Még egyszer hátradőlök az íróasztalom mögött, hogy átnézzem az utolsó leveleket, amiket a Roxfortból kaptam.
Theodore utolsó levele több, mint egy hete érkezett, és ugyan érezhető büszkeséggel és lelkesedéssel ecsetelte benne, hogy hogyan választották a Mardekár kviddics csapatának kapitányává, azt is éreztem belőle, hogy annyira nem vágyott rá, hogy megossza velem az élményt teljes valójában. Még mindig fogalmam sincs, hogy milyen módon tudnék esetleg helyre hozni mindent közöttünk, ami az anyja halálával elromlott, de úgy érzem, hogy tizenhat év után a közöttünk lévő közeli viszony végleg eltörött, elszakadt.
Tesanna levele csak három napja kelt, és főleg az iskolaújságról írt valamennyire javuló, de még mindig meglehetősen gyenge helyesírással. Hozzá hasonlóan én is csalódott vagyok, hogy a háztájőrző inkompetenciájának, amivel veszélybe sodorta azt a rengeteg gyereket, teljesen büntetlenül maradhatott. A legjobban mégis az a két sor vonta magára a figyelmemet, ami ugyanarról a fiúról szól, akiről Anathema is írt, és ebben a levélben is említésre került, hogy valamiért kinézte magának Anathemát is. Akármennyire tudom, hogy csak egy mocskos szájú, ostoba kölyökről van szó, akit alig méltattam többre egy Slughornnak írt levélnél, amikor a lányommal csinálta ugyanezt, most úgy érzem, hogy szívesen megütném vagy megátkoznám. Hihetetlenül bosszant a gondolat, hogy valaki így bánik Anathemával. Persze, nem fogok semmi ilyesmit tenni végül, beértem azzal, hogy kirúgatom az iskolából. Néhány befolyásos szülő aláírása ehhez biztosan elég lesz.
Anathema legutóbbi levele, ami a legfrissebb, és amire válaszoltam is, viszont elég aggodalomra ad okot hozzá, hogy jóval előbb öltözni kezdjek, mint kellene. Akárki küldte neki a borítékot, fenyegetni akarta őt, senki nem küldene így biztosítékot róla, hogy lélekben mellette áll. Biztos, hogy azt akarja, hogy rosszul érezze magát, és rémisztő, hogy nem tudom megállapítani a célját. Tudom, ha ez a valaki igazán ártani akarna neki, és intelligens, nem hívná fel a figyelmet magára így előre, de egyáltalán nem biztos, hogy intelligens. Ha szerencsénk van, csak valamelyik iskolatársa szórakozik, de nem hiszek a szerencsében.
Miután megkértem Mr. Spiegelt, hogy gyújtsa be a kandallót a hideg novemberi délutánra tekintettel, és megkértem arra is, hogy főzzön forralt bort, barna esőkabátban hoppanálok a Roxfort kapujához. Nem tart sokáig az út, ami csak enyhén kavar fel, számtalan alkalommal megtettem már az utat, néha mindenféle cél nélkül is, hogy megnézzem magamnak újra a kastélyt legalább kívülről, és felidézzek pár régi emléket egy roxmortsi sétával. Néha a családomat vagy a barátaimat is elhívtam, de legtöbbször egyedül tettem meg ezt az utat.
Ahogy megérkezek a zuhogó esőbe, rögtön egy esernyő bűbájt vonok magam fölé, és feltartott pálcámmal a kezemben nézek körül. Megnézem a beszélgető lányokat, először azt hiszem, hogy nem is fogom itt találni még Anathemát, de végül meglátom, ahogy ott áll egyedül. Elmosolyodok, még ha nem is veszem ki a kedves esernyő alatt a vonásokat, és a kérdéséből úgy érzem, hogy ő sem az enyémet.
- Igen, én vagyok. Elnézést, hogy késtem! Indulhatunk is.- mosolyogva sietek elé, de az ernyők miatt nem tudom megölelni, csak a felkarját simogatom meg. Érzem, hogy a lepergető bűbájok ellenére is sár ragad a cipőmre, de egyelőre nem zavartatom magam. Körülnézek, de nem egészen értem, hogy Anathema miért jött le a sáros útról a még jobban felázott fűre. Vetek egy pillantást egy közeli vakond-túrásra, ami körül mit sem sejtő giliszták tekeregnek, azután visszapillantok a lányra. - Minden rendben? Történt valami?

Széles mosollyal simítok végig Anathema kézfején, ahogy megérinti az arcomat, boldog vagyok, ahogy megérint. Amíg meg nem tette, azt hiszem, nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányzott ez az érintés nekem, mennyire magányos voltam a társasága nélkül. Szívesen megcsókolnám itt, de persze, nem tehetem, mert más roxfortos diákok is láthatják itt.
Rögtön úgy tartom a pálcát, hogy eltakarjam Anathemát is a vízcseppek elől, elfedjem őt, amennyire csak lehet, bár látom, hogy már elkéstem, a lány már elázott. Tudom, hogy közel lehet hozzá, hogy megfázzon, úgyhogy nem tervezek semmiképpen sokáig maradni.
- Én is örülök. Nagyon hiányoztál.- a felhőtlenné váló idillt, ami az eső ellenére is elkezd kibontakozni, szinte azonnal szétoszlatja, ahogy a lány megemlíti a fára rajzolt jelet. Örülök a rossz látási viszonyoknak, amiatt nem látja valószínű, hogy elsápadok, és rögtön körülnézek, de nem látok gyanús alakokat. Ez a valaki azonban egyértelműen hosszú időt szánt rá, hogy így fogadja Anathemát, tudta, hogy itt fog várni. Órákat tölthetett azzal, hogy levágja azt az útban lévő ágat, ami alapján egyértelmű, hogy nem diák, egy diák sem tudná ezt észrevétlenül megoldani a kapu mellett.
