- Ana! Ana, várj!- csak azért nem értem még utol a lányt, mert legbelül kicsit félek utolérni. Egyik felemben bűntudat ég, amiért azt mondtam Adorenak Averyékről néhány perce, felsejlenek azok a kedves pillanatok, amikor Anathema szülei vendgül láttak, és Anathemának fáj, hogy soha többé nem láthatja talán egyiküket sem. Az apját és a nagyapját biztosan nem. Anathema fontos számomra, és nem akartam fájdalmat okozni neki. De a másik felem halkan suttogja most is: igazat mondtam. Anathema családtagjai halálfalók, akik meggyilkolták az anyámat, alig három nappal azt követően, hogy az apja és az anyja utoljára teáztak vele. Hogy tudtak ezek az emberek rám mosolyogni?
Miközben gyorsítok a lépteimen, hogy behozzam a lemaradásom a birtok nedves füvén, igyekszem kiűzni a gondolatokat, azokat az átkozott kétségeket a fejemből. Nem számít most, hogy milyen emberek Anathema szülei és nagyapja, Anathema más. Őt is megátkozták, és mondta, hogy segíteni akart anyának, akinek nem kellett egyedül lennie élete utolsó perceiben. Letörlök egy könnyet, azután beérem a lányt, és megragadom a karját- az épet, azután szembefordítom magammal. Lihegek a futástól, messzire távolodtunk az üvegháztól, pár másodpercig gyűjtöm a levegőt, ahogy belenézek a szemébe.
 - Ana... sajnálom... bocsánatot kérek! Rosszul fogalmaztam. Nem akartalak bántani.- megértem, hogy nem érti az én szemszögemet, hogy nem akarja elfogadni, micsodák az emberek, akik felnevelték, és akiket szeretett. Bizarr, hogy apa és a húgom is Anathemával értenek egyet, pedig anya az, akit megöltek, de Anathamától teljesen érthető. Neki a családja maradnak.
Kicsit könnyes az én szemem is, ahogy fogom a kezét, ahogy belenézek az ő szemébe. Furcsa, hideg az idő, és negyed éve azt hittem, hogy tényleg az történik, amit apa és Averyék is akartak: letérdelek elé, gyűrűt húzok az ujjára, megcsókolom, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Ahogy fogom puha kezét, ahogy belenézek a szemébe, ahogy végiggondolom, hogy nem volt pillanat az életemben, aminek nem volt valahogy része, nem érzem úgy, hogy rossz élet lett volna. De azt hiszem, hogy ez az élet örökre elúszott; soha nem bocsájtja meg, ahogy anya halála után viselkedtem vele, soha nem bocsájtja meg, hogy nem vele vesztettem el a szüzességem, és soha nem bocsájtja meg, hogy kit teszek felelőssé. Hiányzik fél méterről is nekem, de nem tudom rákényszeríteni magam, hogy mást érezzek a valódi érzéseimen kívül.
- Nem érdemelted ezt az egészet, Ana. Sajnálom... tényleg sajnálom. Menjünk vissza, jó?

Hihetetlenül fáj ez az egész. Ahogy rád nézek, azt gondolom, talán jobban, mint az a nap másfél hónapja, amikor apa a szalonba hívott, hogy elmondja a történteket- az olyan volt, mint a zuhanás utáni első pillanatok: elfogott a pánik, nem tudtam tisztán gondolkozni, a fájdalom pedig olyan volt, amit nem tudtam felfogni. Most, amikor rád nézek, ahogy látom, mi történt veled, mi történt velünk, úgy érzem, mint azokban a percekben szokás, amikor kitisztul a fejünk, és elönt a fájdalom. Tudom, hogy vissza akarok ülni a seprűre, de túlzottan fáj, és most abban sem vagyok biztos, hogy járok-e még valaha.
- Nem...- csak könnyes szemekkel nézek rád, ahogy elönt a szégyen, ahogy elvörösödök tőle, hogy fájdalmat okoztam neked. Érzem, hogy a könnycseppek végigszántják az arcomat, és ösztönösen széttárom a karjaim, hogy átöleljelek, de nem tudom, hogy most segítenék-e ezzel rajtad. Én okoztam azt a fájdalmat, ami miatt sírsz, és nem csak arról van szó, hogy véletlenül a lábadra léptem, vagy indokolatlanul erősen ütöttelek meg a gurkóval egy kviddics meccsen. Gonosz voltam. Kiráz a hideg.
