Két évtizede szolgálom a Sötét Nagyurat, mégsem öltem soha semmi nagyobbat annál a tenyérnyi csótánynál, ami nyolc éve elfoglalta a lányom fürdőszobáját. Megtanultam használni a főbenjáró átkokat, de már nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék bármikor, akár éles helyzetben használni bármelyiket. Mégis biztos vagyok benne, hogy ha bárki megpróbálna ártani neki, könnyedén megtalálnám magamban a szükséges gyilkos szándékot, hogy véget vessek az életének. Kifújom a levegőt, és hagyom távozni a sötét gondolatokat, csak az éppen renoválás alatt álló Avery kúriára koncentrálok (az épületre, nem az ott lejátszódott szörnyű eseményekre), miközben a lány belém karol, azután hoppanálok vele Roxmorts széléről. Meglepőnek tartom, hogy mint a Minisztérium, mind az iskola igazgatója engedélyezte, hogy elvigyem a roxmortsi hétvége idejére a lányt a családi házhoz.
Erősen tartom a vékony kart, ahogy keresztül suhanunk az esős októberen, bent tartom a levegőt, ahogy a hoppanálás összeszorít, és mint mindig, most is könnyen legyőzöm a hányingert a tenger képével, amit magam elé képzelek. Mindig jól ment a hoppanálás, és nincs kétségem felőle, hogy Anathema is remek lesz benne jövő nyárra, de amikor megérkezünk, megállok, kicsit át is karolom, és várom, hogy úrrá legyen esetleges rosszullétén. Tudom, már hoppanáltak vele, de azokat, akiknek kevesebb tapasztalata van, mindig jobban megviseli ez. Megsimogatom kissé a hátát, és felkínálok neki egy korty vizet is a direkt neki előkészített palackból, mielőtt a karomat nyújtom neki.
- Mehetünk?- nem tudom, hogy csak én látom-e így, de a lány soványabbnak tűnik, talán még soványabbnak, mint akkor volt, amikor feltettem a vonatra. Minden nap írtam neki (a leveleim általánosságban is gyakoribbakká váltak egyedüllétem alatt), és tudom, hogy Tess és a többi barátja vele van, úgyhogy reméltem, hogy valamivel jobb állapotban, jobb színben találom. Ijesztő számomra az állapota, szívem szerint azonnal haza is vinném, és mint azokon a napokon, megint ágyba hoznám neki az ennivalót, felügyelném, hogy minden rendben van-e vele, vigyáznék rá, de tudom, hogy ez lehetetlen. Még két éve van hátra a Roxfortból, és még ha valószínű el is intézhettem volna neki egy év szünetet, nem próbáltam meg. Tudom, hogy hosszú távon sokkal rosszabb lenne.
Rengeteget haladtam a munkával, de még kívülről is látszanak a támadás nyomai, belül pedig a helyzet még rosszabb. A Minisztérium csatlósai kifejezetten lassú munkát végeztek a helyszíneléssel, és csak múlt héten engedték meg, hogy elkezdjem a házat újra lakhatóvá tenni. Persze, érthető, hogy megakadt a nyomozás azt követően, ami egyes, aznap jelenlévő aurorokkal történt. A Nagyúrnak nem is kellett beavatnia hozzá, hogy biztosan tudjam, Anathema nagyapja miatt vált ez az ősz még véresebbé.
- Hová menjünk először? A szobádba?- továbbra is belé karolok, nem is azért, mert félek tőle, hogy elbotlik, hogy rosszul lesz. Tudom, hogy elég jól volt hozzá, hogy részt vegyen kviddics edzéseken, úgyhogy ennyire nincs rosszul. Egyszerűen csak jól esik belé karolni, közel lenni hozzá, vigyázni rá. Egész életemben tudnék belé karolva létezni.

Őszintén el tudok mosolyodni Anathema viccén, ami váratlanul ér. Levelekből soha nem lehetett megmondani, hogy egy ember hogyan érzi magát, és örömmel tölt el, hogy a lány nincs egyedül annyira az együtt töltött éjszakák nélkül, nem látom rajta azt a megtörtséget, amit találni féltem rajta. Hónapok teltek el, de fel voltam készülve rá, hogy a lány összeroskad, zokogni kezd, ha meglátja, mi történt az otthonával, és felidézi újra azt a végzetes napot.
Nem szólok, csak megjegyzem magamban a kis, szinte lényegtelennek tűnő információmorzsát, ami tovább fűti azt az utálatot a Minisztérium felé. Szinte látom magam előtt azt a kicsinyes férget az Aurori Kollégiumban, aki lepecsételi a levelet, a kérvényt, azután szándékosan belerúg még egyet a sérült lányba, ítéletet mond egy ember felett, akit még Crouch kegyetlen bírái sem találhattak semmiben bűnösnek. Ha a lány egy évvel korábban születik, semmi kétségem felőle, hogy őt is azkabani fogságra ítélték volna, és a legkevésbé sem érdekelte volna őket, hogy a börtönben bele fog halni a sebeibe.
- Igen, itt minden rendben volt. Karácsonyra újra lakható lesz minden, nyárra pedig nyoma sem lesz az egésznek. Minden olyan lesz, mint régen.- őszintén, bár félve mondom ki a szavakat, és talán kicsit meg is bánom őket. Még ha a Nagyúr jövő nyárra meg is nyerné a háborút, ha Averyék háborítatlanul költözhetnének ide vissza teljes társadalmi státuszukat visszanyerve, akkor sem lenne már semmi ugyanaz. Rengeteg sebhely keletkezett rengeteg emberen, és azt sem lehet megmásítani, ahogy most érzek, hogy belém karolsz.
Csendben figyelem a lányt a szobájában; kedves szoba, ártatlan, olyannyira, hogy szinte össze sem lehet hasonlítani a gyerekeimével, sőt, talán azzal sem, amit Queenside Castleben alakítottam ki neki. Emlékszem rá, amikor elkészítettem a dekorációt, amikor azzá a varázslatos kis menedékké tettem, amit Anathema gyermekként érdemelt, és amit szeretném, ha most is megkaphatna. Persze, nem abban a formában, ahogy gyerekként- a szobáról hónapok távlatából is sugárzik a mesebéli naivitás, ártatlanság, a törékeny, érintetlen, sérült lány még mindig otthonosan mozog itt, de már nem ugyanaz az ember, aki régen volt.
 - Másfél óránk van még. És nem jön ide senki.- mohón falom fel szemeimmel azt a pírt, azokat a szavakat, azt a ki nem mondott, de érezhető utalást arra, hogy mire vágyok Anathema szűzies sála mögül. Nem a kislányt látom benne, és nem is az egyszeri szeretőt; boldogan vinném haza, ülnék le vele egy kávéval a rádió mellé, és olvasnék mellette egy könyvet a halk zeneszóra, akár egy életen át. Bizarr gondolat, mert soha nem hittem a szerelemben, és mindig hitetlenkedve figyeltem a lány szüleit, legjobb barátomat, nem értettem, hogy mit talált, amit én nem leltem meg annyi fehérnemű alatt.
Közelebb lépek, megsimogatom az arcodat, enyhén megigazgatom a sálat is, mélyen a szemedbe nézek. Nem látok olyan magabiztosságot benned, mint valakiben, aki tudja, hogy pontosan mi az, amire vállalkozik, mi az, amit akar, mégis látom benned a szándékot, szinte olvashatóak azok az erős érzelmek a szemedből. Végigsimítok ép karodon, közben nem engedem el a tekintetedet.
 - Ez az idő csak a miénk. Itt nem hall senki, nem lát senki. Csak mi vagyunk. Hiányzott nagyon, hogy megint őszintén beszélhessünk.- boldoggá tesz a tudat, hogy most nem kell óvatosan fogalmaznom, félnem a kihallgatástól, leveleim feltörésétől. Boldog vagyok, hogy nem kell elrejtenem semmit, hogy őszinte lehetek, hogy mindent megoszthatok a lánnyal. Az egyik kezemmel megsimogatom az arcát, másikkal pedig puha haján simítok végig. Mélyen a szemébe nézek. Tisztában vagyok a következményekkel, és elfogadom őket, bármit is hozzon a jövő. Nem hagyhatom, hogy tovább sodródjon minden, ahogy volt.

