Iszonyodtam a temérdek ismerős arctól, márpedig ebből a Roxfort Express indulására várva az állomáson egész sokba lehet botlani. A másnap teszi, biztosan a másnap, bár előző este még jó ötlet volt Siriusszal benyakalni valamennyit (épp csak az egész üveget) apám egyik lángnyelvwhiskyjéből, mára csak maradt az émelygés, és valami iszonyú tömegundor. Még összevigyorgok George Shacklebolttal, de a mosoly az arcomon leginkább egy felmosórongyhoz hasonlít, vagy az agyam olyan, egy használt, piszkos felmosórongy, egy olyan felmosórongy, ami visít még a nyár már rég megunt magánya után, és bevallom, nem igazán jöttem rá, mihez is kéne ezzel kezdeni.
A tömegben elhagytam Siriust – aszondta, még gyorsan elintéz valamit -, én pedig kezdtem kicsit aggódni is, hogy nem-e valami másik vonatra száll épp fel, hogy a családja után végül inkább hátra hagyjon minden mást is. Mit ide Roxfort, egy újabb tanév, Slughorn bájitaltan órái, ha egyszer megpattanhat az ember akárhová, máshová, pedig bassza meg, nekünk ott még dolgunk van. Legelőször is talán újra berúgni a vonatúton, majd kijózanodni Dumbledore beszéde alatt, már elterveztünk mindent, de ez, ez képes még itt elintéznivalók után nézni, én meg csak állok egyedül, mint egy hülye, és amint George csak egy gondolatnyival eltávolodik, az arcomra is kiül pontosan az a kín, ami belülről feszeget.
Leültem egy padra, valami mély sóhaj közepette hátravetettem a fejem, és bámultam a boltozatot, fittyet se hányva arra, ki köszön oda, odaköszön-e valaki, vagy egyáltalán van-e rajtam kívül még valaki ezen az átokverte állomáson. Meg fogok dögleni, egész biztosan bele fogok dögleni ebbe a másnapba, csúf halál, de végső soron kiérdemelt, és bánok mindent, és nem várok semmit. Az utazóládámra feldobom a lábaim. Fél óra a vonat indulásáig, ha nagyon akarnám, addig még pont alhatnék egyet, és tudod, azt hiszem, hogy én ezt nagyon-nagyon akarom.
Még mindig a plafont bámulva megdörzsölöm a szemeim, ásítok egyet, közben lehúzom a bőrt a képemről, ettől kicsit nyálas lett a kezem, szóval azt meg komótosan a nadrágomba törlöm.
Elintéz valamit, mi? Meg a nagy fenét.

Tekintve, hogy mekkora hatalmas mázli követte végig eddigi életemet, valahol belevolt kódolva, hogy végül is lebukok apám előtt, hogy 16 éves, törékeny lelkű és testű máguspalántaként a mugli utcákon grasszálva „vedeltem”. Nem tudom, hogy melyik volt rosszabb, hogy ilyen lekicsinylően beszél a muglikról ebben a kontextusban, mintha valahogy a varázstalanoknak több közük lenne a bűnös élethez, vagy pedig hogy konkrétan a vedelés szót használta. Persze a barátaimat még csak bele sem keverte, mert ő is tagja a James és Sirius rajongó klubnak. Peter nevére általában ő sem szokott emlékezni, akárcsak az anyám.
A legrosszabb mégis csak az, hogy nem is a vedelés miatt volt iszonyú dühös, hanem hogy bevettem azt az Aspirint.
Éppen csak az hiányzott, hogy azt mondja, nézz csak anyádra, mit tettek vele a mugli gyógyszerek! De persze nem mondta ki, mert ő nem olyan, de éppen elég volt gondolnia ahhoz, hogy anyám zokogva zárkózzon be az aprócska spájzba, amibe én már be sem férek, tekintve hogy milyen elképesztő növekedést produkáltam a nyári hónapokban. Persze többynire a könyv fölé görnyedtem, és úgy azért elég nehéz észrevenni. A lábszárcsontom fájt, igaz, de azt mindig betudtam a különösen kellemetlen átváltozásoknak. Tehát akkor vettem észre, hogy mekkorát nőttem, amikor próbáltam betuszakolni magam anyám mellé, mint gyerekkoromban oly sokszor, mert ilyenkor csak engem volt hajlandó beengedni a stratégiai fontosságú főhadiszállásra. Itt volt ugyanis az összes kaja, és Lyall Lupin minden egyes „veszekedés” után megadja magát abban a pillanatban, amikor egy picit is korogni kezd a hasa. És a  minisztériumból hazatérve általában már farkas éhes szokott lenni.
