Először csak a minden porcikámon végighasító fájdalom jön, jelezve, hogy megvan még mindkét lábam, a kezeim és hatalmas mázlimra a fejem és mind a tíz ujjam. Aztán a tudatom kúszik vissza kínzó lassúsággal a fejembe. Ez persze akár azt is jelenthetné, hogy túl vagyunk a nehezén, de ilyenkor sosem az érdekel, hogy megvan-e minden végtagom, hanem hogy azoknak megvan-e minden végtagja, akik az éjszaka az utamba kerültek. Csakhogy ahhoz még nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy először kinyissam a szemem, többszöri próbálkozásra sikerül ugyanis csak nyitva tartani és akkor ijedten látom, hogy senki sincs a szobában. A szívem vadul kalapál, próbálok érthető szavakat formálni a teljesen kiszáradt számmal, de csak értelmetlen nyögést sikerül produkálnom. Ami még inkább hasonlít egy farkas vonyítására, mint az ember Remuséra, és ettől csak méginkább pánikba esek. Annak ellenére, hogy tudom, tompa, lüktető fájdalom kíséri majd, felemelem a fejem, és akkor veszem csak észre, hogy az ágyban fekszem, rajtam egy elnyűtt, és túlságosan  meleg takaróval, ami minden bizonnyal a hajnali hűvösségben megvédett egy jó kis tüdőgyulladástól, de aztán ahogy a nap felkelt és a testemben az antitestek keményen dolgoznak a vérfarkas testek ellen, olyan elviselhetetlenné vált a forróság, hogy kénytelen vagyok lerúgni magamról, de tagjaim még olyan zsibbadtak, hogy csak nagy erőfeszítsek árán vagyok képes csak parancsolni nekik.
Olyan borzasztóan gyötör az éhség, hogy elképzelni sem tudnám, hogy lakmároztam volna bármit is, amíg a srácokkal az erdőben szaladgáltunk, de nem lennék Remus Lupin, ha ez a gondolat megnyugtatna akár egy kicsit is. Csak elgyötört képpel fekszek, és bámulom a plafont. Körülbelül csak ekkor jut eszembe, hogy ma van az Átváltoztatástan számonkérés, és biztos azért nincsenek mellettem a barátaim, vagy mert végre egyszer hallgattak rám és nem használják az órák alól való kibúvónak a holdtölte utáni reggelt.
Persze ettől sem sikerül megnyugodnom, de jól megfagynom annál inkább. Mivel már a tagjaim kezdenek újult erőre kapni, újra magamra húzom a takarót, mielőtt az izzadság teljesen rámfagyna és áldom Siriust, amiért eszébe jutott betakarni még abban a nagy sietségben is.
Aztán minden bizonnyal az álom újra elfogott, mert Sirius hangjára ébredek legközelebb, és az üres gyomrom bukfencezik egyet, ahogy felülök és letörlöm az arcomról a kicsorduló nyálat.
Úgy nézek rá fel, mint ahogy Hagrid néz a legvisszataszítóbb és legvérszomjasabb fenevadakra. Orromat csiklandozza a marharagu és almáspite illata, és lelkemet melengeti. Rögtön beindul a nyálelválasztás és türelmetlenül fészkelődni kezdek, mint minden normális lény etetés előtt.  
- Ne is zavartasd magad, Tampancs, használd csak ki, hogy pucér vagyok és védtelen – hangom rekedtes, de könnyed, amikor ruhástul, cipőstül bemászik a mellém a takaró alá és ráhajtja a fejét a vállamra. – Mintha eddig nem istenítettelek volna – most már egészen komoly vagyok, és hiába minden csábító körülmény, mielőtt nekiesnék a lakomának, elkezdem tapogatni Tapmancsot, felhúzom a talárjának ujját, félrehúzom az inget a nyakán, külsérelmi nyomokat keresve rajta, amiket esetlegesen én ejthettem.  – Egyben vagy? És hol vannak a többiek? Ők jól vannak? – arcommal egészen belemászok az övébe, és vizslató tekintetemmel próbálom sarokba szorítani, hogy eszébe se juthasson hazudni nekem.

