Sophia egy rendkívül életvidám egyén. Bár hajlamos néha elkomorodni, ahogy az érzelmek széles skálája is könnyedén kiül az arcára. Megtanulta, hogy minél inkább próbál valamit eltitkolni, annál könnyebben fog végül kibukni… Tehát nem az a típus, aki rejtegetné az érzéseit, de az esetek többségében mindig egy széles vigyor ragyog az arcán. Az már részletkérdés, hogy ezt van, aki rossz előjelnek veszi… Hiszen, ha mosolyog, az azt jelenti, hogy egy újabb őrültséget eszelt ki. Ugyanis rendkívül kreatív, bármit össze tud kötni bármivel, valami agyament logikát mindenben tud találni. Ebből sejthető, hogy szeret gondolkodni, imádja a rejtvényeket, ő maga is szokott készíteni párat, de leginkább csak a szüleit szokta szórakoztatni velük. A szörnyű szóviccekről meg inkább ne is essen szó… Rendkívül egyedi humorral rendelkezik, szinte bármin képes nevetni, bár erősen ellene van a fekete humornak. Újságírópalántaként pletyka-, híréhes. Az apjától eltanulta az információ fontosságát, értékét, ezért bármit megtesz annak érdekében, hogy minél többet tudjon gyűjteni. Az összegyűjtött információkat pedig gondosan rendszerezi, őrzi, hogy nehogy rossz kezekbe kerüljön. (Természetesen a saját felhasználást nem veti meg.) Igyekszik óvatos lenni ezekben a vészterhes időkben, leginkább édesanyja féltése miatt. Ő maga azonban nehezen szúrja ki a veszélyt, mondhatni naiv, valamiért mindig a legjobbat nézi ki az emberekből. Arról nem is beszélve, hogy elég feltűnő. Sokszor mondják rá, hogy hangos, a nevetése nem egyszer visszhangozhatott már a Roxfort öreg folyosóin, ahogy a festményekkel és a szellemekkel és előszeretettel áll le cseverészni, nem is egyszer csak azért, hogy kiszedjen belőlük valamit, amit csak ők láthattak. Bár tény és való, hogy mivel folyton be nem áll a szája, rettenetesen társasági lény, ezért elszórakoztatja őket szívesen. Van még hova felnőnie, nem is kérdés.

Arcadia Misslethorpe (née Xenakis) - 36 év -, görög származású félvér boszorkány, aki saját maga az aranyvérű Xenakis család mindössze egy szeretőtől született gyermeke. Nagy név, kis érték, igazán sosem szerette őt senki a családból, sőt. Mostohatestvérei és mostohaanyja egyenesen lenézték őt, mindössze apja gondoskodott róla, mert az értékrendje szerint a lánynak is ott volt a helye a családban. Leginkább ez a kettősség volt az oka annak, hogy egy nála vagy 15 évvel idősebb férfihoz ment hozzá, hiszen így kiszabadulhatott szülőhazájából, mostohái elviselhetetlen viselkedésétől. Röpke 20 évvel ezelőtt viszont még nem is sejthette, hogy milyen állapotok fognak uralkodni a szigetországban… Mégis, a lánya érdekében bármit megtenne, a férje neve alatt, de leginkább otthonülő háziasszonyként egyelőre csak csendben figyeli a helyzet alakulását. Igyekszik nem felhívni magára, vagy éppen státuszára a figyelmet.
Tobias Misslethorpe - 51 év - a Szombati Boszorkány megalapítója, tulajdonosa, és jelenlegi főszerkesztője. Félvér varázsló, aki annak ellenére, hogy vérstátusza nem a legméltóbb, a magazin sikere miatt erősen megtűrt tagja a varázstársadalom felsőbb rétegének is. Munkássága ismert, és határozottan előrébb valónak tartja, mint családját. Természetesen feleségét szereti, anno, azon a görögországi nyaraláson egy életre elcsavarta a fejét a nő. Mégis, viszonylag kevés időt tölt otthon, vagy éppen a gyermekneveléssel, inkább a feleségére hagyja. Ennyi idősen már nem is érzi úgy, hogy lenne hozzá ereje. Ellenben rendkívül boldog, hogy végül örököse született, igyekszik is mindenre megtanítani. Emiatt nem is túl boldog a hír hallatán, hogy a Reggeli Profétánál fogja elvégezni a riporter képzést.
Sophia imádja a családját, ahogy a családja is őt. Mondhatni kései gyermek, valamint egyke is, emiatt kissé elkényeztették. Ennek köszönhetően viszont sohasem hiányolta a nagyszülők jelenlétét. Misslethrope ágon sajnálatosan mindketten elhunytak már, mire ő megszületett, Tobias-nak pedig sohasem született testvére, amíg a Xenakis ág nem fogadja el, mint a család hivatalos tagját.