Átkarolom a vállaimat, ahogy rád nézek, ahogy csak sírsz a földön, és én is sírok csendben. Nem tudod visszaadni az anyámat, és tudom, hogy megtennéd, bármibe kerülne. Tudom, hogy te nem vagy az apád vagy a nagyapád, tudom, hogy te nem gyűlölöd Adoret vagy a hozzá hasonlókat, hogy te nem tudnál megölni, bántani senkit igazán. Utálom magam, amiért azt érzem, utálom magam, amiért azt érzed, utálom őket mindkettőnkért. Miért nem folyhatott az élet ugyanabban az egyenes mederben, amiben eddig, egészen addig, amíg együtt elérjük a tengert?
- Nem... én azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Azt akarom, hogy boldog legyél.- letérdelek eléd, megfogom a kezeid, és közelről az arcodra nézek. Olyan csodálatos vagy te, a katica királynő, a lány, akiért puszta kézzel ütöttem agyon a lódarazsat, a legkedvesebb, legjobb. Nem vagy olyan, mint a családod, ahogy én sem vagyok James Nott; én sem égetnék halálra sárkányháton ülve ártatlan embereket, és te is próbáltad megvédeni, megmenteni anyát, amikor a családod meggyilkolta őt.
Átölellek, puszit adok az arcodra, miközben engem is hasonlóan ráz a sírás. Nem akarlak téged is elveszíteni, azt nem élném túl. Neked rengeteg dolgot kell még megtenned, rengeteg olyan dolog vár rád, amit én talán nem is fognék fel, akkor is, ha talán érdemtelen vagyok már rá, hogy fogjam a kezed a felfedezéseid közben.
- Te nem tehetsz semmiről... te... nem akartalak bántani... nem gyűlöllek. Szeretlek.- nem tudom, mit jelent a szó a ritka zápor alatt, ahogy átölellek. Fogalmam sincs, hogy mit jelenthet még, mennyi értelme lehet még. Csak azt tudom, hogy bármi is történjék, nem akarlak elveszíteni téged. Szeretlek, talán minden értelemben, ahogy ezt érteni lehet.
Nem engedlek el, nem hagyom abba a sírást, csak foglak téged, ostobán megpuszilom a hajad, az arcod, megszagolom a hajad. Úgy érzem, mintha égnék belül, ahogy hozzád bújok: nagyon fáj, fojtogat a füst, és nem tudom megmondani, hogy túlélem-e ezeket a sebeket, de úgy érzem, hogy a tűz megtisztít.
- Igazságtalan vagyok... tudom, hogy mennyire szereted őket a hibáik ellenére... gonosz voltam... szeretlek... és mindig a családod leszek.

Megráz, hogy így látlak téged. Nem ez az első alkalom, hogy sírni látlak, még azt sem mondanám, hogy az első alkalom, hogy miattam sírsz, de soha nem láttalak korábban ennyire megtörtnek, elveszettnek, magányosnak. Szeretnélek csak felkapni, hazavinni, befeküdni veled az ágyba, és magunkra húzni a takarót. Távol lenni a hűvöstől, elfelejteni a szenvedést, elfelejteni, hogy mennyire fáj minden.
Lebénulok, csak sírok, miközben szinte látom a képet magam előtt: anyám összetört testét, ahogy élettelenül fekszik Anathema mellett, aki talán maga is a halálra számít. Érzem, hogy hányni tudnék, ahogy elképzelem a jelenetet, elfog valami szinte ismeretlen üresség, rosszullét, ahogy Anathemát látom szenvedni lelki szemeimmel. Fogalmam sincs, milyen lehetett. Fogalmam sincs, hogy hogyan élte túl ezt eddig, hogyan élte túl, hogy elmondta volna. Ahogy átölelem, nem vagyok benne biztos, hogy igazán meg tudom védeni.
