Ha az emlékeim nem csalnak, ilyenkor már csak azok szállingóznak lefelé a Roxmortsba vezető kitaposott ám egy kicsit bukkanókkal tarkított gyalogúton, akik már eleget láttak belőle  az évek során vagy éppenséggel az utolsó utáni pillanatban jutott eszükbe, hogy a házidolgozatuk megírásához már nincs elegendő tintájuk. Az esetünkben ez leginkább azt jelenti, hogy mindenki, akivel nem kívánok szemkontaktust felvenni - minden olyan aranyifjú, aki késztetést érezne, hogy egy egyszerű köszönésen túl hosszabb beszélgetésbe is elegyedjünk, amiért a legutóbbi villásreggelin egy kicsit több érdeklődést mutattam (szerinte) a kviddics teljesítménye iránt - már javában a második vajsörére vár a Három Seprűben vagy biztosan kiválasztott már legalább egyvalamit, amit mindenképpen meg szeretne venni Zonkónál.

Persze ideálisabb lett volna, ha bármelyik szombatot választhattuk volna ehelyett, vagy tulajdonképpen nem is kellett volna heteket várni arra, hogy megfelelő legyen az alkalom: a magam részéről megelégedtem volna egy átlagos csütörtök délutáni teával a formalitás kedvéért, sőt azt is ki merem jelenteni, hogy bármelyik hétköznap átlagos délutánját is tökéletesnek ítéltem volna ehelyett a szombat helyett.
Úgyhogy miközben Narcissara várok valahol a Roxfort és Roxmorts között félúton, kicsit abban reménykedem, hogy nem jön el, hogy éppenséggel küldött egy baglyot, ami még nem talált rám és hosszan - vagy éppenséggel röviden - kifejtette, hogy miért is kellene ezt a találkozást átnapolnunk egy átlagos szombat délutánra és így én teljesen nyugodt szívvel hoppanálhatok vissza London belvárosába, hogy valahol és valaki mással mulassam el az időt.

- Ms. Black, hát eljött! - Magamra erőltetek egy izgatott mosolyt, mintha nem arra vártam volna, hogy végül ne bukkanjon fel az úton. - Bevallom reménykedtem benne, hogy nem fog az utolsó pillanatban visszautasítani. -A kezéért nyúlok, hogy - még akkor is, ha éppenséggel vissza szeretné húzni - kezet csókolhassak. - Persze amiatt végtelenül csalódott vagyok, hogy ilyen nagyon sokat kellett várnom az Önnel való találkozásra. - Kicsit lebiggyesztem az ajkaimat, hogy hihetőbb legyen az alakítás mielőtt újra megfelelő távolságot ékelnék magunk közé. - Ha nem bánja, akkor bátorkodnék Önnel elhoppanálni innen,  igazán szeretném ezt az időt Önnel tölteni bárminemű zavarótényező nélkül. - Nem, egyáltalán nem vágyom arra, hogy viháncoló lányok dongjanak körül vagy kíváncsi szeme indítsanak útjukra kéretlen pletykákat.

Minden valamirevaló nő váratja magát, tanította édesanyám, ehhez mérten teljes lelki nyugalomban állok a tükör előtt még mindig, pedig jól tudom, már indulnom kéne, hogy a megbeszélt időre a megbeszélt helyre érjek. Nem árt nekik, ha főnek a saját levükben, ismétlem magamban a női bölcsességeket, ujjaim között táncolnak az aranyló tincsek, ahogy eligazgatom a hermelinprémes talárra omló hullámokat.

Mások mindig olyan izgatottak, ha Roxmortsba mehetnek. Kora reggel készülődnek már, számolgatják a knútokat, a sarlókat, szorongatják a galleonokat, megfontolják hány vajsört ihatnak belőle, milyen édességeket vehetnek meg úgy, hogy még maradjon belőle valami apróságra Zonkónál. Néha őszintén tudom irigyelni őket. Én utoljára akkor voltam gyermek, mikor Medával együtt látogattunk el az iskola melletti faluba, ő mindig olyan komoly volt, én meg mindig ilyen savanyú, de együtt mégis olyan önfeledten tudtunk nevetni.
Úgy sejtem, Lucius Malfoy mellett esetleg kényszeredett mosolyokra futja majd. Mégis, legalább valami kapocs a külvilággal, ő is már olyan valaki, akinek nem a legnagyobb problémája, hogy készen lesz-e időben a mágiatörténet beadandóval, s vajon rajtakapja-e a professzor, hogy ezt is csak másolta. Fogadok, Malfoyt sosem kapták rajta. Vagy ha igen is, biztos kimagyarázta valahogy.

