Severus Snape

Severus Snape

"Akinek nincs semmije, az annyit is ér!"
- Lázár János

Becenév:

snope

Kor:

16

Származás:

félvér

Család!

Olyan a térdem, mint anyámé, kék, lila, szegény emberek bőrével fedett - a fejem is hasonlóan kushad le az ütés előtt, hasonlít a hangsúly is, amivel ellenkezni próbálok, de ugyanaz a sótlan replikák sora és az az igyekezet is, hogy intellektuálisnak tűnjek egy elnyűtt, kopott ingben, amit a szeretetszolgálat szolgáltatott. Sosem jött el az a pillanat, amikor éppen jó, és vele együtt magunkat is bevághatnám a mosógépbe, szöszösen és szürkén kerülne elő a zoknik alól.
Apám vagyok, mikor épp meguntam anyámat - az ő haragja, amikor passzív-agresszíven dohányzom háton fekve egy örömlány mellett, állítólag épp olyan gyorstüzelő vagyok, mint ő, kevésbé férfi, bajusz és plusz harminc kiló nélkül, de rossz szokásaitól nem mentesen. Lehet, hogy ha eleget hízom, nekem sem áll fel többet, lehet, hogy negyven felett megkopaszodom és én is szuszogva élvezhetem, hogy megverem a gyerekeimet egy szar övvel. A legjobb, amit remélhetek, hogy végül elvisz a rák, ahogy őt, és megmarad belőlem, amit rájuk hagyhatok: egy doboz aláírt kártya focistáktól, vintage pornómagazinok és egy rég megdöglött kutya féltve őrzött nyakörve.

Önmagam csak egyedül, egy asztal és egy üst felett állva, ülve, lázas igyekezetben, aminek fényében nem tűnik úgy fel a szegénység, a fizikai ocsmányság - ezért külön köszönet nemes szüleimnek és a mosógépből leeresztett koszhoz hasonló genetikájuknak - a magány, és hasonló, soha, senkit nem érdeklő eshetőségek, legfeljebb az alkaron futó kígyóminta. Az feltűnővé tesz.. Azaz, tenne. Teszi azokat, akiknek drága zakója ujjából csúszik ki, diszkréten etűnik a dédapától örökölt karóra alatt.
Én nem érdeklek senkit, nem én ordítottam magammal, hogy a szomszédok élvezhessék szombat esténként a műsort, nem én álltam sorba segélyért a hivatal előtt, és nem én járok kizárólag leárazásokon, kilóra ruhát keresni. Én ennek csak a végterméke vagyok, és mióta nem jár utánam emelt pótlék, nyugodtan meg is dögölhetek, ha úgy tartja úri kedvem.

Jellem?

Némán, a falnak simulva, kezemben egy könyvvel, Evans vörös haját villanásra magamba szívva, aztán verssé örökítve, éhezve minden magától értetődő kedvességére szoktam elmerengeni azon, mi nem vagyok még: az is tönkretesz, amit szeretek. És én nagyon szeretek.
Néha engem is nagyon szeretnek, ügyes és kreatív vagyok, nem úgy, mint Evans, kevésbé érdekesen, de elismerhetően, bemutathatóan, csak nem vagyok véres kard vagy vérfoltos lepedő, csak egy véres szalvéta, beletöröltem a számat, kiesett a fogam, de van hírértéke. A hétköznapi szar dolgoknak általában van, az új seprű jól seper, de ki akar minden egyes nap takarítani.
Azt hittem, majd bevesznek, megkedvelnek, az egyenruhánk pont ugyanolyan: de amikor megkaptam, ők kaviárt zabáltak reggelire, és mikor végre szereztem egy tányérral, bőrkabátokat szereztek, cigizni kezdtek, és még abban is jobbak voltak, hogy csórónak tűnjenek esztétikusan. Kibaszottul hátrányban vagyok, és ott is maradok, ahová szántak. Slughorn kedvel, de Slughorn mindenkit kedvel, aki deviáns, szeretni meg azt szereti, aki nagyon deviáns. ~~Nagyon szeretem Evanst, mert gyűlölöm, hogy a származása miatt abban is jobb nálam, amiben nem.~~