Szóval ezúttal én is kívül maradtam és tudom, hogy nevetséges, de úgy éreztem, anyám elárult és hogy most azt várja, hogy a másik térfélen foglaljak állást. De közben meg én is iszonyatosan éhes voltam, úgyhogy nagyon gyorsan levezényeltem a családi nagy békülést és mint bármikor máskor, úgy ültünk le az utolsó ebédhez, mintha mi sem történt volna.
A Kóbor Grimbusz 6 és fél órás út után éppen a King’s Crossra bejáratánál tett ki, úgyhogy szerencsére nem kellett sokat gyalogoljak és pár perc múlva már émelygő gyomorral és megannyi élénkvörös rúzsfolttal az arcomon baktatok a peronon, amit persze nem veszek észre. Gyanútlanul szelem a teljfehér gőzt, lehajtott fejjel és remélem, hogy valahogy a srácok észrevesznek, mert annyira gyűlölök egyedül álldogálni.
És tényleg, mintha egyszer az életben Merlin meghallaná a fohászaimat, James álmos alakja éppen az orrom előtt bontakozik ki.
- Csak azt ne mondd, hogy te itt aludtál az állomáson – arcomon előbb egy megjátszott meglepettség, majd egy őszinte vigyor jelenik meg, ahogy lehuppanok mellé a padra, nagy műgonddal félrehúzom az útból a ládáimat, hogy ne essen át senki rajta. - Hála nektek majdnem én is a lábtörlőn töltöttem az éjszakát.
Hunyorgok, mert éppen szembesüt a fény, de azért jól látom így is, mennyire pocsékul van.
- Ha jól sejtem, ti folytattátok az éjszakát, miután engem leszállítottatok, vagy ma éjjel is ugyanaz volt a program, amire már meg sem hívtatok? – hangomban nincs egy cseppnyi rosszallás sem, tényleg nem bírom az ilyesmit. – Hol van Peter meg Sirius?  

Szóval, azt hiszem, ha nagyon diplomatikus akarok lenni, akkor a legjobb, ha azt mondom, hogy különös nyár volt ez. A különös alatt pedig most épp arra a pillanatra gondolok, mikor ajtót nyitottam Siriusnak, ahogy felpakolt bőröndökkel bekopogott egy este (lehet ide képzelni könnyfátyolos magyarázkodásokat, esőt, süvítő, vad, viharos éjszakát, mindenkinek a fantáziájára bízom, de ha ilyenek vannak benne, lehet, hogy bajok vannak). Megint csak szóval a nyár mégis eltelt, az egész meg olyan… szóval (szóval, szóval, szóval, nem is ismerek más szót), azt hiszem, át kellett volna beszélnünk még néhány dolgot, vagy én legalábbis át akartam beszélni vele pár dolgot, mit mondjuk el kinek, érdekli-e, érdekel-e bárkit, van-e valami titkos jel, amit akkor kell használni, ha meglátjuk Regulust a dísztalárjában feszengeni, meg mit tudom én, de aztán meg ő is eltűnt, én pedig magamra maradtam egy csomó olyan gondolattal, aminek képtelen voltam a végére érni. Nem is azért, mert olyan nagy és komoly gondolatok lettek volna – vagy hát részben talán – egyszerűen csak mintha a másnap valami blokkolót épített volna az agyamba, nem ment semmi másra gondolni – mármint úgy mélyebben – minthogy felrobban az agyam, elegem van az emberekből és kicsit talán haza akarok menni. (Nem is haza haza, csak valami otthonosabb helyre, megvan ez az érzés, ugye?)
Talán tényleg jobb neki, hogy hátrahagyott. Talán mindenkinek ezt kéne tennie, én pedig elfeküdhetnék ezen a padon is, hogy innentől itt éljek. Ami persze badarság, mert már jó előre meg tudom neked mondani, hogy ennek alighanem egy orbitális hátfájás lenne a vége, illetve ugyanolyan megbánás és enyhe szégyen érzet, mint ami a másnaptól fogja el az embert. (Mert van ilyen, ha az ember tizenhat, azt hiszi, övé a világ és minden benyakalt korty lángnyelvwhisky olyan, mint valami titkos rítus, ami egy rúgással mindig közelebb dob a felnőttlét felé, de ennek a rítusnak ugye itt a vége is, de lassan már engem is untat, hogy csak erről pofázok, szóval téged talán megkíméllek a továbbiaktól.)  
