Anathema & Atticus

Két nappal az indulásom előtt megharapott egy vérfarkas, aminek sebeit még mindig magamon viselem. Megfelelő ellátásban otthon nem tudtam részesülni és nem is akartam, hiszen az utolsó pillanatban biztosan otthon tartottak volna és csakis ez tartotta bennem a lelket, hogy márpedig én bizony el fogok utazni, akármi is történik majd. Az első napon ahogy megérkeztem és beosztottak a házamba, első dolgom volt meglátogatni a házvezetőmet. Az, hogy a tanári kart értesítettem a helyzetemről, elkerülhetetlen volt annak érdekében, hogy később belekeveredjek mindenféle pletykákba, szóbeszédekbe és az esetleges kimaradások indokoltak lehessenek. Legszívesebben senkinek sem szóltam volna, de mivel a házvezetőm erősködött, ezért még aznap elmentem a gyengélkedőre, ahol a javasasszony megfelelően ellátta a sebeimet és az orromra kötötte, hogy márpedig kétnaponta tessék visszajönni és akkor pótolja az orvosságot és ha szükséges újra ellát, na meg nem mellesleg jó lenne követni a gyógyulást is, hiszen ezekben az esetekben igencsak lassan esedékes. Hurrá. Ezt jól megnyertem magamnak. Ismét. Nem is én lennék.
A mai látogatásom is ebből a célból történt. A megszokott időben érkezem, eddig sikerült elkerülnöm a kíváncsiskodó szemeket és az utána lévő kéretlen kérdéseket. Ahogy benyitok a gyengélkedőbe és előre sétálok az ajtóhoz, ahol a javasasszony látja el a - véleményem szerint - különleges eseteket, már ki vannak készítve a számomra szükséges szerek. Levetem az ingemet és a taláromat, a hússzú seb ugyan már sokkal szebben néz ki, mint az első napon, de azt nem lehet rá mondani közel sem, hogy ez már gyógyult lenne. Nyugodtan és türelmesen tűröm az ellátást, a kezembe nyomott bájitalokat is elfogyasztom, de amikor az asszony a paraván mögé lép és azt nem húzza vissza, meglátok ott egy korombéli lányt, akinek szintén sebek futnak végig a testén; bár így ha elsőre tippelnem kellene, biztosan nem onnan származnak, ahonnan az enyéim. Kicsit el is bambulok felé és belemerülök a gondolataimba, de amikor ő is meglát engem és a jól felismerhető harapásnyomot az oldalamban, felállok és felkapva az ingemet nem várom meg, hogy a javasasszony visszatérjen, kirongyolok a gyengélkedőről.
Túl sok minden megfordul a fejemben miközben a Griffendél torony felé visznek a lábaim. Tudom, hogy ennek még következményei lehetnek, de a kíváncsiságom is hajtana, de azért a saját problémám csak jobban aggaszt. Elhatározom, hogy megpróbálom ezt a legnagyobb nyugodtság mellett lekezelni és vajon tehetnénk úgy, mintha ez meg sem történt volna?
A klubhelyiségbe érve levágom magam az egyik kanapéra, kifújom magam és csak meredek ki az ablakon.
Csak most ne jöjjön ide senki és kérdezze meg, mi bajom van.

It's always like the first time
Let me take a part

Hiába mondta Mr. Nott elgondolkozó tekintete az ellenkezőjét, Anathema Avery biztos volt benne, hogy az átokhegek elcsúfítják a testet, mint egy torz mosoly, ami akkor is röhögést ígér, amikor egyáltalán nincs mit. A mások számára vékony, lassan fehéredő, de a bőrén számára éles vonalak úgy hatottak, mint koporsó felett a kuncogás, látszottak minden nyári ruha vállától délre, és kérdéseket csaltak elő még a javasasszonyból is.
Ült csak a sápadtan derengő fényben, haját gyűrögette, és halkan válaszolt csak, nem esik jól arról beszélnie, aktájában mindent megtalálhat, úgy tudja, elküldték a Mungóból a szükséges bájitalokat is, amelyekkel végleg lezárhatják az árkokat.

Kéknek tűnnek a körmei a fehér lepedőn, amelyre rátenyerel, a hátán, vállán, karjain, derekán szárad épp a főzet, szinte krém, magában sorra veszi, vajon milyen gyógynövényeket használhatott a gyógyító, elképzeli tekintetét az üst felett, és hogy egyszer ő is ott lehet, és talán épp egy olyan eseten segít, mint ő. Ijedten összerezzen, mikor a paravánt elhúzzák, mellkasa elé kapja a kezeit, pedig viselt magán takaró szövetet, de a megszokás és a spontaenitás hatalmas úr, nála nagyobb.
A fiú a háztársa, az új fiú - az ő sebei más mintázatúak, de ugyanolyan komolyak, sőt, talán rosszabbak. Bámul rá, de megszólalni nem mer, aztán vége szakad a pillanatnak, és ott marad abban a testhelyzetben, amíg meg nem szárad a mostanra kérges réteg a bőrén.