- Tényleg jobb, ha megyünk.- nem is magyarázok tovább, megfogom a lányt, elképzelem kulcsra zárt szobám melegét, és rögtön oda hoppanálok. Szorosan fogom Anathemát, a vágyam pedig, hogy biztonságban tudjam, valószínű még gyorsabbá és precízebbé teszi a hoppanálást. Vizesen, de mindenféle komplikáció nélkül érkezünk meg Queenside Castlebe, a hálószobámba. Csak akkor engedem el, amikor meghallom a tenger morajlását, a megnyugtató nyugalmat, ami az otthont jelzi.
Végignézek a lányon, aki csurom vizes, kisimítok egy nedves tincset az arcából, azután megsimogatom az arcát. Olyan gyönyörű, olyan vonzó most is- önkéntelenül is eszembe jut az előző délután, amikor szenvedélyesen odaadtuk magunkat egymásnak.
- Nagyon vizes vagy. Csinálok egy forró fürdőt, addig vedd le a ruháidat, kérlek.- rögtön a fürdőszobámba megyek, és miután elzárom a lefolyót, nagy mennyiségű vizet engedek, főleg meleget, de a pálcámmal végig melegítve a kádat. Így, varázslattal az egész nem tart két percnél tovább, azután én is vetkőzni kezdek. Csak az ingemnél tartok, amikor Anathema utánam jön, én pedig megcsodálom őt. Ezúttal semmilyen ruhát nem hagyok rajta, beleértve a zoknit is, mielőtt a kádba segítem, azután levetkőzöm, és beszállok mellé én is.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, nekem pedig talán vannak válaszaim. De egyelőre pihenjünk kicsit.- a kád elég nagy kettőnknek is, a vizünk meleg, Anathema pedig gyönyörű. Megérintem a térdét.
Nem igazán tudom eltakarni, hogy már most, ebben a pillanatban a magaménak akarom a lányt, nem szégyenkezek a vágyam miatt, és egy pillanatra eszembe jut, hogy be is váltsam azt. Nem hiszem, hogy Anathemának kifogása lenne ellene, de nem akarom ezt most ilyen hirtelen, alig percekkel az érkezésünk után tenni.
- Forralt bort szeretnél inkább, vagy simát?- a két, a fürdőszoba sarkában álló pohárra mutatok, amiket kérése szerin meg is töltök varázslattal a kért itallal.

Kicsit aggasztani kezd, amikor Anathema nem jön be a fürdőszobába néhány hosszú másodpercig, már éppen el is indulnék kifelé, amikor a lány megjelenik, egyelőre fehérneműben. Végignézek a testén, amit vonzónak látok, de a tekintetem végül a lány arcán állapodik meg. Mosolygok, őszinte örömmel tölt el a jelenléte, és nem csak amiatt, hogy néhány másodperc múlva meztelenül fogunk ülni a kádban. Akkor is nagyon boldog lennék, ha a mai napon a kilátó szobában töltenénk, egy-egy pohár borral, nézve az esőt, ami eltakarja a világot.
- Nincs miért aggódnod.- közelebb lépek, megsimogatom a fehér, rozáceás arcot, csókot nyomok a vörös szájra. Előbb a melltartóját kapcsolom ki, teszem félre, azután a bugyit húzom le a lányról elé térdelve, közben végigsimítva a combját. Ahogy felállok, megsimogatom a hátát, még mindig mosolyogva segítem be a kádba, mielőtt én is levetkőzöm és beszállok mellé. Elmosolyodom, ahogy a velem hirtelen megemelkedett vízkiszorítás megemeli a vízszintet, a felcsapó hullám jelentős része pedig a földön talál magának otthont.  - Ezt nem számoltam jól ki.
Bólintok, és megtöltöm a poharakat egy pálcaintéssel, csökkentve a valahol a konyhában forrón lefőzött, és forrón tárolt italt. Intek egyet, félreteszem a tálcát, közben elhelyezem a két pohár forralt bort a kád belső peremén, úgy, hogy ne eshessen le. Csak mosolygok Anathema hasonlatán, mert kevés bárkit fókaszerűtlenebbnek elképzelnie, de aranyos az a lekicsinylés, amivel magára néz. Megfogom a combját, megsimogatom a lábát, és akkor sem engedem el, amikor megszólal.
Hosszan gondolkozok rajta, hogy hogyan fogalmazzam meg a választ. Magam előtt tisztán sikerült megfogalmazni ezt az egészet, már akár csak azzal is, hogy ez lehet a házasságom első évét leszámítva a leghosszabb időszak, amit szeretők nélkül töltöttem, és most nem illemből vagy önhitegetésből döntöttem így. Talán soha nem vártam annyira senki társaságát, mint Anathemáét, soha nem akartam senkit annyira a házamban tudni. Soha nem akartam annyira megkapni senkit, és nem csak szexuális értelemben. Persze, nem akarom ezt a számomra egyértelműnek tűnő ellentétet kiemelni, nem akarok semmilyen más nőt kiemelni a múltamban. Most a jelenben vagyunk, én és ő, és ha szűz lennék, ha Anathema lenne az első nő az életemben, ha én is tizenhat volnék, akkor is tudnám, hogy őt akarom, bármilyen bizonytalanok a tinédzserek sokszor. Rengeteg ellenérvet lehetne felhozni, de a válasz mégis határozottan egyértelmű számomra.
- Veled soha nem tenném azt, Anathema. Azokban a történetekben hiányzott valami még belőlem, kerestem valamit, amit sokáig nem találtam meg. Benned megtaláltam. Te mindennél fontosabb vagy nekem, veled teljesnek érzem magam. Boldog lennék, ha minden nap itt lennél velem.- furcsán időzítettem a vallomást, ami a gyűrűn és a térdelésen kívül hathat akár már egy lánykérés ígéreteként is, de nem bánom. Könnyen lehet, hogy oda is eljutunk ma, legalábbis az előszobájáig, minden szükséges elem megvan, azt leszámítva, hogy a lány nem nagykorú, és még csak ígéretet tenni van jogom.
Megsimogatom Anathema fehér combját, elgondolkozom rajta, hogy mennyire lehet ijesztő számára egy ilyen vallomás, mennyire terhelhetem túl. Bármennyire felnőttnek látom, bármennyire nem olyan, mint a kortársai, azért tapasztalatlan, azért soha nem történt vele ilyesmi, és sok lánnyal ellentétben nem is számított rá. Azok közé a lányok közé tartozott, akik azt várták, hogy a szüleik házasságot szerezzenek nekik. Végül mégis elhatározom magam.