Szemérmes szűzlány módjára lesütöm a szemem, amíg azon gondolkozok, hogy Sirius iménti megjegyzésén meg kéne sértődni vagy sem. Végül aztán mégis csak inkább az utóbbit választom, és viszonzom a széles vigyort, ugyanis az sokkal kevésbé megerőltető. Azt mondják a besértődéshez dupla annyi energia szükségeltetik, amiből most nem feltétlenül bővelkedek.
És aztán ennyivel maradok. A következő megszólalását már tényleg csak egy halovány, beteges mosollyal nyugtázom. Bezzeg arra mindig marad energiám, hogy miatta meg a többiek miatt aggodalmaskodjak.
Valahogy úgy kell elképzelni Remus Lupin energiatartalékait, hogy van egy nagyon kis rész, amit magának szentel és egy hatalmas, amit mindenki másnak és mintha innen sohasem akarna kifogyni a muníció, akkor sem, ha egy minden valószínűség szerint, eseménydús holdtölte után van, de még akkor sem, ha átszalad rajta egy egész ménesnyi kentaur.
Megszeppenve bámulok vissza rá, ahogy lerázza magáról a kutakodó kezeimet és aztán ölelés-satuba fogva próbál leállítani. Egy pillanatig vergődök csak a karjai között, amíg kénytelen vagyok elismerni, hogy mennyire reménytelen is a harc, hisz ebben a formában sokkal erősebb nálam, de méltatlankodó arckifejezésemmel tudtára adom, hogy mennyire nem hat meg a magyarázata.
- Igaz, tényleg ritkán nézegetem magamat vérfarkasként a tükörben és állok rá a mérlegre, de azért egészen biztos, hogy sokkal termetesebb vagyok nálad – és ez nem valami burkolt farokméregetés akar lenni, csupán Sötét Varázslatok Kivédése harmadéves tananyag.  – És karmaim vannak és hatalmas agya… - már sosem sikerül befejeznem a mondatot, mert abban a pillanatban homlokon csókol.  És nekem előbb összehúzódnak a homlokomon a barázdák a meglepettségtől, aztán kisimulnak, hogy aztán csak bamba tekintettel bámuljak rá, mert az biztos, hogy teljesen elfelejtettem, amit mondani akartam. Ezt a pillanatot használja ki alattomosan, hogy a kezembe dugja az evőeszközöket.
- Nagyon is sok… - újra elharapom a mondatot, mély színpadias sóhajjal nyúlok a marharagu felé, és mint egy engedelmes jó gyermek és egy halálraítélt az utolsó vacsora előtt bizarr fúziója, úgy habzsolom magamba az ételt, de kínosan vigyázva, hogy ne maszatoljam sem magam össze, se az ágyat, amiről pont csak egy kis marharagu hiányozna még. Ha anyám most látna, rámszólna, hogy egyek lassabban, de mivel anyám nincs itt, hála Merlin bozontos szakállára, Tapmancsot figyelem a szemem sarkából, némán kérdezve, hogy most már boldog vagy? De közben képtelen vagyok nem észrevenni, hogy kishíján elcseppen a nyála engem nézve. És feltételezve, hogy valójában nem én, hanem a kaja idézte elő ezt benne, a következő falatot már a szája felé nyújtom a kanálon.
- Tessék, ezt kár lenne kihagynod. A manók évek óta nem csináltak ilyen jó ragut.
Egész biztos vagyok benne, hogy a tegnapelőtt is ugyanolyan íze volt, és mint azelőtt bármikor, de elejét akarom venni, hogy Tapmancs itt a végén még úriemberkedjen nekem.
Arcomra egy pillanatra megint árnyék vetül, ahogy hála Sirius nagyon életszerű mesélésének, el is képzelem a jelenetet, ahogy felszippantom Petert, de aztán hamar kiugrik ez a gondolat is a fejemből. Sirius mellett meglehetősen nehéz koncentrálni. – Mi? Csak azt ne mondd, hogy McGonagall elvágta! – aggodalmasan pislogok rá, és egy kicsit reményt vesztetten is, ugyanis személyes kudarcnak élem meg Peter kudarcát. – De hát ez Átváltoztatástan. Rengeteget segítettünk neki. Ti gyakorlatban, én elméletben, nem értem, mi történhetett. Biztos fáradt volt az egész éjszakai kalandozástól. Mi lenne, ha felöltöznék és most rögtön odamennénk McGalihoz és elmondanánk neki, hogy mi történt és biztos újraírhatná velem együtt…  – csak úgy záporoznak belőlem a szavak, aztán hirtelen a homlokomra csapok, amikor a felismerés eljut az agyamig. Újra megszólalok és halálosan komolyan tálalom a dilemmát. -   Jaj, de hát nem mondhatjuk el neki, ha csak nem akarjuk, hogy az Azkabanban végezzétek. Tehát most el kell döntenünk, hogy melyik a rosszabb, az Azkaban vagy az elégtelen osztályzat, amit valószínűleg sosem tud kijavítani? Ez túl nehéz.  

