Mit ér a vér, ha nem ad köteléket? A családommal való kapcsolatom jelen helyzetben a nullánál is kevesebb. Nem élek velük, végleg megtagadtam őket, ahogy ők is engem. Az egyedüli családom én vagyok, meg azok a kitaszítottak, akikkel valaha találkoztam és még fogok. Mi is érdemlünk egy esélyt. Voldemort eszméi embertelenek, az aranyvérmániája beteges, de amíg nem akad velük dolgom, addig nem is nagyon érdekelnek.

Az anyám kvibli volt. Nem ismerhettem soha, mert belehalt a szülésbe, engem meg leraktak az apám családjának az ajtaja elé. A nagyanyám ráparancsolt apámra, hogy ha már fattyút nemzett, akkor legyen benne annyi tartás, hogy felneveli. Az egész családban egyedül csakis a nagyi szeretett. A többek csak Fattyúnak hívtak. Azt hinné az ember, hogy a középkor óta nem használják ezt a kifejezést, de az én „családom” ebben a tekintetben elég maradi. Szégyenfolt voltam egész életemben, főleg mivel nyílt titok volt, hogy anyám varázstalan nő volt. Mostohaanyám aggódott, hogy mi lesz a család hírével, apám rejtegetett és szégyellt. Nem szerettek. Kakukktojás voltam, olyasvalaki, aki kilóg a sorból, sok érték mellett egy selejt. Olykor, mikor nagyon magam alatt voltam elcsatangoltam az erdőbe, harcolni tanultam, ordítottam és kiadtam a felgyülemlett feszültséget, amit a család nyomása okozott. Egyedül a nagyi állt velem igazán szóba. Ám tíz éves voltam, mikor ő is eltávozott. Egyedül maradtam. Későn mutatkozott meg az, hogy van bennem mágia, de határozottan volt, így mikor tizenegy éves lettem felvételt nyertem a Roxfortba. Úgy döntöttem, hogy az eddigiek nem állhatnak az utamba, megmutatom ki vagyok, és elérem a céljaim. De a féltestvéreimnek hála, az iskola sem hozta meg a kívánt eredményt. Csalódtam benne.
Az negyedik évem elvégzése után történt, hogy megismerkedtem vele. Gregory. A fiú kvibli volt, pont, mint ahogy az édesanyám. Elmesélte, hogy az aranyvérű családja kitagadta, és most próbál boldogulni. Megesett rajta a szívem, és elbújtattam otthon. Végre megismerhettem azt az érzést, amit eddig csak a nagyival tapasztaltam. Barátság. Nem volt ennél több, de ez pont elég volt. Aztán a mostohaanyám megtalálta. Hirtelen felindulásból úgy arcon csapta, hogy nekiesett a falnak és rossz helyen verte be a fejét. Ott menten meghalt. Hirtelen haragú természet voltam, nekiestem, ütöttem, vágtam, nem nyúltam pálcához. Elvesztette az eszméletét, de ő sokkal szerencsésebb volt, mint Greg. Összeszedtem egy táskányi holmit, és elrohantam. Úgy döntöttem, hogy végeztem a „családommal”. Nincs már többé közöm hozzájuk, soha nem is volt igazán. Gyűlöltem őket, ma már csak egyszerűen idegenek. De úgy döntöttem, hogy nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy meghalok. Éheztem, napokig csatangoltam, benn az erdőben. Falukból loptam és szépen lassan megtanultam túlélni. Megtanultam miként vándorolhatok, hogy nem maradhatok egy helyen sokáig, hogyan ejtsem el a vadat, és megtanultam megvédeni magam. Nem ment minden varázslat, még ma  is gyenge vagyok, küszködök. Ám a mugli harcművészetekben igazán jeleskedem.
Eldobtam a nevemet, utáltam, mert hozzájuk kötött, ezt pedig nem akartam. Freya lettem. Betűket tartottam meg az eredetiből, hogy mindig emlékeztessen arra, miért vagyok itt, de én innentől kezdve csak ez az öt betű lettem, semmi több. A pálcám eltört, mikor átugrottam egy kerítésen, így attól is megváltam, az is még Flora Yvette Crox-é volt, nem az enyém. De pálcára szükségem volt. Nem akartam, de mégis megtettem. Megöltem. Tizenhét voltam és ő jelentéktelen kis nő volt. Rám támadt, megijesztettem. Eleinte védekezésnek indult, aztán nem volt más választásom. Végeztem vele, majd elvettem a pálcáját. Nem igazán az én kezembe való, de egyelőre megteszi. Ám a tudásomon meglátszik, hogy bizony rám fért volna még a tanulás.
Kitaszított lettem, olyasvalaki, akit nem kedvel a társadalom. Valaki, aki a maga ura és végtelenül szabad.  Teljesen elvadultam. Szeretek egyedül lenni, de egyre inkább vágyódom a társaságra is. Mostanában a Roxfort melletti erdőkben csatangolok. Vonz az iskola, meg akarom nézni, milyen is lett volna a normális életem, ha továbbra is folytatom. Néha találkozok olyanokkal mint én. Mindig megosztok velük valamit. Vagy elmondják, hogy miért bujkálnak, vagy hallgatnak. De élnek. Mert mindenkinek jár egy esély, mindenki érdemes az életre. Akármilyen családból jött, akármilyen gyenge is legyen. Tisztelem az életet, de elsősorban a sajátomat és a hozzám hasonlókét. Ha valaki támad, én is támadok. És akkor nincs kegyelem.