- Soha nem hagynálak el téged, Anathema. Szeretlek téged.- mélyen a lány szemébe nézek, miközben kimondom a szavakat, amiket őszintén szólva még soha nem mondtam senkinek, legalábbis nem ebben az értelemben. Ki is nevettem a barátaimat, a bátyámat, amikor szerelemről beszéltek, és nem is igazán hittem, hogy ez bármi több lehet a felfokozott vágynál. Most érzem először, hogy valódi.

18+

- Azt hiszem, a legjobban úgy tudom megfogalmazni, hogy társat.- persze, ez a szó sem írja le azt, ami után kutattam. Nem csak társat akartam, Valerie mellett akkor is tartottam volna szeretőket, ha mindenben a társam lett volna, de nem lett volna velem romantikus kapcsolata. Mégis, ha hozzáadjuk a szeretetet, a szenvedélyt és az érzelmeket, ez talán a legösszetettebb megfogalmazás, mert egy társ hiányzott. Valaki, aki támogat, akivel megoszthatom a problémáimat, aki megbízik bennem, és akivel szeretjük egymást.
Csendben hallgatom, amit Anathema mond, amit nem mondott el korábban az erdővel kapcsolatban. Nagyjából tájékoztattak már róla, hogy mi volt ott, és bármennyire valószínűtlen, én is osztom mások véleményét a szörnnyel kapcsolatban, ami utánozza az áldozatok szeretteinek a hangját. Szerintem is az volt, aminek mondják, éppen ezért meglep engem, hogy Anathema esetében az én hangomat utánozta, egy olyan helyzetben, amikor az egész családját visszavárhatta. Kinyújtom a kezem, megsimogatom az arcát.
- Most már itt vagy. Itt lehetsz a következő nyáron is, és az azt követőn is, ameddig csak akarsz.- megölelem, ahogy közelebb jön, ahogy rám hajtja a fejét, közben hosszan gondolkozok az ajánlaton, ami meglehetősen intim közelségbe hozna minket, még ahhoz képest is, amilyenben vagyunk. Normál esetben többször visszakérdeznék, megerősíttetném vele, kérném, hogy gondolkozzon még egy hónapot, de nem hiszem, hogy van még egy hónapunk.
Újabb adag vizet a padlóra fröcskölve megfordítom a lányt, terpeszbe tett combjaim közé veszem, átölelem, miközben nem szűnik a vágyam, hogy az enyém legyen, amint lehet. A víz forrósága, a teste, ahogy hozzám simul, még jobban felizgat, egyelőre azonban a feladatra koncentrálok csak. Szorosan ölelem, félresimítok egy hajtincset, megcsókolom a bőrét a füle mögött.
 - Rendben. Óvatos leszek, szólj ha fáj!- még egyszer megsimítom az arcát, azután lassan, óvatosan körbefogom az elméjét gondolatcsápokkal. Soha nem láttam még Anathema elméjét, és lenyűgöz a gazdagság, ami fogad- nem tudok ugyan belenézni az egész tudástárba, ennyi koncentrációval biztosan nem, de így is látom, hogy milyen kivételes intelligenciával rendelkezik. Érzem, hogy remeg a kezeim között, úgyhogy csak lassan hatolok mélyebbre.
Lecsúsztatom a kezemet, megérintem a combja belsejét, azután óvatosan megkeresem a lába közét, és masszírozni kezdem. Az élmény remélhetőleg elfedi a kellemetlen érzést, amit az elmét megszálló idegen elme okoz neki, és segít, hogy könnyebben feltárjam, amit el akartak felejtetni vele. Óvatosan hatolok mélyebbre, felfedve az emlékeket, főleg a Roxfortból. Tudom, hogy valahová nyárra kellene ugornom, de nem akarok sietni vagy irányítani, hogy hogyan gondolkozik.
 - Már majdnem ott vagyok. Egyelőre ne koncentrálj rá, szólok, ha kell. Koncentrálj inkább erre!- megcsókolom a nyakát, óvatosan a hüvelyéhez érintem a középső ujjam, és bedugom egy gyengéd mozdulattal, miközben kívül továbbra is simogatom őt. Igyekszem gyengéd lenni, bár a szabad kezemmel így is többször rámarkolok a nyakára, ahogy azt a legutóbb is annyira élvezte. Azt akarom, hogy ez maradjon meg neki, nem az emlékei elolvasása.

18+

- Nem tudom... igyekszem nagyon óvatosnak lenni.- megérintem Anathema arcát, és egy pillanatra gyűlölöm a Sötét Nagyurat, amiért rákényszeríti a lányt, hogy átessen ezen a fájdalmon. Persze, ostobaság őt hibáztatni, ahogy arra rá is jövök, a Nagyúr jót akar Anathemának. Biztosan ő is sejti, hogy bárki is volt az, aki amneziálta, bizonyára meg akarja ölni- talán azért nem tette, mert még sokkal gyanúsabbá tette volna az Avery-kúriában történteket.
Miközben felkészülök Anathema elméjének olvasására, még inkább ráébredek, hogy ez az egész nem a halálfalókért, a Nagyúrért vagy akár a Varázsvilág jövőjéért történik csupán. Erre akkor is szükség lenne, ha béke lenne, ha az ember, aki ezt tette, nem lenne mindennek az ellensége, amiben hiszünk. Az a fa is egyértelmű bizonyíték rá, hogy bárki is ez, egyre közelebb és közelebb kerül ahhoz, hogy megölje Anathemát.
- Csak próbálj meg ellazulni!- finom és gyengéd igyekszek lenni, és nem hiszem, hogy segítene, ha Anathema arra a napra koncentrálna, valószínű csak fájdalmasabbá tenné az élményt, ha előrángatnám a napot, amikor utoljára lehetett a családja körében.