Nem kérdez semmit a javasasszonytól, bízik benne, hogy adott esetben róla sem beszélne senkinek - nem mintha kellene, talán csak épp az új fiú nem olvashatta a Prófétában a helyzetét. A kastély meglepően csendes ebben az órában, míg felsétál a most kicsit sem otthonos toronyba, talán a szobájáig, összeszedi másnapi könyveit, és felkészül, azaz, ez volna szerencsés, de Mr. Picquery is jelen van, nem sétálhat el mellette, mintha idegenek volnának.
Anathema Avery nehezen tette meg az első lépéseket, mindig töretlenül remélte, hogy a számára kijelölt személyek megtalálják az utat hozzá valamiképp, és ha megérkeznek, nem bánják, hogy olyan félénk volt eleinte - de Mr. Picquery szomorúan kicsinek tűnt a nagy, vörös bútorok között, mintha maga sem hinné, hogy jó helyen van.
Anathema Avery végül nyel egyet, egyik lábáról a másikra áll - az egyik cipője kioldódik, így aztán végképp kínban, le sem hajolva eliszkol a hálókörletek lépcsője felé, behúzott nyaka árulkodik róla, mennyire bizonytalan. Mégsem szólíthatja meg a kérdéssel, mondd, kiharaptak belőled egy darabot? És szerinted is örökre ronda vagyok? Beszélgessünk, gyere.

Úgy negyed óra alatt összeszedi elméletileg sok bátorságát - felmarkolja könyveit a biztonság kedvéért néhány pergamen társaságában - és leül a fiúhoz még udvarias távolságra, a kandalló mellé. Tűz most nem ég, hallgatnak a hasábok és a pernye, de nem hallgat Anathema Avery.
- ...nagyon fájt önnek, Mr. Picquery? - nem egyértelmű, melyik értelemben, talán épp a kezelés, azt választja, amelyiket szimpatikusabbnak érzi. Ha a hallgatást, hát hallgatni fognak.
- ... nem mondom el senkinek, amit láttam.

cheri cheri lady.

Anathema & Atticus

Nem vagyok egy szégyenlős fajta és normál esetben, ha tudnám, hogy a heg nem AZ a heg akkor még ott is maradtam volna és tovább sandítgatok a lány felé a paraván mögött, de ez most egy teljesen idétlen helyzet volt. Még nincs itt senki akiben igazán megbízhatnék, fogalmam sincs, hogy milyenek itt a többiek, és akkor egyből ebben a helyzetben kell kikötnöm. Fél pillantást vetek még a lány felé mielőtt összeszedném a cuccaimat, és látom, ahogy ő is meglepődik, ahogy kissé összerezzen, de nem firtatom a témát inkább tényleg, úgy döntök, hogy elmegyek.
Ahogy az ablakon kibámulva azon gondolkodom, mit mondhatnék neki ha megjelenik itt, hogy esetleg bocsánatot kellene e kérnem azért, mert meglestem vagy mert oda mertem nézni, a portrélyuk megnyílik és én akaratlanul is odatekintet. Csak egy sanda pillantást vetek a lány felé, akinek igazából még a nevét sem tudom, csak hogy valami Avery, és előfordulhat, hogy kissé barátságtalannak tűnök. Vajon meg kellene szólítanom? Ide kellene hívnom? Vagy csak hagyjam elmenni és soha többé ne hozzuk fel ezt a témát? Kínos a szituáció, de mire újra arra pillantok, már csak hűlt helyét látom, így valamiért azt érzem, hogy hasonlóan hozzá, ő sem firtatná ezt a témát.
Ám nem sokkal később megjelenik ismét, leül mellém könyveivel és némi pergamennel, én pedig hosszan ráemelem a tekintetem és szótlanul figyelem, ameddig meg nem nyílnak ajkai és nem teszi fel a kérdését.
- Igen, de ami ez után fog következni, még inkább fog... - Válaszolom kurtán és kissé lehangoltan, de ez érthető azt hiszem, hiszen ki ne lenne lehangolt az miatt, hogy a következő teliholdkor már egy szőrös vadállattá változik át?
- Én sem a tiéd. Azok elmúlnak majd, igaz? - Tippem nincs igazán, hogy mi történhetett vele, de egyelőre nem leszek tolakodó és nem kérdezem meg tőle. Az én hegemet viszont örök életre viselni fogom, ott lesz a nyoma, hogy mivé lettem és mivé leszek.

