze, és nem csak odahaza, itt is kíván valami morális tükörkép lenni, ami mögé ha tekintesz, üres. Nehezen tudok lehiggadni, holott ha értené, mi ez a hely, nem volna ő sem ilyen nyugodt és érdeklődő.
- Nincs neked véletlenül sürgős magolnivalód otthon?! Mit jársz utánam? Menj a dolgodra, Andromeda, nem véletlenül nem invitáltalak esti sétára!
Nem hiszem egy pillanatra sem, hogy hallgatna rám - Meda osztozik azon képességen a természeti jelenségekkel, hogy mindig csak azt tegye, amit éppen jónak lát, és ezért aztán lehet haragudni, csak értelmetlen. Lehet szidni az esőt, és lehet beállni előle: tessék, itt állok megfürödve, és ha eddig nehéz volt mindez, most egyenesen lehetetlen.

- És ha férfihoz szöktem volna, mit csinálnál most? - leülök kínomban az egyik ferde, mohás sírra, beszélgethetünk éppen, mindent szívesebben megvitatok, mint a feladatom, holott az fájdalmasan nyilvánvaló lassan - Talán egy sárvérűvel hálok itt meghitten. Miért kell neked mindenről tudni, Andromeda? Nem lehetne, hogy most nem próbálsz megérteni?

Azért ugrok egyet én is, nem gondoltam bele, hogy megijeszthetlek, ösztönösen csúszik ki a kabátom ujjából a pálcám, bele a tenyerembe, de én végül nem jutok el odáig, hogy rád emeljem. De el sem teszem, eddig túlságosan figyeltem rád, de ahogy mindketten megállunk, és csak a nyirkos ősz, halott levelek szaga, az éjszaka kísértetiessége ölel minket körbe, azért rájövök én is, hogy ez nem egy idilli helyszín. Semmire sem idilli helyszín.
- Nagyon örülök én is, hogy nem hagysz egyedül ezen a Merlin háta mögötti, hátborzongató helyen...! - biztosan valamiféle kisördög bújt belém, hogy komikusan, de ugyanakkor szarkasztikusan elvékonyítom a hangom, mintha arra számítottam volna, hogy az ízes káromkodás helyett valami ilyesmit mondasz nekem. Nem nagyon engedek meg magamnak ilyeneket, mint látványos színészkedés, és irónia, de ha valakivel megengedhetem magamnak, hát az biztosan te vagy, Bella.
Persze ne félj, valójában nem gondolom, hogy hálával tartoznál nekem, vagy legalábbis, egy dekával sem több hálával, mint amennyivel én tartozom neked, amennyivel egy Black lány tartozhat egy másik Black lánynak, amiért egyikünk sincs egyedül, hanem hárman vagyunk az élet borzolta viharok ellen, ha a szükség úgy hozza. De egy kicsit azért úgy gondolom, nem baj, hogy itt vagyok, mert egy kicsit igenis ott a helyem, ahol neked is. Ha bajba kerülnék, szeretném, ha a szemed félig rajtam lenne, és nem tudom, nem vagy-e bajban, ezért én is szemmel tartalak. Te sem tennél másképp - tudom, ne tagadd, és kérlek, ne légy rám dühös...!
- Kíváncsi voltam, hova szökdösöl mostanában folyton - legalább ismerd be, tisztességes tőlem, hogy nem akarlak az orrodnál fogva vezetni, még csak fel sem hívom rá a figyelmed, hogy ha nem akartad volna, hogy kövesselek, akkor lehettél volna óvatosabb, tarthattál volna jobban titkot, lehettél volna kevésbé feltűnő, de még én sem tudom, pontosan mi lesz a célja annak, hogy itt vagyok: figyelmeztetlek, megvédelek, kioktatlak, kérlellek majd vajon? Vagy a végén tényleg elszégyellem magam, amiért már megint a dolgodba ütöm az orrom? Nem vagyok pedig ilyen senki mással, szeretem tiszteletben tartani mások magánéletét, ahogy én is ezt várom mástoktól, na de te... te azért más vagy. Nővérem csak egy van. És míg a magam útja megnyugtatóan unalmas, kiszámíthatóan egyenes (vagy legalábbis, kívülről biztosan ilyennek tűnik), addig a tiéd girbe-gurba, és mindig attól félek, jön egy váratlan kanyar, te pedig végérévnyesen elveszel számomra.
Ha így lesz, legalább szeretnék előre tudni róla. Ha így lesz, legalább adj egy esélyt nekem, neked, nekünk, hogy másképp történjen.
- Akkor még időben visszafordultam volna. De azért Bella, kétlem, hogy ezért járnál temetőbe az éjszaka közepén, egyedül, úgy, mint aki valami rosszban sántikál - te leülsz, én közelebb lépek hozzád, próbálok nem arra gondolni, hol vagyunk, és mennyire kellemetlen ez az egész, csak arra akarok gondolni, hogy én érted, miattam jöttem, és nem kell ezt túlgondolni - Nem - ha már így kérdezed - Ha bajban vagy, vagy valami butaságra készülsz, szeretnék tudni róla - nehézkes a testvéremnek lenni, túl sok az elvárás? Hát, mindegy is, mit válaszolnál erre, mindez nem változtat azon, hogy neked én jutottam, nekem pedig te.

Nem kell magyarázkodnom neked - felveszem a ledobott replikád, és fel fogom tartani ellened, mert a nővéred vagyok, nem az elkódorgott leányod, akit most humorral fűszerezve visszaterelsz majd a bűn útjáról. Jobb anya lennél, mint a miénk volt, vagy mint én volnék, pechedre nem a megfelelőt akarnád gyermekké tenni.
- A kíváncsiság megöli a macskát, biztosan hallottad már... - ó de minek, veled szemben ugyan lehetnék erélyes és megidézhetném anyánk spirituszát, téged ez a színház, füst és tükrök nyilván a legkevésbé nem feszélyez, sem érdekel. Te láttad már az első felvonást, hallottad a szövegkönyvet, nem fogsz megrémülni és hazáig menekülni egy kis puskaportól, jártak rajtad különböző indulatos rokonok, jelenségek, és erős vár vagy.
Legyintek, te is érzed, hogy inkább a kútba mélyen zuhant próbálkozásomra, mint rád - talán az éjszakára is.
- Akkor most itt van, kigyönyörködheted magad kedvedre Merlin hátának mögöttén. Lehetnél most is olyan bús képű hallgatóság, mint szoktál, de nekem az élettelibb arcod mutatod, igaz? - ezért titkon hálás is lehetnék, ha megengedé a helyzetünk, de elfogadom csak, és oda rejtem, ahol szép emlékeink gyülekeznek: azokba kapaszkodtam eddig, mert nem lehet, hogy ne álljak rátok, veletek mindig osztozni kellett, és én mégsem rátok haragszom, nem a testvéreimet bánom, csak hogy nem egyke vagyok.

Hirtelen már fáradt vagyok, az arcomat dörgölném, hazakéredzkednék és kialudnám ezt, a temetőt, a tervemet, a felfedezést, ami azok mögött a borzalmas kriptára nyíló ajtók mögött mocorognak ránk várva. Nem volna nehezebb, mint letagadni rengeteg mindent, képzelősdit játszani veled megint, és te partner volnál, csak az akaratom, az berzenkedik még.
NEM megyek haza üres kézzel, mert akkor leszek csak igazán üres és könnyű.

- Jobb volna mindenkinek, ha ragaszkodnál magadhoz és hazamennél. Nem akartam megosztozni veled ezen a jeleneten is, és te sem vágynál rá, ha tudnád, miért vagyunk itt.. Illetve te azért, mert.. de nem is.- legyintek egy másodikat lustán, ahogy fény gyúl az elmémben, hát persze, hogy későn, de hiánytalanul - Hülyeségeket beszélek. Te is azért vagy itt, mert nem bírsz nem dolgokat tenni, és én sem.
Nem véletlenül kereste annyit rajtad, benned minden rokonunk a rossz hajtásaimat, hasonlítasz rám, és én is hozzád hasonultam most hosszúnak tűnő életünk alatt - de ebből is csak a rosszat kerestem és vettem el.
- És akkor majd segítesz a butaságban? Mert erősen kétlem, hogy nem magadat akarod inkább megnyugtatni.
Ha volna cigarettám, rágyújtanék és megkínálnálak vele, itt úgy sem lát bennünket az aranyvérűek nagy patrónája, akitől félni kell, és tekintetét óvni a kihágásoktól. Nevetséges, de mégsem mertem megmondani még mindig, mit akartam művelni itt, pedig azzal talán elzavarhatnálak, csak éppen örökre.

- Hallottál a Halálfalókról, Andromeda? - kérdezem elcsendesedve, se cigaretta, se gúny, most komolyan fogok beszélni, nem játszhatok veled, bármennyire szeretném. Már most csupa bűntudat vagyok, holott csak azt fogom elárulni, amit szabad és érdemes, de mégis a szülőmmé leszel, tudom, hogy előtted rosszat cselekszik, aki érte egy lépést is tenne.
- Nem apánk hülyeségeire gondolok most. Arról, hogy mit csinálnak valójában.

Megvonom a vállamat, aprót, finoman, akár be is ismerhetném, igazad van, de hát ezt mindketten tudjuk. Vagy akár mondhatnám azt is, hogy hát valamiben meg kell halni, és ha mondjuk választani kell, szívesebben halnék meg miattad, mint bárki másért, még akkor is, ha hülyeséget csinálsz. Inkább legyen a te hülyeséged, mint másé. Ezért vagyunk testvérek, mégha bizonyára a teremtés fricskája is, hogy Blackéknek csak lányaik születtek ezen az ágon, ráadásul mind olyan különbözőek vagyunk, amennyire testvérek csak lehetnek különbözőek. Megvannak a magunk hasonlóságai persze, de kétségtelen, sokszor más utakon járunk, és képtelenek vagyunk megfelelően felmérni, a másik miért épp azt az utat választotta, amit. Én sem tudom, mit keresek itt, a vad képzelet azonban sok jóval nem kecsegtet, de miért kell folyton rossz, veszélyes dolgokra gondolnom, amikor rólad van szó? Cissát is féltem, Merlinre, talán néha jobban is, mint téged, a rá kacsintgató veszélyek mégis egyszerűbbnek és könnyebben leküzdhetőnek tűnnek, mint a te árnyaid.
Máskor megkérdeznélek, "tényleg ilyen bús az arcom?", mintha olykor ébredezne bennem mégis csak valamiféle hiúság, annak ellenére, hogy remekül keltem annak illúzióját, mintha nem lenne, hovatovább szándékosan épp ezt a tükröt tartom kifele - de ezt csináljuk a magunk módján mindannyian, mögötte viszont mind emberek vagyunk, van büszkeségünk és bizony, hiúságunk is, vannak erősségeink, meg gyengeségeink. Neked erősséged az árral szemben úszni, büszkén és kitartóan, veszélyt nem ismerve, nekem meg jó érzékem van észrevenni és megérezni dolgokat, még azokat is, amelyek másoknak kellemetlenek. Főleg azokat.
- Hallgatok a kedvedért szívesen, ha van mit - ez pedig igazán rajtad áll, nem vallatni akarlak, kérdezlek és csak remélem, hogy bízol bennem eléggé a válaszadáshoz. Talán vannak titkaink egymás előtt, ahogy vannak titkai általában minden családnak, de szeretném azt hinni, hogy a fontos dolgokat tudnunk kell egymásról.
Fújok egyet, halkan, féloldalasan elmosolyodom, ezúttal tényleg beismerőn - hát nyilván ismersz, jobban, mint a legtöbben, talán legyőznél engem konokságban, de azért olyan nagyon sokkal én sem maradok el mögötted. Férfiaknál ezt sokszor dicsérik, minket kevéssé méltat ezért bárki is.
- Nem akarok veled osztozni a pillanaton, de szeretném tudni, miért vagy itt - hogy eldönthessem ennek fényében, meg egyébként is, hogy tudjam, nem lesz bajod, nem szorulsz a segítségemre, nem teszel olyasmit, amit aztán nagyon meg fogsz bánni. Tudom, hogy nem menthetjük meg egymást mindig mindentől, de tényleg nem tudok elmenni szó nélkül amellett, amit látok, amit érzek - Ha segítségre van szükséged, segítenék, ahogy tudok - nevezz csak sunyinak, de igen, ez pont az, ami: ha nem úgy tudok segíteni, ahogy azt te elképzeled, akkor is úgy akarnék segíteni...
- Persze, hogy hallottam róluk - gyanakodva ráncolom a homlokom, jó lenne máris tudni, hova akarsz kilyukadni, de nem foglak siettetni - bármit mondasz bárhogy, végighallgatom, kíváncsian, de nem tolakodóan fürkészlek, mintha rád lehetne írva a válasz minden fel sem tett kérdésemre - Azt tudom, felteszem, amit mindenki - rombolnak és ölnek, mert nem ebben a világrendben akarnak élni.