A merevedésem durván feszül Anathemának, miközben a lány csiklóját járom közbe a hüvelykujjammal, óvatosan tolom beljebb és húzom kijjebb az ujjamat a hüvelyéből, érzem, hogy élvezi, miközben megragadom a nyakát, a meleg víz és a gőz pedig elfeledteti velem a kinti kellemetlen hideget. Sóhajtok én is, és talán még jobban felizgat az eddiginél, ahogy nem csak a testét teszem magamévá ilyen módon, de az elméjét is megérintem. Megfogom, ahogy elbillen, erősen tartom, éreztetem vele, hogy nem engedem el, semmilyen értelemben.
Egy pillanaton belül fejben látom magam Anathemában, csak felületesen tudok arra koncentrálni már, hogy tovább izgassam őt, az ujjaim mozgása lassabbá válik, ahogy tartom, ölelem Anathemát. Csendben követem őt a gondolatok között lélegzetvisszafojtva: ismerős a ruha, amit visszaadtak, miután kiengedték a kórházból, és ami helyrehozhatatlanul tönkrement, még ha a vér ki is jött belőle, az átok vágta nyomok örökre tönkretették. Ismerős a délután, ismerős a ház, érzem az utolsó napot, annak az életnek az utolsó pillanatait, ami másodperceken belül viharral készül véget érni.
Hallom a hangokat, felismerem Valerie hangját, amit mintha egy évezrede nem hallottam volna, és amit már elfelejtettem annyira, hogy ne tudjam rendesen felidézni, csak egy távoli emlékből maradt meg a hang. Azt mondják, az ember azt felejti el először, volt feleségem pedig olyan sebességgel halványodik az elmémből, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mikor volt egyáltalán része a gondolataimnak. Most is csak a múlt kísérteteként hallom őt, egy emlékként, és nem érzek semmit, hogy láthatok. Nem kívántam a halálát, nem akartam, hogy a gyerekeim ennyi szenvedésen menjenek át az elvesztésével, de a nő, akinek az élete a pincében véget érni készül, maga nyitotta meg a sakkfigura oldalát, ahol álomra hajtotta fejét. Megérintem Anathema vállát, bár nem tudom befolyásolni az emléket.
- Itt vagyok. Semmi baj. Most nem egyedül mész le a lépcsőn.- átölelem az emlékben, átölelem a valóságban. A fájdalom az amnézia legjobb ellenfele, és talán csak durván előre kéne löknöm, hogy lekényszerítsem a lépcsőn, de nem akarom kitenni ennek. Azt akarom, hogy boldog élete legyen, félelem és szenvedés nélkül.

- Ha láttad. Most az emlékeidben vagyunk, ha láttad őt, és azt is kitörölte, előfordulhat, hogy visszahozzuk.- érzem, hogy a fejem lassan hasogatni kezd, mintha egy erős okklumentor próbálná kitörni az ujjat, ami behatolt az elméjébe. Persze, itt nem erről van most szó, nem Anathema elméje harcol az enyém ellen, hanem a tudatalattija próbálja levetni magáról a behatolást az elméjének abba a részébe, amit már megsebzett valaki egyszer. Érzem, ahogy közeledik, egyre jobban fáj, és tudom, hogy Anathema is egyre rosszabbul érzi magát.
Ahogy haladunk a lépcsőn, és egyre erősebben hallom Valerie hangját, egyre kevésbé akarok lejjebb menni. Nagyon haragszom a nőre, akinek nem tudtam megbocsájtani azóta sem, sem azokért az apróságokért, amikkel a gyerekeim jövőjét igyekezett lerombolni, többé-kevésbé sikeresen, sem azért, hogy végül a Minisztérium szolgálatában, a barátai és a családja ellen harcolva halt meg. Soha nem éreztem szeretet, csak barátság volt közöttünk, amit megrontottak az évek, az elvárások, a közös témák elapadása. Mégis, régen jelentett nekem valamit, a gyerekeim mégis közösek vele, és akármennyire haragszom rá, nem szívesen látnám a halálát, elég volt a holttestét. Részben talán azért nem, mert talán nem fogok tudni annyira haragudni rá, mint eddig.
Elfogadom Anathema kezét, aki beljebb és beljebb hív engem az elméjébe, és ahogy megérzem a kezét, elűzöm az ellenérzést, elrejtem a fejfájás mögé. Valerie meghalt, az, hogy pontosan milyen körülmények között, lényegtelen már az ő szempontjából, az is másodlagos, hogy mi a véleményem róla, mit gondolok a nőről. A legfontosabb az, hogy felfedezzük, aki ezt teszi Anathemával, aki a fejébe hatolt azzal a céllal, hogy összezúzza az emlékeit, hogy biztonságban megtervezhesse a halálát. Mert nem tudom elképzelni, hogy ez a szörnyeteg bármi kevesebbet akar tőle.


- Igen... de többet láttál, mint amit fel tudsz idézni. Az elme kevesebbet képes tudatosan felfogni, mint amit az érzékszervek továbbítanak felé, és sokszor megmarad valami, ami ilyenkor feltárható.- nehezen beszélek, hányingerem van, a fejfájás már migrén-szerűvé erősödik, mintha fűrész hatolna a fejembe, hogy utat nyisson a koponyán keresztül. Hallom és látom az átkokat, érzem, hogy nem szabadna itt lennem, ez a hely nem nekem készült, ez az emlék arra rendeltetett az amneziátor által, hogy hozzáférhetetlen, rémálomszerű foszlánysor legyen csak.
Minden akaraterőmre szükségem van, hogy kövessem Anathemát, már nem figyelek a testünkre, a kínzó fájdalom minden összpontosítást szükségessé tesz, hogy láthassuk, hová vezet az emlék, áttörjünk ezen a csapdán. Az amneziátor talán nem tudta, hogy hogyan csináljon hihető módosítást, talán ezzel az emlékkel csapdát állított, de az is lehet, hogy véletlenül sikerült itt hagynia ezt a fájdalmas pillanatot Anathema fejében, ahhoz a pillanathoz rendelve.