Komótos ritmusban koppannak a cipősarkaim a kemény padlón, mikor végül kisvártatva elindulok, még mindig nem sietve, pedig már tényleg világos előttem, hogy elkések. Az őszvégi levegő már igencsak csípős, a vastag, bélelt talárom alá is befúj a vékonyka szél, mikor az udvarra lépek. Szegény, szegény Lucius. Vajon lesz-e annyira úriember, hogy így is megvár?
Kicsit remélem, hogy nem. Én magam is felültethettem volna persze, s minden bizonnyal bízhatnék annyira az udvariasságában, hogy nem kelti rossz híremet, én mégse bízom benne. Hiába arany a vére, mégse ugyanaz az árnyalat, mint a miénk.

Már messziről észreveszem délceg alakját.
Ahogy egyre közelebbről látom, megállapíthatom, hogy az eltelt időkben milyen sokat változott. Egészen felnőtt.
‒ A feltételezés is sértő, hogy visszautasítanám ‒ mosolyodom el játékosan, épp csak a tekintetem hűvös. Nem kell hollóhátasnak lennem ahhoz, hogy legyen eszem rájönni: minden bizonnyal annyi kedve lehet velem tölteni az idejét, mint fordítva. Mégse hökkenek meg, teljesen természetes, hogy eljátsszuk kisstílű szerepeink a házasság előtt álló aranyvérűek színpadán. Az előadást a szüleink írták, azért is lehet tőlem az anyám szavait hallani, s valószínűleg tőle a sajátját, vagy ki tudja, ki tanította őt meg ilyen jól hazudni.
Hagyom, hogy erőszakot tegyen: megborzongok, ahogy ajka a kézfejemhez ér. Talán kesztyűt kellett volna vennem. Nem mintha visszataszítónak tartanám Malfoyt, vak sem vagyok, s a híresztelések ellenére nem márványból faragtak. Pont ezért szégyellem a pírt, ami hirtelen forrón elönti az arcomat. Egész eddigi életemben arra neveltek, hogyan viselkedjek nőként, de az elmélet kárára van a gyakorlat, fejben hiába tudom kéretni magam, ha megremeg a térdem egy jóképű férfi hazug mosolyától.
‒ Elkéstem, kérem bocsásson meg nekem ‒ lesütöm a szemem, hogy pilláim árnyékából tekinthessek fel az arcára. Az én bűnbánatomnál esetleg csak az ő neheztelése lehet kevésbé igaz, talán a hideg, ha zavarta, a késés kevésbé. ‒ Kérem ‒ biccentek az ajánlatára. ‒ Bátorkodtam volna javasolni is. Olyan unalmas már a Roxfort, és Roxmorts sem sokkal izgalmasabb… ‒ ujjaim a tenyerében hagyom, ha máris hoppanálna.

Most, hogy tényleg belekezdünk ezekbe a felesleges körökbe, érzem csak, hogy mennyire bosszantóan unalmas és vontatott beszélgetést és délutánt töltünk majd el egymással, ha Narcissa a tökéletesség mintapéldánya Black nem tud majd előrukkolni valami mérhetetlenül izgalmas témával. Az persze nem feltétlenül létjogosult, hogy én evezzek el a nyugodt vizekről hullámosabb folyókra: Merlin mentsen attól, hogy bárki azt gondolja megrontani próbálom a legfiatalabb Black lányt.

- Hát akkor a bocsánatát kell kérnem Ms. Black. Semmiképpen sem szándékoztam Önt megsérteni. - Sajnálkozó pillantásomat lesütöm, mintha éppen ennyire bánnám előbbi kijelentésemet nem pedig csak elrejteném hamisan csillogó tekintetemet. Akárhogyan is legyen, mire visszapillantok összeszedem magam: a mosolyomat egy kicsit nagyobbra húzom - és egy kicsit kevésbé erőltetetté alakítom, könnyeddé, mintha ez az erőltetett randevú lenne életem legnagyobb vágya - úgy nyúlok a keze felé. - Ugye ki tudom engesztelni valahogyan? - Rálehelem a kézfejére a szavakat és ha eddig minden pillanat, minden édesgetés, kedveskedés csak egy megjátszott mozzanat volt, most őszinte elégedettség ül ki az arcomra ahogyan elpirul.