Persze, hogy beismerhetném, hogy igazad van, de akkor egészen biztos vagyok benne, hogy az égbolt ránk zuhanna, és a világ megszűnne létezni. Gyerekes elképzelés, de olyan biztos vagyok benne, minthogy itt vagyunk ezen a pokoltornácon, és várjuk, ki a türelmesebb.
Szinte biztos, hogy nem én.
- Tisztességes lányok nem osonnak az éjszaka közepén valaki szoknyája után.. - te meg fújtatsz, hát nagyon igazad van, kicsit még komikus is az egész, ami itt zajlik. Az fogja csak a különben egész kellemes csevelyt erőszakkal a földhöz vágni, mikor rátérünk a valódi jelentőségekre, de addig fújtathatsz, egyébként is ritkán teszed, szórakoztató látni.
Nem akarok igazán beszélni róluk, mert tőlem minden úgy hangzik, mintha megszállottja volnék az ügynek, és biztosan rettenetes szóvivője. Azt amúgy sem lehet könnyű szívvel beismerni, hogy büszkeségből csinálom, tessék, felírhatod a kéménybe, hogy halálfaló leszek, mert csak.

- Te talán ebben akarsz?! Olyan jó ez?! - mint akit rajtakaptak valamin, rögtön dühös leszek, higgadt emberrel nehéz itt forradalmat csinálni, mikor mindjárt megjelenik a Kaszás, csak az hiányzik mellőlünk, innen meg főleg. Bizonyára megkeresték az ország legijesztőbb mugli temetőjét, képzelem, ahogy a görbe orrával ráhajol a lexikonra és kiválasztja a 'Temető a döglött tehén mellett' című csendéletet a számomra - és most már, bárhogy ágálnék, Meda számára.
- Minden trón valakinek a koporsóján áll, azt te sem tagadhatod, hogy az ostoba Minisztérium megkövesedett eszméit nem lehet máshogy megmozgatni..!- tulajdonképpen elvesztettem a csatát azelőtt, hogy leültünk volna az asztalhoz, mert csak a falvédőt hoztam el és azzal próbállak körbetáncolni. Veszek néhány mély levegőt, mielőtt valóban kiabálni kezdek, holott ilyen békés beszélgetésekben csak az ordít, aki fél valamitől, és kétszer nem lehet igazad ellenem egyetlen éjszakán!
Így nem lehet ülve maradni, és persze mintha zajt is hallanék a kerítésen túlról, a fák közül - nem először járok itt, a közelben nem él egyetlen lélek sem, de őrszemek éppen lehetnek. Ha azt hittem, lehiggadok, tudni, hogy esetleg belekevertelek, minden maradék lehetőségét elveszi ennek.

- Gondolkozz, Meda! Dumbledore alkalmatlan a pozíciójára, úgy jár-kel minden abban a kastélyban, ahogy akar, ő meg csak azért ereszkedik alá a kakasülőjéről, hogy dédelgesse a sárvérűeket! Minek kellene pozitívan diszkriminálni valamit, ami elvileg a maga jogán is életképes?! Mit kaptunk mi a mugliktól? Vízvezetéket?! És kit véd az Alaptörvény?! - bennem a gondolatoknak van lánca, felfűzhetnék rá megannyi érvet, de most mintha kapkodnék csak a semmibe, dobálnám őket sorban, itt van ez, az is, kapj rá arra, amelyik leginkább tetszik. De az igazit, azt nehezen engedem oda még neked is, pedig látszik már, mint ínygyulladásból a fogak nyaka.
Pont annyira érzékeny is.
- Elegem van ebből a képmutatásból, amit mi otthon rendezünk, a rokonainknál, ismerősöknél rendezünk.. Nincs itt semmi nagyság, eltűntünk a történelem bal zsebében, és hagyjuk, hogy Minchum meg a lovagjai a liberális eszmékre hivatkozva elnyomjanak mindent, ami egykor fontos volt nekünk.. A szenilis öregembert tilos megkérdőjelezni az iskola élén, tilos bírálni Minchumot, tilos megkérdezni, mi romlik, ha egy csoportot állandóan elénk helyeznek, nekünk pedig hallgass a nevünk.. - sétálok fel-alá, próbálok egy mozgó pontot észrevenni a növények között, hátha nem képzeltem csak, hátha tényleg veszélyben vagyunk. Egy halálfaló nem ejt kétségbe, de az aurorok, ha itt találnak, biztosan nem hinnék, hogy hirtelen mások hullabűzét kívántuk éjnek idején hobbiból. Magam sem tudom, mit akarok mondani neked. Annyi mindent érzek egyszerre, nem tűnik lehetségesnek, egészségesnek végképp nem.

- ...azok a gyilkosságok, meg a rombolás. Nem Voldemort tette, és nem az emberei, csak könnyű hivatkoziuk rá. Voldemort tényleg egy új rendszert akar építeni, és abban a világban nem csak Blackék hisztérika legidősebb lánya leszek. - de nem mozdul semmi, lélek sem jár köztünk, a nedves sötétben csak a fák nedvei koppannak a leveleken. Vennék még egy mély levegőt, de egy olyan földhányás mellett állok, amit kiástam korábban, és az abból áradó penetráns szag nem engedi.
- Én tényleg hiszek benne, hogy a szüleink és mások ostobasága leküzdhető. Jobbá tudom velük tenni ezt a világot, Meda, itt állok a kapujában, és leélhetek egy borzalmas életet valaki kurvájaként, vagy beléphetek azok közé, akiket nem érdekel többé a nemem és az előre elrendelt kötelességeim.. Ha segíteni akarsz, ebben segíts!

- Tisztességes lányok nem osonnak az éj közepén sehova - és senkivel, sem egyedül. Figyelmeztetünk, óvunk, kioktatunk, leckéztetünk - éppen amelyiket kidobjuk kockán, épp amelyikről elhisszük, szükség van rá, épp amelyikről azt gondoljuk, segíthet. De én mindig félek, hogy mindez puszta illúzió és nem segíthetünk úgy igazán egymásnak, hiába vagyunk hárman, hiába együtt, valójában magunkra vagyunk utalva a saját útunkon, a saját harcainkban. Néha meg azt gondolom, ha ideiglenesen átvehetnénk egymás helyét, mindegyikünk jobban állna, minden fronton. Nekem szükségem lenne néha a te vérmérsékletedre, és azt hiszem, neked is az én nyugalmamra, Cissa naivitása pedig mindkettőnk álmait szebbé tehetné.
Majdnem hirtelen, gondolkodás nélkül válaszolok neked, aztán a hirtelen jött haragod megállásra és óvatosságra kényszerít azonnal. Még csak nem is igyekeztem vádaskodni, nem is mondtam ki hangosan a véleményemet (meglehet, nem is szükséges, kitalálod könnyűszerrel, ahol te támadni, én védekezni szoktam), te máris támadsz, a saját igazad érdekében, bár bizarr módon mintha egy kicsit még védekeznél is. Olyan vádak ellen, melyeket még esélyem sem volt megejteni, de talán egyébként sem tenném. Legalábbis addig biztosan nem, amíg nem tudom, mit és mennyire gondolsz komolyan, még úgy is, hogy sok jóra nem számíthatok a Halálfalók emlegetése óta.
- Az egész létezésünk valaminek a sírján áll, Bella. Minden jó valami rossznak a hátán és minden rossz, valami jónak a hátán jött a világba, és nem cserélhetsz le egy rendszert egy másik nélkül, de tökéletes világ nincs. Van viszont jobb és van rosszabb. Ha választhatok olyan világot, ahol a nagyobb jó és a szent vér tisztasága érdekében nem mészárolnak le senkit, nem lőnek agyon családokat pincékben, akkor azt fogom választani. Megvédeni valakinek az élethez és/vagy a varázslathoz való jogát nem pozitív diszkrimináció, hanem az abszolút minimum, ami bármilyen embernek kötelessége. Azt állítani, hogy bárki állhat efelett, elvakult és nagyképű. Nem tudok hinni olyasvalamiben, amiben még ennyi józanság sincs  - nem is tudom eldönteni, hogy akkor én most vitatkozok-e veled, vagy nem, kétségtelenül visszahúzódom önmagamba fújások, szarkazmus nélkül, nyugodtságot erőltetve magamra, mintha elhinném, ellened csak a higgadtság fegyver, mert ha harciasan felveszem a kesztyűket, amit dobsz, véget nem érő párharcba is kezdhetünk aztán.
- Mit fáj neked ez a sok vénember? Én nem érzem úgy, hogy bárki is maga mögé utasítana, ha nem számítjuk, hogy elkövettük a hibát és lánynak születtünk, a létezésünknek több az előnye, mint a hátránya. A történelem folyása csak azoknak fáj, akik annyira fontosak akarnak lenni, hogy részt vegyenek benne. Nem olyan rémisztő pedig észrevétlen kis embernek lenni, megélni a saját életedet, a saját boldogságodat... - nincs ebben semmi szentimentális, mert tudod, mi a legborzasztóbb igazság minden történelmi katasztrófa mögött? Hogy az átlagos emberek néha észre sem vettek belőle semmit, áldott tudatlanságban talán még azt sem látták, hogy életük valamitől, ami tőlük távol történik, megváltozhat, és ha meg is változott, nem olyan jelentősen, hogy az befolyással legyen rájuk. A tömegek észrevétlen tűnnek el a történelem bal farzsebében. Aki ennél több akar lenni, annak pedig magas árat kell fizetnie.
Neked ez megérné? Miért érzem azt, hogy a válaszod igen lenne?
- Tényleg? Tényleg nem érdekli őket a nemed? Ezért állunk egy temetőben, ahol senki nem vár rád? - félrehajtom a fejem, én mozdulatlanul figyeltem egész eddig, ahogy nyughatatlanul jársz fel és le, mint mindig, ösztönösen a z ellentétedet leképezve - És mégis milyen világ  lenne az, Bella? Ki akar akkor másokat félelemben tartani, az ő jegyét az égre küldeni, hogy mások hátán hatalomra másszom, ha nem ők és a Sötté Nagyúr? Mert ha abban kellene segítenem, hogy mások, akár világok gyilkosa légy, akkor szerintem te is tudod, hogy miben segítenék inkább - abban, hogy rájöjj, lehetsz több, de ehhez nem kell a sötétbe költöznöd, hogy nem csak vérrel és erőszakkal lehet forradalmat vívni, még akkor is, ha értem, miért ez tűnik a leggyorsabb és leghatékonyabb megoldásnak.