Szóval (már megint) csak feküdtem félálomban, csomó félbeszakadt gondolattal, és ezek a félbeszakadt gondolatok is megint csak megfeleződtek, ahogy egy ismerős hangra felkaptam a fejem. Az ismerős hangnak ismerős arca is volt, és mire észbe kaptam, Remus mellettem ült. – Nem – ásítottam. – Csak készülök rá. – Mondtam, majd pedig valami elkeseredett próbálkozást tettem, hogy a lábammal odébb toljam az utazóládámat, legyen neki is lábtámasza. – Ilyen éles meglátásokkal hogy lehet, hogy még mindig csak itt várod a Roxfort Expresst, ahelyett, hogy felcsapj oknyomozónak vagy ilyesmi? – Kicsit fészkelődtem, tudod, nem egyszerű padokon ülve heverni. – Az egyiket elvesztettem, a másik önmagában veszett el. Ha elég kitartóan várunk, talán még felbukkannak.

Így elnézve James nyomorát, kicsit úgy érzem, mintha mégis csak lenne igazság a földön. És hogy ez valahol egy teljesen kiérdemelt nyomorúság, amiért keményen dolgozott egész nyáron. Mindig is láttam előre, hogy az ivással és semmittevéssel eltöltött napoknak egyszer meglesz a böjtje. Igaz, azt hittem, hogy ez kicsit később fogja utolérni és nem éppen 16 évesen.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy téged is kiraktak otthonról és most helyetted Siriust fogadták örökbe? - végül engedek a nyomásnak és használom a felém nyújtott lábtámaszt. – Ne is mondd, kérlek, amióta anyám megtudta, hogy Sirius „földön futóvá vált”, minden nap felmerül a téma, hogy hogy lehetne minél hamarabb, minél legálisabban örökbe fogadni – hosszú ujjaimmal jelzem idézőjelben a Hope által mondott szavakat. – Hiába próbáltam magyarázni neki, hogy senki nem lehet földönfutó, aki majd egy hónapja már Potterék tányérkájából eszik, Potterék pohárkájából iszik, és szintén az ők ágyacskájában alszik – egy pillanatra elhallgatok, mély levegőt véve, mielőtt kimondanám, amit már egy hónappal ezelőtt ki kellett volna. – Borzasztóan féltékeny, hogy vajon az ő főztje helyett miért a Mrs. Potterét választotta – mereven bámulom most James felpóckolt lábát, amit a bőröndön pihentet, és csak akkor nézek rá félszegen, mikor már csak alig lehet leolvasni az arcomról, hogy valójában nem is anyám lelkivilága itt a lényeg, hanem az enyém, s hogy vajon akárcsak egyszer is megfordult-e Sirius fejében az, hogy Ágasék helyett hozzánk kopogjon be azon az este (az én fantáziámban süvítő, vad, viharos éjszakán).
Csak legyintek a válaszára, miszerint oknyomozónak kéne mennem, már annyira hozzászoktam, hogy legtöbbször méltatlanul, de néha méltatva is kihagynak az események 95%-ából.
- Aha, az pompás lesz – jegyzem meg cseppet sem elragadtatva, és inkább a tömeget kezdem el fürkészni, hogy addig se kelljen néznem Ágas szenvedését, de legalább kiszúrjam, hogy ha jön valamelyikük. Most már nagyon idegesít, hogy Sirius költözése óta gyakorlatilag egyszer találkoztunk, és akkor is mindent megtettek, hogy ne kelljen a dologról beszélni és minél hamarabb leitassanak, mert mindent leírtak bagolyban. Na persze, az a levél úgy festett, mintha egy értelmi fogyatékos hegyi troll vetette volna papírra. Sem az igeragozás, sem a szórend nem talált, de még a megszólítást is elbénázták, valamiért én kaptam meg a Peternek címzett levelet. Gondolom alkoholba folytották a bánatukat vagy örömüket. Csak hogy nekem most már kezd egy kicsit elegem lenni. Tekintetem visszavándorol James arcára és próbálok egészen a veséjéig hatolni.