Cipőfűzőimet már megszokásból kibogozva, álmosan olcsó cigaretta után kutatva, aztán reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, egy új varázslat alapjait felépítve eszembe jut még, hogy önbakó vagyok, a rosszabb fajtából, akinek semmi nem elég jó, mert önmaga nem elég jó semmihez, könnyű utálnom magam, olyan, mint levegőt venni. És én folyamatosan lélegzem.
Azt is hittem, a ronda arcukat csak az teszi különbbé, hogy drágább tükörből tekint vissza - mert Potter, Black belterjes senkik, Lupin csak senki, Pettigrew nem is létezik - és elég lopni egyet, pénzt mindig lehet szerezni, az csak idő meg kitartás kérdése. Már rájöttem, hogy ÉN teszem őket különbbé. Az ÉN létezésem mindig kibaszott csodálatos fokmértéke lesz másokénak, ezért aztán nyugodtan írhatnék jellemrajzot másokról magam helyett.
Evans szép. Ennyit érdemes tudni mindannyiunkról.

Lojalitás

coming soon

Képesség:

-

Csoport:

mardekár

Élettörténet

...bedobod a vízbe a kis könyvet, nagyot csobban, én csak nézem, érzem közben, hogy nő szememben az unalom, nem keringő ez, csak egyedül táncolsz az idegeimen, és láncdohányzol, hajad egy boglya, és emlékszem, mikor sírva hozzám simítottad az arcodat, és nem a nevem mondtad - olyankor soha nem a nevem mondtad, mert nem te voltál és én nem én voltam. Nem akartál gyengének tűnni, én pedig hallgattam, hogy azt suttogod ázott szempilláid alatt a dohos kis fürdőszobában, édesapám...! édesapám.. és elrejtettem a homlokod a nyakam mellé. Emlékszem, mikor dühödten szeletelted a kenyeret, belevágtál az ujjadba és bosszúsan a szádba vetted, szakadt szoknyád széle miatt már-már kurvának tűntél, egy olcsóbb fajtának persze, ami sosem akartál lenni, elismételted, hogy tisztességes emberek vagyunk, tisztességesek, csak nagyon szerencsétlenek. A munkásosztállyal nem foglalkozik senki, még a faszfej Evansék sem, ne törődj azzal a hülye kis répával, azért zavarja ide az anyja, hogy röhögjenek rajtunk.
Templomi csöndben hevertünk a kanapén, unottan játszottam egy lyukon kidugott lábujjammal, verseket írtam a koszlott kis füzetbe, amit alig egy hete loptam - tíz vagyok, tele akarattal mindenféle elhatározásra, te nézel magad elé, és megszólalsz, nem érted, miért történik mindez velünk, veled. Fogalmam sincs, tíz vagyok csak, és te tőlem várod a megváltást, ahogy annak idején, mert egy gyerek megmenti az ember házasságát, megmenti az izzadt ölelkezést, amikor már semmi kedved, de mégis kell, olyan nincs, hogy nem áll fel, akkor megszűnnek a férfiak és a nők, és mindenki ordító gyerek lesz.
Muszáj. Unom a hangod, mert mindig csak ugyanazt mantrázza, unom a vidékies magánhangzóidat, amiket arra használsz, hogy több alamizsnát csikarj ki másokból, a történeteket a csodálatos gyerekkorodról, az intelmeidet arról, hogy a szerelem rossz és tönkretesz, de majd a Roxfort megváltja a magunkfajtát. Nem vagy hiteles, miattad vagyunk itt, mindketten csak miattad - a kávéscsészédbe hamuzol, anyádat emlegeted, aki nem segített rajtad, aztán apámat, aki részegen jött haza múlt pénteken és megütött, de szerencsére rákos, most tudjuk sajnálni a gyűlölet helyett, az is valami. Aztán apádról, akire emlékeztetlek, és aki bezárta előtted a türelme ajtaját, aztán a birtokét is. Eridj lányom, ha tudsz - miután megszöktél, ebben a házban nem maradhatsz. Penészre cserélted a megbecsülést, és néhány kétes, szomszédokkal lopva váltott, szánakozó pletykálkodásra az estélyeket. Elrontom miattad az utolsó rímet, és azt kívánom, bár ne lennél az anyám. Bár megdögölnél, és nem hívnám ki a mentőket, mert nincs telefonunk, hogy ne keressenek a gyerekvédelmisek, az adóellenőrök és a főnököd. Bár lett volna gyomrod egy abortuszhoz, bár nekem lenne egy későihez.