- Elég vacsorára visszamenned, a másfél óra csak a házra vonatkozik. Ha van kedved hozzá, és a barátaid nem hiányolnak nagyon, uzsonnázhatunk együtt.- nem tudom, miért szabhatta a Minisztérium ezt az időkorlátot a látogatásra, és nem látok benne más egyebet kicsinyes bosszúnál. Az idő elég lenne hozzá, hogy bármilyen átkot a házra helyezzek, bármilyen nyomot eltüntessek, bárkit ide hozzak, úgyhogy nem látok racionális okot erre, és biztos vagyok benne, hogy az egyetlen okuk az volt, hogy még egyet belerúgjanak Averyékbe. Bizonyos hivatalnokok rendkívül elégedettek lehetnek magukkal, ha ez az a dolog, ami a leginkább teljessé teszi az életüket.
Nagyon régen volt, amikor utoljára időt tudtam tölteni Anathemával, és ahogy mellettem van, egyre jobban ráébredek, mennyire élőnek, boldognak érzem magam mellette. Hosszú leveleink tucatjait követően látni őt élőben, hozzáérni melegebb, természetesen otthonosabb minden másnál. Külsőre talán fiatalabbnak, törékenyebbnek látszik sok tizenhat évesnél, akit korábban láttam, mégis, egy pillanatig sincs kétségem afelől, hogy egy fiatal, felnőtt boszorkányt kísérek magam mellett. A gondolataim, érzéseim úgy sem töltenek el furcsa érzésekkel, hogy tudom, mit gondolnának az emberek, és hogy egy végtelenül hosszú életen át láttam őt gyerekként nőni. Ebből a szempontból csak mi számítunk, és a jelen.
- Igen, azt már sikerült megjavítanom. Talán kicsit tényleg túl meleg van... menj csak!- mosolygok, amíg visszavonulsz a fürdőszobádba, lelki szemeim előtt pedig látlak levetkőzni. Előttem él még az a júniusi délután, amikor fürdőruhában ültél a medence mellett egy nyugágyon, nem messze az erkélyemtől, és mélyen beszívom a levegőt. Meghitt volt, amikor levetkőztettelek, megfürdettelek, felöltöztettelek, és ágyba kísértelek. Akkor keveredtek azok az érzések, amik mostanra kitisztultak, és most már teljesen egyértelműen nőként látlak. És nem csak szeretőként.
Furcsa érzés belegondolni, hogy milyen egyszerű volt eldönteni, hogy lemondok azokról a kalandokról, melyek jóformán az éltető levegőt jelentették nekem Valerievel töltött házasságom alatt, valószínű hasonlóan az ő saját kalandjaihoz. Néhai feleségemhez nem kötött már semmi romantikus érzelem, erotikus gondolat legalább egy évtizede, és amikor még friss volt az egész, sem tudtam volna biztosan elképzelni, hogy csak őt szorítsam magamhoz egy életen át. Az az érzés, ami miatt lemondtam volna a szeretőkről, nem létezett, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mit is akarok. Mélyen beszívom a levegőt, miközben leülök, és figyelem, ahogy kijössz az ajtón.
- Nincs semmi baj... nagyon csinos vagy, minden rendben van ezzel.-figyelem, ahogy körbefordulsz, de kevésbé koncentrálok a ruhára, mint a mozdulatra, a mozdulatban rejlő ígéretbe, a fülledtségre, mely betölti ezt a szobát. Akarlak téged, ezt egyre határozottabban érzem, ahogy nézlek téged. Könnyedén hátrébb dőlök, keresztbe teszem a lábam, nézlek téged. Mosolygok. Az biztos, hogy az idő nem a legmegfelelőbb, de a hely tökéletes lenne.
Bólintok, megadom az engedélyt a kérdezésre, azután felállok. Megigazítom rajtad a ruhát kissé, mintha tényleg igazításra szorulna, egy rövid pillanatra megérintem a combod is a kis lyukon keresztül, mintha az lenne a célom, hogy megnézzem, kitapintsam, javítható-e. Persze, csak hozzád akartam érni. Fojtottan várom a kérdést, melynek hatására azonnal magamhoz vonlak, magamhoz ölellek, szinte megerősítésképpen.
- Nem... dehogy. Te gyönyörű, vonzó fiatal hölgy vagy, és ezt senki nem veheti el tőled.- végigsimítok a ruhán keresztül a hátad vonalán. Érzem a vágyadat, érzem a sajátomat, szívesen megcsókolnálak, de még nem tudom, hogy mennyire lenne hirtelen számodra. Sokáig láttál egészen más szerepekben, ez a világ pedig új, ismeretlen és rémisztő lehet számodra, nem akarlak úgy berántani a forrón jeges vízbe, hogy nem állsz rá készen.
Végigsimítok a derekadon, kissé elválva a szemedbe nézek, követem vékony ajkad vonalait, melyeket a fiam megkaphatott volna, és melyeket tudtán kívül már el is veszített viselkedésével. Fogalmam sincs, hogy hogyan engedhet el valaki olyat, mint Anathema akár a világ összes fülledt egy éjszakás kalandjáért cserébe- Theodore az egészet feladta egyért cserébe. Vágyom a csókodra, de még nem lépek.
- Van egy kis lyuk a harisnyádon, azt megcsinálom, jó? Illetve, ha szeretnéd, megnézhetjük a könyvtárat is, ha szeretnél elvinni valamit.- engedélyed után a pálcám a harisnyához érintem, és legjobb tudásomnak megfelelően megcsinálom a kis lyukat. Soha nem hittem volna korábban, hogy jó leszek ebben a mágiában, de Valerie soha nem csinált semmit a ház körül, mindenről nekem kellett gondoskodnom, beleértve a szakadt ruhákat is. Ezután elindulok lefelé az oldaladon- ahogy felkínálom a karom, egy pillanatra átkarolom a derekad is. Nem akarok igazán a könyvtárba menni; le akarlak borítani az ágyadra, és letépni a ruháidat, ahogy a plüsstengerben fekszel.

