Oh, anyám borogass! Vagyis inkább őt borogasd. Szegény lélek jónéhány évvel ezelőtt világra kűzdött egy nemes jellemű, tökéletes csodát (hiszi ő) és egy komplett értelmi és érzelmi káoszt, amin Merlin is csak egy minőségi borkóstoló után tud kiigazodni. Most csendesen elsunyíthatnék azon tény felett, hogy ezen leírás kevésbé hízelgő része mögé pászítja be az én szerény személyemet anyám, de hamarosan úgyis megtudnád az igazságot, mert a sokat koptatott kőfolyósón szállingózó csalódott vörös-arany morgolódások többek közt az én nevemet “dicsőítik” az apadó Griffendél pontok tabellája alatt. Azért, hogy lásd szerény és segítőkész leány vagyok, elárulom neked, hogy egy igazán jól kivitelezett  csínytevéshez megbízható partner is kell, akihez a végletekig hűségesnek kell maradni, s legalább egy olyan csinos pofi és hosszú szempillahad, mint az enyém. Sok mindent meg lehet ám úszni, ha az ember lánya kis ártatlan, törékeny, kecses és igazán kifinomult ízléssel rendelkezik… na meg jó színész. Áradozzak még magamról? Jó na, te kérted. Eszes vagyok, azt mondják, csak kár, hogy nem arra használom, amire kéne. De hát megesik ez mással is, nem? Megvannak a magam elképzelései és elvei, ezekhez hűen tartom is magam, s bár szeretem azt hinni, hogy a végletekig makacs vagyok, ahogy az egy magára valamit is adó kamasztól elvárható, kellő szeretettel mindenki manipulálható. Ja, és szeretek beszélni bárkivel bármiről, az nagyon megy nekem, mint láthatod, de nem az a fajta vagyok, aki csak úgy tettek nélkül hagyná a szavakat lógni a levegőben. Engedelmes lányként megfogadom nagyra tartott családom tanácsait, még ha azok helyenként klisék is: “A tettek mezejére kell lépni!”. Csak add édes hózentrógeres fennvaló, hogy azon a bizonyos mezőn seprű ne legyen, mert azoknál becstelenebb és rémisztőbb jószág nem létezik e kerek világon!

Családi legendák szerint hajdanán mi is foglalkoztunk olyan haszontalan és sznob témákkal, mint amilyen az is, hogy meg kell őriznünk az arany vérünk tisztaságát. Egyes rokonaink mélységes bánatára azonban, már jó régen megbukott ez a hagyomány, sár ragadt ugyanis a gépezetbe, s azóta boldogabbak s büszkébbek nem is lehetnénk tisztátalan félvérűségünkre.  

Apám, Fergus Bradley, családjának elsőszülötte, a Minisztérium Hopponálási Vizsgaközpontjában dolgozik, így megeshet, hogy már te is találkoztál vele feltéve, ha tudsz hopponálni. Igen, az a barna szakállas, gyengéd, ámbár szigorú tekintetű vizsgabiztos az én apám…. sejtettem, hogy egyből rájössz, ha csak ránk nézel. Ezek a csodás Bradley gének összetéveszthetetlenek és nem tűrik az elnyomást!

Anyám, Anabelle Bradley, született Hampton, mugli orvosdinasztia harmadik trónörököse, akinek erősen meg kellett kűzdenie azért, hogy a tudomány emberei is elfogadják a tényt, hogy a mágia márpedig létezik és egyetlen pszichiátriai osztály sem fogja elérni azt, hogy őbelőle ezt kiírtsák. Amióta anyám kiváló eredménnyel szerzett medimágusi diplomát és hozzáment egy elbűvölő férfihoz, a kedélyek lenyugodtak.

Bátyám, Alexander Bradley, te inkább Anderként ismerheted, a család üdvöskéje, a tökéletes, feddhetetlen, sármos, okos, komoly, fényes jövőjű és a többi, és a többi... Fel nem sorolom most mi mindennel fényezték az egóját az évek során. Kár, hogy igazából senki sem ismeri, bár mindenki váltig azt hiszi, hogy ő a bátyám legnagyobb bizalmasa. Ez azért már művészet, nem? Tanulni kéne tőle, irigylem!

Mindent elsöprő hullámként rémlett fel bennem az iszonyatos fájdalom, mint utolsó emlékem az elsötétülés előttről. Emlékszem, mindenemet beborította a vér, s a testem úgy égett, mintha a purgatórium tüzében sétálgattam volna. Léptem nyomán bíborszínű virágok születtek a hófödte tájon, távolról pedig aggódó angyalhangok édesgették tudatomat, mely abban a pillanatban adta fel a harcot, amikor kísérőmmel beléptünk a hófehér mennyország kapuján.