... kiabálsz, és kivörösödő arcod zsírosan fénylik, a szomszédaink valóságos tort ülnek az ablakaikban a látványra, ahogy kapkodod a levegőt, és üvöltesz tovább. Velem. Mert én vagyok itt: megértem, mégis mi mást tehetnék, apám megdöglött, te meg bátran ordíthatsz végre egyedül, senki sem szól, hogy kuss legyen már, te vagy az ANYA. Valami az arcomra lehet írva, rúgj belém, egész nyugodtan töröld belém a lábad, végül is én csak az unalmas, csóró hülyegyerek vagyok a végről, aki abban talált valami menedéket, hogy eszméletlenül különleges, és ha te teremtetted, te is fogod tovább táplálni ezt a képet. Te is tudod, erre jobban emlékszel, mint én, megtaláltad a magazinokat az ágyam alatt, és hallottad, ahogy beleöklendezem a cigiszagú vécénkbe. Szerinted mind ugyanolyanok vagyunk, mi, férfiak, csak azon jár az eszünk, hogy tönkretegyünk, én a kócos fogaimmal, meg a jó jegyeimmel, amelyek mellé úgy tapad mások megvetése, ahogy taszítjuk őket magukat. Persze nem vagyok olyan férfi, mint a döglött apám, én nem basztam meg Evanst, kiröhögtél érte, apám rég megbaszta volna. Hogyne, akkor biztos nem döglik meg rákban, gondolom, de kit érdekel, mit gondolok.
Ma is izzad a tenyerem, ha rá gondolok, tövig rágom a körmeimet, és idegesen gyűrögetem a hajam - miatta kezdtem verseket írni, és egyiket sem mutattam meg soha neki. Én nem az a fiú vagyok, ő nem az a lány, és tizennégy vagyok hirtelen, te az ablakból leselkedsz kifelé, megtiltottam neked, hogy kigyere, és aztán kétszersülttel vársz haza, amely két hete lejárt de jó lesz még úgy, ötleteket adsz, hová hívjam randevúra, és nem akarod felfogni.. hogy én csak olyan vagyok, mint te. Az első korai magömlésem nyomait elégettem egy szintén lopott öngyújtóval, hogy aztán az összes többit megbánjam sorban, mert nem gondolhatok rá így.. nem én, nem úgy, mint az a mocskos... az a fasz, akinek nem kellett más, csak a különleges, aki megunta a rajongást, és igényt tartott a gyűlöletre is, gazdagnak lenni olyan rohadt unalmas, ha nem éreztetheted másokkal.
Homlokom a hideg üvegnek nyomom, megint nincs fűtés, kabátban ülünk a szobában, azt mondod, hogy én tehetek róla, miért nem tudok végre tisztességesen viselkedni, munkát keresni, megemberelni magam, megbaszni Evanst, még ha nem is bírod őt elviselni, másokra is gondolni a hülye kis időtöltéseim helyett, azt hiszem talán, hogy az írásból meg lehet élni.. Nincs kedvem megmondani neked, hogy félek tőle, rettegek, hogy csak ez vagyok én, a dac mögött semmi, a szobámban félrehagyott zsebkendők, csak a fele ondós, a másik fele telebőgve, a tükörben álló sovány, sápadt kísértet, meg a még haloványabb tapogatózás Evans szeretete felé. Felsóhajtok, elkavarom az orromon szórakozásból nőtt pattanást, és azt kívánom, bár ne lennék a fiad. Nem tudom, melyikünknek kellene következőre megdöglenie, de biztosan jobb napunk lenne tőle.