Eldőlök veled a fűben, átölellek, halkan, talán értelmetlen szavakkal ígérem meg, hogy nem foglak bántani soha többet. Tényleg nem fogom megtenni. Átölellek, nem akarom, hogy újra bajod legyen. Hagyom, hogy a fű összefoltozza a talárunkat, a nedves föld az arcomra tapadjon, ahogy megölellek, nem érdekel, hogy lát-e bárki minket most. Most megint úgy érzem magam, mint azon a zuhogó napon, amikor az esőfüggöny elrejtett minket, és ketten maradtunk a labirintusban, ahonnan nem találtuk a kiutat.
A szívem talán nem ad azonnal megbocsájtást Anathema szüleinek, de már kétségek merülnek fel benne- logikailag pedig tudom, hogy ha nem volt náluk pálca, ha veszélybe sodorták volna Anathemát, soha nem támadtak volna anyára. Mrs. Avery a legjobb barátja volt a Roxfort óta, nem tudom elképzelni, de ez persze nem menti fel Anathema nagyapját. Talán az aurorok is hibásak voltak. Hogy hagyhatták ott őket, egyedül? Átölellek. Szeretlek téged.
- Én... megbocsájtok. A cs... családom vagy, Ana. Örökre. Sz... szeretlek.- most egy kicsit talán jobban, mélyebben átgondolom a szavakat, amik ezúttal már nem olyan semlegesek, a súlyuk pedig még nagyobb az ölelés súlyánál. Ahogy megérzem a lélegzeted a bőrömön, nem csak azt a másik húgot, legjobb barátot, bajtársat szeretem benned, nem csak megölelni és megvédeni szeretnélek. Elvörösödök, ahogy megcsókolsz, és bármennyire szégyellem, bármennyire helytelen ez jelen helyzetben, érzem, ahogy elönt az a vágy, amit évek óta érzek irántad. Visszacsókolok, szenvedélyesen, nem érdekel most semmilyen körülmény, csak te.
Átkarollak, egyik kezemmel megtámasztom a fejem, a másikkal a testemhez szorítalak, miközben csókollak. Sírok. Le akarom tépni a ruháinkat, benned akarok lenni, a szemedbe akarok nézni, csak a tiéd akarok lenni. Soha nem éreztem, hogy ennyire tombolnának bennem az érzelmek, ennyire sok szenvedélyt soha nem éreztem. Soha nem voltam ennyire felizgulva, még akkor sem, amikor részegen végigcsókoltam Adore és Gia testét, megérintettem meztelen vonalaikat, a nyögéseim pedig összekeveredtek az ő sóhajaikkal és a fülledt levegővel. Meg akarlak érinteni, azt akarom, hogy leérints, érezni akarlak. Ha a szobámban lennénk, biztos, hogy már vetkőztetnélek. Belesóhajtok a csókba, megsimogatom az oldalad, talán elérnek az ujjaim az ing felületén odáig, ahol betűrted azt a szoknyába, de nem teszek semmit. Nem azért, mert Adore megharagudna rám, nem azért, mert könnyen kirúghatnának minket, ha az óra közepén ilyesmit csinálnánk, nem is azért, mert félnék, hogy valaki meglát minket. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy bántanálak vele, és bármennyire akarlak, nem foglak többet bántani.
Elválok Anathema ajkaitól egy pillanatra, remegek egész testemben a kipirult vágytól, ahogy ránézek. Olyan csodálatos. Olyan tökéletes. Olyan ostoba voltam, hogy bántottam. Olyan szívesen visszacsinálnám, ha visszamehetnék arra a napra. Segítenék én is fürdetni őt, etetni őt, fennmaradnék vele este, összebújnék vele, nem zárkóznék el tőle abba az udvarias távolságtartásba. Lenyelném azt a reménytelen fájdalmat, megpróbálnám elviselni, és támogatni őt, segíteni neki, átvállalni belőle még valamit. Könnyes szemmel nézek rá újra.