A magad szemszögéből igazad van és tehetséges vagy benne, mint a nap - elviselhetetlenül idegesít, hogy nem fogok átjutni a falaidon, azon nem lehet, üthetnélek, bánthatnálak, ott a tenger, itt az én hajóm. Hogyan adhatnék kölcsön a hangomból valaminek, amit nem is egészen értek, de annál jobban akarok?! Az érzelem nem érv, de a hiánya neked mégis az, feltartod, mint pajzsot ellenem.
- Én nem vagyok tisztességes lány. - azaz, az vagyok, csak nem egészen - meghívnak, ha nem is szívesen, asztalhoz is ülnek velem, csak a sót nem nyújtják már, de lám, téged nem tántorított soha mások szemében a véred, ami nem csak a tiéd. Talán azokban az unalmas látogatásokban érlelted ezt a kérlelhetetlenséget, mint a lángfojtó, ami gyertyák fölé hajol, és dolgát végezvén nyugodtan alszik.

- Az a világ, amire vágyakozol, nem létezik, nem létezhet! Ők nem olyanok, mint mi! Te talán nem hallottál a két világégésükről, a népirtásaikról?! Nem önthetsz össze kávét és teát, aztán ihatod meg anélkül, hogy ne adja vissza a gyomrod.. A drágalátos miniszterek még azt sem engedték, hogy ezeket a kölyköket elvegyük a családjaiktól, és varázslók között neveljük! - de igazán kit édekelnek a muglik fattyai, bármilyen kölykei bárkinek, ez a vita magas pódiummal megtámogatott termekbe való, és vészes hibát követek el a kiabálással - az meg nem rajtunk múlik, lesz-e foganatja. Zörren megint az avar, lekapom rólad a szemem, de bármi is kerülget, elmebaj vagy valaki, egyelőre nem mutatja magát. Csak fojtott hangon merem tovább szőni a mondandóm, végképp attól tartok, hogy nem vagyunk egyedül.
- Az volna, a minimum, de rég nem minimumról van szó.. mit tudsz te arról, hogy már a Gringottsnak is van mugliszületésűekre kvótája! A társaim felét csak azért vették fel, mert valaki olyan ellette őket, aki sosem fogott a kezébe még pálcát!- talán sürgetni akarnak? Bántja a fülüket Meda ágálása? Bajt hozok a fejére, ha itt maradunk? Ha most hallanák, akik felületesen ismerik, elhűlnének ennyi liberális védvonal láttán, de hát ott tanult tovább, ahol, nem kellene váratlanul érnie.
Bárhogy keresem, nem találom a csoszogás forrását, amely lassan, de biztosan erősödni kezd - ilyen feszülten ebbe nem bocsájtkozom, bárhogy tiltakozol, megragadlak, megpróbállak bevonszolni magammal a kriptába, amilyen gyorsan csak lehet.

- És te kisembernek születtél?! Azért élsz ezen a világon, hogy valakinek a kapcája légy, kisemberként tengődj, vemhes légy aztán portré egy üres folyosón!? Merlin kurva szerelmére, Andromeda, nem tudom, ki és mit mondott neked, de akkor sem volnál kisember, ha épp egy muglira támadna gusztusod! Te boldog volnál, ha a nagy eszed, szerető szíved mind menne a szemétdombra, elhasználva?! Te koldusként is dúskálnál az értelemben, dehogy vagy te kisember, és nem is leszel soha! - ha azt ígérted, segítesz, legalább átjutni az akadályon, hát hasznosíthatod magad: odabent innen is tapintható szurokfekete rémség vár csak minket, idekint meg az ördög tudja, de lehet éppen az is. Része lettél a történetnek, pedig lovagnak jöttél, hát most sírásó leszel, ha gyertyát is tartasz a mennyegzőn.


- Ne bomolj, itt nincs már semmi, amit meg lehetne ölni rajtunk kívül.. felástam már az összes kinti sírt, egyikben sincs egy falatnyi mozgó alkatrész sem. Ha vitatkoznál ezen is, bájitalt se főzz többet, ez sem rosszabb annál. - ott volt a keresett végig, ahová senki nem vágyik: a hevenyészett kripta belsejében, nyilván egykori krematóriumban. Ha van szaga a liberalizmusnak, hát az ilyen: rég halott dögök, elnyomva a korhadt fa és virágok által. Nincs több kezem, pedig jó volna, kétlem, hogy az elégnek bizonyul talán védekezni és talán kutatni. Szám is csak egy van, de az meg veled viaskodik tovább.
- Mi mást hallanál Voldemortról az ellenségeitől? Sosem kérte a köreitől, hogy gyilkoljanak és romboljanak! Ha igazságos vagyok, Dumbledore sem, megengedem. Minden szélsőség megszüli a maga ellentétét, Minchum is megfialt rendesen azzal, hogy egyre simogatta a mugliszületésűeket, folytatta, amit néhány elődje megkezdett.. Évszázadokig éltek velünk, tudták, hogy nincs más út, csak a beilleszkedés a sorba. És most? Most nem látod őket az elefántcsonttornyodból, mert te hercegnő vagy ott, ahová kérted magad, Black vagy, neked csak a szép és jó látszik, ott a tisztességesebb fajta telepszik meg. - nem gyulladnak a fáklyák, biztosan meg van ez is átkozva, mint az egész hely, talán nem is létezett előttem soha, és ha végre elvégeztem a feladatom, megszűnik. Csak ezért megérné megtenni, és végre valami, ami nem ütközik az elveidbe.
- Látni akarom őket, hogy megtudjam, kik ők, való-e, amit ígérnek? Nagy mágusok, és hosszú az árnyék, amit vetnek.. tudnom kell, mi lehetne belőlem, ha betekintést nyernék oda, ahol ez az ostoba liberalizmus nem okád mindent tele, nem válik hazugsággá - nem kétlem, hogy létezhet, amiben hiszel, de nem most, és nem nekünk. Ha segíteni jöttél, világíts! Minél hamarabb végzünk, annál jobb mindenkinek.

- Ebben talán igazad van, de miért, a te világod létezik? - hát nem érted? Ugyanannak az éremnek a két oldalán állunk. Ha az én igazam nem létezik, az semmissé teszi a tiédet, végletekhez húznánk, azzal a különbséggel, hogy én szentül hiszem, a nézeteim nem ártanak senkinek, míg a tieid világokat boríthatnak lángba, félelmet és rettegést szülhetnek ott, ahol akár béke is lehetne, problémákat kreálnak ott, ahol nem lenne szükség problémára és konfliktusra, ha az emberek ne azt szokták volna meg, hogy rendszerekben és dobozokban gondolkodnak.
Tudod, nem véletlenül szoktam többnyire hallgatni, ha ilyesmiről hallok, talán velem született ellenállással viseltetek minden dogmatikus, szabály-szerű tanítás ellen, valamiért én sosem tudtam kétségek nélkül elsajátítani semmit, és aki nem fogadja el az egyetlen választ, amit tálcán szolgálnak fel neki, az kénytelen száz másik válaszon átrágni magát, amíg talán lehet a végén egy saját, sok kis darabból összegyúrt véleménye. Odahaza nyilván senki nem lenne kíváncsi a véleményemre, anyánk a plafont nézné, és azt várná, hogy befejezzem, Cissa unalmában talán még ásítana is egyet, és apánk? Apánk meg sem próbálná. Messze nem te vagy a legrosszabb, akinek ilyeneket mondhatok, sőt, talán egyedül neked érdemes, mert legalább hallasz engem, még ha nem is értesz egyet, de vajon csak zsákutcába csaljuk egymást épp?
- Persze, hogy nem olyanok, mint mi…! De ki vagy te, vagy ki vagyok én, vagy ki a Sötét Nagyúr, hogy azt mondja, valami rossz, vagy rosszabb, vagy jobb? Ki szakít el gyerekeket az otthonukból és várja azt, hogy szeressék az új világot, amiben élnek? - hol van ebben az ember? - kérdezném, ha nem érezném méltatlannak magamhoz, magunkhoz, hogy ilyen szentimentális érvekkel jöjjek, de Bella, hát nem gondolhatod, hogy muszáj mindenkinek tovább nyújtózkodnia a takarójánál. Mikor lesz elég? Mikor lesz elég bármilyen emberi lénynek a hatalom, amivel bír? Ha soha, nekem mindegy, hogy valaki varázstalan, vagy varázsló, és a családja sem érdekel. A háború az háború, majdnem mindegy, kik vívják.
Követem a rólam elpattanó tekinteted, én most hallom először a csosszanáshoz, matatáshoz hasonlatos hangokat, eddig túlságosan is rád figyeltem, de most kezd azért utolérni a tény: ketten vagyunk egy kihalt temetőben, ahova te valamilyen céllal jöttél, és ha olyan céllal, amit most már haloványan ugyan, de sejteni vélek, akkor bárki lehet itt és bármi történhet - Ha ilyen nagy gond, ha egy varázsló szüleivel kell foglalkozni, hát akkor talán nem kellene senkinek foglalkoznia a mi nevünkkel sem… - nem mintha veled ellentétben én akár csak felemeltem volna a hangomat akár csak egyszer is, de most még halkabbra fogom, nem is igazán hévvel, csak elgondolkodva, félvállról felelek, míg tekintetem a sötétséget pásztázza sikertelenül, vakon, pálcával a kézben. De hát árnyékokra nem lehet jól célozni… ágálhatnék a rántásod ellen, de hát a halál akar egyedül idekinn maradni, meg egyébként is: utánad jöttem, akkor már veled maradok, jobb híján szedem utánad a lábamat, befele a kriptába, ahova szerintem egyikünk sem vágyik igazán.
- Ugyan már…! Azok leszünk, amik lenni akarunk, amik lehetünk, ha jól használjuk ki a lehetőségeinket, de persze, akkor most vitatkozzunk a világ igazságtalanságáról is, hogy nem egyforma lehetőségekkel születünk, és van akit szeretnek odahaza, van, akit meg nem, talán arra szeretnéd alapozni ezt a felemelő új társadalmat, hány perc alatt vették fel nekünk az elgurult cumisüveget, vagy felvették egyáltalán…? - különben is, akkor most nem kellene eldöntenünk, hogy ha nekem az értelmem számít, másnak miért a származása? Ugye nem tanultad azt apánktól te sem, hogy a kettő minden esetben összefügg? - Gondolhatod, hogy nem itt és most - mondom aztán szemernyi nehezteléssel, a fogam között szűrve, de hát egyikünk sem hiheti el igazán, hogy ezek a bizonyos háborúk áldozatok nélkül mennek végbe, és úgy tűnik, nem értenénk egyet abban, ez megfizethető ár-e, vagy sem.
Fényt bűvölök a pálcám hegyére, nem hogy undok, de gonosz hideget árasztanak itt a falak, és odakinn még mindig jobb volt, a szabad ég alatt több felé lehet futni, mint ebben a kriptában, ahol nem ismerjük a járást, és be kell vallanom, máris nem olyan égető a morális diskurzusunk, mint az, miért ilyen sűrű itt a sötét, és a csak felszínes csend, aminek a mélyén mintha mégis úgy éreznéd, van valami - Nincs is semmi gond a kíváncsisággal, de nekem ez többnek hangzik és tűnik, mint egyszerű tájékozódás - szúrom feléd, most már ideges az én tipródásom is, magasba emelt pálcával nézek körbe, de a végén mégis csak neked kell megmondanod, pontosan miért vagyunk itt és neked mivel kell végezned, mert én így egyelőre veled együtt, vagy még jobban a sötétben tapogatózok, pedig elég szívesen mennék innen. Vitatkozni otthon is tudunk - Visszatérve a kályhához… miért is vagy itt?