Mosolygok, amikor elképzelem, hogy leülünk a sövénylabirintusban, a még mindig meleg napfényben, és kis, kőasztalokra tett tányérokkal beszélgetünk. Szinte látom magam előtt azt a rengeteg együtt töltött időt, amit együtt tölthetnénk, az évtizedeket, amit együtt tölthetnénk abban a labirintusban. Bólintok, elengedem az aggodalmat, hogy esetleg keresnének a Roxmortsban, hogy bajba kerülhetsz. Te tudod, hogy mit csinálsz, a te döntéseid nem olyanok lennének, amiket meg kell kérdőjeleznem, felül kell vizsgálnom.
- Nem. Tényleg nem lesz soha minden pontosan olyan, mint régen.- nagyon nehéznek érzem a szavakat, amiket kimondok, de nem érzem magam zavarban tőle, hogy nem hazudok, hogy nem próbálok valami szép, kegyes és átlátható hazugságot, hamis kapaszkodót adni, ami azt az illúziót kelti, hogy már csak egy kicsi mászást kell kibírni. Úgy érzem, a gyerekeimnek szükségük van ezekre a kapaszkodókra, de neked nincs. Neked nem kellenek kapaszkodók, de nem vagy naiv. - De az, hogy más lesz a világ, nem jelenti azt, hogy minden örökre rossz lesz.
Megérintem az arcodat. Érzem a vágyat, hogy magamhoz öleljelek, hogy minden szempontból eggyé váljak veled, és soha, soha ne eresszelek többé. Nem kapaszkodót akarok neked adni, hanem a tudatot, hogy ha megakadnál bármikor a mászásban, én ott vagyok veled, és segítek megtenni az utat a következő kapaszkodóig. Szeretném megmutatni neked, mennyire komolyan érzem azt, hogy a sorsunk, a jövőnk összefonódott, eggyé vált.

 - Tessék?- kicsit zavartan nézek a lányra, mielőtt óvatosan megérintem az orromat. Nem is emlékszem rá, hogy mikor volt, amikor legutoljára bárki, bármivel zavarba tudott hozni, és kissé még mindig zavartan a lányra mosolygok a furcsa gondolatra. Váratlan volt, amit mondott, úgy érzem, a sötét hangulat és a jövő taglalása kicsit messzebb került. Most a jelen van, ez a nap, aminek megvan rá az esélye, hogy tökéletes legyen.
Mélyen beszívom a levegőt, ahogy a combodon, a harisnyádon dolgozok. Akarlak téged, és szívesen tépném még jobban szét a harisnyát, hogy bejussak a rövid szoknya alá. Érzem a levegő vibrálását, az izgalmat, a bizsergést a nyelvem hegyén, ami azt jelzi, hogy bele akarok harapni a puha, fehér húsba, miközben egyre többet és többet teszek láthatóvá belőle. Gyönyörű vagy, és vonz minden, amit belőled látok. Ismerlek téged száz éve, de bizonyos értelemben olyan, mintha most látnálak először. Soha nem volt ez a vágy ennyire valóságos. Beharapom a szám, miközben bólintok a kérésre.
Nagyon gyors és egyszerű dolgot kértél, de sokat bajlódok a ládával. Gyorsan megvan a bűbáj, és elkezdem a ruhákat lassan összehajtva bepakolni a hatalmas bőröndbe. Végigsimítok a selymes, kedves, sokszor aranyos mintázatú zoknikon, egy kislány zoknijain, amit könnyen el tudnék képzelni a lábadon, miközben semmi más nincs rajtad. Puha a harisnyák érintése, a fehérneműd selymessége pedig mintha büszkén hirdetné, hogy egyszer viselted. Mélyen felsóhajtok, egy pillanatra le is ülök, mielőtt elvörösödött arccal folytatom a pakolást. Akarlak téged, és nem tudom, hogy meddig tudok várni.

Negyed óra telhet el, amíg utánad igyekszem, és további öt perc, amíg rájövök, hogy hová mentél. Sokszor, amikor kerestelek téged, egyenesen házunk könyvtárához siettem, és a megérzésem, miszerint most is ott foglak találni téged, helyes. Még mindig kissé piros arccal nézek rád, ahogy állsz ott, szinte várva a támadást, felkínálva magadat.
Lassú, kimért lépésekkel, végig a szemedbe nézve sétálok hozzád, közel lépek, mélyen rád nézek, olyan közel állok, hogy szinte látom az összes apró részletet, színárnyalatot az ajkadon, a szemed pedig engem tükröz. Meg akarlak kapni, most, és tudom, hogy te is azt akarod. Tudom, hogy te nem vagy naiv, te tudod, hogy mit akarsz pontosan, mi az, amire vágysz. Meg akarlak csókolni, ki is nyitom a számat kissé, de végül nem csókollak meg. A pergamenre nézek.
- Mit találtál?- nem nézek rá részletesebben, nem olvasom el, de a figyelmemet magára vonja az ismerős kézírás, és még ha vissza is fordulok Anathema szemei felé, a pergamen átmenetileg meg tudta ragadni a figyelmemet.

Arcturus feljegyzései percekig is fogva tartják a tekintetemet, mielőtt a pergamenről a lányára pillantok. A szemei leküzdik a sorok vonzását, a vágyat, hogy valamivel többet tudjak arról, hogy mi történt pontosan, hogy mi mozgatja pontosan ezt a történetet. A jövőnk helyrehozatalához elengedhetetlen, hogy megtaláljuk a megoldást, kiderítsük, hogy miért történtek azok a dolgok azon a napon, és biztos vagyok benne, hogy a lány nyomokat talált, de nem akarok most kiszakadni ebből a napból. Veled akarok lenni.
Először azt hittem, a másik pergamen is ahhoz a naphoz kötődik, a szemöldököm pedig kicsit felszalad, ahogy rájövök, mit találtál. Jól emlékszem mindenre arról az éjszakáról, arra a házibulira, amikor rengeteg ital, tánc és beszélgetés után mindkét testvért ágyba vittem egyszerre- nem zavart az sem, hogy Arcturus, és talán egy lány is, ott voltak a szobában, nem állított meg a félelem apámtól és a következménytől, a testvérpár civakodása pedig csak még jobban felizgatott. Nem tudom, hogy mennyit láttál abból az éjszakából azokon a papírokon, mennyi maradt meg a fiatalságunkból apád feljegyzéseiben, és felizgat a tudat, hogy te is eggyé válhatnál. Rád mosolygok.
- Emlékszem arra az éjszakára... nem voltam teljesen józan, de mindenre emlékszem.- rozáceás arcodra, ártatlan fehérségedre, szűzies hangodra pillantok. Hagyhatnám ennyiben a megjegyzést, hagyhatnám a reményt, hogy legyőz téged a zavarod, visszavonulsz a védőfalad mögé. Nem kellene beszélnem az egészről, ha nem akarnék. Mégis, újra megszólalok. - Olyan idősek voltunk, mint te most. Szívesen elmesélek mindent.
Ahogy hozzám érsz, készen a hoppanáláshoz, elképzelem a forróságot, ahogy magamhoz ölelem a te meztelen tested, az égő pírt az arcodon, a lángoló vágyat, ahogy a nyakadba harapok, ahogy megmarkolom melled, az égető nyögést, ahogy végigsimítok rajtad. Felizgat a forró nedvesség, melyet ezúttal veled képzelek el, ahogy először érintelek kézzel, az érzés, ahogy először beléd hatolok. Akarlak téged. Jobban, mint a két Greengrass lányt.
Természetesnek hat a lány szájából a kifejezés: haza megyünk. Ez a ház a családja nélkül, a rombolás után, a biztonság pusztulása után talán már nem is az otthona, és bármennyire szépen renoválom, nem is lesz talán már az. Queenside Castle, a ház, ahol a legönfeledtebb lehetett, ahol saját szobát kapott, ahol tizenhárom éves korában bekötöttem a térdét, amikor elesett a lépcsőn, ahol először ébredt benne vágy irántam, most olyan, mintha tényleg otthon volna. Kihúzom magam, ahogy megérinted az arcom, kissé kinyitom a szám, ahogy az ujjad hozzám ér. Ha rajtam múlik, a ház örökre az otthonod lesz.