- És amíg ez megtörténne, beszélhetnénk végre arról, hogy azon túl, hogy életem legcsodásabb és legszabadabb nyara, most kezdődik az igazi élet, hagyjál lógva, Hóldsáp-on  túl mondjuk, tényleg, hogy viseli?

Az igazat megvallva az elején még feszengtem azon, hogy anya és apa mit fog szólni ahhoz, hogy Sirius nálunk maradjon a nyárra, de nem kellett túl sok idő, és mintha jobban megkedvelték volna őt, mint engem. (Tizenhat év kitartó munkája, hogy elragadó mintagyerek legyél, és tessék, mi a hála?)
- Nyilván – sóhajtottam, majd keresztbe vetettem a lábaim, ahogy az övéi is felkerültek a ládámra.
Nem, egyébként ne érts félre, nem vagyok féltékeny a szüleimre, meg ez az egész ügy, bármely zűrös is legyen, messze tovább nyúlik azon, hogy szülői szíveik végül is hány felé dobognak. Eszembe se jutna, hogy elbagatellizáljam Sirius családi helyzetét, de nézd, végül is ami megtörtént, az megtörtént, mindig is tudtuk, hogy őrültekkel lakott együtt, illetve hát… nem is az őrült a jó szó, meg nagyon lehet az is, hogy erre nincsenek is jó szavak, mik folytak náluk otthon, ha engem kérdezel – vagy az anyját – rossz családba született, erre pedig nincs orvosság, de szent esküt teszek neked arra, hogy hangozzon ez az egész bármely szomorúan is, mégis csak a legjobb dolog, ami történhetett vele, hogy lelépett onnan. Vagy csak hülye vagyok, vagy ő hülye, vagy ilyen hülyeségekkel telebeszéltük egymás fejét abban az örömittas mámorban, hogy együtt tölthettük a fél nyarat, és már csak úgy dacból is hátat fordítottunk minden másnak.
Minden másnak, így kissé talán Remusnak is, ha jobban belegondolok, talán több levéllel és magyarázattal tartoztunk volna neki, mint amit kapott, de én nem akartam Sirius helyett ezt megoldani, abba pedig nem akartam beleszólni, hogyan oldja meg ezt ő, és most itt vagyunk. Másnap ide, tompa észlelések oda, Remus sértett szikrái valahogy beragyogják a teret, lehetetlen nem észrevenni, de képtelenség úgy csinálni, mintha valóban vele kattognék ezen.
- Nem tudom, mit mondhatnék. Gondolod, hogy elnyerem valaha is Hope Lupin bocsánatát? – Néztem rá, és tudtam, hogy rossz az irány, és azt is tudtam, hogy ezt nem kéne rossz irányban hagyni, szóval vettem egy mély levegőt, mielőtt hozzá tettem – Vagy a tiédet?
Aztán meg újra rendeződtek az arcvonásaim, lelohadt róla az a nagy komolytalanság, mert visszakerültünk oda, ahol az előbb már futólag jártunk, végül is nem nagyon tudom, hogy mennyit mondhatok, vagy hogy mit kéne ilyen kérdésre mondanom, pedig készülhettem volna válasszal, csak könnyen lehet, hogy ilyen helyzetekre nincsenek is jó válaszok. Vagy hát…
- Ez most furcsán fog hangzani, de igazából fogalmam sincs. Nem sírt előttem, nem tűnik összetörtnek, sőt, mintha… nem is tudom, újjá született volna. Az egész gyereket kicserélték, komolyan mondom. De amint előkerül, ezt leellenőrizheted te magad is.

James reakciója, habár kishíján erőszakkal harcoltam ki, mégis meglepett. Hogy képes átérezni a helyzet komolyságát. Ennek persze kicsit sem kellett volna meglepnie, hiszen, ha valaki, akkor én nagyon is jól ismerem, hogy milyen az, amikor James Potter valamit komolyan vesz. Utoljára, azt hiszem, akkor lepett meg, amikor nem voltam hajlandó elhinni, hogy tényleg nekiállnak animágiát tanulni a kedvemért, azóta viszont csak nagyon kevés esetben sikerült ezt elérnie.