Ennyire nem lehetsz gyerek - ez lehetne az arcom témája, ha nem a félelemmel vegyes szabadulás ülne rajta, és tartja bennem a lelket, hogy bár úgy beszélsz, mintha Dumbledore talárján ülve töltötted volna az utóbbi éveket, ez csak politika, és magad mondtad, te egy csendes, unalmas családi életre vágysz, nem fenyeget bennünket a veszély, hogy holnap transzparenst ragadsz és tüntetni kezdesz az igazságtalanság ellen.
Hogy nagyobbat merítettem annál, amit bírok, egyértelmű, de kétlem, hogy te nem szeretsz élni, és nem szereted, hogy most emlékezned kell erre.
- Ugyan, Meda, nem hiheted, hogy szeretniük is kell, vagy szeretni tudják úgy, hogy állandóan korlátozzák őket a jogszabályok, de ajnározzák a Dumbóhoz hasonló alakok. Hogy lehetne valaki egyenlő, ha állandó hátrányát csak szavakkal és liberálfasizmussal pótolják? Ha epdig nem lettek volna mágusok, akik változtattak igényeik szerint, hát még mindig a talárunkba szarnánk. - egyszer megtéptük egymást egy évfolyamtársammal, mikor egyikünknek sem maradt több érve, és nem ismerhettem be, hogy milyen sokáig hiányzott az angolvécé a társadalmunkból.. nem állítom, hogy utólag, mikor senki se látta, nem kértem elnézést, de az már a Gyengélkedőn és két rivalló után történt, amelyben anyám egyik ellentmondásból a másikba esett, mert hát az ugye szép cselekedet, hogy egy sárvérűt ütöttem, de azért mégis, nő létemre, na de Bella.

- Pedig igencsak lehetne seperni sok ház előtt.. a miénk előtt főképp, igen, de hidd el, olyan dolgokat hallottam, hogy azokat te sem bírnád ilyen szelíden. Ránk is fér az emlékeztető, nem azért vagyunk különbbek, mert apánk, anyánk tett valamit - az meg különben is rossz vicc, amit a mieink - hanem mert van egy örökségünk, ami tartja ezt a világot. Azaz, tartaná.. és tessék. Tartja?! A kurva élet legfeljebb. - nem akarom közölni veled a sejtésem a csoszogás eredetéről, mert akkor rögtön vége volna itt mindenféle nyugalomnak meg koncentrálásnak, inferust én se láttam, csak könyvben, és kétlem, hogy vágyunk erre. De vajon volna olyan pofátlan, hogy ezzel siettet? Persze, hogy lenne. Átkozott férfiak, vinné az összeset talicskán az ördög..
- Még hogy azok leszünk, amik akarunk.. és te ez akarsz lenni? Pulyákat nevelni valami here mellett? Mondhatsz nekem szépeket, Meda, de nincs olyan Merlin, hogy te vágyj reformokra! A társadalmon azok változtatnak, akik akarnak és tudnak!- anyáink füle ketté állna, ha hallanák most idősebb húgomat nézeteiről, egyikük se hinné, igazat szól, pont Andromeda, aki mindent mindig elviselt és rossz szava sem volt hozzá.. És akinek elveit értem, jobban, mint azt, miért vagyunk itt, de sorsától és választott jövőjétől rettegek eléggé, hogy ne osztozzam vele rajta.
Előbb leszek halott, mint engedelmes, ezért vagy itt most is. Szereted ijesztgetni magad mások pusztulásával, mintha regényt olvasnál, és most letenni sem lehet.

- Ezek nem Dumbledore és barátai, a mások szeme elől eltakart tudást nem osztogatják tea mellé.. de kezdenek erősen túlteljesíteni. Mintha Crouch kutyája lennék, ezt nem nehéz kideríteni ilyen hülye akadálypályák nélkül sem. - felemelem a pálcám, de elég erős a fényed, jól látni az oltáron fekvő zsákot, körvonalait, amelyek tartozhatnak éppen egy holttesthez is a szag alapján. Ha ezek azért rendeltek ide, hogy sírt raboljak, kiiratkoznak a táncrendből azelőtt, hogy a kezemhez jutnának..
- Meg kellett találnom valamit. Az átkokat és csapdákat már lebontottam, nagyszerű, biztosan kapok rá K-t, de az az átkozott.. - mindenhez szívesebben nyúlnék, mint a döghöz, de ott lesz, biztosan ott lesz, annak a kurafinak a kurva önérzete nem bírhatta ki, hogy ne ilyen módon jelezze a humorérzékét és szándékait. Mit szólna ugyan a Nagyúr, ha a keresett tárgy mellett a hulla gerincét is elküldeném?! Talán hiányt szenved ebből is.
- Tartsd azt a pálcát kicsit.. - felvágom a magaméval, és csak minden erőfeszítéssel bírom ki, hogy ne kezdjek öklendezni. Kellett ez nekem... ? Savanyúnak az arcodba bámulok, nincs több érvem, csak a szükség van hátra, ha távozni akarunk innen. Fertőtlenítő híján puszta kézzel kell a zsigerek, rothadó egyebek közé nyúlnom, de nem kell sokat simogatni, randevúra várni, beleakadok hamarosan az alig gyűszűnyi szelencébe. Annyira elegem van, mintha anyánkkal töltöttük volna a napot, és ő ismét kiselőadást adott volna róla, mi kivetnivaló van rajtunk.
- ...tudod, mit gondolok most?! Hogy nincs igazság ezen a világon, és hogy nem létezik olyan férfi, akiben nem csalódtam.. Végeztem!
Végszóra nyekken az ajtó, fülsértő panasszal, és felbukkan a holttest kollégája - nem először látok hasonlót, de ilyet egyikünknek sem kellene. A sírokban gyakran fekszenek számolatlanul, de üresen ásító szemgödrében egyikben sem pislog értelem, és egyik sem fut felénk ilyen fürgén.. És itt állok leforrázva, nyakig nedvesen egy másiktól, oldalamon a nyilván vétlen és rettegő húgom.

Bizonyos illékony pillanatokban már majdnem úgy tűnik, hogy mi ketten voltaképpen ugyanazt akarjuk, csak nagyon máshonnan közelítünk. Aztán valahol mégis csak elcsúsznak egymáson az elképzeléseink, mégsem tudom eldönteni, hogy akkor te most ellentmondasz-e nekem egyáltalán vagy tényleg ugyanazt mondod-e, mint én. Csak rád kapom a tekintetem, rosszallóan ráncolom a homlokom, mintha szavak nélkül akarnám megkapni a választ a kimondatlan kérdésre, de aztán emlékeztet a csontjaimba mászó hideg és undor, hogy ennél voltaképpen csináltál nekünk sokkal nagyobb problémát is.
- De Merlinre, miért visszafele akarsz sepregetni? Hiszen most ismerted be, semmire sem jó ez az egész, ez a fene nagy örökség, a büszkeség, még mindig csak arra használjuk, hogy jobbnak kiáltsuk ki magunkat, de nem jelent semmit, az égvilágon semmit, akkor minek állítsunk vissza valamit, ami haszontalan, miért akarsz visszafele menni? Azt hiszed, nem erről szól? Ha szigorúbban és komolyabban vesszük magunk, majd máshova lyukadunk ki? Nem hihetsz ebben, ennél sokkal több eszed van, Bella - nem azt mondom, hogy kezdesz felbosszantani, nem miattad leszek ideges és hadarós, a helyzet nyugtalanít - amit mezeien kifejezhetnék azzal is, hogy félek, de egy utolsó idegszálon még épp csüngök, fél kézzel, pálcás kézzel, rohadjon le az a kéz itt helyben, ha sírva fakadok, vagy nem teszek meg mindent, hogy egy darabban hazajussunk.
- Mikor mondtam én neked olyat, hogy erre vágynék? - dobom vissza a kérdést, ideges, remegős nevetéssel a hangomban, csak mert nem tiltakozok olyan hangosan, mint te, még nem jelenti azt, hogy ne adnám ki az útját az első alkalmatlan jelöltnek, akit a szüleink a nyakamba akarnának varrni. Nem mintha zavarna a család gondolata, azt hiszem, igen, szeretnék családot, egyszer, de úgy, ahogy nekem tetszik, nem úgy, ahogyan elvárják, és attól még nem tartanak majd minket többre a szüleink, ha ezer sírt ásunk fel ebben az átkozott temetőben, vagy ezer kriptát fosztunk ki.
Megosztanám veled ebbéli gondolataimat, de ahogy odavilágítok neked a zsákra, és egyre intenzívebb a félreérthetetlen szag, kénytelen vagyok tenyérrel befogni az orromat, számat, de már túl késő, már megéreztem, most már akkor sem tudnám nem érezni, ha kimennénk innen azonnal, de nem ez a terv. Épp csak megrázom a fejem a tenyerem alatt, tekintettel könyörgök neked, hogy nem hogy ne nyúlj hozzá, ki ne nyisd, minden szerelmére, ami esetleg még lehet szent, de jobban tudom annál, semhogy igazán el akarjalak tántorítani a célegyenesben. Jobb híján csak a pálcás kezemet nyújtom ki a csomag felé a kedvedért, de nem bírom tovább, csak azért nem köszön vissza a vacsorám a félelemtől már eleve felkavarodott gyomromból, mert nem nézek oda, mit csinálsz, hanem inkább a könyék hajlatomba rejtem az arcom, próbálom belélegezni a saját kabátom öblítő illatát, megérezni rajta a véletlenül odakeveredett halovány parfüm-foltokat, de a szolid illatnak esélye sincs elnyomni, hogy valami nem csak halott, de rothadt is van velünk idebenn. Még a szemembe is könnyeket csal a szag, hiába, minket nem úgy neveltek, hogy ilyesmihez hozzászokjunk, magától értetődően elhinné nekem bárki, ha azt mondanám, soha ilyen gusztustalan dolgot nem éreztem, és azt hiszem, még félni sem volt okom ennyire, ez az érzés azonban furcsa, testetlen, mintha tőlem idegen lenne, nehezen ismerem fel és érzem át igazán.
- És ezektől várod a megváltást? - fuldoklom a saját karomba, nem, ne haragudj, feléd sem tudok nézni, odahaza nagyon szívesen segítek megszabadulni mindettől, elégetjük a ruhádat, belökünk egy illatos fürdőbe, már szívesen fel is vázolnám, mit kellene szerintem következőnek tennünk, aztán társaságot kapunk.
A bedőlő ajtóra nyilván muszáj előbújnom saját magamtól, azzal a lendülettel együtt lassított felvételként, ösztönösen kezdek araszolni hátrafele, és nem állítom, hogy nem csak cincogásra telik, amikor felteszem a most már tényleg életbevágó kérdést - Lehet innen hoppanálni, próbáltad már...? Ha nem, akkor futunk.