Az utolsó nap, hogy anya reggelijét ehetem, így biztos, ami biztos, dupla adagot pakoltam fel a tányérra, miután gondosan széjjel teregettem a Reggeli Próféta lapjait az étkezőasztalon. Bár a tényen nem változtat, hogy holnaptól megint a Roxfortban kell lennem és ott ennem, de jól esik kiélvezni az utolsó falatokat. Persze nincs semmi bajom a roxforti kajával, csak az nem anya főztje. A titkos hozzávaló, a szeretet hiányzik belőle. Persze ettől függetlenül már várom, hogy megkezdjem a hatodik évemet. Igazság szerint azt várom a legjobban, hogy befejezzem végre a hetedik évet is, és elindulhassak a riporter képzésre. Igaz, apa az ellen sem ellenkezne, hogy minden képzettség nélkül felvegyen az újsághoz, majd miután betanultam náluk, akkor szép lassan átvegyem majd a feladatait, én mégsem akarom. Egyrészt, mert félek, hogy mit is szólna a többi szerkesztő, ha csak a semmiből felbukkannék és eloroznám a továbblépés egyetlen lehetőségét minden előképzettség nélkül, másrészt, mert akármilyen magabiztos is vagyok, akármennyire szeretem is az újságírást, és akárhány cikket is publikáltam az iskolaújságban, attól még erősen zöldfülű vagyok. Persze, jól mutat, hogy feltornáztam magamat a Roxfort iskolaújságának főszerkesztői pozíciójába, de ettől még nem vagyok sokkal előrébb. Apa is mindig azt mondja, hogy ez csak az első lépés, a többi ezer még hátra van, így nem érdemes elbíznom magamat. Sok-sok példát igyekezett felhozni, hogy mennyi újság, és hogyan is ment csődbe. Ezek mögött az újságok mögött pedig pont ugyanúgy képzett felnőtt emberek álltak. Én pedig se felnőtt, se képzett nem vagyok még, ezt be kell ismernem. Erre pedig büszke, szerinte nagyon is fontos, hogy beismerjük a saját gyengeségeinket, mert csak így kerekedhetünk felül rajtuk. Annak már kevésbé örült, hogy a konkurencia lap, azaz a Reggeli Próféta soraiban fogom eltölteni a riporteri képzés egy egész évét. Még nem is egyezett bele, akárhányszor felhozom, mindig csak morog az orra alatt, és vagy fél napig nem hajlandó beszélni velem. Bár ez már félsiker, a legelején még dühösen ellenezte. Anya azt mondta, hogy ha elég okosan viselkedem, és kitartóan kiállok a célom mellett, akkor lassan, de biztosan megnyugszik majd, és beletörődik. Én pedig hiszek neki, hiszen anyának mindig igaza van. Amikor kislányként egy puffskeint akartam, akkor is bevált ez a taktika.


6. életévemben, amikor másodszor léptem át a szerkesztőség küszöbét, apa szorosan fogta a kezemet, nehogy elszaladjak, és esetleg felborítsak valamit, megint. Az első alkalom komoly tanulságokat foglalt magába, mindenki számára. Én megtanultam, hogy milyen nagy ember is apa, hogy milyen keményen dolgozik, és hogy egyáltalán mit. Ő megtanulta, hogy a kislánya sokkal energikusabb és figyelmetlenebb, mint azt ő el tudta volna képzelni. Az ott dolgozok pedig megtanulták, hogy én rettenetesen lelkes és bőbeszédű vagyok. RETTENETESEN. Akármennyire szégyellem mostanra, ők biztosra mennek, hogy ne sikerüljön elfeledkeznem arról a tökéletes első benyomásról, amit tettem. Bár meg kell hagynom, a mai napig szeretek beszélgetni, és sokszor csúszik át egy teljesen egyoldalú társalgásba a dolog, főleg, ha esetleg valami olyan dolog jön fel témaként, amit szeretek… Bocsesz. Viszont ez a második alkalom, amikor ellátogathattam a Szombati Boszorkány szerkesztőségébe, határozottan mély benyomást tett. Bár a mai napig nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, ami végül teljesen magával ragadott, de a mai napig kristálytisztán vissza tudok emlékezni a tinta erős illatára, a pennák folyamatos sercegésére a papíron, vagy a tolmácsok duruzsolására, ami ugyan nem az volt, de félig nyitva maradt ajtón keresztül nem tűnt sokkal többnek. Viszont akkor és ott, apám ölében ülve, a terem legvégében, ahonnét mindenkire ráláttunk, eldöntöttem, hogy én magam is újságíró leszek. Itt, ebben a székben akarok majd ülni, és olyat írni, amit mindenki olvasni akar majd. Talán túl beképzelt vagyok, kislányként biztosan az is voltam, de anyáék mindig rám hagyták. Elvégre, ki, ha nem az apjának a gyereke lépne az ő nyomdokaiba? Sosem néztek hülyének, nem nevettek ki, helyette megsimogatták a fejemet, és megígérték, hogy segítenek. Anya mindig felolvasott nekem az újságból, apa ezután amikor csak tehette, bevitt magával a szerkesztőségbe. Beszélgettünk a pozíciókról, felelősségről, lehetőségekről... Nekem pedig, még ha nem is láthattam, de biztos vagyok benne, hogy csillogott a szemem. Apa elképesztően menő volt, ahogy  vasszigorral, talárban, enyhén tintás ingujjal vezette az egész szerkesztőséget. Minden egyes nyáron, amikor csak haza jövök a Roxfortból, alig várom, hogy egy lépéssel közelebb kerüljek hozzá,  hogy én is olyan lehessek, mint ő. Mert az akarok lenni. Leszámítva a tintás ingujjat. Azért anya megölne.


