A Nagyúr tekintete hosszú másodpercekig időzött a magas támlájú széken, mely üresen állt az asztal mellett. Avery hiánya tanácsából több okból is napok óta lekötötte Lord Voldemort szinte összes gondolatát, haragja és elégedetlensége pedig vágható volt a levegőben. Még legrégebbi követői is fészkelődtek a székükben, a fiatal férfi pedig, aki éppen a Nemzetközi Máguskapcsolatok osztályáról megszerzett értéktelen információit jelentette le, apró egérként cincogott. Csak egy pillantással jelezte neki, hogy távozzon, amikor mondandója végére ért, azután hátradőlt a székében.
Nem értette, hogy egyik legjobb, leghűségesebb és legerősebb követője hogyan lepleződött le, és végtelenül haragos volt elfogása körülményei miatt. Dühítette, hogy valaki csak így besétálhatott az Avery birtokra, hogy foglyul ejtse lakóit, ami viszont még jobban dühítette, hogy Crouch ölebei rá mertek rontani a huszonnyolcak egyikére a saját otthonába. A nemes aranyvérű férfiak, akik körbeülték az asztalt, már bizonyára féltik saját bőrüket, de nem mernek hangot adni félelmüknek. Nem volt szüksége az elméjük olvasására ahhoz, hogy tudja, a kétségeik növekednek, és ha a túlélésükről van szó, patkányként menekülnek majd, hátrahagyva mindent, amit ígértek.
A belépő halálfaló ezüstmaszkjára pillantott, ahogy a férfi meghajolt előtte, majd leoldotta a lányról a szemkötőt. Pyke két dolgot is hozott neki ma: a kezében szorongatott pergamenek, melyet az asztal végén ülő férfiak egyike elvett és kibontott, tartalmaztak bizonyos részleteket a támadásról, az ijedt szemű lány pedig további részleteket hozott nagyapja elfogásáról. A Sötét Nagyúr hosszú másodpercekig nézte őt, hagyta, hogy a kényelmetlenség, az ezüst maszkok, a szék támláján tekergő Nagini, és elsősorban Ő, akinek a nevétől is retteg mindenki, vasmarokként szorítsák össze a gyomrát. A szorítás emléke ott marad az ezt követő halvány mosoly, lágy hang, szívélyes szavak ellenére is.
- Nem kell félned. Barátok között vagy. Üdvözöllek, Anathema, Arcturus lánya, köszönöm, hogy eljöttél!- a férfi szemei fürkészőn tapadtak a lányra, Arestes unokájára. Az információk alapján, amit a lány nagyapjától, illetve a Roxfortban tevékenykedő kémeitől megtudott a gyermekről, fiatal, jól nevelt ifjú aranyvérű boszorkány volt, valaki, aki azt a nevelést kapta, amit el lehet várni egy ilyen nemes család tagjától. Lord Voldemort magában továbbra sem siklott el afelett a tény felett, hogy a lány nem őse házába lett beosztva, de nem ítélt egy régi, ócska varázstárgy öt évvel ezelőtti döntése alapján egy emberről.
- Mindenek előtt szeretnélek a támogatásunkról biztosítani. A nagyapád, és az apád is hűséggel, áldozattal és kiválósággal szolgálta a Varázsvilágot az elmúlt évtizedekben, és a bajban nem hagyjuk magára a családját. Ha bármire szükséged van, csak kérned kell.- bár végig a sebzett, törékeny boszorkányra nézve intézte a szavait, azok legalább annyira szóltak az asztalnál ülő családfőknek, mint neki. A kelleténél többször kellett emlékeztetnie csatlósait rá, hogy mi az ára a kudarcnak és hűtlenségnek, úgyhogy, a rosszban is valami jóként, emlékeztethette őket, hogy a hűség is elnyeri a jutalmát. Későbbi befektetésnek is szánta az ígéretet: a lány néhány éven belül vagy aranyvérű gyerekeket fog nevelni, vagy, ha tényleg olyan kiváló, akár azt az üres széket is megkaphatja egy napon. Nem mintha szándékában állt volna lemondani attól, aki korábban ült benne.
