Lágyan sütött a nap, amikor Lyra felült egy gyönyörű Abraxan hátára. Kalista, − hiszen így hívták a lényt −, csikó kora óta a Rossignol birtokon nevelkedett, hogy egy szép napon méltó gazdára találjon. Lyra azóta nevelgette őt, és képezte arra, hogy engedelmes legyen következő birtokosának.
Holnap pedig átadják egy másik családnak, ezért Lyra úgy döntött, még egyszer körbejárják közösen a birtokot. Lyra sose kötődött az eladásra szánt lényekhez, most mégsem akarta elengedni Kalistát. Emlékezett még arra az időszakra, amikor Kalista csikóként súlyosan lebetegedett, és ő ápolta a kancát, amikor már édesapja lemondott róla. Túl sok emlék fűzte ehhez az állathoz, épp esett nehezére búcsút venni tőle.
A lány lovagláshoz öltözve kapaszkodott a nyeregbe. A múlt századi szokásokkal teljesen szembe menve azonban nem oldalasan ült, hanem úgy, ahogy a férfiak szoktak. Már csak dacból is így cselekedett, hiszen őt senki nem alacsonyíthatta le azért, mert nőnek született. Büszkén, magabiztosan ült az Abraxan hátán. Még az angol királynő is megirigyelhette volna a tartását.
Békésen ügettek végig a birtokon, elhaladva a hatalmas központi szökőkút és a csalogányokkal teli kalitka előtt. Mindkettő Amara Rossignol hóbortjából született, Lyra pedig szívből gyűlölte mindkettőt. Akárhányszor a madarakra pillantott, mindig a saját helyzete jutott eszébe, csakhogy ő nem óhajtott beletörődni a sorsába. Szabadon akart dalolni, és mindenféle korlát nélkül élni az életét.
Órákat töltöttek odakint, s olyan hamar elrepült az idő, hogy csupán az égen gyülekező sötét felhők miatt fordultak vissza. Lyra akkor még nem is sejtette, szüleit mit intéztek a háta mögött, így amikor megpillantotta az első udvaron átvágó jövendőbelijét, bosszúsan ciccentett, és késztette lovát vágtára, hogy utolérje a jegyesét. Még azelőtt akarta elcsípni a férfit, mielőtt elindult volna a bejárathoz vezető lépcsősoron.
A férfi elé vágva rántott egyet a kantáron, hogy megállásra késztesse Kalistát. A szárnyas ló felágaskodott, majd pillanatokkal később a patái keményén csapódtak a földhöz.
− Nahát, Mr Medice! Micsoda meglepetés! – Lyra arcára kedves mosoly ült, de a tekintetéből sütött a fenyegetés. Nem volt hajlandó a keresztnevén szólítani őt, hiába ismerték egymást évek óta. Ezzel a kimért, rideg stílussal is érzékeltetni akarta: Nunzionak nem volt itt keresnivalója. – Bízom benne, azért jött, hogy felbontsa a szüleink által elrendezett házasságot.
Máskülönben nem látta szívesen a fiatal férfit, akire egyébiránt is lenézően tekintett, de mióta hozzá akarják kényszeríteni, azóta még inkább utálattal gondolt rá. Legszívesebb itt helyben porba taposta volna Kalistával, de tudta jól, a szülei nem dőltek volna be neki a meséjének.
Így hát álszent mosollyal az arcán pillantott le jegyesére, miközben a ló türelmetlenül fészkelődött alatta. Baljával megszorította a gyeplőt, jobbjával pedig végigsimított Kalista nyakán, hogy nyugalomra intse.

to: @Nunzio D. Medici ■

love, hate, love

Reggel csak egy kávé fölött ácsorogtam, mikor realizáltam, hogy nekem ma jelenésem van. Ráadásul a jegyesemnél. Vagyis inkább a családjánál, de nem hinném, hogy ha választanom kellene, akkor kivel tölteném a drága időmet. A jegyesemmel, aki szeret megfeledkezni arról, hogy mi egyébként tényleg jegyben járunk, vagy a családjával, akik már-már túlontúl kedvesek velem. Fogalmam sincs, hogy ez azért van, mert félnek tőlem, vagy félnek apámtól, vagy a helyzettel vállalnak akkora szolidaritást, hogy rendesek velem. Szerintem ez egy olyan dolog, amit a büdös életben nem tudok majd meg, de nem is ebbe kell majd feccölnöm a mai napon a legnagyobb energiát, hanem hogy megpróbáljak nyugodt maradni és állni a sarat Lyra megjegyzéseire.