Utálok egy helyben ülni. A falak fehérek és unalmasak, amíg a gyógyítók, medimágusok, ápolók túl elfoglaltak, hogy beszélgessenek velem. Bár van egy-kettő, akik egész aranyosak. Próbálnak minél többet kihozni abból a kevés időből, amit rám bírnak szánni, de ha egyszer sokan vannak… Még én sem akarnám őket megzavarni. Pedig tényleg U-N-A-T-K-O-Z-O-M. Legszívesebben a pálcám után nyúlnék, de tilos az iskolán kívüli varázslás… A tankönyveim annyira nem érdekelnek. Annak örülnék, ha legalább apa behozna nekem valamit, amin dolgozhatnék. Helyette viszont mindig csak anya jön, és mindig megkérdezi, hogy hogy vagyok. Pedig tökéletesen hallottam, amint a folyosón kifaggatta az egyik ápolót, hogy milyen állapotban vagyok. Szóval azt mondom neki, hogy minden rendben. Pedig igazából nem, még tükör nélkül is el tudom képzelni, hogy milyen vörös lehetek a bárányhimlő kiütéseitől. Viszket, persze, de lázam nincs. Végre úgy keltem fel, hogy egy végtagom se fáj, jéj! Szóval jól vagyok, valahol mélyen reménykedem benne, hogy az esti ellenőrzésnél azt állapítják meg, hogy legkésőbb reggel végre távozhatok. Arra viszont nem is gondoltam, hogy mivel fog majd fogadni a medimágus reggel. Anya rendkívüli gyorsasággal varázsolta össze mindenemet, amit behoztak velem együtt, amíg apa konzultált az orvossal. Én mellette álltam, a végére pedig anya is beállt a libasorba.
- Viszont még legalább egy hétig ágynyugalom, és a felírt kenőcs alkalmazása. Semmi más! Tisztán vízben fürödjön, lehetőleg langyos hőmérsékletűben, hogy semmiképpen ne irritálja a bőrt.
A fehérköpenyes ember nagyon határozottan beszél, medimágus, legilimens, mindenes. Nekem nem szimpatikus, az biztos. Nem akarok még a saját házamban is rab lenni. Anya viszont nem tűr ellentmondást, ahogy apa is csak helyesen bólogat. Miután haza hopponáltunk, fel is lettem zárva a szobámba. Merlinre, de hát nyár van! Végre haza érek a Roxfortból, és fel leszek zárva a szobámba? Apa természetesen el van foglalva az újsággal, és csak néha ér rá arra, hogy meglátogasson, anyának meg jobb ötlete sincs, mint könyveket hozni nekem… Persze, szeretek olvasni, a tanulás is mindig jól ment. Nevetségesen gyorsan megtanultam a Szombati Boszorkány tolmácsától is azt a két nyelvet, amit beszél és rúnaismeret során sem volt gondom a szimbólumok megjegyzésével. Szórakoztató, egy bizonyos szintig, de… Akkor sem érdekel, hogy mennyire tudok jól és gyorsan tanulni, ha egyszer nem érdekel, akkor nem érdekel és kész. Anya és apa viszont kicsattannak a büszkeségtől, hogy az ő pici lányuk milyen okos... Tehetség! Elismerem, van valami szép hangzása, de nem minden az. Én nem akarom, hogy a mindenem legyen. Apa viszont eldöntötte, hogy ha már nyári szünet van, akkor majd a szerkesztőségben dolgozó tolmáccsal fog csináltatni feladatlapokat nekem, nehogy elfelejtsem, amit eddig tanultam. Úgy is ráérek, és nincs jobb dolgom, persze, tényleg...  Még magántanárokat is emlegetett, remélem anya visszarángatja a földre, és nem száll el ettől a sok hülye ötlettől!