It's always like the first time
Let me take a part

Anathema Averynek, mint minden hozzá hasonló lánynak, a megfelelő időben megtanították, hogyan érdemes viselkednie a fiúk közelében - természetesen tartózkodóan, a beszélgetést magas íven, az urakat meg kordában tartva. Ez általában abban a pillanatban vált feleslegessé, mikor Anathema Avery, mint minden hozzá hasonló lány, rájött, a fiúk is csak emberek, nem a legendák szeszélyes fenevadai, akik csak háborúról, seprűkről és a második reggeliről értekeznek.
Arra azonban nem vonatkozik szabály, ha valaki a várható beszélgetést még az átokhegeinél is fájdalmasabbnak értékeli. Az időjárásra mindig lehet hivatkozni, a kötetek mindig ajánlottak remek kitérőket, de valahogy kevéssé érződik életszerűnek a holnapi napsütést emlegetni.
- Sajnálom, hogy így érez velem kapcsolatban. - a sűrű pislogás nem a sajnálat jele, de Anathema éppen teljesen tanácstalan, az új fiú most majd mindjárt jól elzavarja szégyenszemre, és remek lesz együtt órákra járni és ugyanabban a helyiségben tanulni. Az persze világos, nem kíván vele megosztani semmit, ezért hibáztatni sem kell, de a kínos csend azért úgy követi a megjegyzést, mintha tücsök ciripelne köztük.

- ... nos, köszönöm, Mr. Picquery. - Anathema Avery összes létező ősei - élők és kevésbé élők együtt - a szívükhöz kapnának minden pofátlanságok legmimikátlanabbja hallatán, azaz, nem hallatán: Mr. Picquery amerikai, nyilván a közvetlenség egyik erénye, de az angolok aranyvérűinek leesne az összes gyűrű összes ujjairól, ha letegeznének valakit, mielőtt megtörténik az első beszélgetés. Anathema is megszeppen, de legelőször az jut eszébe, talán nem tartja őt a családja okán érdemesnek erre a gesztusra - talán mégis olvasta ráérő idejében a Prófétát? - de gyorsan megállapítja, hogy ez nem valószínű. Hogy frászt kapott tőle, az nem indokolja, hogy rá is kérdezzen, válaszolnia meg illik.
- Úgy tudom, az átokhegek soha nem múlnak el, csak halványabbak lesznek. - következtethet arra, hogy a fiúé sem, de hasonló heget sok lény képes okozni, és szívesen meg is teszi, ha alkalmat adnak rá, így nem is érdemes megpróbálnia kitalálni. Vajon ez az érkezésének valódi oka? Ezért fogadta be Anglia, holott szigorúak voltak a külföldiekkel?
- Ha szeretne beszélni róla.. csak nagy vonalakban, szívesen meghallgatom. Tudom, milyen furcsa azzal, aki.. kívülről nézi csak. - próbálkozik tovább, mert most már nem lehet csak úgy elsétálni, akkor szervusz, láttam a titkod - Önöknél nem magázódnak, ugye? Megkérdezhetem a keresztnevét?

cheri cheri lady.

Anathema & Atticus

Kijelentése után hosszan pillogok felé, egy rövid ideig csendben, de miután leesik, hogy mire válaszolta ezt, menteni próbálom még a helyzetet. Csak nem tudom, hogy valóban félreértett -e vagy esetleg tényleg komolyan gondolta, amit mondott.
- Nem rád értettem. Hanem a helyzetemre. - Nem igazán tudom hová tenni ezt a magázást sem, de kevésbé zavar, furcsa ugyan egy korombélivel így beszélni és ezért is tegezem azonnal, nem hiszem, hogy meg tudnám szokni, hogy az idősebbeken kívül mással is így beszélgessek.
- Akkor mindketten jól megkaptuk az élettől, nem igaz? - Apró sanda mosoly feltűnik az ajkam sarkában, de sajnálom, hogy neki több heget kell viselnie majd az élete végéig, mint nekem. Mondjuk, nálam ez nem megbéklyózó ok, ezektől eltekintve én pontosan ugyan úgy fogok rátekinteni mint bárki másra, csak ez az egész helyzet, amibe belekeveredtünk, most elég fura.
- Atticus vagyok, és kérlek, nyugodtan tegezz. - Térek rá első körben a magázás-tegezés és a bemutatkozás témájára, hiszen engem is sokkal jobban érdekel, hogy neki mi a keresztneve. - Téged hogyan szólíthatlak? Furcsa, hogy nálatok a korosztályotokkal is magázódtok. Ez valami elvárás amúgy? Csak hogy... legközelebb ne égessem le túlzottan magam, ha hasonló szituációba keveredek. - Próbálok már picikét felszabadultabban beszélni, hiszen ő is egészen érdeklődő és kedves velem, ami jól esik, mert igazából nem volt még akinek úgy tudtam beszélni arról, hogy mi történt velem, és aki tényleg megért esetleg vagy átérzi a hegek viselésének terhét. Így ismét egy kis ideig csönd honol kettőnk között, de csak míg összeszedem a gondolataimat és kibököm.
- Mielőtt idejöttem, megtámadott egy vérfarkas nem messze a birtokunktól. - Felsóhajtok, mert igazából ez így kimondva még szörnyűbben hangzik, mint csak a gondolataimban. - Veled mi történt... ha szabad? - Most, hogy már kicsit beszélgettünk, egyre inkább kezdenek elszállni a kételyeim és az aggályaim, inkább látom őt sorstársnak - még ha nem is ugyan az történt velünk - mint veszélynek.