Nem könnyű nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak lenni mellette és azt gondolom, hogy a hajam ütemszerű hullása csak azért nem kezdődött meg, mert varázsló vagyok és teszek ellene, hogy ez ne történjen meg. A Station to Station csak halkan szól a háttérben, amíg a cigarettámat szívom a kanapén. Persze a szüleimnek nem volt könnyű beadni/elmesélni, hogy bizony a minisztériumi munkám és a gyakornoki állás miatt jobban teszik, ha bérelnek nekem egy lakást Londonban, de a húgom hathatós közbenjárásának köszönhetően – meg az én könyörgésemet is számítsuk azért bele – sikerült ezt a nem túl könnyű feladatot abszolválni. Apropó. Borotválkozás. A fürdőbe érve elnyomom cigarettámat, megborotválkozom, majd magamra veszem a ruháimat és a pálcámat kezembe véve hoppanálok a Rossignol birtokra.
Egy pukkanással a birtok bejárata előtt termek, majd újra ajkaim közé veszek egy cigarettát. Talán sokat dohányzom igen, viszont a muglik élvezeti cikkei közül biztos ez az, amelyet a legjobban szeretek. Számtalan mennyiségűt el tudok szívni belőle és ahogy megtudtam, a nikotin – ami hat a szervezetünkre – egész jó dolog. Egyelőre észre sem veszem, hogy mennyi ideje sétálhatok itt a birtokon, viszont messze van a kaputól a kúria bejárata, én pedig nem vagyok annyira lusta, hogy egyenesen oda elé hoppanáljak, mikor a környezet festői, a naplemente mindig csodás itt, az élet pedig nem is lehetne szebb. Egyetlen apró bökkenőt leszámítva.
- Meglepetés? – biccen oldalra a fejem. Nem gondolnám, hogy meglepetés lenne, hiszen elvileg tudott arról, hogy meglátogatom őket ma. De nem tervezek neki visszaszólni, szemeimet lesütöm, lépek is kettőt hátrébb. Távolságtartásomat erősítve szívok egy hatalmas slukkot a cigarettából, majd az abraxant kezdem fixírozni. Sosem értettem igazán a varázslényekhez. A lovaktól alapból félek ezek pedig még félelmetesebbek. - Úgy értesültem tudtál róla. – nem magázom a lányt, aki nyilván azért csinálja, hogy ezzel is bosszantson. Vagy megmutassa, hogy ő a hierarchiában még mindig feljebb áll, mint én. Csak nem tudja, hogy én már nem ugyanaz a visszahúzódó ember vagyok, mint aki volt a Roxfortos éveiben. Egyelőre nem mutatom meg neki, hogy milyen is lehetek valójában, pusztán megkerülöm az abraxant, és a kúria bejárata felé kezdek sétálni. - El kell szomorítsalak, éppen az esküvőnk dátumának kitűzéséről, a vendéglistáról és az elkövetkezendő életünkről jöttem egyeztetni édesapáddal. – ahogy elhaladok mellette, tekintetünk egy pillanatra találkozik, majd újra lesütöm szemeimet. Ezt is olyan halkan mondom, hogy koncentráljon, hogy meghallja. - Bár ha igazán jó férjjelölt lennék, tiszteletben tartanám a kérésed, de sajnos ezt nem tudom megtenni. A kezem meg van kötve, Lyra. – hangosabban mondom ugyan, hiszen már messzebb járok tőle, de ezúttal nem vagyok hajlandó várni rá, majd ha akar, utánam jön. Ezaz Medici, menekülj a konfliktusok elől, az általában jól szokott menni!

Lyra nem rajongott a fiatal férfiért, ezt arcának apró rezdülése is hűen tükrözte, amikor a pillantása a Nunzio által cigarettára vándorolt. Ostoba szokásnak tartotta a dohányzást, amellyel véleménye szerint az emberek csupán magukat mérgezték. Olykor előfordult, hogy édesapja szivarozott, de ezt csupán akkor tette, ha a baráti körében tartózkodott, hiszen azzal, hogy a legfinomabb, legdrágább dohányt szívta csupán ismét azt a tényt támasztotta alá, hogy a család nem szűkölködött pénzben.
Lyra viszont furcsa szenvedélye ellenére úrihölgynek tartotta magát, így alkoholt is mértékkel fogyasztott, cigarettával és kábítószerekkel pedig egyáltalán nem élt. Látott már másokat önkívületi állapotban, azonban ő sosem állt be a sorba, hanem a maga módján statuált példát.