A halálfaló felé pillantott, aki éppen sietve átfutotta az Avery ház ostromáról megszerzett minisztériumi dokumentumokat. Ő maga nem tudta még, hogy pontosan milyen aurorok vettek részt a rajtaütésben, kivéve egyet, aki szerencséjére meg is halt ott. Ujjai végigsiklottak a pálcáján, ahogy eszébe jutott, hogyan árulta el őket egy a saját köreikből: egy ostoba nő, aki megszülte egyik halálfalója gyerekeit, hogy azután visszamenjen Crouch talpát nyalni. Lemondott róla, hogy valaha komolyabb feladatot bízzon Nottra a gringottsi koboldok megfigyelésével, a férfi alkalmatlannak bizonyult arra is, hogy a saját feleségét kordában tartsa. A nő szerencsés, hogy már fizetett a bűneiért, a többiek azonban elég balszerencsések voltak hozzá, hogy túléljék az arcátlanságukat. Gondoskodik róla, hogy soha többé egyetlen auror se merje betenni a lábát egy aranyvérű kúriájába.
- Azért hívattalak ide ilyen későn, hogy segíts nekünk a helyére igazítani az igazságtalanságot, ami a családoddal történt. Mesélj el mindent a támadásról!- a Sötét Nagyúr hátradőlt, és a lány arcára nézett. Nem kételkedett benne, hogy Avery tisztában van vele, a szavai emberek életei felett döntenek. Nem kételkedett abban sem, hogy tisztában van vele, milyen következményekkel járna, ha hazudni próbálna neki.

A Sötét Nagyúr hosszú pillanatokig nézte a lányt, arca éppen olyan kifejezéstelen halotti maszk volt, mint a körülötte ülők ezüstmaszkjai. Magában egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy magához hívassa-e Nottot, és utasítsa, hogy adja át a lány gondviselését egy nála megbízhatóbb embernek, aki képes volt vállalható házastársat és tisztességes gyerekeket nevelni, de végül elvetette a gondolatot. A férfi bizonyára tudja, mennyire pengeélen táncol a hibái miatt, és tudta, hogy nem fog merészelni újabb csalódást okozni neki.
Csak némán, szinte észrevehetetlenül bólint az Avery család támogatására, melyet már amúgy is a magáénak tud, de elégedett volt a lány szavaival. Ahogy nézte őt, nem tartotta teljesen kizártnak, hogy a fiatal, roxfortos gyermek tudja, kinek szólnak valóban a szavaik, ez pedig lenyűgözte, sőt, meglepte őt. Kicsit hátrébb dőlt a székében, és bár nem vette le a szemét a lányról, biztos volt benne, hogy nem lenne olyan ostoba, hogy hazudni próbáljon a világtörténelem legerősebb varázslójának.
Egy lélegzetvétel zaja sem törte meg a csendet, ahogy a maszkok mögött megbúvó nemes urak feszülten, lélegzetvisszafojtva hallgatták Avery beszámolóját. Voldemort kifejezéstelen arca, lángoló szemei végig a lányra szegeződtek, a Sötét Nagyúr pedig villámgyorsan vette számon az általa ismert átkok és bűbájok ezreit, másodperceként vette számon és vetette el elméleteit, ahogy a lány beszámolója tovább építette a történetet.
A lány nem ismerte úgy Arestes Averyt, mint ő, és aki tudta, hogy a halálfaló gondolkodás nélkül megölte volna Nott ostoba feleségét, ha rá mer támadni a saját birtokán, és nem tett volna másképp a rá törő aurorkkal- Avery soha nem hagyta, hogy bármi megállítsa abban, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Az, hogy nem próbálta megölni, emiatt furcsa részletet adott a történteknek, a Sötét Nagyúr pedig nem is mérlegelte azt a lehetséges magyarázatot, hogy Avery esetleg elgyengült. Ez a részlet túl nagy ismeretlen volt, és túl különös hozzá, hogy ne kösse össze azzal a meglepő, új részlettel.
Magában kissé elmosolyodott, melyet márvány arca nem tükrözött, ellentétben a halk sustorgással, összeakadó pillantásokkal, mely a maszkok rejtekéből érkező férfiaktól jött. Természetesen már rég eltakarították a nyomokat, ha tényleg így történt, de nem volt szüksége bizonyítékra, részletekre, igazságra- elég, ha beszélnek róla.
- Félrement egy átok? Mit láttál pontosan?- Lord Voldemort elméje kígyóként tekeredett Anathema Averyjé felé, és észrevétlenül elkezdett bekúszni az emlékképek, gondolatok közé, amiket a kérdése felidézett. Nem gondolta, hogy mindent látni fog, de abban biztos volt, hogy legalább az átkokat azonosítani tudja majd, amiket Arestes váltott az aurorokkal. Emellett érdekelte a lány elméjének védelme, annak ereje is; nem tartotta lehetségesnek, hogy bármilyen komoly ellenállást tudna mutatni neki, ha ki is akarná zárni, de kíváncsi volt rá, hogy egyáltalán megérzi-e a jelenlétét. A legtöbb aranyvérű gyermek fejében bosszantóan könnyű volt végighaladni...