It's always like the first time
Let me take a part

Becsukja az ölében heverő könyvet, és az előttük elhelyezkedő apró asztalra helyezi - Mr. Picquerynek jut idő átgondolni zavarát, amely már hangját is igénybe véve jelentkezik. Anathema szeretné talán megölelni bátorítóan, de az most nem oldaná a nehézséget, inkább növelné: egy idegen fiú sem vágyik ilyesmire, egy lányra, aki akaratán kívül meglátta, meg főleg nem.
- Akkor félreértettem, elnézést. Nekem is ismeretlen ez a helyzet.. ön az első, aki látott így a gondviselőimen kívül azóta. Nem hittem, hogy ilyen hamar bekövetkezhet, és nem lesz rá befolyásom. - eleinte azt is hitte, soha többé nem mutatkozik emberek előtt, másnap engedett, talán olyan ruhákban, amelyek elrejtenek mindent, de mert minden holmija a házban maradt, ezt lehetetlen volna kivitelezni. Önkéntelenül is megmozdul, hiába volna jobb csendesedni, megérinti a fiú vállát, óvatosan rányomja a tenyerét az együttérzése nyomaként.

- Rendben, ha szeretnéd, Atticus. Milyen érdekes, azt hittem, a másik kontinensen más jellegű neveket adnak.. - bár a tegeződést nem a fiúnak kellett volna ajánlania, boldogan elfogadja, ha segíthet ezzel is a beszélgetésükön. Vajon ő különbözőnek érzékeli magától őket? Milyen lehetett eleve sérülten egy új országba illeszkedni - az ő útja könnyebb volt, hazavezetett, de Atticus egyedül van.
- A legtöbb aranyvérű családnál szokás, amíg nem ismerik egymást annyira, hogy ne hozzon zavarba senkit a tegeződés. Sokan ennyi idősen már megkötik az eljegyzéseiket, így talán érthetőbb.. de régi ismerősök, barátok között nehéz egymára nőként és férfiként tekinteni. - egy pillanatra elszomorodik, de ezt nem kell megosztania Atticussal, elég nagy tolakodás is volna, hatalmas hiba. Milyen tapintatlan, a messziről érkezett talán haza sem mehet szünetekben, nincsenek vele régi barátai, rokonai, talán nem is képviseli senki mások előtt: Dumbledore professzor tetőt és menedéket adhatott, de a kirakós egy darabjává nem tehette. Sokadik talán, hogy vele sem kellene beszélgetnie, egy Avery rossz szájízt kölcsönöz most azoknak, akik nem politizálnak nyíltan.
- Talán csak én vagyok ilyen vaskalapos, ne is foglalkozz vele. Most már te is oroszlán vagy, közénk tartozol, régi barát! - szélesen elmosolyodik, és úgy tesz, mint aki nagyon félelmetesen elbődül, persze mindez egy ilyen vékony hangtól, egy ilyen sápadt arctól egy kölyökmacskát sem ijesztene el.

Mennyivel könnyebb így hallani a történet egy összefoglalóját: megtámadott egy vérfarkas, és nem tűnik kontextusban a mondat, míg ha halványan is, de süt a nap az ablakon túl, és a helyiség vörös-aranya csak vidámságot ígér. Anathema Avery emlékezett azokra a történetekre, melyek arról szóltak, miért tilos a Rengetegbe lépniük, és mint bárki más, nem hitte, hogy valódi ártalom suttog a fák között, hiszen ha kitekint, a párkányra könyököl, madarak húznak el a korona felett, ág, ha zörren, is madár az csak - de léteztek a vérfarkasok valahol, könnyedén megölhették volna, ahogy bármely varázslót teliholdkor. Szája elé kapja mindkét kezét, és rögtön megbánja az iménti bizalmaskodását.
- Nagyon sajnálom! De hogy.. hogyan élted túl? Milyen volt? - sejtelme sincs, a másik országban milyen gyakran történhet hasonló, de nem csak Anathema Avery nem ismert senkit, aki elmondhatná, életben van egy vérfarkas támadása után. Ezek szerint átváltozni is itt fog? A logika ezt diktálná, de vérfagyasztóan szürreálisnak tetszik: Atticus kedves, fáradt arca, mögötte a fenevad. Sokan most állnának fel és vissza sem pillantanak: Anathema Avery közelebb hajol.
- A szüleim, és a nagypapám.. az Azkabanba kerültek a nyáron. A vád szerint halálfalók, és az aurorok eljöttek értük, párbajoztak a házunkban... - összeszorítja apró ökleit, mély levegőt vesz, kifújja, és próbál érthető, tárgyilagos maradni, nem sírni ezúttal, mert Atticust nem érdekli, nem érdekelheti idegen emberek gyalázatos bűne - Valaki megátkozott ezzel az ismeretlen átokkal, és aztán.. aztán rám omlott a házunk.