Könnyen megy a megérkezés a házba, melynek én építettem minden szegletét. Megállok veled a labirintusban, a kicsi pavilonban, az embermagasságú sövénynek háttal, még mindig ölelve téged. Még nem engedlek el, még nem hagyom, hogy leülj a padra; véget ért az idő szorítása, már nem kell kapkodnunk. Miénk ez a nap. Azt csinálunk, amit akarunk. Végigsimítom a gerinced vonalát, közelebb szorítalak magamhoz. A kis, piros ajkakra nézek, ahogy megszólítalak.
- Hozassak valamit? Teát? Ebédet? Vagy szeretnél a pergamenekről beszélni?- nem várok választ. A másik kezemmel megfogom a tarkódat, finoman, de határozottan, előre hajolok, és megcsókollak. Szilárdan tartalak, ahogy először finoman, azután egyre szenvedélyesebben csókolni kezdelek, végigsimítva hátad vonalát. Megtettem a lépést, amit nem tudok már elkerülni, meg nem történtté tenni. Lecsúszik a kezem a derekamra, közelebb vonlak magamhoz. Akarlak téged.

16+

Szórakoztat a lány felháborodása, ami egyértelműen nem tűnik valósnak. Tudom, hogy tetszik neki, amit most megtudott rólam, és félmosollyal az arcomon bólintok, ahogy kéri, hogy meséljek majd róla. Azt hiszem, évekre elég történetem van, ha ilyesmiről szeretne hallani, életemnek az az időszaka annyira hosszú volt, hogy utólag csak egy nagy masszaként látom, és csodálom, hogy valaha véget ért.
Nem tudok ellenállni annak az érzésnek, a tudatnak, a vágynak, hogy ennyire akarom őt. Ahogy ott állok vele a labirintusban, ahogy nézem őt a még mindig zöldes levelek között eszembe jut a varázslat szó. Ahogy megszilárdult a lábam alatt a talaj, eltűnt az a mágikus valami, ami az életet annyira izgalmassá és széppé tudta tenni régen, a biztos talajjal, a méltósággal és a kormánykerékkel együtt megkeményedett a föld a lábam körül, és sok szempontból nem tudtam tovább repülni. Anathema mellett újra érzem ezt, ahogy eldöntöm, megcsókolom- fogalmam sincs ebben a pillanatban, hogy merre csúszunk, hogyan törik majd meg a talaj, de nem félek, és nem érdekel jelenleg. Nem engedhetem el.
- Igen.- szinte nem is tudom, hogy mire adok választ, mielőtt magamhoz húzom. Meglepődök a csók vadságán, a harapáson, a vágyon, ami a csókban van. Ezúttal nem fedek el semmit, hagyom azt a vágyad lángolni, belenyögök a csókba, érzem azt a szenvedélyes vágyat magamban. Úgy érzem, lángolok. Akarlak téged.
Nem zavar a vér íze, ahogy kipirult, fehér arcodra nézek. Csak bólintok, én is kicsit nehezebben veszem a levegőt, ahogy kézen foglak, és elindulok veled kifelé a labirintusból. Nem foglalkozok most a naplókkal, pergamenekkel, melyeket közelgő eső amúgy sem fenyeget. Szinte csak reflexből kérem meg a házimanót, ahogy benyitok, hogy hozza be, és tegye a kandalló szobába a kint hagyott dolgokat, miközben félig átkarolom Anathemát. Amikor hallom, hogy csukódik az ajtó, hirtelen ötlettől vezérelve felkapom, a karomba veszem, úgy viszem fel a lépcsőn- nem először az elmúlt időszakban, de most egészen máshogy.
Végig a lány szemébe nézek, ahogy az ezerszer megmászott lépcsősor tetejére érek lassan, nem foglalkozok az égő érzéssel a karomban, ahogy a lábammal belököm a szobád ajtaját, melyet két hónapja hagytál hátra utoljára, és ami a takarítást leszámítva ugyanúgy van. Csak bent teszlek le ügyetlenül, és miközben becsukom az ajtót, és bezárom azt magunk után, hosszan, szenvedélyesen megcsókollak ismét. Itt nem lát minket senki, csak a falakra festett nyulak, a régi könyvek, és a tenger felől átszűrődő fény, ami a bukóra nyitott ablakon tör be a függönyökön keresztül. Hűvösek a takarók, amihez oda kell hátrálnod, miközben csókollak, a levegő sós végtelenséget áraszt.
Elválok tőled egy pillanatra, miközben lerúgom a cipőmet, a szemedbe nézek, azután újra megcsókollak, miközben határozottan megragadom a combodat, végigsimítok rajta, egészen a rövid szoknya vonaláig. A kezem nem siklik a szoknya alá, a harisnyáról az anyagra siklik, és miközben csókollak, óvatosan kiszabadítom a felsőd a szoknyád alól. Végigsimítok az oldaladon, a hasadon, ahogy csókollak, félig ügyetlenül lefeküdve melléd. Szétfeszít az a vágy, amit feléd érzek. Csak hosszú percek után válok el tőled, és halkan, kipirultan szólalok meg.
- Gyönyörű vagy...- megint a combodra siklik a kezem, a kezembe veszem, lejjebb húzom a vékony harisnyát. Vonz az ajkad, vonz a pír az arcodon, vonz, ahogy összekócolódott a hajad, vonz az illatod, vonz, hogy érzem, szinte ösztönösen tolod nekem oda a combodat. Megsimogatom a lábad, mélyen a szemedbe nézek, miközben óvatosan megadom azt a könnyen félredobható, szinte formális menekülőutat. - Ráér a tea később is?