- Miss. Bradley, csakhogy felébredt! Kérem adja meg a szülei elérhetőségét, ha csak nem nagykorú, haladéktalanul értesítenünk kell őket a balesetéről. – jelent meg egy fejkötős gyógyító az ágyam mellett, ahogy ki merészeltem nyitni bágyadt pilláimat. Amikor azonban eljutott a tudatomig, hogy a Mungóban vagyok és mit is kér tőlem, egy csapásra kitisztult az elmém és vészharangok csendültek fel benne. Annyi is kéne, hogy az anyám megtudja, hogy itt vagyok és miért vagyok itt! Ki nem engedne többé Roxmortsba!
- Nem baleset volt! Az a rusnya kígyó szánt szándékkal támadott rám! Látja? Ilyen mocskos lényekkel vagyok kénytelen egy iskolába járni... – ültem fel nagy lendülettel, de meg is bántam, mert úgy kezdett el sajogni a testem, mintha az egész egy merő seb lenne.
- Miss. Bradley, a szülei... – csak nem hagyta abba, hogy az ég áldja meg!
- Nagykorú vagyok! – szögeztem le határozottan, összevont szemöldökkel.
- Nekem nem úgy tűnik, hogy... – akadékoskodott a főkötős némber. Egyáltalán nem volt szimpi a nő, az orrából kilógó szőrcsomó a Tiltott Rengetegre emlékeztetett, a tekintetét pedig olyan vastag lencséjű szemüveg mögé rejtette, hogy asztronómiaórán is simán lehetett volna csillagokat lesni vele, távcső nélkül is. Régen azt hittem, hogy minden gyógyító olyan szép és kedves, mint az anyám, de azóta megtanultam, hogy az ilyen természet kiváltság a fertőben.
- Na de kérem, későn érő típus vagyok! Alig két hete múltam 17. Az anyukám pedig beteges asszony, nem szeretném, ha feleslegesen ijesztgetnék. Jól vagyok! – dehogy voltam, de inkább halok meg az úton, vagy senyvedek Mrs. Pomfrey ispotályában a Roxfort falain belül.
- Nos, rendben. De rengeteg vért vesztett, ezért mára még benntartjuk megfigyelés alatt. Ha nagyon fájnak a sebei, ezzel a krémmel kenegesse őket. – mutatott az ágyam melletti éjeliszekrényen éktelenkedő rémesen bűzlő zöld trutyira.
- Köszönöm. – bólintottam és rögtön el is kaptam a gezemüzéről a tekintetem. - Nem lehetne esetleg, hogy már most elmenjek? Rengeteg dolgom van még az iskolában. – például, hogy kinyírjam azt a mardekáros ringyót, de tüstént.
- Szó sincs róla! Pihenjen. Ez parancs! – na ez az, amit én nem bírok... nekem csak ne parancsolgasson senki. Teljesen jól vagyok, hát miért nem látja?
A gyógyító szúrós tekintetének hatására kénytelen voltam visszafeküdni és mint jólnevelt, engedelmes kislány, lehunytam a szemeimet. Türelmesen megvártam amíg a fehér vászonba öltözött hegyi troll sípoló lélegzete lassan eltávolodik tőlem, majd megszűnik létezni jelezvén, hogy gazdája elhagyta a szobát.
Na Bradley, útra fel, szabad a pálya!

Lassan, csöndes kínok közepette másztam ki az ágyból, és csak akkor vettem észre, hogy az iménti előadásomnak szem- és fültanúja volt egy nagyon is ismerős fiú, aki a szemközti ágyon feküdt és csendes beteget játszva hol rám, hol az újságjára pillantott.
- Én a helyedben visszafeküdnék! – bökte oda nekem mindenttudó hangon a bátyám, amikor végre sikerült kikászálódni az ágyból.
- Még szerencse, hogy nem vagy a helyemben. Egyébként is, mit keresel itt, Ander? – kérdeztem nyűgösen, bár cseppet sem meglepődve. Legyen bármilyen csípkelődő is velem szemben, ha igazán nagy baj van, mindig megtalálja a módját, hogy kimentsen. Precízen összehajtotta az újságját, majd az ágyból kipattanva az ajtóhoz sétált, hogy körbenézzen a folyosón tiszta-e a terep. Na nem mintha nem tudta volna meggyőzni ellenállhatatlan sármjával a gyógyítókat, hogy visszaeengedjenek az iskolába, de szeretett szórakozni és a szöktetésem jó mókának ígérkezett.
Éles fájdalom hasított a bal oldalamba, így kénytelen voltam megkapaszkodni az ágy korlátjába, hogy össze ne essek. Ha nem csal az emlékezetem, itt talált telibe az átok, így itt lehetett a legnagyobb sebem. Mélyeket lélegeztem, amíg vártam, hogy múljon a fájdalom, s közben hol a Anderre néztem, hol a zöld trutymóra.
- Ha elmegyek, talán előtte be kéne kennem a sebeimet azzal az izével, bármennyire is undorodom a bűzétől. Bár lehet, hogy úgy fogok bűzleni, hogy tíz kilóméterről is kiszagolnak ezek a fehér pongyolás vérebek ott kint. Lehet, hogy az ablakon távozás angolosabb lenne? No mindegy, egy próbát megért az a förtelmesség. Vagy esetleg vigyem magammal?
- Faw, az életben egyszer szedd már össze magad, fogd be és gyere már, különben sosem jutunk ki innen!