- Szeretlek, Anathema. Te vagy a legcsodálatosabb ember a világon, és nem akarok mást, csak hogy ne fájjon neked többet. Nem akarlak bántani. Veled...- nem fejezem be a mondatot, pár másodperc után újra megcsókolom, hevesen, de valamivel zavartabban, enyhén föléd kerülök. Úgy érzem, hogy felrobbanok az elfojtott vágytól, az érzéstől, ahogy megérzem a derekadon lévő kezemen, hogy kissé feljebb csúszott a szoknyád, de nem teszek lépéseket. Csak csókollak tovább.

Hirtelen, nagyon hirtelen hallom meg Adore hangját, aki jeges vízként ránt vissza a valóságba. Ölelem a lányt, akiről szinte egész életemben tudtam, hogy egy párnak szánnak minket, akire mindig vágytam, akinek a boldogsága boldoggá tett. Akit bántottam. Azt hittem, hogy nem számít semmi, de most itt van a másik lány- akinek ki nem mondott ígéretet tettem, akivel ki nem mondva vagyunk egy pár. Úgy érzem, hogy mindkettejüket elárultam, megbántottam. Ketté vagyok szakadva- az egyik felem odarohanna Adorehoz, bocsánatot kérne, elmondaná, hogy ez az egész csak egy érzelmi kirohanás volt, hogy Anathema fontos nekem, de nem úgy. A másik felem pedig csak ölelné Anathemát, nem foglalkozna semmivel a világon.
Csak csendben, szótlanul nézek a lány után, aki teljes joggal nevezett annak, aminek, ahogy elviharzik. Elvörösödök, elönt a bűntudat, és nem lennék meglepve, ha ez lenne a vége. Végül is, bárhogyan szépítem, bárhogyan próbálom relativizálni, megcsaltam őt. Megcsaltam Adoret. Eszembe sem jutott szinte, ahogy öleltem Anathemát, és most is fogom még, félig felülve őt az egyik kezemmel. Jól érzem magam a lánnyal, de olyan, mintha választottam volna már nagyon régen, és az egész csak kitérő lett volna. Fáj.
- Sajnálom, Ana. Nem akartam ezt az egészet.- nem akartam, hogy fájjon neked, hogy rosszul, elárulva érezd magad. Nem akartam a fájdalmadat, a legkevésbé sem. Nem akartam azt a szörnyű élményt, amiről meséltél, és ahogy megelevenedik a szemeim előtt, újabb jégcsapként érzem magamként, amit belém szúrtak, és ami nem olvad. Talán nem is tudod, hogy mire gondolok.
Miközben felsegítelek, nézem a távolodó Adoret. Bizarr érzés a fájdalom, ahogy nézem a hátát, nem csak tiszta szégyent érzek, hanem veszteséget is. Nem gondoltam soha bele semmibe vele, tudtam, hogy soha nem lehetünk házasok, soha nem akarna együtt lenni velem, és tudtam, hogy elveszíteném a családomat, ha vele maradnék, de soha nem jutott eszembe, hogy vége lesz. Most, hogy ő minden bizonnyal véget vet ennek egy jelenet keretében, amikor este beszélek vele a klubhelyiségben, fáj, hogy nem lehetek újra egyszerűen gondtalan csak vele. De bocsánatot kell kérnem tőle. Ennyi mindenképpen jár a lánynak, ennyit akkor is megérdemel, ha szerinte nem voltunk soha együtt. Anathemára nézek. Rengeteg embert bántottam az elmúlt hónapokban.
- Menjünk vissza, jó?- átölellek téged, félig, egy kézzel, ahogy sárosan várom melletted, hogy elinduljunk vissza. Rengeteg a bűntudat, ahogy átölellek, ahogy szembe kell néznem a tetteimmel, amiket ellened tettem, de nem akarlak elengedni. Nélküled az élet üres, és nem csak azért akarok melletted lenni, mert kiérdemelt. Te mindenképpen az életemhez tartozol.
- Van kedved holnap együtt tanulni bűbájtanra a könyvtárban, Ana?- annyira üres ez a mondat, annyira úgy érzem, hogy többet kellene mondanom, de mégis olyan, mintha kifejezne mindent, amit érzek. Veled akarom tölteni azt az egyszerű programot, azt akarom, hogy újra megpróbáljuk a tavalyt. Nem akarlak elveszíteni.