Narcissa férfi szemmel nézve tökéletes, kecses lány megkapó pillantással, gyönyörű bőrrel, kár, hogy túl fakónak tűnik, túl szabálykövetőnek bárminemű izgalom nélkül. - Ugyan! Kétsége se legyen afelől, hogy Önre bármeddig várnék! - Mondjuk ebben az esetben ez a bármeddig valószínűleg egészen rövid ideig tartana, de erről rajtam kívül senkinek nem kell tudnia, főleg nem neki.

- Akkor ebben az esetben nincs is mire várnunk. - Bólintok én is határozottan és egy másodpercre sem habozom tovább. Elképzelem magam előtt a helyszínt, részletekbe menően idézem meg az üvegablakokat, a cipőtalp alatt csikorgó salakot, a vízcsobogást, az egzotikus, ezerfelé nyíló virágokat, hatalmas pálma és fügefákat, addig vizualizálom amíg nem kezdem el érezni, hogy az a láthatatlan erő beszív minket. Meglepő módon mindig is szerettem ezt a nyomó, toló, összepréselő erőt, azt ahogyan az ember belecsúszik ebbe a lyukba, amiben alig fér el és csak utazik térben valamerre.

- Jól van, Ms. Black? - Úgy teszek, mintha elfelejtettem volna elengedni a kezét. Legalább fél perc is eltelt azóta, hogy megérkeztünk az arborétumba én pedig, most szabadkozó pillantással engedem el Narcissa kezét, bűnbánó mosolyt küldök felé, mintha a bálokon nem házas asszonyokat csalnék szalonszobáktól kívül eső szobákba, mintha legalább olyan ártatlan lennék, mint amilyennek lennem kellene.

Megpróbálok a lehető legtöbb apró részletre figyelni. Ahogy lesüti a szemét. Ahogy íveli az ajkát. Ahogy képzi a hangokat, a torka mélyéről zengenek föl, dallamosan, kellemesen.
Mindeközben kontrolálni próbálom a legapróbb gesztusaim. Hogy ne mosolyodjak el se zavartan, se bájosan, se akárhogy. Semmiképp ne kuncogjak. A szemem se forgatom meg türelmetlenül, pedig jól tudom, hogy hazudhat, s minden bizonnyal ő is tudja, hogy én is, s mindketten tudjuk, hogy a másik tuja, hogy hazudunk neki.
Elképesztően fárasztó ez az egész.

‒ Minden bizonnyal ‒ felelem a kérdésére halkan, nehogy a hangon megremegjen. Az áthűlt ujjaimnak igazán jól esik a forró levegő, amit a kézfejemre lehel.
Azután várok.

Gyűlölök hoppanálni.
Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy pont abban a pillanatban, mikor érzem, hogy a pillanatnyi üresség összenyom, széthúz, majd megcsavar, kissé rászorítok Lucius ujjaira. Szívdobbanásnyi időre nem is érzek semmi mást, a nyomáson, húzáson és csavaráson túl, csak a meleg tenyeret, amelybe kapaszkodom.
Némi időbe telik, míg a hoppanálás pillanatnyi bizonytalansága felett érzem zavaromat leküzdöm, s engedek a szorításon, kicsivel később csak, mint ahogy a férfi ujjai is: a kezem végül kicsúszik a tenyeréből.
‒ Jól vagyok ‒ bizonygatom egy biccentés keretében, de inkább csak magamnak, mint neki. Mosolyt erőltetek az arcomra, a tekintetem még a vonásain időzik, mielőtt elrebbenne onnan, hogy megtudhassam, hová is érkeztünk.