Ha létezik a muglik istene, hát erősen ellenszenvezhet most velem és Andromedával is - és talán még megszolgáltam a helyzetem, de vajon tényleg érdemes ütni azt, aki kérte azt magára? És akkor engem érdemes ütni? Csak mert a legközelebb állók tették leginkább, ezt az egyet kivéve persze - ütöttek mindkettőnket, láthatóan tehát ugyanoda vezet a csend és a kiabálás is. Csak azért jut eszembe, mert nem realizálom egészen a veszélyt, kell még idő erre, nem mindennap látok inferust, és mindegy, mit hiszek a bátorságomról. Csak azért jut eszembe, mert senki sem ment meg bennünket, ahogy nem tette eddig sem, és ha szántam a húgom, mert szelíden várta azt, ha jő az éj, szánhatnám magamat, mert azt hittem, igazat mond az, aki szembemegy a kánonnal.
- Nem mondtad, de tudom. Ismerlek téged, és nem különbözöl tőlem annyira, mint jó volna. - intek inkább megszokottan, mint indulattal, te rám ütsz, nem Cissára, hol járna Cissa, ahol kényelmetlen neki, hol tenne egy fűszálat is keresztbe, ahol nem terem neki érdem belőle? Talán lesz egyszer valaki, akinek előbb a színünk tűnik a tekintetébe, nem a fonák, mert én kívánhatom, hogy légy dühös, te kívánhatod, hogy én ne legyek az, de azért látod, itt vagy velem. Testvérek vagyunk, és mindig leszünk is, ha a tükörben nem csak azt kapjuk majd, ami tetszik, nincs ott két arc, csak egy közös.
Zsebrevágom a kiásott szelencét - NEM akarok arra gondolni, milyen nyomot fog ez hagyni az anyagon - és megengedem magamnak, hogy végre elöntsön a rettegés, mert ha az arc ugyanaz is, abból megőrzni csak téged érdemes, csak te lehetsz közöttünk boldog!

- Nem lehet, csak a kandallón.. - tanácstalan vagyok és egyszerre rettegek, dühöngök - nincs idő remek tervekre és manőverekre, ezt nem rejtvény a sírboltban, amin átjutok, és ha tüzet gyújtok, mi nem kap vajon lángra egy ilyen száraz testben? Értelme ennek is van valami, ha elvétem és ránk veti magát, felégeti azt is, amihez hozzáér.. Nem akarja túlélni, és már a második padsornál jár. Türelmetlen, hisztérikusan felszisszenek, és végül minden tanulmányok, gyakorlatok és büszkeségek ellenére igazat kell adnom ismét neked: futni fogunk, mint a gyerekek, el a mumus elől.
- Fuss, Meda!- beérlek a hátrálással, ha elérem, erőszakkal megkapom a karod, és teljes erőből, durván taszítalak előre, oldalra, el az útból, ösztönösen el magamtól, és nekifutok az oltárnak, a dögnek, puhán löttyen a tenyerem alatt, mint az érett gyümölcs, és ügyetlenül kinyúlok a pálcás kezemmel, lövöm az első átkot, ami csak eszembe jut: azt, amely parázsló kötéllel rántja a célpontot a mágus felé. Megcsúsznak az ujjaim az iszamós belekben, talán volt húsban, amely már cseppfolyós, pasztás, cuppan szinte jólesően, és mint egy zsák krumpli, akkorát esem a lendülettől pofára, a padlóra, amekkora vagyok.


- A kurva él.. - ennyit tesz a gyakorlat, ennyit az iskolai tapasztalat és az átoktörő ébersége: de ha te kijutsz, megérte a hülyeségem. Tapogatózom az ütéstől ügyetlenül a pálcám után, de te már előnyhöz juthattál, már itt van ez az istencsapása kettőnk között, és ha hirtelen hősködni támad kedved - amit nem kétlek, hiszen most jöttem rá éppen, ki vagy te, és hogy nem hagyhatlak el, bárhogy akartalak! - azt még mindig úgy teheted, hogy az ajtó mögötted, nyílik kijárat előtted, ha nincs többet mit tenni..
Az inferus megzavarodván most, levegőhöz jutva a rángatás és meglepetés után, hozzám közelít. Csodálatos, szinte királyi. Ha kijutok innen, lenyomom a kis szelencét Voldemort torkán.

Nem kell kétszer mondanod, de komolyan - hát még akkor is futnék, ha nem is igazán akarnék, és valami ilyesmiről van szó. Nem nagyon van időm, lehetőségem gondolkodni, tulajdonképpen én most még csak nem is én vagyok, vagy legalábbis, nem érzem magam önmagamnak. Csak ösztön vagyok, élni akarás, egy egyszerű állat, amelyik magától értetődően menekül, ha veszélyben van, és van lehetősége menekülni, hogy ne kelljen reménytelen harcot vívnia.
A kellő lendületet mégis te adod meg, ahogy megragadod a karomat és egyértelműen abba az irányba löksz, amerre mennem kell. Megbotlok ugyan, de a fal megtámogat, mivel a dög befele jön, kifele éppenséggel lehet menni, a baj csak az, hogy nem értem, miért nem jössz utánam...? Ha szedjük a lábunkat bármikor gyorsabbak vagyunk bármilyen halottnál, hát legyen a családunk akármilyen, igyekeztek akármennyire korán elrontani minket a nevelésükkel, azért nyaranta mi szaladtunk erdőn, mezőn át, tengerparton és macskaköves utcákon, még ha hamar le is szúrtak, hogy nem illik, hát folytattuk, amikor nem látták, és egyikünk sem sérült, vagy beteg, ha úgy futunk, ahogy kell, vagyis úgy, hogy az életünk múlik rajta, előbb visszajutunk a kandallóhoz, semhogy ez a dög kijusson a kriptából. Áldom az eszemet, hogy elhoztam magammal egy zsákocska Hopp-port, mintha tudtam volna eleve, hogy vissza is csak úgy juthatunk, ahogy ide jutottunk, hiába kívánom most nagyon, hogy egy pördüléssel kámforrá lehessünk.
Már rég megkerülöm az inferust, mire igazán felfogom a bajt: nem hallom a sajátomba keveredni a te lépteid visszhangzó kopogását. Egy porcikám sem akar visszafordulni, elhiheted, de azt sem gondolhatod, hogy történhet bármi, ami miatt hátrahagynálak. A lehető legrosszabb látvány fogad, ahogy reszketve visszafordulok, te a földön, a dög feléd tartva, magától értetődően hátrálok ugyan az ajtó felé, de tudom, hogy nem mehetek majd ki. Nyilván ugyanarra gondolok, mint te - egy rossz következményű tűzcsóva, és téged, vagy talán mindkettőnket tűzbörtönbe zárlak, vagy ránk omlik ez az egész istenverte kripta, de perpillanat a dolog nem néz ki sokkal jobban.
- Bella, gyere már! - kiáltok neked oda azonnal, persze nem hiszem igazán, hogy a sürgetés segít, hát csak nem akarod ott fekve megvárni, amíg ez a dög szétcincál, engem viszont kellőképp pánikba ejt a gondolat. Kellőképp pánikba, hogy futni akarjak, de mégse tegyem, ezer forgatókönyv is lepereg előttem, ám egyik sem tűzbiztos, de azt tudom, hogy idő, csak idő kell nekünk. Neked ahhoz, hogy felállj, és utánam gyere, nekem ahhoz, hogy esetleg addig is megállítsam a feléd tartó inferust. Ennek érdekében válogatott átkokkal kezdem sorozni a hátát, biztos távolból, mégis reménytelenül, mert ha nem tudom annyira felbosszantani, hogy ne veled foglalkozzon, hát mégis mire jó ez az egész? Pedig ha csak kicsit közelebb lennék, ha közelebb lennénk az ajtóhoz mindketten, felégethetnénk nyugodt szívvel az egész helyet, inferussal, mindennel egyetemben.
Csak gyere már.
Nem tudom, csak képzelem-e, hogy a sokadik Bombarda már lassítja a dögöt, mintha behorpadna végre tőle egy kicsit a bal válla, mintha kicsit megremegne, mintha kicsit felém fordulna, én meg csak állok ott, alig két méterre az ajtótól, valahogy állok még a remegő lábaimon, de nem tudom, hogy lesz lélekjelenlétem kivárni a megfelelő pillanatot arra, hogy esetleg végre tűzzel támadhassuk azt, amit kell.

Elképesztően elcsaptam az államat - és kurvára fáj, erre nincs szalonképes kifejezés! - telement a szám a hajammal és porral, remélem, semmi egyébbel, mert hányni biztosan nem jut majd idő. Nem teljesen értem, ha mondasz valamit, még mindig tíz körömmel kaparom a szőnyeg maradványait a pálcám után, a közeledő, csosszanó lépések között remélem, semmi nem lép rá, mert kétlem, hogy a két kezemmel bármit elérhetnék még.
- JÓ, MINDJÁRT MEGYEK. - legalább arra nem kell ügyelnem, hogy ne keltsek zajt, ezt a remek tanácsot lereagálhatom a kétségbeesett, rekedt hangomon. Miért nem találom meg végre a rózsafát?! Mégis milyen távolra tud gurulni egy pálca ennyi padsor között!?
Hallom, aztán lassan látni is kezdem az átkaidat - bármit is művelsz, lassítani látszik a testet, ha egyelőre feléd nem is fordul, mintha olyan emléket figyelnénk, amit megkapott az idő, záp és ettől zavaros.. teszek még egy ügyetlen kísérletet, de csak valami száraz gallyat érintek, némán káromkodom, pedig tudnék hangosan is.