... aztán kifogysz a szavakból, és lekeversz egyet, roppan egyet a nyakam, fáradtan dörzsölöm, te pedig nem szólsz többet. Meleg a levegő, égő autógumit hoz a szélcsend, nem fog esni. Te pedig nem szólsz hozzám többet. Megbocsájtottad, mikor felvágtam a csuklómat - szinte régi önmagad voltál a kórház folyosóján, letaposott sarkad határozottan járt fel és alá, ágyba dugtál, azzal kecsegtettél, hogy ez mindenkivel megtörténik. Megbocsájtottad azt is, mikor kurvázni kezdtem a megtépázott férfiasságom orvosolandó - kit érdekel a felvilágosultság és az olvasottság, kit érdekel tényleg bármi, ha Evanst nem érdeklem, jó, kisfiam, ha nem hagyja magát, hagyd a picsába, csak ne öld meg magad. Nem őt kerestem bennük, nem kerestem én igazán senkit saját magamon kívül, a saját önbecsülésemen kívül, de erre két és fél perc nem elég, még szemkontaktus sincs, és szégyellem magam megint.
Tizenhat vagyok, hónapok óta először otthon, pénzt dugok borítékban a zsebedbe, előbb nevetsz, aztán már mérges vagy, azt hiszed, rászorulok, hiszen én neveltelek fel te kis szaros, tartsd meg, biztos belekeveredtél valamibe. Belekeveredtem valamibe. Belekeveredtem az érzésbe, hogy ember vagyok, anya, és végre érzem magam valakinek. Kidobod a füzetemet, benne a receptjeim, a feljegyzéseim, a kitalált varázslataim, rajzaim Evansról, verseim Evansról, minden, amit megőriztem belőle, ami nem lehetett az enyém. Jobb is így, képzeld el, hogy ezekkel a kezekkel megérintem az arcát, hogy sután magamhoz ölelem, és attól rettegek, összehasonlít majd vele, én a gyerekkori barát vagyok, a kis nyomorult, soha nem elég jó, ahogy mondod, meg sem basztam soha. Nem ő mondta, ő ilyet soha nem mondana, én mondom. Én érzem.
Tizenhat vagyok, a bőröndömmel a kezemben - úgy csapod az arcomba az ajtót, mint apám téged, egészen olyan a mozdulat, biztosan megjegyezted, hogy tovább adhasd, mint valami féltve őrzött örökséget, mert ez maradt. A férfiak gyűlölete - édesapám, miért nem fogadtál vissza, édesapám...! - és látlak szinte futni megint ahhoz a vörös kertkapuhoz, ami előtt egyszer elsétáltunk, látom, hogy várod, hogy beeresszenek, de soha nem fognak, és én vagyok te. Nem is érzek semmit, jövök rá, rágyújtok, és kitapintom a zsebemben az igazi noteszem, kitapintom a pénzzel teli borítékot, és arra gondolok, ami nem lehetett az enyém. Tulajdonképpen nagyon rövid a lista: minden, amit akartam, minden mást megkaptam. Tizenkilenc vagyok egy szakadt pólóban, három napja nem mostam hajat, négy napja nem ettem semmit, bűzlöm a cigarettától és az olajszagtól, ami az egész házadban terjeng.. De tudod, mit, anyám?
Embernek hitvány voltam, talán halálfalónak ember leszek.

Rang:

prefektus

Played by:

matthew bell

Karakter típusa:

canon

Gratulálunk, elfogadva!

üdvözlünk köreinkben

Kedves Severus!

Hát, hm, szavakat nem találok...
Egyszerűen csak sajnálom.
Remélem a jövőben több jó dologban lesz részed és esetleg eltántorítanak a halálfalóságtól is.

Marlene.