Külön örülök annak is, hogy a ködösítéseimet átkódolja kész tényekké. Halvány, de határozott mosoly rajzolódik az arcomon, ahogy ránézek és a szememben ott a hála, ami alapjáraton mindig ott van a tekintetemben, ha James Potterre nézek, de most valahogy sokkal hangsúlyosabb, mint általában.
- Ugyan, Hope Lupin szerintem hamar túlteszi magát rajta, hiszen imád titeket, ami meg engem illet...- itt egy pillanatra habozok, keresve a megfelelő szavakat. Azt mégsem mondhatom, hogy én is imádom őket, mert a végén még ágyelőként végzem a mindekori fekvőhelye mellett, ha belemegyek a szirupos érzelgésbe, és egyébként is, nem ez az igazi ok, amiért nem jogosan neheztelek. Mert nem is Jamesre kéne neheztelnem, és őt egzecíroztatni, amikor valójában Siriusszal van problémám. Mondjuk nem tudom elképzelni azt az élethelyzetet, amikor ezzel a kérdéssel falhoz állítom őt, mikor annyi gondja van egyébként is. Betudom ezt csak pillanatnyi gyengeségnek, érzelmi kilengésnek, stbstb.
- Ami engem illett, majd jól megbeszélem ezt Siriusszal. Igen – heves bólogatással még nyomatékot is adok a szavaimnak, de valójában arra gondolok, hogy ja persze, majd soha napján, kiskedden sort kerítek erre a kínos beszélgetésre. Mert nyilván itt nincs is miről beszélni. Így belegondolva, annyira magától értetődő, hogy Tapmancs Ágasékhoz ment, mint az, hogy reggel felkel a nap és aztán lenyugszik, vagy hogy mindjárt indul az a vonat és Sirius és Peter nyilván késnek. Ami Ágas és Tapmancs között van, ahhoz rohadtul nehéz volna felérni valaha is. És ha még látszólag egy szolid és oszthatatlan négyesfogat is vagyunk, valójában ez a négyesfogat kettesfogatként is zavartalanul működik, sőt, és én hálás lehetek, hogy egyáltalán befogadtak maguk közé, nemhogy még számon is kérjem őket.
Megrázom a fejem, hogy még a gondolatnak az írmagját is kirázzam belőle. Főleg, mert van azért itt egy ennél jóval fontosabb téma, mégpedig a frissen „földönfutóvá vált” barátunk lelkivilága. Még csak nem is próbálok meglepetést mímelni, úgyis hiába, szinte szó szerint ezt a választ vártam. Mintha ezek összebeszéltek volna, vagy csak lenne közöttük egy ki nem mondott paktum, hogy Siriusnak csak jót tehet a családi háztól való távozás.
Mindenesetre küldök egy mindentudó pillantást Ágas felé, hogy lássa, nem veszem be, de nem teszem különösebben szóvá.
- Ne gondold, hogy elbagatellizálni akarom azt az eufóriát és megkönnyebbülést, amit érezhet a családi ház elhagyása után. És nem is azt akarom, hogy bevalld, hogy három napig zokogott. Csak nem tudom, azt hittem beszélgettetek arról is, hogy vajon mi megy végbe a felszín alatt. De akkor valószínűleg még nem volt ideje felfogni, hogy mi történt valójában.Egyesek lassabban működnek – mindezt úgy mondom, hogy Sirius tényleg az egyik legjobb barátom. – És próbált valaki azóta kapcsolatba lépni vele a családból? – határozottan hiszem, hogy dacára a sok éves panaszkodásnak, igazából nem mindenkit tett olyan boldoggá, hogy Sirius lelépett. – Merlinre, mi van, ha találkozott Regulusszal?  - mint aki csalánra ült, úgy pattanok fel és nyakamat nyújtogatva kezdem pásztázni a tömeget.
- Áh, nem látok sehol párbajozók köré gyűlt tömeget - mondom végül megkönnyebbülve. - De akkor mégis hol a fenében vannak? Le fogják késni a vonatot.
Valójában még mindig van tíz kerek percük, és ha ezt Siriustól kérdezzük, a világon mindenre elég. Engem azonban nem hagy nyugodni a gondolat. - Nekem nagyon úgy tűnik, hogy titkolsz valamit, James Potter. Ugye nem a Zsebpiszok közben mászkál és próbálja eladni a nála maradt Black relikviákat?