- Menj már, Andromeda! - szólok rád teljesen feleslegesen, csak azért, hogy valami hasznosat is tegyek, mert felismerem, hogy itt aztán ítéletnapig keresgélhetem a pálcámat, időből, na abból nem vagyunk éppen elresztve. Megpróbálok feltérdelni, de akadály a talárom, a szoknyám, és a sajgó állkapcsom, köpnöm is kell egyet, vérrel és nyállal teli kis szitok a színesincs szőnyegen: szédülök, elharaptam a nyelvem, és bizony, a kurva életbe, megragadom azt a gallyat, és annál fogva előrébb húzom magam, el a dög útjából.
- Hívd a pálcámat!- és ezúttal nem várok további cselekedetekre, tartja a mondás, ha Mohamed nem megy a hegyhez.. és ahány végtagom van, szédülés és öklendezés közben azzal mind megindulok kapirgálva előre, inkább hason, fel-felemelkedve a padlóról, mint négykézláb, de majd hamarosan nem forog úgy a helyiség, és akkor nem fogom vissza magam.


- Segíts! - biztos vagyok benne, hogy még életemben soha nem mondtam ki ezt a szót előtted, sűrűn mások előtt sem, és szent esküvel fogadtam, hogy nem szorulok senkire és semmire, az ördög visz előbb, mint ez megtörténjen, de nem tudok ennyi leplek és sajgás közben egyedül legalább félig térdre vergődni, és minél hamarabb kijutunk, annál hamarabb éghet az egész temető, felőlem az egész megye, benne Voldemort nagyúr csodálatos tervével, meg az enyémmel kiváltképp. Megtámaszkodom az egyik faragott padsor szélében, és megpróbálom feltolni magam, de nélküled nem fog menni..
Nem tudom, ez melyikünknek okoz nagyobb meglepetést: de talán mégis az inferusnak, mert ugyan mi nem láttunk még inferust, de laposkúszó boszorkányt ő sem minden nap. És ha az eszed a helyén van, az utolsó, amit fog, egy tűzcsóva lesz.

- Nélküled nem megyek! - idegesítően vékonynak és magasnak hallom a hangomat még én is, kívülről biztosan még rosszabb, de azt hiszem, hát ha valami indokolt jelen helyzetben, az az, hogy ne legyek, ne legyünk a helyzet magaslatán. Tudom, hogy butaság, és hidd el, nem indokolatlanul hősködni akarok, de hát hogy mehetnék el nélküled? Fizikai képtelenségnek érzem. Lehet, hogy meg tudnál szökni ebből a kutyaszorítóból a segítségem nélkül, nem akarom lekicsinyelni bármilyen érdemedet, de ott van az a picike, ám annál kegyetlenebb kétely - mi van, ha bajod esik, és én segíthettem volna?
Nem értékelem fel a szerepemet, tudom, hogy nem miattam vagyunk itt, szóval szigorúan nézve nem miattam esne bajod, és azt sem gondolom, milyen jó, hogy utánad jöttem, mert ki tudja, ha nem jövök, akkor is ez és így történik-e. De most már itt vagyok, szóval nem tehetek úgy, mintha nem lennék, és tudom, érted igazából, miért nem moccanok nélküled semerre. Fordított esetben én is el akarnálak innen küldeni, csak hogy tudjam, biztonságban vagy, de nyakamat rá, hogy te sem mennél. Biztosan nem hagynál magamra, szóval egy pillanatig sem fordul meg a fejemben, hogy fussak a saját életemért.
Nem ezért vagyunk testvérek.
De hamar ér sajnos a felismerés, hogy rosszul mértem fel a helyzetet, nem csak megbotlottál és felbuktál a szőnyegben, mert nem pattansz fel olyan könnyedén és fürgén, mint ahogy én azt naivan elképzeltem, sőt, egy ideig majdnem teljesen letaglóz a félelem, hogy nem nagyon látlak mozogni, de aztán szerencsére beszélni hallak, úgyhogy Invitóval máris magamhoz hívom a pálcád, ami szerencsére jön is - Megvan! - jelentem nem különösebb lelkesedéssel, mert őszintén, ha választani kellene, hogy veled, vagy a pálcáddal távozok innen, hát teszek én a pálcádra, majd veszünk másikat, már ne is haragudj, és ettől még nem látlak futva közeledni, én meg közben még az átkokkal is felhagytam, szóval a helyzet nem hogy nem jobb, mintha rosszabb lenne, mert te védtelen vagy.
Annyi kedvem van közelebb merészkedni _ahhoz_, hogy semennyi, de mivel ezen a világon tényleg nem opció, hogy itt hagyjalak, hát mégis kénytelen vagyok a padsorok között előre törni, ismét megsorozva pár átokkal a támadónkat a fejed felett, még akkor is, ha nem jó semmire, mert legalább az illúzióra szükségem van, hogy képes vagyok távol tartani tőled, meg aztán tőlünk. Amint elérlek, hajolok is le hozzád, a karjaid alá nyúlva próbállak talpra húzni, ami egyszerűbb lenne, ha nem lennénk mindketten nagyjából egyforma magasak és könnyűek, szóval muszáj lesz nagyon akarnod - Kapaszkodj a vállamba, gyerünk, Bella, menni fog - még azon sem tudok igazán fennakadni, hogy kérted a segítségemet, talán szerencséd lesz, és később sem fog eszembe jutni csodálkozni. Ha kéred, a kezedbe nyomom a pálcádat, de amint lehet, farolnunk kell visszafele, mert attól, hogy mi itt szerencsétlenkedünk, az inferus nem kimondottan várja meg udvariasan, ahogy összeszedjük magunkat, és amikor túlságosan közelről csap meg az a jellegzetes, gyomorforgató hullaszag, hogy majdnem öklendeznem kell, már nagyon muszájnak érzem, hogy magammal rántsalak, akár a talpadon vagy, akár húzlak.
- Bella, muszáj összeszedned magad, mert futnunk kell - nincs időm határozottan rád nézni, alig lihegem a szavakat, és remélem, tudod, mi fog jönni, mert a helyzet az, hogy nem igazán van más választásunk, szóval bárcsak létezne valami testvéri telepátia, ami vészhelyzetek esetén aktiválódik. Azért még küzdök egy kicsit, húzlak magammal a padsorok mentén, de már látom, hogy támadás nélkül utol fog érni minket, úgyhogy megpróbállak a hátam mögé tolni, mielőtt a pálcámat az inferusnak szegezném, és kimondanám - meglehet mindhármunk - az ítéletét, és tűzbombát bűvölnék az élőhalott arcába.
A dolog persze pont olyan hatást ér el, amilyet elképzeltünk, az inferus lángra kap, de máris a padba kapaszkodik, ami mellett épp elhalad, a száraz fa pedig nem igazán kéreti magát, hogy meg akar-e égni. Mivel a dög pedig még mindig jön utánunk, igazán nem akarok semmit a véletlenre bízni, és újra támadok, most már hátrálva, remélem, veled együtt, pillanatokon belül borul narancsos villózásba az inferus és az inferus környéke is, és ez már megfelelő időnek érződik arra, hogy hátraarcot vágjak, kézen fogjalak, és ha kell, botladozva, négykézláb, vagy ahogy sikerül, de igyekezzünk kifele a kriptából és lehetőleg ne lassítsunk le odakinn se, csak amikor már kellően messze járunk és közeledünk a kandallóhoz. De előtte még azon aggódom, hogy mondjuk ne szakadjon ránk a plafon, vagy az inferus ne térjen magához annyira, hogy utunkba hajít egy lángoló padot, vagy önmagát...

Nem tudom, mi fáj jobban, az állam, a büszkeségem, vagy a tudat, hogy beszélni fogunk ezekről, sőt, arról, hogy bolond órámban hogy akartalak megmenteni, aztán mégis engem kellett. Te vagy az egyetlen, akitől ez, ha sajog is, elmúlik majd, túl csendes vagy ahhoz, hogy ünnepet ülj akármilyen győzelmed felett. Anyánk ronda könnyeket ejtene, ha tudná, még azt sem élvezed, ha igazad van, hát mire nevelt apánk ellenében.
- Hagyd a vezényszavakat, tudom! - kedvem volna letépni egyenként a talár darabjait, de minél kevesebb marad itt belőlünk nyomként, annál jobb. Megragadom a vállad, és nagyon nehezen, de megpróbálom felhúzni magam, még ha kockáztatjuk is, hogy tehetetlen leszel még a szemből érkező támadással szemben is, két kezed van neked is, meg olyan vasból gyúrt alakod, hogy aztán bármi szél elfúj, még az enyém is. Hiába kínálsz a pálcámmal, biztosan nem tudnék egyenesen célozni, és nincs idő még egyszer körbekergetni a sötétségben.
A karod fedő anyagon megcsúsznak az ujjaim, úgyhogy a szoknyámba törlöm előbb egyiket, aztán másikat, és sikoltani sem jut időm, mikor mégis meggyújtod az inferust, arccal az ajtónak fordulok, és botladozva, de becsatlakozom a vonszolásba.

- Használd a port! Idő kell neki! - ha annyi nem is, amíg megütköznénk ezzel, te is tudod, előbb tűz, aztán por, és csak ezután hopp, szinte nevethetnékem van a szédüléstől, mikor kimarom a kezedből a pálcámat, és ahogy a levegőre érünk, taroló átkot küldök, reményeim szerint a homlokzat közepére, de mit bánom én, mit talál el, úgyis jó.
Ilyen könnyen biztosan nem húzhatjuk ki magunkat a szorítóból, de a fülsértő robaj után egyelőre nem látok sehol égő holttestet, lihegek csak, és cseppet sem illendően letörlöm a lüktető homlokom a könyökhajlatommal. Képzelem, milyen szagunk lehet.
- Ott bent.. csak úgy lehet jönni-menni, ahogy láttad.- az egyik sírra támaszkodom, és a pálcás kezemmel intek egyet a környezettől elütő, biztosan direkt emelt viskóra, csakhogy ez a viskó friss famunka illatát árasztotta, ami ebben a bűzben úgy hatott, mint a mennyei manna. A hátunk mögött zörgés, kapaszkodás és sercegés kezdődött, jó lesz, ha minél hamarabb kereket oldunk, kinyitom előtted az ajtót, és bezárom magunk mögött, amíg életet lehelsz a kandallóba.

A szalonba csak nem követ - csak ezért merek lerogyni anyánk féltve őrzött karosszékébe, mit érdekel engem most, mivel és hogyan kenem össze, teszem tönkre, még nem tértem egészen magamhoz, bámulok rád a kellemes félhomályban, és még sosem örültem így annak a ronda kárpitnak. Ezt is felírhatod a kéménybe, de előbb nyilván újra felfedezed egyetlen közös tulajdonságod a Blackekkel, és helytelenítesz. Tessék, szabad préda vagyok, csak egy pohár vizet kérek, fiatal még az éjszaka.
- ...el kell égetnünk a ruháinkat. Nem bánom, a lepedőt is. Az sokkal hihetőbb, mint ami történt.
Tapogatom az államat, ajkaimat, fájdalmasan felel minden, és ügyetlenül felkelek ültő helyemből: zsibbadt vagyok, törődött, elnyűtt, te biztosan tettrekész az iméntiek után, jobb lesz ezt lelepleződés nélkül megvitatni.