Szorítom a kezét, ahogy a fájdalom eléri azt a szintet, amit nem tudtam elképzelni, ami olyan szürreális, hogy hármassá válik: egyik pillanatban pokol, a másikban delíriumos boldogság, a harmadikban pedig csak simán betölti a világot, és semmi nem számít, amikor éppen érzem. Csak árnyéknak látom a varázslót, aki magasnak, hatalmasnak tűnik, aki csak sziluett ugyan, mégis tudom, ő az, akit keresünk. Látom az arcát, de egyetlen vonást sem tudok megjegyezni, mintha folyamatosan változna a külseje, mintha nem lenne semmi megfogható jellegzetesség rajta. A fájdalom végül kitaszít, amikor érzem, hogy fuldoklok, és visszatérek a jelenbe.

Miközben Anathemát ölelem magamhoz szorosan mindkét karommal, a tarkóját csókolom a langyossá szelídülő vízben, azon gondolkozom, hogy hogyan ronthattam el ennyire. Nem tudom, hogy miért gondoltam, hogy készületlenül vonulhatunk be győztes hadként az emlékeibe, ahol csak simán felfedezünk valamit. Ha ez ennyire egyszerű és veszélytelen lenne, a Sötét Nagyúr másodpercek alatt megtette volna. Más megoldásra van szükség, a legillimenciáról olvasni viszont nem könnyű, ahogy az sem könnyű, hogy emlékeket vonjunk ki. Könnyen lehet persze, hogy Anathema fején kívül könnyebben és fájdalommentesebben meg tudnánk nézni, de aligha lenne bármi értéke az emléknek. Magától is belefájdul a fejem, ahogy gondolkozom.
- Me... megpróbálhatjuk. De nem így, és nem most. Ezzel a módszerrel nem fog menni. Az amneziátor elég durva eszközöket használt, de bebiztosította magát az ellen a lehetőség ellen, hogy csak így megtalálják, amit elrejtett.- tudom, vannak legilimentorok, akik magukat meg tudnák védeni a fájdalomtól, és azt hiszem, hogy okklumenciával én is meg tudnám csinálni, de biztosan érzem, hogy ha ennél mélyebbre mentünk volna, Anathema maradandó sérüléseket szenved, talán beleőrül. Még így is lehet, hogy sokkal fájdalmasabb volt a számára ez az egész. Szorosan ölelem magamhoz, és csókolom a nedves hajat, de nem engedem el.
Félelem fog el, ahogy rájövök, hogy mekkora baj van. Az illető, aki ezt tette, biztosan tudja, hogy Anathema fel akarja törni a lakatot, ami fogva tartja az emlékeit, a lakat feltörése azonban rendkívül veszélyes. Ha viszont nem végzünk időben, a férfi előbb-utóbb módot talál Anathema végleges elhallgattatására. Ahhoz, hogy megmentsem, talán el kell vennem tőle az elméje épségét, tönkre kell tennem azt a hihetetlen, fénylő intelligenciát, ami a fejében ég. Elkezdek könnyezni, miközben szorosan ölelem.
- Találni fogok valamilyen megoldást! Nem adjuk fel, csak máshogy kell nekilátnunk. De most pihenned kell. Nagyon megerőltetted magad, veszélyes lenne újra próbálni.- megcsókolom Anathema nyakát, és remélem, hogy elfogadja a megoldásomat. Nem bírnám ma már újra bántani, és azt akarom, hogy a mai napot boldogságban, kettesben tölthesse velem a házban, amit szeret, a dolgokkal, amit szeret, egészen addig, amíg vissza nem tér a barátai körébe, a Roxfort biztonságába.

- Láttam valakit... de nem tudnám megmondani, hogy ki volt az. Nem volt felismerhető az arca.- elfog a bűntudat, ahogy Anathemát ölelem. Úgy érzem, hogy kudarcot vallottam vele. A Sötét Nagyúr azt gondolta, hogy megfelelően vigyázhatok rá, hogy még mindig megérdemlek annyi bizalmat, hogy a legjobbjai egyikének unokájára vigyázzak. Arcturus szintén azt gondolta, hogy megbízhat bennem annyira, hogy megóvom Anathemát. Azt hiszem, mindenki azt gondolta volna, hogy jó helyen van nálam. Én pedig hagyom, hogy valaki eltemesse az arcát az elméjében, rejtve maradjon, közeledjen felé, hiába vagyok legillimentor, nem tudom megtenni. Nem tudom elviselni a fájdalmat, a kellemetlenséget annyira, hogy egy olyan egyszerű dolgot láthassak külső szemlélőként, mint egy arc.
Végiggondolom a lány szavait, ahogy a kudarc teljes súlyával letelepszik közénk. Ha Anathema titkát nem sikerül megfejtenem, valószínűleg a Sötét Nagyúr rendelkezni fog felőle, hogy máshoz kerüljön, és valószínű kitépi a kezemből a saját gyermekeimet is. Nem hiszem, hogy megölne, nem lenne semmi értelme, és kellemetlen szájízt hagyna a többi követőjében: nem tudok semmit, ami fenyegetné, nem leplezhetem le semmilyen megmaradt titkát. Szinte biztos, hogy az Azkaban várna rám, Anathemára pedig valaki, aki nem szereti, aki csak eszközt lát benne.
- Rengeteg minden múlik ezen az egészen. Mindketten elveszítünk mindent, ha nem járunk sikerrel, Anathema.- szorosan magamhoz ölelem őt a vízben. Érzem, hogy bármi is lenne Anathema sorsa, ha a Sötét Nagyúr elé áll, nem számít már igazán. Az a valaki bizonyára sejti, hogy a nyomában vannak, és a Nagyúr idő közben biztosan talált módszert rá, hogy kinyerje Anathemából az emléket, és kétlem, hogy ő túl sokat finomkodna ezúttal. A gyilkosnak lépnie kell, és a jelek alapján lépni is fog, rövid időn belül tervez végezni Anathemával. Bármennyire védem, nincs okom kételkedni benne, hogy a Roxfort megvédené. Biztos, hogy lenne valamilyen terve, most pedig szinte bármi megtörténhet már a diákokkal.