cheri cheri lady.

Anathema & Atticus

Tekintetem, pillantásaim néha inkább emlékeztetnek egy kisfiúéra aki nem tudja, mit kellene mondjon. Valami bátorítót, valami megnyugtatót, valami akármit, de hirtelen nem jön semmi az ajkaimra, inkább csak pislogok és nézem őt addig a rövid csendes időig, még a nevekről nem kezdünk el beszélni. Nem zavar az érintése egyébként, mondjuk kicsit meglep és hirtelen nem tudok hová tenni, talán ezért is nem húzódom el.
- A családom régi és sokoldalú. Talán ezért nem kaptunk más nevet. - Picit megvonom a vállam. Sosem kérdeztem őket, miért nincs amerikaibb nevem és igazából sosem zavart, de azért elgondolkodtató, hogy másokat ez érdekelhet.
- Így már világos. Mondjuk, kicsit régimódinak tartom ezt a felfogást, de ha itt ez a módi, akkor nyilván ehhez kell tartanom magam. - Sok esetben különbözik a két állam és sok esetben egyezik. Szerintem Amerika némileg előrehaladottabb, mint a magnixek, mint a varázslók, de ezzel most nem szeretnék vitába szállni. Nem rossz azért tudni róla, hogy itt tényleg ilyen szokások is akadnak, mert tudom, hogy előfordulhat, hogy majd valaki azért fog lenézni vagy azért nem hajlandó velem szóba állni, mert nem magázódom vele. Furcsa lenne. Azért jól esik, hogy kicsit átlépünk ezeken a kötelező körökön és úgy köszönt engem, mint igazi oroszlánt, mint régi barátot. Ettől mosolyognom kell, de végül csak bólogatok, mert jó lenne beilleszkedni és remélem, mások is hasonlóan kedvesek lesznek, mint Anathema, csak mondjuk kevésbé nehézkes és furcsa helyzetben, nem úgy, mint ahogy a mi kapcsolatunk kezdődött.
- Viszont még mindig nem tudom a neved... - Teszem hozzá ezt inkább válaszként. Nem szeretném Avery-nek hívni, ahogy azt sem szeretném, hogy engem Picquery-nek nevezzenek, elég csak a tanórákon, van ebben valami tárgyillagosító számomra.
Aztán kibököm, hogy milyen fenevad lettem és ugyan én naivan azt hittem, az oldalamon lévő harapásnyomból ez egyértelmű, de miért is lenne az? Magam sem gondolnám, ha máson látnám, csak talán annyit, hogy megharapta egy jó nagy kutya vagy valami jelentéktelen varázslény... Most már másként tekintek ezekre a sebekre.
- Hát, nem emlékszem mindenre, de a gondnokunk mentett meg, mert másnap a pincében ébredtem, ott láttak el. Lehet, hogy látott kimenni a birtokra és utánam jött akkor este... - Nagyon is kételkedem a szavaimban, mert annyira zaklatott voltam és csak azon igyekeztem, hogy a szüleim ne tudják meg az egészet, hogy őszintén meg sem kérdeztem mi történt pontosan. Nem részletezem tovább, nyilván ebből leszűri majd, hogy még nem változtam át, hogy ettől többet egyelőre én sem tudok, de ha kérdez, akkor nyilván szívesen válaszolok, csak nehéz erről beszélni. Nagyon. Nem gondoltam volna, hogy ennyire az lesz, de azt sem, hogy ilyen hamar kell majd. Mindenesetre az már egy jó jel, hogy nem ijesztettem el ezzel. Ő folytatja a saját történetével. Hasonlóképp elképedek, mint ő amikor én meséltem.
- Óh. - Hirtelen ennyi jön ki, de össze kell szednem kicsit a gondolataimat, hogy értelemes mondatot húzzak ki magamból. - Ez szörnyű. Akkor most, te, most... a rokonaidnál élsz? Szerencsés vagy, hogy élsz, nagyobb baj is érhetett volna... - Erre láthatóan nem voltam felkészülve, de nem vagyok az a típus, aki egy ilyen dolog miatt elítél bárkit is. Nem tudhatom, hogy Anathema milyen elveket vall, nem tudhatom, hogy igazából milyen ember, de nekem szimpatikusnak tűnik és érzek valami kölcsönöst a kettőnk beszélgetésében, ami miatt maradnom kell.