Talán még sosem örültem így az otthon melegének. Nem mintha instant taszítana, mint legfrissebben elvesztett kuzinunkat, de néha különösebb örömöt sem lelek benne, most azonban sehol máshol nem lennék szívesebben, és semmi mástól nem tudnék úgy megkönnyebbülni, mint az ismerős illatoktól, a csukott szemmel is ismert bútorok tompa körvonalaitól, a puszta ténytől, hogy olyan emberek vagyunk, akik tudnak hova menekülni baj esetén.
Te a karosszékbe dőlsz, én meg jobb híján mellé. Épp csak arra telik, hogy ne ájuljak el, mert hát nyilván, ki ájuldozna hármunk közül, ha nem én. Te biztosan nem, Cissyre meg rá van írva, hogy ha kell, hát parancsszóra elájul neked bármikor, ha úgy tetszik, de én most igazán, sallangmentesen és mindenféle női számítás nélkül úgy érzem, hogy el tudnék ájulni. De még annyi erőm marad, hogy tenyérrel támaszkodjak meg a fotel karfáján, úgy engedjem le magam a térdeimre, aztán a fenekemet a földre, és egy percre el is bújok abban a karfában egészen, görcsösen kapaszkodok, és kapkodva veszem a levegőt.
Az adrenalin a hazug szeretők gyorsaságával elmenekül tőlem, én meg egyszerre, már az otthon biztonságában, de mégis csak átérzem a rettegést, amit a kandalló túloldalán megéltünk, és minden ízemben reszketek, mielőtt annyira össze tudnám szedni magam, hogy felnézzek rád. Még rosszul is érzem magam, hogy nem előbb, első dolgomnak annak kellett volna lennie, hogy fényt gyújtok és megnézlek magamnak, egyben vagy-e, megvan-e mindened, nem kell-e innen rögvest a Mungóba tovább mennünk, úgyhogy ingatag lábakon állva én is felállok, amikor te, és oda is lépek eléd, mindkét karodat finoman megragadva.
- Mit érdekel engem a lepedő, te jól vagy? - kérdezem, mielőtt magával ragadna minket valami gyakorlatias rutin, pedig amúgy igazad van, mielőbb rendbe kéne hoznunk magunkat, még az éj leple alatt, csendben és észrevétlenül, hogy aztán senki ne kérdezzen tőlünk semmit, de az igazság az, hogy képtelen vagyok igazán bármi másra is koncentrálni, azt kell tudnom, hogy rendben vagy-e. Minden más várhat, minden más ráér, még az is, hogy bizonyára beszélnünk kell arról, ami történt, de ha őszinte vagyok, most nincs túl sok kedvem hozzá.
Ha attól tartanál, jövök mindjárt a szidalmakkal, számonkéréssel, a "mit képzeltél??"-lel, a "bajod eshetett volná"-val, meg a többivel, hát ne aggódj, egyelőre arra sincs kapacitásom, és nem biztos az sem, hogy később lesz, mert lehet, hogy inkább szeretném mielőbb elfelejteni ezt az egész lidércnyomást. Úgyhogy csak alaposan megnézlek magamnak, nem vagyok elégedett azzal sem, hogy ránézésre túl nagy bajod nincs, igazán lehetne olyan bajod is, amit nem látok, és igazán nem akarom rád a frászt hozni azzal, hogy egy ponton potyogni kezdenek a könnyeim, de a stressz a jelek szerint ebben a formájában óhajt távozni belőlem. Nem szipogok, vagy zokogok igazán, azt hiszem, a folynak a könnyeim sokkal inkább találó kifejezés, mint az, hogy sírok, de hát tudjuk, te segítséget kérni nem szoktál, meg legyőzetni, én meg ájuldozni és sírni, de látod, mégis itt vagyunk, akár ki is nevethetsz érte, azt sem bánom, legalább akkor elhiszem, hogy mindketten egy darabban vagyunk.

Könnyen jönne a számra, hogy ne bomolj már, nem kell itt mindjárt itatni az egereket, ami történt, megtörtént, és számtalan népi bölcsességnek vagyunk még kútfői, de ami azt illeti, meg vagyok rázódva rendesen, és ha rákezded, nem fogom vissza magam, meg sem próbálom.
- Ha nem lennék, már látnád. - de ez is olyan bágyadt, simogatom önkéntelenül a hajadat - aminek képzelem, hogy örülnél bármi máskor, de most kivétel van, világvége kicsit, remeg még a kezem az ijedtségtől, mélyen lélegzem, de nem a fájdalomtól, a megszégyenülés ellen.
Megbámullak, keresem az arcodon a jeleket, hogy mindjárt kezdődik, na már kapcsolják a lámpákat, engedi a népet az ültető, mindjárt kezdődik a következő felvonás, de talán mégsem sírod el magad, megtapogatom az államat, de a helyén van, nagy bajt nem csináltam, ha úgy is tűnt akkor.

- Andromeda, minden kurva szentségre mondom, ha bőgni fogsz... - és bőgni kezdek, nem finoman, mint te, hanem igazán rondán, röfögve, nyilván vörös szemem-orrom, rázkódik a vállam, és jó alaposan megragadlak, magamhoz szorítalak, és úgy náthás hangon, gurgulázva motyogom a válladra szorított állal, hogy: - Jaj már.. olyan ronda vagyok.. jaj már, Meda..
Tudom, hogy festek, tükörre sincs szükség: anyánk, ha megidéződne, rögtön közölné is velünk, nem volna rest, bár ha részletekbe bocsájtkozunk, ő is azonnal megkezdené, záporozna, pont úgy, ahogy én. Ez most nyugalommal tölt el, most még az is otthonos és biztonságos, hogy elképelem, leteremt minket és a szobánkba zavar, mint annak idején.
- Jól van már.. jól van.. gyere!- hogy melyikünket győzködöm inkább arról, hogy jól van, talán mindkettőnket-- össze vagyok egészen zavarodva, húzni akarlak, megmosni a hajad, mint mikor sárcsatázni bíztattalak Nagymama kertjében, kifésülni, masnit kötni bele, mert az a tiéd, hozzád illik, aztán nyelvet nyújtani rád a tükörben közben, nevetni és elfelejteni mindent. Nem vagyunk gyerekek, mit kapnék, ha most a fürdőbe zavarnálak..

- Menjünk fel.. hadd nézzelek meg.. - szerencsénkre Cissa rég nincs itthon, most bizonyára kíváncsi  volna, és mióta megbolondult, nem lehet beszélni a fejével, anyánk, apánk meg fel nem kel, ha nem csapunk nagy zajt. Beirányítalak a szobámba, de mintha elfelejtettem volna, hogy kell pilácsot gyújtani, ügyetlenkedem a pálcámmal, és közben még mindig bőgök, mint egy bolond.
- Te, Andromeda.. képzeld.. lehet.. hogy igazad volt. Talán. Még nem tudom. Hogy kell meggyújtani ezt a hülye gyertyát? Olyan rondán bőgök, hogy még erre sem vagyok képes..

Ha időben elcsípném a pillanatot, amikor elindulunk ezen a lejtőn, talán időben meg tudnám állítani magunkat, de ez most nem egy olyan rendes sírás, nem olyan, aminél érzed, ahogy gyűlik és gyűlik egyre csak a torkodban a gombóc, meg a szúrás a szemedben egyre erősebb, ez csak valahonnan jött és letarolt. Vagy esélyesebb, hogy nem volt időm realizálni az árulkodó jeleket, amit talán már a kriptában generált füst kezdett kimarni magának, amíg nem tudtam levegőt sem venni, nem nagyon fenyegetett a veszély, hogy elsírom magam, de hát itt már semmilyen akadály nem áll előttem. Maximum a kérlelésed, de az is későn jön, pont úgy, ahogy későn veszem észre én is, hogy sírok, aztán persze, ahogy az lenni szokott gyerekeknél is, egyik a másikat rántja magával.
Szorítasz, szorítalak, egy ideig nem is nagyon akaródzik elengedni téged, csak kicsit megrázom a fejem az ölelésben tiltakozásom jeléül: nem csúnya vagy, csak hülye, de őszintén szólva engem most ez sem érdekel. Bármikor máskor azt vallanánk, hogy jobb benn, mint kinn - nyilván mifelénk nem tartják túl sokra az őszinte érzelemnyilvánítás semmilyen formáját -, most azonban inkább úgy érzem, jobb kinn, mint benn, vagy a végén még felrobbannánk, vagy most, vagy hetekkel később, és főleg ez utóbbi senkinek nem lenne öröm. A megkönnyebbülés átmos a könnyeinkkel együtt, de azért azt hiszem, nem mondanék nemet tényleg a ruhák elégetésére, meg egy illatos fürdőre sem.
Ennek ellenére te a szobád felé kezdesz hurcolni, nekem meg nincs igazán erőm tiltakozni, csak megtörölgetem az arcom, pedig tudom, biztos csupa piszok a kezem, minimum Hopp-por, korom, és izzadtság, ha nem valami rosszabb, de máshogy nem fogok tudni gátat szabni az áruló szemeimnek. A szobádba érve csak feltör belőlem egy szipogás, vagy esetleg kettő, aztán abbahagyom, ígérem, és kihúzom a zsebemből a pálcámat, hogy míg te remegve fogod a lámpást, én hasonlóan remegve, de meggyújtsam nekünk. A jelek szerint ma éjjel a tűz a legjobb barátom, pedig általában a tiéd szokott lenni.
- Mire gondolsz? - találok aztán végre rá a hangomra, elveszem tőled a lámpást, leteszem az éjjeli szekrényre, most már a kimerültségen és félelmen túl azt is érzem, hogy bizony egyikünk sem rózsa illatú - Ne folytassuk inkább ezt a fürdőben? Merlinre, ez borzalmas - most először szalad át igazi, őszinte fintor az arcomon, odaát kinek volt erre ideje, noha ott még rosszabb volt, de az otthon-illatba igazán nem illik sehogysem a hullák bűze, amit magunkkal hoztunk.

Olyan rondán bőgök, hogy a nagynénénk szerint az közszemérmet sért, szegény Medának még ilyen megrázkódtatások után ezt kell néznie, pedig csak csupa jószándékából kíváncsiskodott egy keveset.
- El kell égetnünk a ruhákat.. egy részüket, ha bemegyünk a fürdőbe, minden olyan lesz.. nem akarok zsigereket súrolni a csempéről.. - ügyetlenül elmosolyodom, Medának amúgy is elég csak a vállát ért anyagtól, szagot el lehet tüntetni bűbájjal, de az inferus belsőségeiről nincs sok gyorstalpaló a háztartási bűbájok kis kézikönyvében. Mi van, ha úgy működik az is, mint az átkozott tárgyak? Az átkozott manó azonnal rohanna anyánkhoz, és dacolhatok egy darabig vele, de kinek jó az. Tényleg meg lehetek illetődve, ha önként szalasztom el egy botrány lehetőségét, de ezúttal gyufával, inkább meggyújtom a hasábokat a kandallóban. Ha a pálcámmal próbálnám, magamat előbb lobbantanám lángra..
Ügyetlenül vetkőzni kezdek, darabokra hasítani a talárom, annak nem árt már, ha elvétem remegő kézzel a mozdulatot, igyekszem begyömöszölni az üveg és a kandalló terébe, amit csak érek.