- Sajnos nem vagyok olyan jó ebben, mint a nagyapád, de azt hiszem, igen. Az elme idővel elfogadja a hamis emléket valóságnak, beépül, az elrontott részeket még ki is egészíti saját részletekkel. Olvastam egy mugliról tíz éve, akit amneziálni kellett, kapott néhány emléket róla, hogy álmában látott egy filmet, és az elméje egy éven belül olyan szinten elkészítette a filmet, hogy ő meg is rendezte azt. Mint a vérlemezkék a sérüléseket, úgy igyekeznének kiegészíteni az elmén lévő hasadékokat az elméd védelmi reakciói. Azt hiszem, hogy tényleg nincs sok időnk. Egy év elég szokott lenni hozzá minden esetben, hogy tökéletesen besimuljon még a legostobábban elkészített emlék is.- tudom, hogy nincs időnk, akkor sem lenne túl sok, ha tudnám, hogy a gyilkos biztos a munkájában. A Sötét Nagyúr akkor is válaszokat akarna, és ha ő is úgy döntene, hogy eltekint tőlük, akkor sem tudom, hogy ez a változtatás milyen maradandó károkat okozhat Anathema elméjében. Meg kell mentenem őt, találnom kell megoldást rá, hogy feltörjem ezt.
Végiggondolom Anathema ötleteit, amik ugyan szerintem nem biztonságosak, és nem működnének, inspirálnak. Megcsókolom meztelen vállát, magamhoz vonom, melegnek érzem a szeretetét, a világot, ahogy ölelem őt. Hihetetlen, hogy mennyire megtestesít annyi tulajdonságot, amit szépnek tartok. Vonzó az optimizmusa, a bátorsága, hogy nem adja fel, és úgy érzem, hogy ha ő, aki átmegy ezen az egészen, így tud hozzáállni, én sem dönthetek úgy, hogy lehetetlen. Veszek egy mély levegőt, átfonom a karjaimmal, és megcsókolom a tarkóját.
- Sikerülni fog... igazad van, sikerülni fog. A pontos részletek komolyabb előkészületeket igényelnek... például mindenképpen hasznos lenne valamilyen erős fájdalomcsillapító, és némi Felix Felicis is javítana az esélyeinken... levelezhetünk majd a konkrét előkészületeket illetően, de most semmiképpen ne álljunk neki újra. Kimerültek és felkészületlenek voltunk. Azt hittem, hogy könnyebben fog menni, de legközelebb átjutunk. Együtt.- egy kis ideig ölelem, azután kimászok, és kisegítem Anathemát is a kádból. Tiszta törölközőbe vonom, áttörlöm a testét, mosolygok rá a szemébe nézve. Hagyom, hogy ő húzza ki a dugót, hogy figyelhesse az örvény kicsi árnyjátékát, ahogy régen, az első emeleti fürdőkádban tette, amikor gyerekként hajókkal játszottak ott, vagy amikor azon az estén tette, amikor lemosdattam. Azt akarom, hogy egy kis időre, csak pár órára magunk mögött hagyhassuk ezt. Tiszta fürdőköpenyt adok rá, és az ágyhoz kísérem a saját fürdőköpenyemben, amiben még nem látott senki rajta kívül. A vörös és a sötétzöld szép összhatást kelt együtt.
- Most pihenjünk kicsit, még maradt bőven időnk rá, hogy elkezdjünk készülni a visszaútra, és szeretnék veled lenni, beszélgetni kicsit. Tudom, hogy rengeteg dolgot megírtál, de biztos, hogy van még mit mondanod.- felhúzom a hatalmas, meleg takarót, és ha Anathema befekszik, megkerülöm az ágyat, és én is befekszek a másik oldalra. Az éjjeliszekrényen már vár egy nagy tál gyümölcs és egy-egy pohár bor. Ahogy ránézek, úgy érzem, mintha ez az egész örökre tartana, és már túl lennénk a háborúnkon, a következő éveken. Mintha mindent megnyertünk volna, és most a közös életünket élnénk már együtt, egymás mellett.

Szkeptikus vagyok azt illetően, hogy Anathema félelme milyen következményekkel járna rám nézve; a halálfalók ellenségei természetesen azt mondanák, hogy a Sötét Nagyúr meg fog ölni, ha folyamatosan cserben hagyom őt, de ismerem őt annyira, hogy tudjam, nem kell attól félni, hogy csak úgy lemészárolja a családomat. Tudom, ennél jóval elegánsabb megoldásokat választana. Inkább attól félek, ami a lánnyal történik a kudarcom esetén; az élete a sikeremhez van kötve.
- A te példád találóbb. De mindenképpen ki kell szednünk valahogy.- miközben áttörlöm Anathema vékony, törékeny testét, amiben az a hatalmas, de fertőzött elme, az a kedves és odaadó lélek lakozik, azon gondolkozom, hogy hogyan szedhetném ki onnan. Ez nem olyan, mint egy húsba ragadt kampó, amit kedvesen, érzéstelenítéssel, a seb körbevágásával ki lehet húzni, majd be lehet gyógyítani az egészet hegmentesen, fájdalom nélkül. Az elme fájdalmát nem lehet gyógyszerekkel elfedni, ez az egész mélyebben van, és nem lehet körbevágni sem a sebet; kitépni a kampót szinte biztos, hogy együtt fog járni azzal, hogy maradandó, talán visszafordíthatatlan sérüléseket okozok a lánynak.

Némán hallgatom Anathemát, aki pragmatikus megoldást, alternatívát kíván, bátran alávetné magát bárminek, hogy megszabaduljon a fertőzéstől, és azt érzem, hogy igazak a szavai. Nem lennék képes fojtogatni, halálközeli élményt vagy komoly fájdalmat okozni neki, még akkor sem, ha könnyen lehet, hogy ezzel megmentem az életét. Feszülő érzést érzek a gyomromban, elfog a félelem, talán az undor is saját magam felé. Nem vagyok elég erős, és könnyen lehet, hogy most ölöm meg vele.