− Értékelném Mr Medice, ha ezen a birtokon nem élne a káros szokásának, és félretenné a cigarettát – vágott szemtelenül Nunzio szavába, miközben az abraxan mocorogni kezdett. Lyra viszont erős kézzel tartotta a gyeplőt. Arra nevelték, hogy uralkodjon a környezete felett, így Nunziora sem várt szebb sors, ha valóban egybe kelnek egy szép napon, s a fiatal férfi nem tanul meg kiállni magáért.
Ahogy a férfi lesütötte a szemeit, s hátrált két lépést, Lyra elégedetten elmosolyodott. Nem is várt más reakciót a jegyesétől, sőt már-már meglepődött volna, ha másképp történnek az események.
− A tisztelt szüleim elfelejtettek értesíteni róla – tartotta fenn továbbra is a magázódó stílust, s a levegőben ott csengett a mondatának második fele is, amely ekképpen hangzott volna: Azonban, ha tudtam volna, hogy jössz, biztosan messzire elkerültem volna a saját otthonomat.
Csakhogy Alphonse és Amara ismerték a saját lányukat, s nemcsak Lyra volt az egyetlen játékos ebben a családban, így a szülők is cselhez folyamodtak, hogy otthon tartsák őt. Lyra emiatt forrongott magában, viszont a haragját most végre volt kin levezetnie.
Ahogy Nunzio megkerülte őt, Lyra hosszasan beszívta a levegőt. Arcátlannak találta azt a viselkedést, hogy háttal beszéltek hozzá, a kapott válasszal pedig semennyire nem volt megelégedve. Rántott egyet a kantáron, aztán Kalistát elindította felfelé a lépcsőn, hogy ismét megpróbálja Nunzio útját állni.
− Ha igazán jó férj-jelölt lenne kedvesem, akkor nem menekülne gyáván a saját sorsa, kötelezettségei és problémái elől. Mondja csak, minden Medice ennyire nyúlszívű, vagy csupán Önben mutatkoztak meg ezek a jellemvonások? – Lyra nem tudta eldönteni, hogy Nunzio vajon a család feketebárányának számított-e, vagy az egész vérvonala ilyen emberekből állt.
Feltámadt a szél körülöttük, Kalista ismét türelmetlenül fészkelődni kezdett, sőt egy alkalommal kétlábra is ágaskodott, amikor a távoli mennydörgés zaja eljutott hozzájuk. Lyra a lábaival kapaszkodva tartotta magát. Továbbra is magabiztosan ült a nyeregben, annak ellenére, hogy tudta, nem ártana Kalistát visszavezetni az istállóba, vagy legalább is le kellene szállnia a lóról.
− Az édesapámmal pedig nem szükséges semmit egyeztetni az esküvőről, ugyanis elintézem magamnak, amit akarok. Képes vagyok eldönteni, hogy kiket akarok azon a napon látni, ahogy azt is, hogy nem vagyok hajlandó egy kis londoni lyukban leélni az életemet – húzta ki magát a magasban ülve, szeretett volna minél tekintélyt parancsolóbb kisugárzással letekinteni Nunziora. Jelezni akarta, hogy neki igényei és elvárásai vannak, amelyekből szemernyit sem volt hajlandó engedni.
− Azt hiszem, Mr Medice, magának fogalma sincs arról, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. Igazán kár, hogy az óva intésem ellenére továbbra sem hajlandó visszakozni – csóválta meg a fejét, közben pedig odébb vezette Kalistát. A baljával a kúria felé intett.
− De tessék, menjen csak! Tárgyaljon apámmal, de biztosra veheti, hogy mellettem nem lesz könnyű élete – pillantott rá megvetően, burkolt fenyegetéssel a hangjában, hiszen ha valaki, ő biztosan könnyűszerrel tette tönkre mások életét. Ha pedig hozzá akarták kényszeríteni egy olyan férfihoz, akit egész életében megvetett, akkor biztosra vehették, hogy ez a házasság egyáltalán nem lesz hosszú életű.