A színek, a formák, a levegő langyos érintése és jellegzetesen nehéz, párás illata szétrobban köröttem és bennem, minden inger a tudatomnak feszül.
‒ Milyen gyönyörű ‒ mosolyodom el, ahogy a szemem bekebelezi a zöld, sárga és vörös megannyi árnyalatát, melyek legtöbbjét, ha a Cruciatus átokkal kínoznának, akkor sem tudnám megnevezni.
‒ Bevallom, sok mindenre számítottam, mr. Malfoy, de arra nem, hogy ide tervez elhozni ‒ pillantok végül vissza rá. ‒ Valahogy úgy képzeltem, jobban szeretheti a sötét, füstös, lángnyelv whisky illatú helyszíneket ‒ halványan elmosolyodom, ahogy megmozgatom a vállaim, hogy a talárom kissé lentebb csússzon, mígnem könnyedén le tudom kanyarítani a hátamról ‒ főleg, ha szándékom megneszelve, úgy dönt, hogy úriemberként segít benne‒, s egy könnyed mozdulattal a magam elé hajlított jobbom alkarjára fektetem.
Úgy gondolom, nem szeretem a meglepetéseket. Jobb szeretek kiszámítani, átgondolni, eltervezni minden aprócska részletet, és sose érint kellemesen, ha a terveim keresztbe húzza a véletlen. De az embernek szoktatnia kell magát a gondolathoz, hogy az élet nem ilyen általában, igen ritkán szokott idomulni az elképzelésekhez. A családunk pont tökéletes példa rá, a szüleink egész másképp gondolhatták ki a sorsaink, sőt, az egész lényegünk. Egész biztos nem számítottak Bella zabolázhatatlan jellemére, Meda csendes ellenállására vagy az én makacs gőgösségemre, még ha én is vagyok közülünk a leginkább formálható és irányítható. Nem is veszik túl jól ezeket az akadályokat, én pedig náluk sokkal jobban akarom csinálni.

Hagyom, hogy a vonásaimra hamis mosoly üljön ki, de ez is olyan igazinak érződik már, hogy lassan-lassan már képtelen leszek megállapítani, hogy mi a hamis és mi a valós, hogy hol húzódik a határ a képzelt érzések, az odakreált reakciók és a valós megnyilvánulások közepette, sőt talán már nem is létezik határ a kettő között, összemosódott, elhalványult, eltűnt.

Egy kicsivel hosszabb ideig nézem Narcissát, leginkább azzal az indokkal, hogy biztos lehessek benne nem szédült-e meg az utazás kellemetlensége alatt. Nyomós ok ez arra, hogy jobban szemügyre vehessem, hogy a tekintetem éhesen falja minden egyes vonását, hogy minden négyzetcentimétert újból és újból bebarangoljak amennyire ez ennyi idő alatt lehetséges és konzekvenciákat vonjak le: az továbbra sem kérdés, hogy Narcissa gyönyörű. Se szem alatti karikák, se ló fog ami miatt az ember már most visszatáncolhatna, a szemei nem beesettek, az orrának nincs különösebb íve, a bőre pont megfelelően fakó ahhoz, hogy tökéletes, pedigrés aranyvérűekhez méltó legyen a megjelenése. - Ha mégis rosszul érezné magát kérem egy pillanatra se habozzon szólni. - Készségesen teszem hozzá mielőtt egy utolsó pillantást vetnék rá. Magam sem tudom eldönteni milyen hibát kívánok találni rajta.

- Valóban gyönyörű látvány. - Kényszeredetten visszapillantok rá, mintha a bókom immáron neki szólna nem pedig az ezernyi színben játszódó botanikus kert különleges növényeinek.

Újból elmosolyodom, talán egy kicsit őszintébben, mint korábban, mielőtt eleget nem tennék a kötelességemnek, éppen csak a kisujjam érinti a vállát ahogyan a talárt segítem le róla. - Egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy nem kedvelném az olyan helyeket, de Önt azért mégis csak többre tartom annál, minthogy bűnbarlangok rejtelmeibe kívánjam bevezetni. - Meg aztán mindketten jobban járunk azzal, ha Narcissa nem lát olyan körülmények közepette, spiccesen, cigarettától bűzölögve. - De ha mindenképpen vágyik rá, akkor esetleg majd egyszer elvihetem egy olyan helyre ami talán egy kicsit hasonlít a bűnbarlangokra de semmiképpen sem rontaná az Ön hírnevét. Mondja csak, jobban szerette volna, ha ehelyett valami olyan helyre vittem volna? - Érdeklődve fordulok felé, ahogyan megteszem az első lépést a murvával szólt ösvényen ezzel is ösztökélve, hogy induljunk utunkra.

Éppen csak azon tűnődve, hogy vajon most is olyan gyorsan szabadulnék-e tőle, mint amit akkor kívántam amikor még meg sem pillantottam.