16+

- Nem, ne aggódj. Minden rendben.- szórakoztat, ahogy kijavítod magad, mintha azt hinnéd, hogy nem tudom, hogy hogyan hívjátok szegény házimanót, amikor nem hallom. Kicsit szomorú is, hogy Spiegel, aki már a kezdetektől velem élt ebben a házban, elkísért az elejétől, kémként jelenik meg, pedig mindig nagyon tiszteletteljes, nagyon diszkrét volt, hiába hittem eleinte én is, hogy anyám kéme. Most is tudom, hogy ha nem is tudja, legalább sejti, hogy ketten akarunk lenni, és biztos, hogy vissza sem fog jönni a házba legalább egy óráig, és akkor sem jön fel a lépcsőn.
Ma fogalmam sincs, hogy baj lesz-e ebből. Kimozdult rengeteg dolog a lábam alól, ahogy megragadtalak, és felemeltél, és nem tudom még, hogy lezuhanunk-e, merre fogunk repülni. Nem is válaszolok a rövid kis kérdésre, bizonytalanságra, csak csókollak téged. Akarlak téged, te is akarsz engem, és most más nem számít: nincs idő, nincs társadalom, nincs háború. Csak te és én vagyunk.
Rád mosolygok, ahogy elnézést kérsz a ruhádért. Annak ellenére, hogy a Roxfort nem engedi neked, hogy az öltözékeddel fejezd ki a személyiséged, a stílusod, rengeteget mond ez a ruha rólad, és egyik sem azt, hogy unalmas. Vonz a harisnya, vonz a rövid szoknyácska, vonz az iskolai egyenruha minden darabja. A kis hang, ami emlékeztet rá, hogy ez mennyire helytelen lenne szinte mindenki szemében, nem beszél elég hangosan.
- Nincs semmi baj a ruháddal. Gyönyörű vagyok.- elmosolyodok, ahogy remélem, hogy sikerül mosolyt, nevetést csalnom az arcodra. Végigsimítok a harisnyádon, mintha nyomatékot akarnék adni a szavaimnak, azután újra megcsókollak. Vonzónak, gyönyörűnek látlak téged ezen a hűvös októberi délutánon, a rövid roxfortos szoknyádban, a pírral az arcodon. Nincs senki más, akit jobban akarnék nálad, és ehhez a ruha, ha lehet, inkább hozzátesz. Izgalmas, hogy az iskolába jársz, hogy még ártatlan vagy, hogy tényleg félsz.
Érzem, hogy le akarom szakítani a ruhákat rólad, de kimértek a mozdulataim, nem sietek megszabadítani téged tőlük. Ez a délután csak a miénk, és hiába akar szétrobbantani a vágy, nem szeretném elkapkodni ezt a különleges alkalmat. Óvatosan simítok végig rajtad, miközben csókollak téged, azt akarom, hogy ez az egész sokáig tartson. Azt akarom, hogy ellazulj, hogy ne érezd magad idegesnek.
Megállok, a szemedbe nézek, átölelem összezárt combjaid, ahogy kétségekkel, félelmekkel nézel szembe, amik várhatóak voltak. Nem úgy neveltek téged, ahogy engem, ahogy a gyerekeimet, ahogy sok fiatal boszorkányt és varázslót, és az apád lehetnék. Fiatalkorú vagy, és tanítási idő van, a délutánt csak elloptuk. Valószínű nincs olyan boszorkány, olyan varázsló, olyan mugli, olyan ember, aki helyeselné, ami most történik, aki nem érezné úgy, hogy bűnt követek el azzal, amit most teszek.
Rengetegszer jártam a tilosban: lefeküdtem olyan emberekkel, akikkel nem szabadott volna, olyan helyeken, ahol nem szabadott volna, és talán megszámolni sem tudnám, hogy hányszor követtem el házasságtörést. Mégis, most átlépek egy határt: kihasználom egy barátom lányát, a gyerekeim legjobb barátját, a lányt, akit sokáig a fiamnak szántam, a lányt, aki gyerekként a szőnyegen ült Tess és Theo mellett, amikor mesét olvastam. Megállok néhány, hosszú másodpercre.
Akarlak téged, de kétségeim támadnak; most visszafordulhatnék. Most abbahagyhatnánk ezt az egészet, elismerhetnénk, hogy hibát követtünk el, és talán nem is beszélnénk erről többet. A te becsületed nem sérülne, tisztességes férjet találhatnál, kényelmes és egyenes utad lenne. Nekem pedig meglenne a lehetőségem rá, hogy pontosan úgy éljek, ahogy eddig tettem, minden nap más nővel, a mának élve, és ezúttal már senki nem kérhetne számon. Különben is: pontosan mit akarok?
Az már az elejétől egyértelmű számomra, hogy ami közöttünk van, más, mint azzal a sok nővel, sokkal erősebb, sokkal különlegesebb. Fontos vagy nekem, vonz a jelenléted, vonz a közelséged, jól érzem magam veled, és nem érzem azt, hogy túl sok kötöttséget építenék, nem érzem azt, mint máskor, amikor az egyik szeretőm túl közelivé válik. Érted lemondtam azokról a szeretőkről, azokról az éjszakákról. Soha nem tettem még ilyet korábban, senkiért. De te házasságot akarsz, gyerekeket akarsz, számodra a házasság egy ideális cél, és nem tudom, hogy lehetek-e az, aki megadja ezt.
Nyelek egyet, a szemedbe nézek- nem látom most azt a jövőt, nem tudom, hogy merre haladnánk, hogy működnénk-e együtt, mint társak, megkaphatnád-e tőlem azt, amit akarsz. Ha a szüleid, a nagyapád valaha kijön, megvetnének minket, tudom, hogy elárulva éreznék magukat, és akár így, akár úgy, elveszíteném a legjobb barátomat. Nem hiszem azt sem, hogy a családom támogatna: a gyerekeim, a bátyám és anyám is undorítónak, perverznek látnának. Soha nem kockáztattam még ennyit senkiért, és nem tudjuk, hogy ennek az útnak van-e vége. Mégis: halkan megszólalok, amikor egy pillanatra elképzelem a lehetőséget, hogy elszalasztom ezt a pillanatot, és örökre bánhatom majd, hogy nem nyúltam ki érte.
- Nem helyes erkölcsileg. De akarlak téged. Akarjuk ezt, és nem élhetünk örökre úgy, hogy mások elvárásait teljesítjük. Te gyönyörű vagy, Anathema, nincs veled semmi baj. Nem bűn követni a vágyaidat.- előre hajolok, és újra megcsókollak. Finoman, óvatosan, lassan, a combról is finoman húzom le a harisnyát, bármennyire üvölti a halvány véríz, hogy tépjem le rólad a ruháidat. Látni akarlak újra meztelenül, ezúttal nem úgy, mint valaki, aki segít rajtad, aki végtelen tisztelettel és szeretettel megmosdat. Most el akarok venni mindent, a szenvedély, a vágy, az a meleg érzés pedig örvénybe kerül a kétségeimmel, félelmeimmel. Felnyögök; ha azt mondták volna korábban, hogy ez a pillanat életem csúcsa, konklúziója, előtte hegymászás, utána zuhanás, most úgy érzem, hogy elfogadnám.
Időtlenül sokáig ölellek csak, csókollak, nincs más zaj a légzésünkön kívül, csak a tenger morajlása a távolban. A kezemmel, az ujjaimmal végigsimítok immár meztelen combodon, a végtelenben lassan felfedezem a puha fehér bőr minden pontját, minden szögét a térdhajlattól felfelé, egészen sokáig, megérintve a finom bőrt a szoknya rejtekében is. Csendben hallgatom csak a sóhajaidat, figyelem a gesztusaidat, ahogy egyre szenvedélyesebb leszek. A gondolat, hogy meg akarlak baszni, nem az ártatlan fantáziák egyike.
Felcsúsztatom a kezem a felsőd alá, feljebb tűröm azt. Először a melltartón keresztül tapintom ki a melled, azután a ruha alá karolva felhúzlak téged ülő helyzetbe, megcsókollak, és a garbó, az ing alatt bontogatni kezdem a csatot. Másodpercek kérdése csak, hogy megtaláljam azt, kicsatoljam, azután óvatosan körbesimítva a tested. Érzem, ahogy a melltartó elkezd kicsúszni, én pedig finoman kihúzom azt, félreteszem, utána pedig az egyik melledre csúsztatom a kezem a takaró alatt. Hosszan megcsókollak, miközben finoman körbejárom a mellbimbód, belecsípek. Nekifeszülök a combodnak, és ahogy végigfut rajtam az az érzés, felsóhajtok.
- Ak... akarlak.- gyönyörűnek látom a tested, nem zavarnak a sebeid, csak múló, kavargó érzésként maradtak meg a kétségeim. Benned nem azt a hideg, belül forró mechanikai szépséget látom, a tökéletességet a tökéletlenségben, egyszerűen csak azt látom, hogy ragyogsz. Az egész élmény, már most, az elején más. Soha nem éreztem ilyen meleg boldogságot, könnyedséget, ahogy rád nézek. Soha nem tapasztaltam hasonlót, és ezért mindent megéri feláldozni.