Miután megkapta, amit akart, a Sötét Nagyúr az asztal végénél ülő Rosierre nézett, aki néhány fényképet fektetett az asztalra- azokét az aurorokét, akik részt vettek ebben a támadásban. Lord Voldemort kételkedett benne, hogy mindannyian benne voltak a dokumentumban- bár sok képzett auror és halálfaló is helyet szokott váltani hoppanálással összecsapások során, hogy nehezebb legyen megállapítani, hányan is vannak, többnek tűnjenek, ő egészen biztos volt benne, hogy nem csak a négy, fényképen szereplő auror volt ott.
- Felismered őket? Ők voltak azok? Mutass rá, melyikük ölte meg Nottot?

A Sötét Nagyúr arca nem tükrözte a bosszúságot, amit érzett, ahogy a lány körbeírta a varázslatot, ami eltalálta az oldalát. Nem volt a világon szinte semmi, amit ne ismert volna, átkok, rontások, bűbájok ezrei álltak rendelkezésükre, és azokat a varázslatokat is ismerte valamennyire, amit túl gyengének tartott ahhoz, hogy komolyan vehesse őket. Dumbledore ostobasága, a szeretet, úgy porladt szét az igazi hatalom előtt, ahogy ostoba csatlósai teste, amikor pálcát mertek emelni ellene. Ez az átok azonban nem tűnt gyengének, és ugyan hasonlított más, számára ismert átkokra, egyértelműen különbözött tőlük. Voldemort, legnagyobb bosszúságára, nem ismerte ezt a varázslatot, és ugyan megnézte a lány emlékét az átok használatáról, nem került közelebb hozzá. Látta a fényhatást, de a harc résztvevői mind jóval felette álltak a fennhangon harsogott varázsigéknek, úgyhogy ez a titok rejtve maradt előle, az elől a varázsló elől, aki a világ létezése legközelebb került hozzá, hogy valóban halhatatlanná váljon.
Miután megkapta, amit akart, néhány hosszú másodpercre a világos szemekbe nézett, majd lazított az elmébe túró ujjakon. Elégedetten vette tudomásul, hogy még ha nem is nevezhető okklumentornak, és rengeteget kellene még dolgoznia, hogy akár csak a leggyengébb mentális támadásokat visszaverje, Arestes unokája valóban nem kevesebb annál, amiről a férfi beszélt. A legtöbben észre sem vették, amikor a Sötét Nagyúr az elméjükben járt, ezen korosztály átlagos varázslóinak pedig azt tehetett volna az elméjével, amit csak akar. Kevesen vették ilyen komolyan utódaik nevelését, és ahogy végignézett az általa választott kiváló varázslókon, előre átkozta az elkerülhetetlen napot, amikor cserére szorulnak majd. Az ő utódaik legjobb esetben is gyengébb, silányabb kiadásai voltak apjaiknak, különösen a lányaik, akiket alig tartottak többé dinasztikus kirakósuk kellékeinél.
Lord Voldemortnak nem kellett újra belenéznie a lány fejébe; a halálos átkot mindenki felismerte, és bár gyors, hatékony és viszonylag egyszerű volt, különösen ostoba döntés lehetett ebben az esetben az auror részéről ezt használni, ha tényleg a saját társát akarta megölni. A balesetnek álcázás szinte azonnal elmúlik, mint lehetőség, ezek az aurorok pedig nem tűntek újaknak, ahogyan várni is lehetett, hogy a jobbakat küldjék el Arestes elfogására vagy megölésére.
- Jó.- ahogy Rosier megnézette a képeket Averyvel, a Sötét Nagyúr már sejtette, hogy nem fogja a támadót a képeken találni. Valamivel óvatosabban, rejtettebben kúszott be a lány elméjébe, hogy megtalálja azt a darabkát, amit annyira keresett, de nem jutott hozzá az archoz. Megérezte azt a kínzó fejfájást, látta azokat a durván módosított képeket, amik kitakarták a tettest, a fehér zaj pedig úgy lökte ki a csonkalelkű lényt, hogy alig hallhatóan felszisszent a kellemetlen érzéstől. Halálfalói ezt vagy nem vették észre, vagy nem fordultak irányába, Nagini azonban idegesen sziszegve tekeredett le a székéről, hogy bekússzon az asztal alá, és lassan elinduljon alatta, végig a lány irányába.