Biccentek, jelezvén, hogy természetesen szólni fogok, ha bármi bajom lenne, ezzel is újabb hazugságot írva az egyébként sem rövid, valótlan kijelentéseim listájára. S mint a legtöbb hazugság, ez is inkább rólam mond el valamit, és nem róla, hiszen nem arról van szó, hogy azt gondolnám, nem lenne Lucius olyan úriember, hogy nem figyel az esetleges panaszaimra. Régen, mikor még előszeretettel kényszerítették szoros fűzők és abroncsos szoknyák közé a női testet ‒ hogy a férfitekintetnek megfelelő formájúra szabják, nehogy elfelejtsék, ki a testük igazi ura ‒, talán illő, sőt elvárt is volt pihegni és néha elalélni, hogy a gáláns gavallérok a legközelebbi padhoz támogathassák szívük hölgyét, azzal hitegetve maguk, hogy a gyenge asszony közelségüktől fogyott ki a levegőből. Manapság azonban másféle divatok szele fúj. Mi már erős asszonyok vagyunk. Az otthonok pillérei, a társadalom tégláit összetapasztó malter. Minekünk nem kell repülősót dugni az orrunk alá, és kevésbé akaródzik nekünk meghajolni a férfi akarata előtt.
Hát, hogy is vallhatnám be Luciusnak a gyengeségemet? Hogy felfordul a gyomrom a hoppanálástól. Hogy mennyire nehéz egyenes háttal megjelenni a minenféle eseményeken. Hogy majd kettészakadok az elvárásoktól, amelyeket a szüleim, a testvéreim, a tanáraim, az aranyvérű-társadalom rám kényszerít.

Csak szívdobbanásnyi időre rebben vissza rá a tekintetem, pont, mikor bókol, s akaratom ellenére is úgy értelmezem, hogy nekem célozza, mikor a gyönyörű látványról beszél. Nagyon halványan elmosolyodom, mielőtt visszanéznék a másik irányba.
Bármennyire is várható volt, hogy a rejtett bókkal zavarba hoz, most nem érzem az arcomat belülről elöntő melegséget, csak a kinti langyos pára simul a bőrömnek. Persze, Lucius, tudom én magam is, hogy szép vagyok. Ennél azért többre lesz szükség, hogy a térdem megremegjen. Feltéve persze, ha szándéka az ilyesmi. Ez mégsem egy igazi titkos légyott, jól tudom, hogyan szövögetik sorsunk fonálját, sarokban gubbasztó pókhoz hasonlóan, a szüleink. Ma talán úgy gondolják, az én férjem lesz Lucius, holnap lehet, Bellát akarják majd hozzáadni, s ha nagyon tiltakozna, megkaphatja Medát. Már amennyiben családfőink úgy döntenek, eredményes összeszövetkeznünk. Ha nem, jövő héten már másnak hazudhat szépeket mr. Malfoy.
Az apró érintés a vállamon azonban őszintének érződik. Szinte kívánom azt, hogy tovább tartson.

Érdeklődő, kíváncsi tekintettel sandítok rá, ahogy magam is megindulok, cipőtalpaim alatt nyikorog a murva.
‒ Pedig igen jó tanuló vagyok ‒ somolygok rá hamiskásan. ‒ És szerfelett kíváncsi is, bár, gondolom, ez a kettő valahol összefügghet ‒ magyarázok tovább, ezúttal a lábam elé figyelve. Még az kéne, hogy megbotoljak. ‒ A bűn természete különösképp foglalkoztat. Már nem feltétlenül gyakorlati értelemben ‒ sandítok felé pilláim árnyékból. ‒ De persze, van, amit nem lehet másképp megtanulni ‒ vonom meg a vállam. ‒ Tudja mit, mr. Malfoy? Igazán érdekelne egy ilyen hely. Már persze, ha nem túl tabudöntögető a jelenlétem. Mindig úgy képzeltem, az ilyen helyek a férfiak sajátjai… ‒ rövid időre elhallgatok, hogy nagyobb hatást adjak a szavaknak, amelyeket ezután mondok ki. ‒ De így persze csak jobban érdekel. Az ebéd előtt lopott sütemény ezerszer édesebb, mint amivel kínálnak ebéd után.

Könnyedén helyezkedem valahogyan úgy, hogy ne legyünk egymástól olyan nagyon távol, de azért olyan illetlenül közel sem - a magam részéről persze lehet, hogy bevállalnék egy ilyen helyzetet is valamelyik pálma tövében, Narcissa olyan könnyedén kelti fel az érdeklődésemet, annyira kíváncsivá tesz, hogy meddig tűr, milyen messzire hagy elmenni, hogy mennyire az a szende kislány, akinek tűnik - fél lépés távolságot ékelek magunk közé: ha szeretném könnyedén a kezéért nyúlhatnék.