It's always like the first time
Let me take a part

Anathema Avery roppant udvarias volt - káromkodni például senki nem hallotta még akkor sem, amikor életében először zuhant le a seprűjével, de becsületére legyen mondva, kifejezéseket azért ismert vész esetére - és ezért a szemöldöke meg sem rebbent, mikor Atticus réginek és sokoldalúnak nevezte a családját. Az angol aranyvérűek között még mindig teret hódított azon meggyőződés, miszerint újvilági társaik sok minden lehettek, de semmi olyasmi, ami összefüggésben állhatott az idő és az ezzel járó megbecsülés fogalmával. De Anathema Avery ezt a több, mint rosszindulatú jelenséget akkor sem említette volna, ha ezúttal rá hajt végre valaki kényszerleszállást egy dugóhúzó után.
- A szüleim nagyon konzervatívak, azt hiszem, sokkal inkább, mint sok diák szülei.. elsőévesként még biztos voltam benne az otthoniak miatt, hogy vacsorához itt is átöltözünk. - siet kiegészíteni a hagyományok felsorolását, bár erősen kételkedett benne, hogy a fiún bárki számonkérne ilyesmit.
- Igazad van, nem tudom, miért felejtettem el bemutatkozni. Anathema Nathema Avery vagyok. - más esetekben most nyilván fejet hajtanának egymás előtt, esetleg Atticus kézcsókkal köszöntené, de nincs is kevésbé alkalmas szituáció, mint egy váratlan intim egymásra-pillantás után kisztihand, mosolyoghatnak inkább barátságosan.

- És a szüleid hívtak gyógyítót? A gondnokotok olyan bátor lehetett, mint egy auror.. úgy értem, ők sem mindig élik túl az ilyen támadásokat. Abban sem voltam biztos, hogy van rá a matematikai esélyeken kívül realitás. - szívesen kiszámolná, mennyire nincs, de azzal a meglátással, hogy ez valóban érdekes, szinte teljesen egyedül volt nemcsak a házában, de az egész iskolában is - Slughorn professzor említett valamit arról, hogy volt egy ígéretes tanítványa, aki valami olyasféle bájitallal kísérletezett, amitől a vérfarkasok telihold idején is megőrizhetik az öntudatukat. Nem tudom, hol járhat a folyamatban, de talán megkérdezhetnénk.. biztos vagyok benne, hogy Dumbledore professzor is tud róla, és minden óvintézkedést megtesz majd. Tudom, hogy még mindig sokan tartózkodnak a kórban szenvedőktől, mert nem ismerik a következményeket.. De azt hiszem, a legjobb kezekben vagy itt, a Roxfortban.
Talán felajánlhatná, hogy ellátja a sebeit, de ezt a javasasszony gondoskodása után lehetetlen anélkül, hogy dicsekvés legyen belőle - bár abban is biztos volt, hogy ez a gondoskodás nem minden esetben jelentette épp azt, amire a sérülteknek szüksége volt, legalábbis lelki sebeiknek ritkán tett jót, hogy látszólag minden együttérzés nélkül kaptak segítséget.

Azonban nem odázhatják tovább a legkellemetlenebb témát, és Anathema Avery gyomra összezsugorodik, mintha követ dobtak volna bele, és ő maga is követi a példát, ha nem is oly látványosan, hogy Atticus rákérdezzen erre a külön részletre.
- A.. keresztapám a gondviselőm, nála maradok, amíg.. de azt hiszem, a szüleim nem szabadulnak a tizenhetedik születésnapom előtt. Nem tudom, mihez kezdhetnék. - nem teljesen biztos benne, hogy egyetértenek a szerencse dolgában, de ha valaki tud róla nyilatkozni, az a fiú, aki túlélt egy vérfarkast, ezt tehát nem érdemes pellengérre állítani. Anathema Avery ugyanakkor örökre rondának érzékelte magát a tükörben, társadalmi helyzete is öngyilkosságban hunyt el, így nehéz volt válaszolnia a különben kedves megjegyzésre.
- Te.. te mit gondoltál, amikor láttad a sebeimet? Te vagy az első, aki.. látott így. Sokkal objektívebben tudod megítélni nálam.. -

cheri cheri lady.