Voldemort végigsimított az asztalon heverő pálcán, miközben hallgatta a lány szavait, aki meglepően gyorsan rájött, hogy beletúrtak a fejébe, de még arra is, hogy meglehetősen durván. Ez a mágiának egy egészen speciális területe volt, úgyhogy őszintén meglepte az öndiagnózis, mellyel Avery felülmúlta azokat a magas elvárásokat is, amiket Arestes korábban támasztott dicshimnuszaival unokája elé. Ugyanakkor ez valóban minősítette az amneziátort is, aki ugyan eltüntette a képet, de képtelen volt a kitépett lyukat hihetően befoltozni, ami az elsődleges szintmérője volt ennek a mágiatípusnak- úgy tűnt, meg sem próbálta. Az elme pedig általában helyrehozza ezeket a foltokat, ha nem tesznek oda valamit.
Egy pillanatig elgondolkozott mindhárom megoldáson, ami azonnali eredményt hozhatna. Az Imperius-átokkal megparancsolhatná a lánynak, hogy emlékezzen, és egészen biztos benne, hogy az ő akarata hatalmasabb az ismeretlen aurorénál, és a kötélhúzás végén nem lenne kérdés, melyikük nyerne- a kérdés inkább az lenne, hogy elszakad-e a kötél. A Cruciatus-átok is híres róla, hogy összetöri az amneziátorok munkáját, és a Varázsvilág régi korszakaiban a medimágusok egyik elsődleges eszköze volt az emlékek meggyógyítására. Ez azonban szintén hajlamos darabjaira törni az elmét. Nem szívesen pocsékolta volna el sem Averyt, sem azt a narratívát, amit a jelenlévő férfiaknak igyekezett felépíteni. Ahhoz pedig a legkevésbé sem volt kedve, hogy újra megpróbáljon behatolni a lány fejébe, ahol korábban megégette magát. Előrébb dőlt a székében.
 - Az emlékeid vissza fognak térni. Ez az amneziátor valóban nem végzett jó munkát. Amint ez megtörtént, megkeresünk újra.- eszébe jutott néhány további, kevésbé direkt megoldás az eltakart fehér folt felfedésére, de több okból is a várakozás mellett döntött. Nem szívesen fedte fel a halálfalók előtt azokat a ritka, mások számára ismeretlen varázslatokat, amiket az elmúlt évtizedekben gyűjtött össze, talált fel és fejlesztett tovább, egyeseket jutalomként tartogatott, másokat pedig soha nem tervezett felfedni. Amúgy is hasznosnak tartotta a helyzetet, ami megingatta az aranyvérű családfők sebezhetetlenségbe, érinthetetlenségbe vetett hitét, és ha napokon belül megoldja ezt a problémát, kevésbé marad meg ez a gyászos emlékeztető bennük. Tesztelni akarta azt is, hogy Avery mennyi idő alatt rakja össze elméje törött darabjait.
 - Számunkra elsődleges fontosságot élvez, hogy leleplezzük ennek a gyalázatos tettnek a felelőseit, és igazságot szolgáltassunk nekik. Elsődleges fontosságú, hogy emlékezz. Ha eléggé akarod, menni fog.- nézte a lányt, és az elméjében látottak, éles esze alapján nagyjából novemberre, decemberre várta tőle, hogy összetöri azt a mágikus lakatot, ami lezárta az emlékeit. Az amneziátornak tudnia kellett, hogy ez nem fog így kitartani sokáig, még ha nem is volt tapasztalt, és Voldemort nem értette, a magas férfi miért próbálkozott ezzel a megoldással ahelyett, hogy egyszerűen megölte volna a lányt. Könnyen megúszhatta volna.

A Sötét Nagyúr gyűlölte a felesleges pazarlást, és színtiszta pazarlás lett volna bármilyen eszközzel felnyitni a lány fejét. Gyors eredményekkel még a legkevésbé drasztikus módszerek is komoly fájdalommal járnak, ami összezúzna mindent, amit ma felépíteni tervezett ezzel a meghallgatással az asztalnál ülők körében- akik erről bizonyára beszámolnak majd néhány kevésbé kiváltságos halálfalónak, akik nem lehetnek ma jelen. Vetett egy pillantást Pykera, az egyetlen jelenlévő halálfalóra, aki a sarokban állva tanúja volt a jelenetnek anélkül, hogy meghívta volna, és aki csak azért maradt itt, mert Voldemort annyira jelentéktelennek tartotta, hogy szinte meg is feledkezett arról, hogy a teremben van.
Talán a reputációnál is nagyobb pocsékolás lenne egy ilyen értékes aranyvérű boszorkány elpazarlása. Az Averyben rejlő potenciál értéke még számára sem volt teljesen világos, de abban egészen biztos volt, hogy hosszú távon többet fog érni számára egy középszerű auror életénél, aki talán számára teljesen lényegtelen okokból végzett Nott feleségével. Az asztal végén ülő Rosier, a balján ülő szőke férfi, és a jobbján ülő félszemű varázsló sem tudtak olyan ígéretes utódokat felmutatni, akik ennyire felkeltették volna Voldemort érdeklődését. A legtöbben ezeket az éveiket hiábavaló dolgokra vesztegették.