18+


Szélesen mosolygok én is, ahogy elneveted magad, ahogy nem vagy már annyira ideges, nem félsz talán annyira. Bármit mond az eszem, most úgy érzem, bármilyen rövid ideig tarthat ez az egész, bármit áldozok fel érte, akarom.
A szavaid nyomán elképzelem, hogy mit szólnának a számomra fontos emberek ehhez. Arcturus meggyűlölne ezért, valószínű soha többé nem akarna beszélni hozzám, örökre átkozná a nevemet. Anyám kitagadna a családból, az a szeretet, az a ragaszkodás, amivel a távolságtartásom ellenére is viseltet felém, ennek hatására biztosan elporladna, ezt nem nézné el, nem enyhítené az a rengeteg szép emlék. Tesanna úgy érezné, hogy tönkretettem, kihasználtam a legjobb barátnőjét, az a jó kapcsolat, amit elkezdtem kialakítani vele, eltörne, és nem hiszem, hogy ezek után velem akarna élni. Theodore pedig... Theodore egy napon bizonyára rájön majd, hogy elszalasztotta a lányt, akivel igazán szép jövője lehetett volna, és úgy érezné, hogy én vettem el tőle őt. Ha a fájdalomra gondolok, biztos, hogy neki fájna ez a legjobban. Azon a napon, amikor végre kimászik abból a lyukból, ahová Valerie halála taszította, én talán ott fogok várni a tetején, hogy visszataszítsam az aljára. Talán neked is fájdalmat okozok most, mert neked is szembe kell menned ezekkel a félelmekkel.
Ijesztő belegondolni, hogy mennyi veszteség érhet minket, és nem lenne nehéz bocsánatot kérni, igazat adni, visszasüllyedni abba a távoli szerepbe, a barátaid apjának szerepébe, a gondviselőd szerepébe. Persze, a rajongás nélkül, amivel régen néztél rám. Soha nem néznénk szembe semmivel, én úgy élnék, ahogy eddig, te pedig hozzámehetnél Theodorehoz vagy egy másik aranyvérű fiúhoz. Érzem, hogy elfátylasodik a tekintetem kissé, ahogy elképzelem, elveszítelek téged. Minden vagy, amit akarni lehet. Talán Theodore mellé láttalak tökéletes feleségnek, talán mellette képzeltem el, hogy milyen csodálatos leszel, de soha nem neki akartalak. Magamhoz szorítalak egy pillanatra.
- Én sem akarok fájdalmat okozni másoknak. De minden, amit teszünk, fájdalmat okoz valakinek, és nem élhetünk örökre úgy, hogy ettől félünk.- elengedem anyámat, elengedem a barátomat, a kötelességet, a gyerekeimet. Most te létezel, és én létezek. Nem leszek az az ember, aki mások kedvéért visszautasítja a boldogságot. Anyám nem lesz velem életem végéig, Arcturust talán nem látom soha többet, a gyerekeim már fél lábbal kint vannak a házamból, a becsületesség pedig magányos társ. Nem fogok egyedül maradni vele most, hogy végre kaptam még egy esélyt. - Soha.- megcsókollak, most már kicsit kevésbé finoman, kevésbé óvatosan, hagyom, hogy a vágyaim és az érzéseim együttesen vigyenek engem tovább előre. Ahogy megszólítasz, kicsit lelassítok, hogy megsimogassam a hajadat, a szemedbe nézzek, rád mosolyogjak. Messzire engedem a kétségeket, a félelmeket.
Röviden elgondolkozok rajta, hogy mennyire kellene sokáig mennem, milyen határokat nem kellene ma, most, az első alkalommal átlépjek. Tudom, hogy szűz vagy, tudom, hogy kevesebb tapasztalatod van a kortársaidnál, tudom, hogy félsz. Megsimogatom a combodat, azután megcsókollak.
- Semmi baj. Ha úgy érzed, hogy bármikor túl gyorsan haladunk, állíts le!- halkan beszélek hozzá, miközben nézem, ahogy kibújik a garbójából, ahogy a ruha eltűnik az ágy mellett valahol. Remegek a vágytól, akarom őt, mégis lassan, óvatosan érintem meg először a melleit, simítom végig a vékony testet.
Miközben kicsit lejjebb csúszok, hogy megcsókoljam a melled, a számba vegyem az egyik mellbimbót, eszembe jut, amikor először láttalak nőnek amellett a medence mellett, ahogy elképzeltem, milyen érzés lehet megfogni téged, úgy érinteni, mint egy szeretőt. Akkor is, most is még jobban felizgat, hogy tilosban járok. Bármennyire rossz érzés lenne ez egy hétköznapomon, bármennyire rosszul érezném magam tőle, most enyhén fájdalmas, a nadrágomat szorító érzés, felgyorsult szívverés kísér, miközben megérintem a bugyidat. Végigsimítok rajtad- felizgat a gondolat, hogy a fiam fantáziált rólad, ő akart téged, végül mégis az enyém lettél.
Finoman simítok csak végig rajtad néhányszor, a bugyin keresztül, azután, miközben szinte engedélykérően nézek rád, beakasztom az ujjaim a pántjába, hogy kicsit pozíciót váltva, a másik kezemmel is megfogva lehúzzam rólad, és a ruhahalom tetejére dobjam. Kivörösödve nézek rád, újra csókolni kezdelek, közben pedig megérintelek téged, gyengéden masszírozni kezdelek. Pár másodperc után elválok az ajkadtól, és a szemedbe, az arcodba nézek- tetszik a pír az arcodon. Szeretem rajtad azt a félénk, szűzies rozáceát.