Anathema & Atticus

Érdekesnek tartom, hogy más családokról, más kultúrákról is beszélgetünk kicsit. Ebben is tökéletesen kiütköznek a különbségek, mondjuk én mindig ezeket látom meg először és nem azt, hogy miben egyezünk meg. Hiszen abban nincs semmi kihívás, az unalmas lenne és sablonos.
- Hát, mindenhol mások a szokások, nem tudhattad, itt mit várnak el. - Vonom meg picit a vállam. Ugyan nálunk csak akkor volt szokás átöltözni és kicsípni magunkat, ha valami fontos vendéget fogadtunk, mint például a nagybátyámat és a családját. Általában nem volt szigor és ez betudható akár annak is, hogy az apám, akinek nevelnie kellett volna bennünket, a világot járja és kviddics sztárként tengeti a mindennapjait. Anyám nehezen bírt el a három gyermekkel, a nagybátyám pedig akármennyire is sokat jelent meg nálunk néhanapján, sosem fogta meg a gyeplőt és húzott rajta, tartotta a tisztes távolságot. Ahogy idősebb lettem, úgy éreztem nekem kell átvennem apám helyét, így előfordult, hogy többször véleményt nyilvánítottam és a testvéreim nevelésében is némileg részt vettem, de ez a dolog is megszakadt akkor, amikor már alig láttuk egymást, hiszen én az Ilvermornyban töltöttem az időm nagy részét.
Biccentek csak egyet felé és barátságosan elmosolyodom amikor bemutatkozik nekem. Különlegesnek tartom a nevét és kifejezetten egyedinek, de nem említem ezt most meg, valahogy a helyzetünk nem adja, talán majd másik alkalmas időpontban, ha ezek után nem úgy vélekedünk majd a másikról - vagy inkább ő rólam -, hogy soha többé nem szól hozzám. Hiszen meg kell vallani, nem egy könnyítő helyzet a kapcsolatépítésben, hogy 'hellószia, vérfarkas vagyok'.
- Tényleg bátor volt és szerencsére képzett némileg, ez volt az egy szerencsém szerintem, hogy értette a dolgát. - Nem titkoltan térek ki a másik kérdése alól, de úgy teszek, mintha elfelejtettem volna rá válaszolni, így ha újra megkérdezi, akkor nagy vonalakban elmesélem a történetemet - viszont tényleg rosszul érint még ez az egész helyzet, az elfehéredett arcom pedig ezt nem is mutatná jobban ki. Viszont Anathema következő mondandójával igencsak felhívja a figyelmemet.
- Nem is hallottam még ilyesmiről, de ez nagyon érdekesen hangzik. - Kicsit elgondolkodok a dolgon, rövid ideig csendben is maradok, ez egy újdonság, ez egy reményszikra, ami még segíthet abban, hogy könnyebben átvészeljem a helyzet súlyosságát. - Mindenképp meg kellene tudakolnom ezt, már csak a remény, hogy esetleg a későbbiekben jobb lesz, az is valami. Még egyeztetnem kell McGalagony professzorral az első telihold helyzetemről, de őt is csak a jövőhéten tudom felkeresni az ügyben, talán akkor kikérhetném az ő véleményét is erről amit mondtál. - Szinte derűsebb lesz az arcom, némileg enyhül a szorítás és az ingerültség és ahogyan Anathema is közvetlenebb már velem, úgy én is.
Valahogyan gondoltam, miután megkérdeztem, hogy kényes témára tapintok, de onnantól már mindegy volt, maximum Anathema nem válaszol rá. Ám meglepően jól viseli a dolgot és ad némi alapot a kérdésemre, amire csak egy lehajtott fejjel és utána némi együtt érző arccal tudok válaszolni.
- Sajnálom. - Nem tudom, hogy mit gondoljak. Nyilván ha a vád megalapozott, akkor nem fognak szabadulni a börtönből, de ezt nem akarom tovább vesézni, hiszen biztos vagyok benne, hogy pont elegen megtették már vele, amióta visszatért a Roxfortba. Közel sem vagyok abban a helyzetben, hogy ítélkezzek és egyébként nem is vagyok az a típus. Nem mondom azt sem, hogy szebb témára evezünk, hiszen annyira belemerültünk a saját problémáink kibeszélésébe, hogy az egész beszélgetésünk nagyjából erre alapozandó. Mint kiderül, a következő kérdése is, amire a pillanat hevében visszaemlékezve valamiért az jut eszembe csak, hogy meglestem őt a paraván mögött amikor alig volt rajta némi ruha. Gyorsan elhessegetem a fejebe férkőző, ide nem illő gondolatokat.
- Arra gondoltam először, hogy vajon hogyan szerezted őket. - Annyira el voltam foglalva a saját problémámmal, hogy igazából nem is gondoltam át rendesen, hogy milyen érzéseket kelthetett bennem a látvány. - ... de úgy gondolom, nem ezek határoznak meg bennünket. El fognak halványodni, ahogy mondtad és egy idő után már annyira megszokjuk őket, hogy észre sem vesszük, hogy ott vannak. - Kicsit azt hiszem eltérek a kérdés valódi mivoltjától.
- Rosszat nem gondoltam... - Teszem még hozzá, bár az előző kijelentésemben burkoltan talán megleli a kérdésére a választ. Tudom, hogy hogy érezhet ezekkel a sebekkel kapcsolatban, hasonlóképp vagyok én is, de talán első ránézésre őt jobban megviselik ezek, mint amennyire engem.