Hosszú ideig szótlanul fekszek csak a lány mellett, miközben végiggondolom a lehetőségeket, de nem találok mást. Valóban, a súlyos emlékrontást sokszor intézik fájdalomterápiával, és ha a módszert talán nem gyakorolják már a világ fejlettebb részein, ennél összetettebbet csak a Szent Mungó legjobb szakértői tudnának kitalálni. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán elrabolok egyet, átokkal kényszerítem a segítségre, de amint odáig jutok, hogy utána hogyan úsznánk meg, el is vetem ezt a hihetetlenül ostoba ötletet. Nem vagyok gyilkos, nem tudnék ilyesmit tenni, és nem tudnék soha többé az az ember lenni, akire a gyerekeimnek szüksége van, akit Anathema szeret.
Nyelek egyet, miközben végiggondolom azt a fehér fájdalmat, megsokszorozom, elképzelem, ahogy a most annyira gyengének és védtelennek tűnő lány, aki olyan közel áll ahhoz, hogy elveszítsem, szenved, de visszanyelem a könnyet. Nem vagyok gyerek, varázsló vagyok, valaki, akire Anathema számít, az érzelmeim pedig csak útban lennének. Beszívom a levegőt, mélyen, megfogom a kezét.
- Folyamatosan dolgozni fogok valamilyen más megoldáson. De ha nem találok mást... ha nem jutok máshová, ha nem találok alternatívát, megteszem ezt. Bármibe kerül, meggyógyítalak.- átölelem őt, egyelőre nem teszek mást, csak ölelem, élvezem a relatív kényelmet, a csendet a vihar szemében, ami nemsokára véget fog érni. A távolban felsejlő jövő, amiben valamilyen formában együtt élünk, boldogan, nem létezik. Addig biztos nem, amíg nem oldom meg ezt a problémát. Mégis, most engedek magamnak egy rövid pihenőt, szünetet.
Csendben lesokkol, amit Anathema mond az erdőről; Theo mesélte, hogy megmentette őt, de a részletekbe nem ment bele, én pedig úgy döntöttem, hogy ez amúgy sem levél téma. Most, azt hiszem, értem, hogy miért így írta: valószínű nem akarta bajba keverni Anathemát, azt gondolhatta, hogy bajba sodorhatja azzal, hogy arról beszél, hogy ilyen típusú mágiát használt.
Végigsimítok Anathema haján, ahogy hallgatom azt a rengeteg dolgot, amit bevall magáról- lenyűgöz, hogy legyőzte azt a szörnyet, ha tényleg az volt, aminek gondolja, de megrémít, hogy mennyire sötéten látja magát. Persze, aki figyelmet kap a világ leghatalmasabb sötét varázslójától, elismerik bizonyos adottságait, képességeit, könnyen láthatja magát negatívan. Megsimogatom az arcát, ahogy mélyen a szemébe nézek; nekem nincsenek kétségeim.
- Nem tettél semmi rosszat. Megvédted a barátodat, biztos vagyok benne, hogy a családod büszke lenne rád. A mágia nem olyan fekete és fehér, ahogy Dumbledore és a követői hiszik, a mágia a szándék és az akarat eszköze. Bármilyen varázslatot használsz, te tiszta vagy, Anathema. Amit tettél, helyesebb annál, mintha hagytad volna, hogy Theonak baja essen.- közelebb hajolok, puszit nyomok a homlokára, miközben elképzelem, hogy milyen lehet félni ettől az egésztől. Persze, nem csoda, ha a veszélyes mágiát összemossa a családja tetteivel, azok után, amiket nyáron megtudott róluk, amilyennek látta Arestest, és mindenki fél tőle, hogy megörökli felmenői negatív tulajdonságait.
- Abból a szempontból hasonlítasz rájuk, hogy mindenáron meg akartak védeni téged mindentől, a Nagyúr pedig a tehetségedet látta, az elmédet. De nem kell félned attól, hogy rossz ember vagy. Egyik tetted sem rossz. Megvédted Theot a lehető legjobb eszközzel egy szörnyetegtől, aki mások hibájából támadt rád. Megtartottad egy titkodat egy barátod előtt, de ehhez jogod van, mindenki tart titkokat. Ami pedig minket illet, nincs ebben semmi rossz; fontosak vagyunk egymás számára, Anathema.- közelebb hajolok, és megcsókolom az ajkát, először finomat, azután kicsit szenvedélyesebben, mielőtt elválok tőle, közel helyezem a fejem az övéhez, és még közelebből nézem a szemét, annyira, hogy láthatjuk egymást a másik szemének tükrében.
 - Csak higgy magadban, mert tudom, hogy jó és felelős döntéseket fogsz hozni egész életedben. Én hiszek benned. És te vagy az egyetlen, akiben valaha meg tudtam bízni.- szorosan magamhoz ölelem Anathemát, aki múló tüneménynek tűnik az ágyamban, egyetlen pillanatnak egy hosszú napon, amit most láttam, most megoszthatok, de ami azután eltűnhet, és soha nem tér vissza. Félek a lány törékenységétől, hogy elveszítem, hogy összetöri az a hatalmas súly, ami sárkányként zuhan rá, nyomja lefele, préseli őt, kinyomva belőle mindent, miközben egyre kevesebben és kevesebben segítenek tartani neki a hatalmas tömeget. Érzem, együtt akarok lenni vele, meggyűröm a szövetet rajta, miközben újra megcsókolom, közben lejjebb csúsztatva a kezem, be a ruha alá, hogy térdtől derékig simítsam végig a combja belsejét.
- Szeretlek.- magam is meglepődök kicsit azon, amit mondtam, hirtelen nem is emlékszem, hogy mondtam-e már ilyet neki bármikor korábban, és tudom, hogy soha nem dobnék így el egy kijelentést. Rengeteg nővel voltam együtt, és soha nem mondtam még ilyet, soha nem éreztem, hogy az lesz az a nő, akivel örökre együtt akarok majd lenni. Most úgy érzem, hogy ez a helyzet.

Csak megsimogatom Anathema fejét, ahogy felidézi, hogy Theodore milyen hirtelen, milyen visszataszító módon taszította el őt magától az anyja halála után. Persze, logikus haragot érezni, ha elveszítesz valakit, aki fontos volt számodra, főleg akkor, ha valakinek a hibájából történik ez, de amit a fiam csinált a legjobb barátjával, nem megbocsájtható. Nem hiszem, hogy nekem valaha sikerült volna túltennem magam ezen az egészen, ha velem tette volna valaki, pedig én sok vitatható dolgot tettem életemben. Azt azóta sem tudom elképzelni, hogy ki haragudhat erre a lányra, ki gondolhatja, hogy Anathema felelős ezért az egészért. Természetesen nem úgy reagáltam, ahogy Theodore, és én természetesen soha nem fogom magára hagyni.