18+

A naivitásod emlékén muszáj mosolyognom, miközben megrázom a fejemet. Persze, nem tudom biztosan, hogy tényleg ezt gondoltad-e: emlékszem, hogy egyértelmű jeleit mutattad a vágyadnak, annak, hogy akarsz engem, és talán mindvégig sejtetted, hogy ez kölcsönös lehet. Azt gondolom, talán csak féltél nyíltan rákérdezni erre.
A kifejezés, a „megbasszon” szó annyira meglep, hogy megállok egy pillanatra. Soha nem hallottalak káromkodni még, egyáltalán bármi nem helyénvalót mondani, és most, amikor meztelenül, elvörösödve fekszel az ágyban, van benne valami hihetetlenül furcsán izgató. Néhány másodperc után megcsókollak- durvábban, szenvedélyesebben, mint eddig, hasonlóan ahhoz, ahogy a szeretőimet szoktam csókolni.
A csókjaim vadságát néhány másodperc múlva követik az ujjaim is, ahogy egyre vadabbul simítok végig rajtad, és miközben a nyakadba harapok, végigsimítok rajtad a hüvelykujjammal. Elengedem az aggodalmat, ahogy elkezdelek egyre durvábban masszírozni, hagyom, hogy az érzéseim helyét átvegyék most azok a gondolatok, az a sima, testi vágyakozás. Nem akarom, hogy azt érezd, vannak dolgok, amiket veled nem tennék meg.
Piros foltot szívok a melledre, felnyögök, miközben egyre gyorsabban, egyre durvábban mozgatom az ujjaimat, egyre inkább érzékelem, hogy szétszakít a vágy. Hallgatom a sóhajaid, hallom, ahogy hevesen ver a szíved, a bőröd és a vágyaid illata pedig összekeveredik a levegővel. Egyre hosszabbak, egyre szélesebbek a mozdulataim, és érzem, hogy egyre nedvesebb leszel az ujjaim alatt.
- De... meg akarlak baszni...- sóhajtom a szavakat, és megállok a mozdulatokban, amikor hirtelen felülsz, bontogatni kezded az övemet. Nem gondolkozom, hanem segítek neked, hagyom, hogy megszabadíts a nadrágomtól, és talán rekord sebességgel, letépett gombokkal dobom utána a többi ruhámat is a földre. Ruha nélkül, vágyakozva ülök melletted, mélyen a szemedbe, az arcodba nézek. Vonz engem az elpirult arc, benned akarok lenni.
Átkarolom a vállad, és határozottan a hátadra fektetlek. Még nem kerekedek föléd, durván megragadom a csuklód, és odahúzom a kezem. Várom, hogy megfogj, irányítalak az első két mozdulatnál, azután ismét a lábad közé nyúlok, és hangosan, mélyen belenyögök a csókba. Érzem, hogy nem kellene sok hozzá most, hogy elélvezzek.
- Meg akarlak baszni....- furcsa szabadságot ad a három rövid szó, miközben egyre gyorsabban masszírozlak lent, és egyre nedvesebbé válsz. Nekinyomom magam az oldaladnak, miközben a hüvelyujjammal simogatlak, és kitapintom tested elrejtett pontját. Felizgat, hogy szűz vagy, hogy még soha, senkivel nem csináltál hasonlót sem. Háromszor-négyszer körbesimítalak, figyelem az arcodat, azután óvatosan bevezetem a középső ujjamat szűk, forró testedbe.
Tudom, hogy nagyon új neked még az egész, ahogy a nyakadba harapok, foltot szívok a bőrödbe, ahogy felfedezem a testedet, úgyhogy bármennyire akarom, nem kerekedek még föléd, hogy beléd hatoljak. Lemászok az ágyról, közben végigcsókolva a testedet, majd az ágy mellé térdelve beleharapok a combodba. Néhány másodpercig csak gyönyörködök a külsődben, azután megcsókolom a szeméremdombod, és megérintelek a nyelvemmel, először csókollak meg lent is. Megremegek az érzéstől, nekinyomom magam a lelógó takarónak, közben pedig újra bevezetem egy ujjamat a testedbe.
- Régóta... vágyok rád... akarlak...- óvatosan betolom még egy ujjamat, de érzem, hogy ez már kellemetlenséget okoz neked, úgyhogy pár mozdulat után kihúzom az ujjaimat, és a nyelvemmel folytatom tovább egy darabig. Tartok tőle, hogy nagyon fog fájni, és még ha fel is izgat a könnyeid látványa, miközben érezhetem a forró nedvességet a lábaid között, azt akarom, hogy az első annyira pozitív legyen számodra, amennyire csak lehetséges.