to: @Nunzio D. Medici ■

Love, hate, love

Nem tűnt úgy, hogy bármilyen véletlen folytán kihátrálhatok a házasságból. Nem is akartam, hiszen az olaszoknál egy családi ügyletből kihátrálni annyit jelent, hogy elveszíted minimum egy, vagy két ujjperced és ez még a legkisebb gond. Emiatt sem merek szembe szegülni apámmal, meg amiatt sem, mert a Medici családban csak úgy nem szokás egy előre megrendezett eseményt – legyen az házasság, legyen az egy egyszerű fogadás, vagy bármi – felrúgni és kihátrálni belőle. Sajnos ez egy ilyen dolog, amit nehezen ugyan, de lenyeltem. Ez a béka úgy érzem, hogy még évekig kísérteni fog engem és legalább pont olyan nagyokat brekegni, hogy még véletlenül sem legyen semmi szavam mellette. Persze idegesít, hogy Lyra ennyire megalomániás, irányításközpontú nő, de legalább nyugtat a tudat, hogy egy fikarcnyit sem változott a Roxfort óta. Nos én pedig legalább egy száznyolcvan fokot fordultam, de erről ő minden bizonnyal nem tud, ahogyan igazából nagyon kevés ember sejti, hogy vajon mi is lett belőlem. Ez eddig így van rendjén és nem is vágyom arra, hogy az elkövetkezendő időben bárki is megtudja, hiszen oda lenne az aranyos, kedves és tisztelettudó Medici álcám. Megbolondulnék, ha végig Sforzaként kéne leélnem az életem.
- Tudtommal Anglia egy szabad ország, kedves menyasszonyom. Így akkor gyújtok rá, amikor akarok ott, ahol akarok. – valami megváltozott a kommunikációmban. Hangom komolyabbá vált, testtartásom kiegyenesedett és megjelent hangomban a gőg. Nem számítottam arra, hogy Lyra ilyen könnyen és gyorsan hoz ki a sodromból, de van valami ebben a nőben ami olyan hatást vált ki belőlem, aminek köszönhetően előjön az, amit tudatosan titkolnék. Igyekszem magam visszafogni, így rögtön visszanyerem saját görnyedtségem, azonban pillantásomban különös, furcsa tűz jelenik meg. Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt Rossignol, mert nem jársz jól. Nem szeretnéd te tudni, hogy milyen is lehetnék. Talán túlságosan tetszene neked.
- Micsoda kár, hogy sajnos valakinek fogságban kell élnie otthon. Persze honnan is tudhatnád milyen az, amikor fogoly vagy a saját otthonodban. – mert bizony én tudom és senkinek nem is kívánom, hogy akár megsejtse, mennyire szar dolog az, amikor a saját otthonodban fogolyként érzed magad. Egy olyan bútordarabnak, amely eleinte még próbál változni, de a végén már beletörődik, hogy ő bizony ugyanaz a poros fogas lesz, amire mindenki belép, felakasztja a kabátot és tovább is halad. Az élet pedig csak elfut mellette, de mire tehetne valamit, vagy akár csak a szerepből is kitörne, már vége mindennek. Megtorpanok ugyan, amikor az az izé utamat állja, viszont újra kiegyenesedek és dobbantok egyet a lábammal. Kezem ökölbe feszül, ahogyan a lány szavait hallgatom. Nem tűröm ezt az arcátlan viselkedést – és félreértés ne essék nem azért, mert nő, hanem azért mert fogalma sincs arról, hogy ezek a dolgok nem olyanok, hogy fellázadunk ellene, aztán végül úgyis a mi szavunk lesz a nyerő.
- Ha igazán megértené a folyamatokat Rossignol, nem tenne ilyen gyerekesen ostoba kijelentéseket, emellett pedig nem viselkedne úgy, mint egy hisztis óvodás fruska, aki nem kapta meg a kedvenc markolóját. Hanem ép ésszel megértené és felfogná, hogy ezek a dolgok felettünk állnak, szeressünk akárkit, legyünk elkötelezve bárkihez. – tartok egy szünetet, ahogy rágyújtok újra egy cigire. Felágaskodok lábujjhegyre és a füstöt közel fújom az arcához. Tartásom teljesen másmilyen, hangomból és tartásomból eltűnik a visszafogottság, tartásomból pedig elvándorol a görnyedtség. Ökölbe szorult kezem árulkodik arról, hogy nem tudom tovább tartani magam a hétköznapi álcámhoz. - Emellett pedig értékelném, hogyha abbahagyná az ostoba picsogást, leszállna arról az izéról, fogná magát és úgy viselkedne, mint egy igazi aranyvérű, aki méltó a családnevéhez és félretenné az ostoba kis játékait. Szedje a lábait, nem érek rá egész nap az ostoba játékait játszani, amihez kurvára nincs türelmem. Comprende? – érintem össze a kezemet, olyan olaszosan, hogy jelezzem neki, marhára elfogyott a türelmem. Nem vagyok hajlandó tovább az ostoba kis játékait játszani és ezt jobb, ha ő is megérti. Férfi kell neki? Ám legyen, megkapja. Kiegyenesedett tartásom, villámokat szóró tekintetem és gőgös arckifejezésem árulkodik arról, hogy valaki itt bizony átlépett egy határt. És nem szeretem, ha átlépnek nálam egy határt.