- A bűn felettébb csábítja. - Ismétlem utána a szavakat mindent tudó mosollyal: nem tudnám eldönteni, hogy szándékosan csinálja-e vagy véletlen szüleménye mindez, de akárhogyan is legyen Narcissa úgy kelti fel az érdeklődésemet, hogy észre sem veszem, míg eddig szerettem volna minél hamarabb szabadulni, most mégis inkább maradni szeretnék amíg több információt nem oszt meg velem, amíg ennek az érdekes információmorzsának a végére nem érek. - Azt kell mondjam Kedvesem, hogy igazán felkeltette az érdeklődésemet. - Nem hazudok neki, sőt inkább figyelmeztetés mindez, kedves mázba csomagolt figyelmeztetés: amint meguntam, majd gondolkodás nélkül söpröm arrébb. - Tudja mit gondolok kisasszony? - Oldalra pillantok, a tekintetemmel Narcissa pillantását keresem, nyilván biztos vagyok benne, hogy nem tudja mire gondolok, de azért mégis mézes-mázas mosolyra derülök. - Mindenképpen szeretném magammal vinni egy ilyen helyre, botránkoztassunk csak meg minden férfit. - Ravaszul mosolyodom el. - Legyen Ön az akin minden pillantás megakad. És legyek én az, aki mellette áll majd, aki egyenes derékkal karol belé, aki vezet és learat minden babért amiért nekünk van bátorságunk megjelenni. - De csak ha megígéri, hogy majd azt mondja a szüleinek, hogy én csaltam ilyen bűnbe, mert abban biztos lehet, hogy meg fogják tudni. - És bármennyire szeretnék ezen bánkódni, sajnálatos módon nem tudok.

A fejem egyenesen előre fordítom, megemelem az állam, de a tekintetem sokszor irányul lefelé, mintha biztosabbá tehetném a következő lépésem a lábam alatt csikorgó murvában. Most azonban pillantásom az arcára rebben, szempilláim árnyékából nézek fel rá, sejtelmesen, játékosan.
‒ A Black-lányok nagyon érdekesek ‒ jegyzem meg hűvös mosollyal, hűvös hangon. ‒ Hogyhogy senki nem készítette fel Önt erre? ‒ szegezem neki a kérdést, mintha éppen csak számonkérném, szélesedő mosolyommal és könnyed hangommal jelezve, hogy játék ez is csupán.
Kissé persze sértve érzem magam, s bár tudom, hogy jogtalanul, de ez azért nem sokat segít az érzéseimen. A következő lépésem úgy igazítom, hogy ‒ ha néhány centinyit is csupán, de ‒ távolabb kerüljek tőle. Hirtelen feltörő érdeklődéséből következtetve feltételezem, hogy Lucius feltételezte, hogy unalmas jó kislány vagyok. S persze szíve joga ezt gondolni, igazából nem gondolom, hogy sokkal másabb kép élhetne rólam bárkiben, aki nem ismer közelebbről ‒ én nem vagyok olyan nyíltan tüzes, mint Bella, sem pedig látványosan elutasító, mint Meda ‒, és mégis csak a szüleink kényszerítették ki ezt a találkozót… De akkor is. Dacos kis vonallá préselem össze az ajkaim, ahogy felszegem a fejem. Csak azért sem fogok megpróbálni Lucius kedvére tenni. Nem vagyok én holmi telivér kanca, akinek bizonyítania kell, hogy elég kecsesen üget és engedelmesen hallgat a parancsokra, mielőtt új gazdához kerülhetne.
Én nem vagyok az apámé, ahogy egyikünk sem az. És nem leszek Luciusé. Sem pedig más férfié.
‒ Mit gondol? ‒ sandítok felé egy apró mosollyal, beékelve a kérdésem a levegővételnyi szünetbe.