- Nagyon helyesen tetted, hogy félrevezetted őket. Arestes nagyon büszke lesz rád, ha hallani fog róla, hogy mennyire helyes az út, amin jársz.- ahogy Nagini mentális parancsára elkúszott a lány közeléből, a Nagyúr megengedett magának egy apró törést, apró pengemosolyt halotti maszk arcán. Valóban örült neki, hogy Nott ostoba hibáit, melyet saját családjának elhanyagolásával vétett, egy másik halálfalója hozza helyre, és örömmel tapasztalta azt is, hogy a lány valóban tudja a helyét. Az aurorok becsapása, félrevezetése egy olyan veszélyes, olyan nehéz feladat volt, melyet kevesen vittek volna sikerre. Ami ezt a korosztályt illeti, egyetlen személyt ismert valaha, akiről tudta, hogy megcsinálta volna: az egyetlen személyt, akiben maximálisan megbízhatott.
Csendben hallgatta Averyt, közben végiggondolta ő is, hogy miért tettek ellenségei látszólag ennyi logikátlan lépést egymást követően. Bármennyire nem mutatta, kemény ellenfélnek tartotta Crouchot, de szerette, ha az ő stílusa, az ő irányelvei alapján hozott a Minisztérium döntéseket. A logikus, pragmatikus lépésekkel előre kalkulálni mindig sokkal könnyebb volt, és ezek általában szélesítették a szakadékot Crouch és Dumbledore között, aki még mindig emberségességet próbált kívánni a Varázsvilág lelkéért vívott tomboló háborúban. Voldemort még azóta sem értette teljesen, hogy az igazgató miért nem próbálta megölni, ha máskor nem, legalább aznap, amikor utoljára járt a Roxfortban, ahol felkínálta végtelen tudását az új generáció megformálásához.
- Most pedig már nem árthat neked. A védelmünk alatt állsz.- a Sötét Nagyúr magabiztosan nézett végig a lányon. Néhány másodpercig mérlegelte csak a következő szavakat, mielőtt úgy döntött, hogy nem fognak üressé válni. Háromszáz nappal, háromszáz éjszaka állt a rendelkezésére ahhoz, hogy eljusson addig a napig, addig a lépésig, amit már évekkel előre, háborúja megtervezésekor mérföldkőként látott maga előtt. - Biztonságban leszel. Koncentrálj a tanulmányaidra, és koncentrálj arra, hogy emlékezz! Mire véget ér ez a tanév, a családod otthon fog várni rád.- a Sötét Nagyúr élvezte az izgést-mozgást a székekben, a meglepettséget, amit az előkelő férfiakban kiváltott az ígérete. Hosszú ideje tartott már a háború, rengeteg eredményt értek el az árnyak között, de az Azkaban elfoglalása egyértelműen a győzelem kapuja lenne. Nem sok hasznos dolgot kapott abban az ostoba árvaházban, de azt még a muglik is tudták, hogy a forradalmak börtönök leomlásával kezdődnek.
Mindent elmondott, amit a halálfalóinak akart, úgyhogy ahogy a lányra nézett, következő szavait már neki intézte, nem rajta keresztül beszélt az asztal mellett ülőkhöz. Tetszett neki a lány kiválósága, még azzal a zavaró részlettel együtt is, hogy az az ostoba süveg nem őse házába, az Ő házába osztotta be, egyértelműen birtokolta az összes olyan tulajdonságot, amit keresett. Sokan az asztalnál nem látták annyira szívesen a nőket a soraik között, de Lord Voldemort felette állt az ilyen ostoba társadalmi kérdéseknek. Az egyetlen értékmérő, az egyetlen dolog, ami számít a világon, a hatalom. A lány pedig rengeteg olyan tulajdonságot birtokolt, ami a hatalmasok közé emelheti.
- Amint emlékszel, keresni fogunk. A nagyapád sokat tanított neked, és ha sikerült megtalálnod azt, amit elvettek tőled, megtanítom neked, hogy hogyan tarthatod meg az elmédet.- Lord Voldemort nagyon ritkán, nagyon kivételes esetekben osztott meg csak bármit bárkivel végtelen tudásából. Biztos volt benne, hogy a lány is tudja, milyen kivételes helyzetbe kerülhetett.
A Nagyúr Pykera nézett. A meghallgatás véget ért.