- Honnan veszed, hogy a londoni lyukban kell leélned az életed? – horkantok fel. - Az nekem csak arra kell, hogy közel legyek a minisztériumhoz. Az egyéb indokokhoz pedig egyelőre nincsen közöd. – váltok vissza a tegezésre. Azonban a szokásos visszafogottságom egyáltalán nem tér vissza. Ez már nem az a helyzet. - Itt az ideje leszállni a magas lóról Lyra és belátni, hogy nem csak az a szó van a világon, ami kifolyik az ajkaidon. Legyenek azok bármennyire dúsak, vágyjon rá bármennyi férfi, gondolja azt akárki, hogy az az övé. Nem, az az enyém. Már az enyém. – elindulok befelé, számban a cigarettával. Nem érdekel, hogy mit magyaráz, bár fél füllel még hallom is a szavait. Hátra fordulok, gúnyosan elmosolyodok és azt hiszem ledobom az atombombát számára. Ha már eddig nem dobtam le. - Azt gondolod, hogy nem vagyok felkészülve rád? Nem tudsz rólam semmit, amiről meg azt hiszed, hogy tudod: talán még az is hibás, Kedvesem. – fújtattam egy nagyot mondandóm előtt és magamra erőltettem a nyugalmat. Testtartásom újra begörnyedt, hangomban visszafogottság uralkodott, de tudtam, hogy sokáig már nem takarózhatok Nunzio álcája mögé. Átléptem egy határt, de azért történt mindez Lyra, mert te megtetted az első lépést. Ugye nem gondoltad, hogy örökre a homályban hagyom azt, hogy mi lett belőlem?

Csupán egy másodpercre ugyan, de meglepetésként érte őt a kapott válasz. A szemöldökét összehúzva pillantott rá a fiatal férfire, s miközben alaposan végigmérte őt, addig engedett Kalista ideges dobbantásainak. A közelgő vihar jelenleg nem izgatta annyira, mint a tény, hogy a leendő férje az imént feleselt neki.
− Lehetséges, hogy Anglia egy szabad ország, Mr Medice, azonban szeretném emlékeztetni arra, hogy Ön vendégségben van, ahol pedig illik a vendéglátók kérése és szabályai szerint viselkedni. Ha pedig erre képtelen, akkor fel kell szólítanom arra, hogy hagyja el az otthonomat, vagy pedig magam intézkedem a távozásáról – hangzott a diplomatikus felelet Lyra részéről, azonban a hangjában érezhető volt némi fenyegetés, s valóban képes lett volna kihajítani Nunziot a saját birtokáról.
− Talán sajnálnom kellene Önt, Mr Medice? Sajnálnom kellene Önt, hogy az életét nem képes a saját igényei szerint alakítani? – kérdezett vissza negédes mosollyal, hiszen jelenleg ő is ezzel a problémával küzdött ugyan, de biztos volt benne, hogy vagy így, vagy úgy, de hamarosan megszabadul majd Nunziotól, és ismét azt tehet, amit csak akar.
Élvezettel állta a férfi útját az abraxannal, hiszen látta mit váltott ki belőle. Félelmet? Dühöt? Haragot? Talán mindet egyszerre, talán egyiket sem. Az azonban biztos volt, hogy Nunzio nem értékelte, amikor így cselekedett.
A mosoly azonban lefagyott Lyra arcáról, sőt minél inkább hallgatta a férfit, annál jobban elkomorult az arca, s egyfajta torz arckifejezést öltött. Ahogy Nunzio az arcába fújta a füstöt, Lyra lassú kézmozdulatokkal hessegette el, s köhintett párat. Ezután viszont kiegyenesedett a nyeregben, talán még az aurája is fenyegetőbben hatott, ahogy megvető pillantással sújtotta a férfit. Nem akarta beismerni magának, de volt valami a férfi viselkedésében, ami minden meglepetése ellenére tetszett neki.