Oldalra biccentett fejjel hallgatom végig az ajánlatát, a szemem le nem véve az arcáról. Márványvonásai életre kelnek, ahogy ravasz mosolya elterül ajkain ‒ igazi mardekáros mosoly ‒, égkék szemei felragyognak, halvány ráncokat rajzol homlokába, ahogy felemeli kissé a szemöldökét. Most igazán szépnek látom.
Mindannyian akkor vagyunk a legszebbek, mikor kivetkőzünk a szerepeinkből.
Kedélyesen elmosolyodom.
‒ Én meg azt gondolom, mr. Malfoy, hogy várjuk ki a végét ‒ vonom fel játékosan a szemöldököm. ‒ Lehet, a randevúnk végére teljesen kiábrándulok önből ‒ halkan, röviden nevetek, majd elkomolyodom. ‒ Olyan tanárra meg nem szívesen bíznám rá magam, akiből kiábrándultam ‒ elmosolyodom az orrom alatt, ahogy félrepillantok, mintha igazán nem érdekelne a reakciója. ‒ Mégis csak az ártatlanságomról van szó, mr. Malfoy.

A szám sarkába mosoly kúszik, éppen csak észrevehető: mégis hogyan is árulhatnám el, hogy mennyire nagyon izgalmasnak tartom Andromedat, hogy mennyi titkot tudnék lehámozni róla, ha hagyná (tulajdonképpen még az engedélye sem kellene hozzá, ha jobban belegondolok) de Narcissaról még nem igazán tudnám eldönteni, hogy megérné-e a fáradozást, hogy tudna-e olyan titkokkal szolgálni amik elegendő fizetségnek szolgálnának a fáradozásaimért cserébe. - Minden bizonnyal elkerült a figyelmeztetés. - Félcinkos pillantást vetek felé, mintha máris bűntársak lennénk valamiben, mintha egy cipőben járnánk, egymás nyomában lépkednénk vagy éppenséggel egy csünakban eveznénk.

De ez csupán csak játék, még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ezután a találkozó után nem vágyom-e majd arra, hogy soha többé ne kelljen órákat eltöltenem Narcissa Blackkel kettesben ahogyan azt sem tudhatom, hogy a könnyed sétánk első fele lesz-e csak társalgástól hangos a jövő olyan kiszámíthatatlan, hogy még csak egy pillanatra sem merészelném megítélni, helyette inkább beavatom elképzelt képek sokaságába: már szinte látom magunkat a bűnbarlangba, álarc mögé bújva, füstbe burkolódzva, konyaktól keserű nyelvvel susmusolva az egyik sarokban. Látom a hosszú, fényes haján megcsillanó félhomályt, érzem ahogyan a ruhája anyaga minden egyes lépésnél engem simogat ahogyan egymás mellett haladunk, de még mielőtt ebben a képzelt világban egész szcenáriókat játszhatnék le, visszatérek a valóságba.

A haján most is megcsillan a fény és ha közelebb lépnék, a  talárja egy szeglete biztosan simogatna, de ez még véletlenül sem okozna olyan izgatottságot, mint abban az elképzelt bűnbarlangban.

- Szóval... - Kapaszkodom vissza ebbe a beszélgetésbe, ebbe a jelenbe a növények, egzotikus virágok lágy párájába, hogy az arcomat felé fordíthassam, elégedett, határozott mosollyal. - ... ez azt jelenti, hogy ön szokott rólam ábrándozni. - Ettől úgy érzem, hogy valamilyen ütőkártya került a kezembe, szórakozottan pillantok le csak a lábunk elé egy pillanatra, mielőtt a tekintetemet visszakapnám rá. - Mert ugye tudja Ms. Black, hogy csak olyan dolgokból lehet kiábrándulni, amikbe az ember előtte beleszokott vagy éppenséggel beleszédült, hitt neki vagy teljes mértékben megbízott benne? - Kényszerítem magamat, hogy eltűntessem az elégedettséget az arcomról, de igazán nehezen megy. Mégis hogyan lenne ez lehetséges, ha Narcissa pont azt teszi, amire minden körülmények között vágyom: visszaigazolásokat ad, az önbecsülésemet legyezgeti.

Az iménti sértettségem ‒ mint a forró kőre cseppentett illatos olaj ‒ pillanatok alatt párolog el. Ez persze nem jelenti, hogy el fogom felejteni, ahogy idáig se felejtettem el soha semmit. Minden apró kis sérülést őrizgetek, örökké, ha kell, s bármikor előszedem az emlékeim közül, legyen bármilyen mélyre is dobozolva, mikor szükségem van rá. Az ember sose tudhatja, mikor lehet szükség rá, hogy feltépjen egy régi sebet, legyen szó bármilyen kicsiről is.