18+

Felizgat a félénkséged, ahogy elszégyelled magad elsőre a saját vágyaidtól, amikor fojtatlanul ki marad mondani őket. Felizgat, ahogy látom az arcodon, hogy mennyire élvezed a durvaságot, szenvedélyt, amivel hozzád érek, különösen, hogy közben biztosan félsz is attól, hogy mi következik. Számodra ez az egész teljesen ismeretlen kell, hogy legyen. A könnyeid, amik talán a fájdalmadról, talán a félelmedről árulkodnak, még jobban sürgetnek, de nem akarok sietni.
Miután lekerül rólam a nadrág, hosszú másodpercekig hagyom, hogy felfedezz, végigtapints. Tudom, hogy olvastál erről, mert gyógyító szeretnél lenni, és tudom, hogy volt szerencséd a fiamra is rányitni legalább egy alkalommal, de mégis tapasztalatlan kell, hogy legyél, soha nem érhettél még így hozzá senkihez. Izgató, ahogy nem tudod, hogy mit kellene csinálnod, az ujjaid tapasztalatlanságuk ellenére közelebb visznek a csúcshoz.
Kiélvezem az arckifejezésedet, miközben óvatosan végigsimítok tested forró belsején. Izgalmas látni azt a lángoló vágyat a te arcodon is, ami felemészti az erkölcsöt, a félelmeidet, amik még mindig aktívan próbálnak küzdeni. Érzem a tested önkéntelen mozdulatait, tudom, hogy akarsz engem, úgyhogy csak mosolyogva megcsókollak, mielőtt lecsúszok az ágy mellé.
Miközben körbejárlak a nyelvemmel és az ujjaimmal, a combodba harapok, néha-néha lopva vetek egy pillantást az arcodra- látom, hogy sírsz, de ez nem állít meg, sőt, még jobban felizgat. Jobban akarlak téged, felizgat az a félelem, ami kicsalta a könnyeket belőled, az az ártatlanság. Nem lassítok a csókjaimon, nem akarom, hogy azt érezd, rosszat teszel azzal, hogy sírsz, azt akarom, hogy annyira felszabadult legyen számodra ez az élmény, amennyire csak lehetséges. Felváltva simogatlak az ujjaimmal belül, miközben a nyelvemmel körbetapintalak, igyekezve kitapasztalni mindent, amit élvezel- a könnyek, a sírás alapján úgy érzem, hogy viszonylag gyorsan kitapasztaltam ezt, mégis óvatosan kihúzom az ujjaimat, és felülök melléd.
- Rendben...- az izgalomtól remegve ülök melléd. Régen nem voltam már olyan merev, mint most, amikor megfogom a kezed, a másik kezemmel pedig körbefogom az ujjaid, és lassan, a kezedet fogva elkezdek közelebb jutni a befejezéshez. Érzem, hogy nem lesz szükség sokra, úgyhogy nemsokára elengedem a kezedet, átkarollak, a másik kezemmel pedig megfogom meztelen combodat. - Így kell... csak erősebben és gyorsabban... legyél nyugodtan durva...- önkéntelenül remegek a kezed alatt, ahogy elkezded, úgy, ahogy mutattam. Mindennél jobban szeretnélek most magamra rántani, beléd hatolni, elvenni a szüzességet, és a sikolyaid, könnyeid közepette benned elmenni, de úgy érzem, korai lenne az most. Az ujjaim is fájdalmat, kellemetlenséget okoztak még, így pedig nem akarom, hogy az első szexuális élményed a szüzességed elvesztése legyen.
Behunyom a szemem, és hangosan nyögök, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök a befejezéshez. Pár másodpercig gondolkozok még, leállítsam-e, esetleg figyelmeztessem-e, hogy olyan lesz a keze- úgy érzem, számára traumatikus élmény is lehetne akár ez. Hangosan, a levegőt kapkodva az arcodra nézek, hogy lássam a könnyeidet, amikor megérzem magamon a nyelvedet, a csókjaidat. Végigfut rajtam a remegés, elveszítem a kontrollomat, már nem tudom visszafogni magam.
- Anathema!- inkább sóhajtom, majd többször nyögöm a nevedet, ahogy elélvezek- régen nem csináltam, a kitörés-szerű élmény pedig nem kíméli könnyes arcodat sem. Majdnem fél percig tart az orgazmus, melynek végén görcsös tagokkal karollak át téged, és nézek ijedt, sírós arcodra, amit beterítettem.
Pár másodpercig gondolkozok csak, mielőtt kissé félénken, kivörösödött arccal megcsókollak, majd lefektetlek az ágyra, és a takaróval letörlöm az arcodat. Hosszan csókollak, az oldalamhoz szorítva a combjaidat- a szenvedélyes érzés, vágy még nem múlt el teljesen. Megragadom a combodat, és miközben csókollak, újra simogatni kezdelek téged- ezúttal nem finomkodok, három ujjam közé foglak, durva mozdulatokkal kezdelek masszírozni, miközben csókollak. Nagyjából egy perc után pedig, amikor a szemedbe nézek, óvatosan betolom két ujjamat, és csak a hüvelykujjammal folytatom a körkörös mozgást.
- Annyira... annyira vonzó vagy... te vagy a leggyönyörűbb nő...- érzem én is, hogy buták, talán közhelyesek a szavak, amiket ebben az érzelmes, nem egészen tiszta állapotban mondok ki. Úgy érzem, hogy most nincs semmi közöttünk, csak a vágyaink, ebben a pillanatban minden más eltűnt. Abbahagyom a simogatásod, és hosszú másodpercekig mozdulatlanul ölellek magamhoz.
A szemedbe nézek, közben csak a testedben lévő ujjaimat mozgatom. Érzem a forró nedvességből, az arcodon égő pírból, abból, hogy összeszorulsz, hogy élvezed, ami történik, de úgy érzem, hogy nem kerültünk közelebb az orgazmusodhoz. Tudom, talán egyedül sem voltál még soha a csúcson, és meglepő is lenne, ha eljutnál oda elsőre, most mégis magamhoz veszem a pálcám.
- Mutatni szeretnék még valamit.- a szemedbe nézek. Tudom, hogy félsz, de azt is tudom, hogy megbízol bennem. Ha nem ellenkezel, kihúzom az ujjaimat, és óvatosan a csiklódhoz érintem a pálcám, miközben egy erre kifejlesztett, módosított masszírozó bűbájt használok.

18+

- Nem... minden rendben.- érzem, hogy ki van vörösödve az arcom, felizgat az érintésed, és érzem, hogy nem vagyok messze attól, hogy elélvezzek. Ahogy nézem az ártatlan, kipirult arcot, a szőke hajat, ahogy óvatosan, félve előrehajolsz, hogy a szádba vegyél, érzem, szinte robbanásszerűen fejeződik be az élmény. Külön vonzó számomra, hogy még fiatalkorú vagy, hogy nem szabadna, hogy ártatlan vagy, és bármennyire megijeszthet téged, felizgat az is, hogy összemocskolom az arcod, mint előttem senki más.
Hiába mentem el, továbbra is érzem a szenvedélyt. Nem múlik el az erekcióm, úgy érzem, el tudnék menni másodszor is, amikor megérzem tested nedves forróságát újra. Elengedem kicsit az érzelmeket, ahogy durvább leszek- talán az, hogy tárgyiasítalak kicsit, még vonzóbbá teszi az egészet. Nem tartok tőle, hogy belehelyezzelek téged is most abba a szerepbe, és hogy esetlegesen megtegyek dolgokat. Csak az ránt vissza a valóságba, amit mondasz.
Hosszú másodpercekig nézek a szemedbe, mielőtt bólintok, és nagyon óvatosan kihúzom az ujjaimat. Magamhoz ölellek, magunkra vonom a takarót, és ahogy elkezd kicsit elmúlni a szenvedély, visszatérni a racionalitás, kalapácsként vág arcon, hogy pontosan mit csináltam, és kivel. Szinte erőszakkal kell legyőznöm azokat a vágyakat, amik már úgyis hiábavalóan próbálják kérni, könyörögni, hogy valahogy vonjuk vissza ezt. Az énem dominánsabb része nem kívánja, hogy visszavonjuk.
- Minden rendben? Fájt? Rossz volt?- nyugodt hangon teszem fel a kérdést, mielőtt magamhoz ölellek, simogatom a hátadat. Végig a szemedbe nézek, ölellek téged, és ha nem is akarod folytatni, lázasan gondolkozok rajta, hogy hogyan tudnám az egészet kevésbé kellemetlennek, megrázónak tenni a számodra. Végigsimítalak, a válladtól a derekadig, közben a takaróval óvatosan letörlöm az arcodat.
Továbbra is a szemedbe nézek- tudom, talán nem vagyunk messze attól, hogy sírni kezdj, hogy kiakadj, hogy úgy érezd, esetleg rosszat tettél annak, hogy nem vagy már érintetlen. Tudom, neked ez sokkal nagyobb dolog, mint akár sok más aranyvérűnek, ezért is tudom, hogy nem csak azért csináltam, hogy megkapjalak. Boldog vagyok, hogy nekem adtad magad oda, én voltam az, aki miatt vállalkoztál erre a visszavonhatatlan lépésre. Újra megcsókollak- ezúttal kicsit kevesebb szenvedéllyel, de több érzelemmel. Gyengéden, mint valakit, aki nagyon fontos, és akire vigyázni akarok.
- Boldog vagyok, hogy velem vagy, Anathema.- újra megcsókollak, óvatosan, azután közelről a szemedbe nézek, és ölellek- hagyom, hogy esetleg sírj, simogatlak, ha kiborulsz, és egyelőre nem teszek több mozdulatot, amivel arra utalnék, hogy folytatni akarom. Csak akkor akarom, ha te is úgy döntesz, és ha túl gyors neked ez most, nem akarom elsietni, siettetni.
Végigsimítok a combod külső részén is, hogy éreztessem, nem kezellek téged ismét megvédendő, elesett személyként. Gyönyörű, fiatal nőnek látlak, akivel boldog vagyok, hogy együtt lehetek.