− Először is, egy hölgyet nem illik csak a keresztnevén szólítani, másodszor pedig kettőnk viselkedése közül, az Öné sokkal gyerekesebb Mr Medice – vett egy mély levegőt, hiszen készen állt arra, hogy a porba tiporja a férfi maradék önbecsülését.
− Arról azonban én nem tehetek, hogy Ön udvariatlan, neveletlen, tudatlan és bárdotlan, hiszen nem elég, hogy fogalma sincs hogyan kell viselkedni egy olyan helyen, amely nem az Öné, de még egy egyszerű abraxant is képtelen megkülönböztetni a társaitól. Különben sem merjen parancsolgatni nekem, különben Merlinre esküszöm, hogy pokollá fogom tenni az életét, és vissza fogja sírni azt a napot, amikor megkértem arra, hogy hátráljon ki ebből a szituációból! – Rideg, kimért stílusa árulkodott arról, hogy egyáltalán nem viccelt, s hogy szavainak nyomatékot adjon, leszállt a lóról, hogy szemtől szemben félemlítse meg.
− Játszani szeretne? Jó! Rendben, ha maga ekkora férfi, akkor játsszunk, de nem fog magának tetszeni – lépett közelebb hozzá, s ha Nunzio nem volt elég figyelmes, elvette tőle a cigarettát, és a földre hajította. – Ugye tudja, hogy ezen a birtokon jelenleg ketten tartózkodunk, így ha úgy tartaná kedvem, akkor az abraxannal olyan könnyedén húznám végig az egész birtokon, amíg a helyes kis arcáról lejön a bőr? Ne hozzon ki a sodromból, Mr Medice. Még a töredékét sem látta a Roxfortban annak, amire képes vagyok – vetette oda az utolsó mondatot foghegyről, hiszen az iskolában talán jobban szerette az elmejátékokat, de az erőszak sem állna távol tőle. Főként nem akkor, ha az ereiben csörgedező szeszélyes véla-vér felülkerekedik rajta.
− Hallok ezt-azt kedves. Talán nem is gondolná, de az összes kis féltve őrzött titkát ki fogom deríteni. – S sakkban fogja tartani vele. Ezt azonban már csak gondolatban tette hozzá, hiszen esze ágában sem volt elárulni Nunzionak, hogy bizony figyeltetni fogja őt. Minden mocskot elő akar ásni a Medice családról, hogy valami úton-módon megszabadulhasson az előtte álló férfitól.
Azonban azt nem tagadhatta, hogy ugyan nem értette a hirtelen változást az egykori hugrabugos viselkedésében, mégis talált benne valami vonzót, amellyel a határait akarta feszegetni, még akkor is, ha ezáltal a jegyese ilyen elfogadhatatlan stílust ütött meg vele szemben.
A következő szavak azonban megnevettették őt, hiszen nem gondolta volna, hogy valaha is hallani fogja ezt Nunzio szájából.
− Miből gondolja azt kedves, hogy mindez az Öné? Téved. Ezek az ajkak az enyémek, hiszen sose vette a bátorságot, hogy megszerezze őket – suttogta halkan, miközben közelebb lépett a férfihoz. Stratégiát váltott volna, vagy csupán ez egy újabb teszt volt a részéről? Még maga sem tudta egyelőre. Azonban az biztos, hogy az abraxant a háta mögött hagyva befurakodott Nunzio személyes terébe, s ha a férfi nem húzódott el tőle, akkor végigsimított az arcán. Apró ujjai egy pillanatra megállapodtak Nunzio ajkain, aztán visszahúzta a kezét.
− Senki nincs felkészülve rám. Senki nem is volt – folytatta még mindig halkan, hiszen tudta, hogy szeszélyes természetét nehezen lehetett kontrollálni. Mint ebben a helyzetben is: az egyik percben még burkoltan, vagy nyíltan fenyegetőzött, most pedig olyan könnyedén incselkedett a vőlegényével, mintha mi sem történt volna.
− Hát akkor mutasd meg mit tudsz… − hajolt a férfi füléhez az állítása után. Kíváncsi volt arra, hogy még mindig érzéseket tud kiváltani belőle, hogy mennyire tudja az őrületbe hajszolni és vajon meddig lehet feszíteni azt a bizonyos húrt. Fel akarta fedezni Nunzio személyiségének ezen oldalát. Mindent tudni akart róla. Az égvilágon mindent.

to: @Nunzio D. Medici ■