- Emlékszel, hogy egyszer anyánk meggyanúsított, hogy elégettem a lepedőt előre megfontolt szándékkal...? - keresek az asztalon egy félig üres üveget, lötykölődik valami bájital még az alján, talán maradék fertőtlenítő, szanaszét terül mellette mindenféle, a tanulmányaimhoz kapcsolódó morzsalék, most nem ügyelek rá, egy se essen le, gyorsan dunszt alá kerül a szag legrosszabb forrása, felpillantok rád, követed-e a máglyarakás műveletét - Tagadtam, de tényleg elégettem. Féltem, mit szólna az első vérzésemhez.. na ehhez mit szólna. Még én sem tudom, mit szólok. Sajnálom az egészet, főleg, hogy ott voltál.
Ha végre túlvagyunk ezen, átviszem a lámpást a fürdőmbe - a hatalmas tükörben aprónak tűnünk, gyereknek szinte. Annak érzem magam, ahogy vizet eresztek neked, ügyetlenül, tétovázva szórok bele valami kezem ügyébe akadó habfürdőt. Az illatával bármikor máskor tömegeket lehetne elkergetni, de most úgy mar az orromba a vanília és fahéj kettőse, mintha saját maga kívánná kimarni az inferus emlékét örökre. Lehuppanok a szőnyegre, hagyom, hogy te menj előre - most az sem jut eszembe igazán, milyen rég volt, hogy együtt fürődtünk, utoljára összekentük magunk cseresznyével, a magokat elültettük nagymama kertjében, bízva benne, hogy jövő nyáron arról csemegézünk majd.. Hátradőlök, a hideg falnak, behunyom a szemem, és végre leteszem a pálcám.
- ...azt mondtam, hogy igazad van. Ha nem is értelek, miért tartasz másokat különbbnek magadnál.. ez az egész nem az, aminek hittem.

Igazad van persze, jobb nem tovább, újabb helyiségekbe hurcolni magunkkal a szagot és a mocskot, biccentek hát, és már el is felejtettem, mennyire ki akarok bújni ebből a kabátból, azt veszem le először, aztán a cipőt, a sártól még megmenthető, ahogy a szoknya alja is, na de őszintén, lesz nekem valaha kedvem ezekből a göncökből bármit is felvenni? Azt hiszem, nem, még ami menthető is lesz, majd bekerül a szekrény mélyére, ne is lássam többé, és ha anyámnak eszébe jutnának, szemrebbenés nélkül, és csak félig hazudom majd, hogy már nem tetszenek.
Eszembe sem jut, mi lesz abból, ha ezt a kabátot csak úgy elnyeli az enyészet, nem is tűnik fontosnak, fél ujjal már mire megyek vele, mehet az is a tűzbe a talároddal együtt, és csak esetlenül rázom közben a fejem, ahogy mániákusan kaszaboljuk az anyagot - Most már mindegy, semmi baj - és másodszorra is lenyelem a gondolatot, hogy talán jobb is így, mert ki tudja, mi lett volna veled egyedül?, noha ugyan továbbra sem tudhatjuk, akkor mi várt volna rád, alakulhattak volna máshogy a dolgok, nem kellett volna előttem és miattam hősködnöd, meg futhatnánk ezeket a köröket egész éjjel, de leginkább én tényleg csak felejteni szeretnék. De még egy ideig nem, még lehet, nem ártana beszélnünk dolgokról, mielőtt jó mélyre elcsomagolhatnánk az egész históriát egy dobozba, amit remélhetőleg majd csak akkor veszünk újra elő, amikor vénasszonyokként jobb dolgunk nem lesz, mint a fiatalság történeteit felidézni.
Bár jócskán megérdemelnéd, hogy aztán az első fürdőző te legyél, végül nem bonyolítom az életünket holmi udvariaskodással, ledobom minden ruhámat, halk szisszenéssel ülök bele a forró, illatos, most épp mindennél illatosabbnak érződő habokba, és kapkodó mozdulatokkal bontom ki a fonatot a hajamból, hogy egy pillanatra a fejem búbjáig eltűnhessek a fahéj illatú vízben, hátha ettől elfelejtem azt a szagot, ami a halálnál is rosszabb volt odaát. Még épp időben bukkanok fel újra, hogy halljam, amit mondasz, törölgessem a szememből, arcomból a buborékokat, míg számot vetek, mit is kéne erre mondani.
- Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy magamat nem tartom különbnek másoknál. Vagy annál, hogy nem kell másokat kevesebbre tartanom ahhoz, hogy tisztában legyek a magam érdemével - tudod, olyan ez, mint amikor azt mondjuk, csak az kiabál, aki fél... - Vagy nem tudom, talán csak nem hiszek a végletekben és az áldozatokban, amelyek nélkül nincs ilyen gyökeres változás. De mi volt ez, Bella? Miért kellett oda menned, mi lesz azzal a valamivel, amit kiszedtél a zsákból? Nem muszáj persze elmesélned. Csak ha teheted - feléd fordulok egészen, felkönyöklök a kád szélére, lehetne ez egy csacska este is, beszélhetnénk kevésbé komoly dolgokról, de hát nekünk most ez jutott.

Sajnos annyi ingóságot égettem az évek alatt, hogy a kandalló már elbírja ezt a terhet is, nem kell többet gondolni vele, bár így lehetne tűzre vetni az emlékeket is. Minden fehér felületen látom annak a valaminek az arcát, azaz, ami ép maradt belőle, és ha becsukom a szemem, rosszabb lesz csak. Felfordul a gyomrom a habfürdő ellenére.
- ...hát én most még egyet kevesebbre tartok. Mindegyikben csalódtam, Meda, az utolsóban is. Nincs hova hátrálni ebből. - győzködhetnélek, dehogynem tartod többre magad, ott van az minden mozdulatodban, olykor ahogy Cissának szólsz, ahogy nekem, a felsőbbrendűség nyugalma csillog a szemedben, ha anyánk vihara söpör végig a házon, te megteheted, te nyugodt maradtál velünk ellentétben. Az az átkozott süveg nagyon jól döntöt, mikor a mardekárosok közé sorolt be, sunyi vagy és öntelt, szimpatikus ezen tulajdonságaidban úgy, hogy azt csak az lássa, aki direkt figyeli, és megannyi szénakazalban ki keresné a tűt? Csak valami rosszmájú, mint én.

- Mert te abban leled az örömöt, hogy úgy vagy rossz, hogy nem látják. Én akarom azokat az áldozatokat és végleteket, mert ez a langyos víz örökké tart, és mindent ellep, téged az időhúzásoddal, Cissát a nagy vél eszével, engem meg először, és nem tudok leélni egy életét úgy, hogy mi lehettem volna. Nem ez. Ez még egy csalódás. - szaggatottan, kicsit még sírósan felsóhajtok, kifújom a levegőt, a tenyerembe temetem az arcom, nem tudom, hogy folytassam - Oda kell adnom annak, aki megbízott ezzel, de aztán.. aztán nem tudom már. Nem tudom, hogyan tovább. Én nem élhetek úgy, ahogy te.. ha megpróbálom, te sem fogsz többet úgy élni, ahogy élsz.
Most minden sötét, reménytelen, most álltathatom magam a nagy bánatban azzal, hogy az utolsó bevetetlen sánc és ágy vagyok, és ha anyánk végre talál valami féleszűt, aki nem tudja, milyen thesztrált vett hitelre, majd nem bólogat tovább a tanulmányaidra, hamarabb kiárusít, minthogy azt mondd, de jeles hallgató vagyok. Legyőzött vagyok, ronda a bőgéstől, és tényleg tartok tőle, mi következik majd, és hogy illúzió volt, hogy hatással leszek rá.
- Többet láttál belőle, mint kellett volna, jobb, ha elfelejted. Leadom, aztán.. nem tudom. Kiugrom az ablakon. Az is jobb, mint bármi, amit látok épp magam előtt. Ne is próbálj nekem nyugalmat kölcsönözni valami riadt reménnyel, te jól laksz a kevéssel, az a te érdemed, én meg önző vagyok, és mindent akartam. Szenvedélyt, háborút, megbecsülést.. Ha azt mondom, lehetetlen, elpusztulok bele.

- Nincs rájuk szükséged - ha valamiben biztos lehetek, hát legyen ez az, minek kéne neked bárki ahhoz, hogy mögötted álljon egy háborúban, minek kellene valaki más engedélye, hogy változtass, miért ne lehetnél te az, akit olyan nagyon reméltél megtalálni valaki másba? Máskor talán előadnám neked ezt is, magam sem tudnám mire akarnálak bujtogatni, de azért biztosan megpróbálnám, de amilyen elgyötörten ülsz te a kövön, épp olyan apróra húzom magam a forró vízben én is.
Biztos sokáig folytathatnánk ezt a beszélgetést, azt, amiben csak egy gyors intermezzo volt a menekülés, hajnalig beszélhetnénk róla, de szerintem mindketten túlságosan elfáradtunk és túlságosan féltünk ahhoz, hogy ne merültünk volna ki egészen. Legalább most is egyenlő ellenfelek lehetnénk, feltéve, hogy lenne bennünk még harci kedv. Tudom, bennem már nem sok maradt.
De azért nem csak azért nem veszem fel az épp csak odadobott kesztyűt, nem javítalak ki Cissával kapcsolatban, a saját életemmel és döntéseimmel kapcsolatban, már csak olaj sem lenne a tűzre, annyira épp-csak parázslunk, és nekem be is kell hunynom a szemem picit, miközben hallgatlak, pedig nem sok jó dolog fogad a saját fejem néma sötétjében. Nagyon szeretnék aludni, de nem vagyok benne biztos, hogy ne csak rémálmos forgolódások várnának rám ma éjjel. Hogy fogunk festeni reggel...
Kisimítom a szememből a hajamat, most picit mégis feddőn nézek rád.
- Legyen, nem mondom, hogy légy nyugodt, és hogy majd minden jóra fordul, csak azt, hogy akkor vedd el, amit akarsz. Akkor élj úgy, ahogy te akarsz. Nem győzött ma le téged semmi és senki, csak rájöttél, hogy valami nem az, aminek remélted. És akkor? Attól még te te maradsz, és azt csinálhatsz, amit csak nem szégyellsz - eddig is ezt csináltad, végül is, ebben biztosan túlteszel Cissán és rajtam is, próbálok rájönni, mire vársz, mire vágysz a nagy szavak mögött igazán, és hogyan kaphatnád meg, de épp ahogy te nem érted igazán, én mit művelek, én sem értem, pontosan mi tart vissza téged attól, hogy merj az lenni, aki szerintem egyébként is vagy.
- Engedek neked egy friss fürdőt - jelentem aztán ki, mielőtt felállnék, magamhoz intenék törölközőt, pár szobával lejjebbről tiszta ruhát, köntöst, és még nem átallnék fel is segíteni téged a földről, ha az kellene - Tudod mi kellene nekünk valójában? Talán egy két ujjnyi Lángnyelv odalentről... - és nem, most még csak nem is viccelek.