- És határozottan bolhásabb is – teszem hozzá tárgyilagosan, csakhogy enyém legyen az utolsó szó. Nem tehetek róla, hogy a sors, Ágas szavait idézve, egy „rútképű, nyeszlett farkas” alakjával vert, míg Sirius gyakorlatilag kiválaszthatta, hogy hogy akar kinézni átváltoztatás után. De ha még ezt is megosztanám vele, a végén még túlságosan hálátlannak tartana, úgyhogy inkább hallagatok, hátha végre beismeri, hogy a vérfarkas milyen veszélyes lény is valójában, de arra várhatok életünk utolsó napjáig.
Persze a következő hülye ötletére húsz másodpercet sem kellett várnom. Az arcomból kiszalad az a kevés vér is, ami időközben visszatért belé.
- Sirius, nagyon-nagyon kérlek, eszedbe ne jusson eljátszani a Zordót. Csak idő kérdése és lebuknál. Semmi kedvem az Azkabanba járni házastársi beszélőre. El tudod képzelni, milyen meghitt lehet, amikor a lelkünkre szortyogó dementorok tartják nekünk a gyertyát? – drámaian emelem a kezem a homlokomhoz, mint akit most kerülget az ájulás.
Elégedetten nézem, ahogy bekapja a kanalat, és már kanalaznám is a következőt, amikor kegyetlenül visszautasít.
- Nem értem. Mégis mióta elég neked két nehézsúlyú hegyi troll fejadagja? – értetlenül rázom a fejem, de veszem a lapot és nem erőltetem inkább.  Főleg, mert közben a Féregfarkért való aggodalmaskodásba annyira belemerülök, hogy levegőt is elfelejtek venni. És akkor kiderül, hogy minden hiába volt?
- Átment? De hát ezt igazán mondhattad volna korábban is. Azt akarod, hogy gutát kapjak itt? Madam Pomfrey is megmondta, hogy nem szabad izgatott állapotba hozni, mert túl törékeny vagyok – a javasasszony ezen szavait az esetek többségében legszívesebben elfelejteném, és azt akarnám, hogy Sirius is elfelejtse, kivéve persze, ha arra megy ki a játék, hogy fegyverként használhatom.
Csak akkor nyugszom meg teljesen, amikor Tapmancs feje újra a vállamon nyugszik. Arrébb tolom a ragus tálat és magam elé húzom a pitét, ugyanis én nem hiszek abban, hogy a desszert a fogások végére kerüljön. Jobb, ha minél hamarabb megeszed, különben ki tudja, mi történik velünk a következő öt percben, mert különben annyi kell nekem, amíg végig falom az egész menüt, ha éppen nem zavarnak meg.
- Na várjunk csak, téged miért is kell vigasztalni? – ezúttal nem veszem a fáradságot, hogy megmozduljak, túlságosan leköt az, hogy a pitén nyammogjak, csak mikor levegőt veszek, két falat közben, akkor szólalok meg újra a kelleténél talán szarkasztikusabban. - Csak nem hiányzik Mrs. Potter főztje? Én sajnos túlságosan boldog vagyok, hogy most a manók főznek rám. Tény, hogy Hope nem a legnagyobb szakács, de még mindig fáj neki, hogy akkor éjjel nem hozzánk jöttél. Tényleg, miért is cuccoltál végül Ágasékhoz? Ez a része a sztorinak mindig ködös előttem – mire eljutok a kérdésekig, a hangomban már nyoma sincs a szarkazmusnak és én magam is egészen aprónak érzem magam és tekintetemmel a maradék pitét bűvölöm.
Tudja a fene, valószínűleg az agyam sokkot kapott a hirtelen jött cukor mennyiségtől és azért vettem végre a bátorságot, hogy ezúttal a megfelelő ajtón kopogtassak a kérdésemmel.