Még jobban magunkra húzom a takarót, hogy még melegebb legyen minden Anathema körül, és kicsit elfedjem a negatív gondolataitól. Hosszú másodpercekig tart, amíg végül megfogalmazom a gondolataim az aggályaival kapcsolatban; én sem hiszem, hogy a családja helyeselné, vagy ha már itt tartunk, bárki a világon helyeselné ezt az egészet rajtunk kívül.
- Helyes volt, mert fontosak vagyunk egymásnak, átgondoltuk, és jónak láttuk. Mindketten tisztában vagyunk a következményekkel, de szeretjük egymást, úgyhogy nincs ebben semmi helytelen. Bármit gondolnak mások.- tudom, hogy ha ez az egész kiderülne, nem csak Anathema veszítene rengeteget, és bármennyi ostoba kalandba kezdtem, azok a következmények, amiket akkor vállaltam, amikor kapcsolatba kezdtem a lánnyal, nem olyan következmények, amiket vállalnék, ha csak kalandot akarnék. Anathema családja előbb-utóbb kijön a börtönből, a nagyapja meg akar majd ölni, az apja soha többé nem lesz a barátom, anyám talán kitagad, a gyerekeim, de legalábbis Theodore, pedig talán soha többé nem állnak szóba velem. Örökre ki fognak beszélni a hátam mögött, bárhová megyek. És vállaltam mindezt a lehetséges következményt.


Mindig mindenkinek máshogy próbálom megindokolni, relativizálni az okaimat rá, hogy miért lettem halálfaló, de ahogy Anathema megemlíti, hogy ő nem érti, mi lehet ennek az oka, szinte azonnal a valóságról kezdek beszélni; újra húsz vagyok, újra a döntés előtt állok, és érzem minden egyes szavamat.
- Ez elég... bonyolult. Azt hiszem, rengeteg oka van annak, hogy csatlakoztam. Más idők voltak, más volt a mozgalom, más volt a Nagyúr, és mindannyian tenni akartunk valamit, hogy a Varázsvilág jobb hely legyen. Gyerekként láttam az elpusztított Londont, a Roxfort tele volt olyanokkal, akik elveszítettek valakit, akár Grindelwald ellen, akár a muglik háborújában. Úgy nőttünk fel, hogy mindig megvolt bennünk, hogy tenni akarunk valamit, és közben tartozni is akartunk valahová. A Sötét Nagyúr ezeket kínálta együttesen: valami nagyobbnak lehettünk a részei, megkaphattunk olyan dolgokat, amiket más varázslók soha nem kaptak meg, fellázadtunk a társadalom ellen, és közben mégis büszkévé tettük a szüleinket. Én azt reméltem, hogy független lehetek, és saját kézbe vehetem a sorsomat.- ostoba voltam, és ahogy eszembe jut a naivitásom, csak mosolyogni tudok magamon. A szabadságomat egy indiai méregkeverő hozta el, semmi köze nem volt hozzá az én döntéseimnek, amik végül oda vezettek, ahová. Most már nagyon bánok rengeteg dolgot a múltamban, különösen a gyerekeim nevelésének terén. - Most már nem vagyok olyan naiv és idealista, és nem vágytam egyáltalán erre a háborúra, ahogy valószínű senki más sem a világon. De nem akarok olyan vezetőket, akik hagyják, hogy az történjen, ami az erdőben történt. De nem akarlak meggyőzni téged semmiről.
Ha azt akarnám, hogy növekedjen a mozgalom, és csak ez számítana, biztos, hogy legalább Theodoret úgy neveltem volna, hogy egy napon csatlakozzon, harcoljon, de hagytam neki és a húgának is, hogy a világtól elzárva, békében és boldogságban nőhessenek fel, és nem akarom másra sem ráerőltetni ezt a sorsot. Azt hiszem, én magam is szívesen távol maradnék a háborútól és a politikától, bármennyire egyet értek bizonyos elvekkel, nem akarok harcolni és az életemet kockáztatni értük.
Nem válaszolok azonnal arra a kérdésre, hogy miből tudom, hogy jó döntéseket hoz; tudom, hogy jó és kedves, hogy jó az értékítélete, hihetetlenül intelligens és tehetséges, de ezek részben vagy egészében igazak voltak mindenkire, akit példaként hozott. Az biztos, hogy nem én vagyok a legjobb abban, hogy megítéljek valakit az alapján, hogy jó döntéseket hoz-e, és tudom, hogy egy döntés sem objektív, nézőpont kérdése, hogy mi számít jónak.
- Én is komolyan gondolom. És talán nem tudom megmondani, hogy jó-e egy döntés, mert ez nyilván nem egy olyan dolog, ami biztos. De én bízok a döntéseidben.- csendben rámosolygok Anathemára, aki még a házasság említésével sem kapcsol be semmiféle riasztót, nem próbálok fejben azonnal menekülni valami elől, ami a Valerievel töltött boldogtalan évekre emlékeztetne. Anathema szájából a házasság szó is egészen máshogy hangzik, mintha más jelentése lenne ugyanannak a szónak.
Diszkréten elengedem a lány combját, és átkarolom a derekát, hogy magamhoz húzzam. A mai események után megértem, hogy nincs kedve az egészhez, és én sem akarom erőltetni ezt, nem akarok gyorsabban haladni annál, amit kényelmesnek érez. Csak magamhoz ölelem a takaró alatt, a szobám falai között, Queenside Castle meleg házában, ahová nem ér el ez a hideg őszi eső, és nem jut be semmi a láthatáron gyülekező felhők tartalmából. Közelebb húzom magamhoz, és bánom, hogy nem maradhatunk itt, örökre, csak mi ketten.
 - Igen. Egészen biztos vagyok benne. Szeretlek.