It's always like the first time
Let me take a part

Anathema Avery ezúttal már nem igyekezett helyesbíteni Mr. Picquery apró tévedésével kapcsolatban, miszerint nem tudhatta a szokások menetét, hiszen tudta ő, csak a Roxfort, ha adott is hagyományaira, napról-napra igyekezett azokat inflálni az új kedvéért, ennek pedig kevés aranyvérű örült úgy, mint a világba csöppenő mugliszületésűek, akik számára sok jelenség hathatott elidegenítően. Dumbledore professzor nem véletlenül találta magát abban a helyzetben, amelyben parázs vitákra nyílt kilátás a Minisztériummal a háború dacára..
- Remélem, sikerrel jársz. Slughorn professzor sokszor elfoglalt, de ha órák után félrehívod, diszkréten kezel minden kérdést. Talán.. Mr. Belbynek hívják a férfit, akit említettem. Személyesen sajnos nem ismerem. - idén már biztosan nem hívja meg őt a professzor az összejövetelekre, így azt nem ígérheti, hogy közbenjár a gyorsabb alkalom kedvéért, a férfi mindig kínosan kerülte a politikai témákat a diákok előtt, és ha megneszelte, valaki elköteleződött, udvariasan, de egyértelműen kerülni kezdte.. Anathema Avery semmi reménnyel nem volt aziránt, hogy vele kivételt tesz mégis.
- Köszönöm.. de azt egy pillanatig sem hittem, hogy rosszat gondoltál volna. Nem lehetett könnyű megosztanod a történteket. - és valóban, ha volt az évfolyamukban még valaki, akinek a legkevésbé sem juthatott volna eszébe, hogy Atticus fantáziája letért a helyes útról, az ott ült nem messze tőle, és kedvesen mosolygott rá. Anathema Avery a maga konzervatív tapasztalatlanságával, és újdonsült sebeivel amúgy sem képzelte, hogy bárki gondolhat rá nem csupán szánalommal.
- Volna kedved.. együtt megírni az Átváltoztatástant..? És ígérem, a mi titkunk marad minden, amiről beszéltünk.

cheri cheri lady.

Anathema & Atticus

Sokkalta inkább a körül kezd el forogni az agyam, hogy vajon tényleg lenne esélyem, hogy megtaláljam a kiutat a vérfarkas mizériából? Vagy csak ha enyhítésre lennék képes ezzel, nekem már az is tökéletesen megfelelne. Ugyan nem tudom mire számítsak, hogyan fog ez megviselni majd a telihold közeledtével, de a lány szavai reményt adtak és őszintén örülök annak, hogy megismerhettem. Hosszan pihentetem rajta a tekintetem, még mondatai után is kicsit elmélkedem és forgatom a szavakat.
- Köszönöm, Anathema. - Tényleg hálás vagyok és tényleg reményt adott, ezt pedig biztosan viszonozni fogom még neki valahogyan az ittlétünk alatt. Elkalandozom még erről hosszú percekig, és csak akkor zökkenek ki, amikor a lány arról kérdez, hogy mit gondoltam a sebeiről amikor megláttam. Furcsa érzés még mindig erről beszélni, hogy mi történt vele és mi történt velem. Nehéz évek elég állunk, mindketten nyilvánvalóan, de valahogyan túl fogunk lendülni, túl kell lendülni, mert igaz, hogy most sötétség árnyékolja be azt az utat, amit elképzeltem magamnak a jövőmről, de még nem mondtam le róla teljesen, csak szükségem van valami fényre az alagút végén, ami kihozhat ebből a szörnyűségből.
- Persze, csináljuk. Bennem is megbízhatsz, és ha van valami, amiről beszélgetnél, keress meg nyugodtan. - Ajánlom fel, miközben próbálok elhatárolódni a témától és a mellettem lévő ledobott táskából kihalászom az Átváltoztatástan könyvemet. Kicsit közelebb húzódom hozzá, aztán pedig magam elé húzok egy pergament és innentől a tanulásra koncentrálva igyekszem a tőlem telhető legjobban elvégezni a feladatot. Ha végzünk, felbaktatok a hálóterembe és ott gondolkodom tovább a mai történéseken.

@Anathema Avery - Köszönöm a játékot!