‒ Mr. Malfoy… ‒ sóhajtom a nevet halkan, arcomra engedem kiülni az elképedést. Szándékosan vetítek a képzeletembe mindenféle képeket: Lucius hosszú, kecses ujjai könnyedén zongoráznak végig a gerincem vonalán, a belsőcombomon siklanak fölfelé. Biztosan nagyon puhán tud érinteni, majdnem annyira puhán, mint ahogy az új selyemruha simul az ember bőrének. Éhes vágyat képzelek a szemébe, ahogy akaratosan a falnak lök, hüvelykujját az államnak támasztja, hogy megemelje a fejem. Arra gondolok, milyen forrók lehetnek az ajkai. Mindezt csak azért, hogy elpiruljak, hogy lássa rajtam, hogy elpirultam. Elmosolyodom. ‒ Igazán nem illő arról faggatni egy hölgyet, miről vagy kiről szokott ábrándozni ‒ dorgálom rosszallóan, a hangom halk, melegnek és párásnak érzem a gyomrom alá markoló izgalomtól. Vajon mit szól, ha meglátja, a mindig hűvös Narcissa érezni képes?

Mint aki kissé tényleg zavarban van, elkapom arcáról a tekintetem, s megszaporázom a lépteim, mígnem egy fél lépéssel elébe kerülök. Csak a szemem sarkából sandítok hátra, figyelve minden reakcióját, hogy utánam lép-e, hogy milyen hatást váltok ki belőle. Úgy érzem, ez már túlmutat egy játék keretein, ez már játszma, s nem is a jó hírem, hanem a büszkeségem a tétje inkább. Ki tudja, melyik a törékenyebb.

A pillantásom éhesen csúszik Narcissa lassan kipiruló arcára és elönt az elégedettség: kicsit jobban kihúzom magamat, lépteim egészen peckessé vállnak, a fejem egy kicsit magasabbra emelkedik a szám szélében mosoly bujkál, olyan elégedett fajta, mindent elkönyvelő-féle. - Igaza van kisasszony. - Hajtom le a fejemet egészen megjátszott bűnbánósággal, tekintetemet a cipőm orrára szegezem, hogy ne akarjak elégedett vigyorral figyelni rá, hogy ne akarjam máris elkönyvelni a nyerségemet: Narcissa Black a markomban van, elég csak egy-egy futó, kétértelmű megjegyzés és máris ilyen reakció csalható ki belőle- meglehetősen hízelgő, meglehetősen megrészegítő. - Kérem bocsássa meg az illetlenségemet. - Átható tekintettel pillantok fel, minden tudásomat beleadom - mintha muszáj lenne elnyernem a lány tetszését.

Csak veszem egy mély levegőt ahogyan ellép, a pillantásom végig csúszik a haja ívén, hogy a csípője ringásába kapaszkodjon bele és egy pillanatra elvarázsol, ahogyan egy nő képes elvarázsolni egy férfit, másodpercekig bénít mega  látvány, egy futó pillanatig képzelem csak el, hogy milyen érzés lenne türelmetlenül végig futtatni rajta az ujjaimat.

- Ms. Black. - Lépek utána egy - két öles lépéssel igyekezve beérni, hogy a csípője ringása ne vesse ki rám igazi hálóját, hogy ne legyen esélye uralkodóvá válni az ösztönösségem végett. - Ha így siet még a végén azt hiszem, hogy menekül előllem. Vagy le akar rázni. - Mohó uralkodással nyúlok a keze felé: határokat török át ahogyan az ujjaim kéredzkednek, hogy egy karolásba vonjam a törékeny kézfejét. - Nyugtasson meg kérem, hogy erről szó sincsen. - Aggódó tekintettel pillantok le rá még mindig azok után a részegítő kipirosodott foltok után vágyakozva.

Mély, ösztönös tudás önt el, ahogy néhány lépéssel előtte haladok. Valami ősi asszonymágia ez, olyan tudás, amellyel nem rendelkezhet más, csak aki tisztában van azzal, hogy prédaállat, s megérzi, mikor szemet vet rá a vadász. Felkínálom hát neki magam, másképp nem, csak a látványt: büszkén, egyenes háttal, ringó csípővel, és jól tudom, hogy néz.

Úgy érzem, ebben a pillanatban most épp nincs semmi színpadi, nem vagyunk többek, mint egy férfi és egy nő, két óhatatlanul őszinte ember, akik megkívánták a másikat. Kiélvezném még az osztatlan figyelmét, még akkor is, ha csak a hátamnak szenteli, s még úgy is, hogy nincs benne semmi személyes ‒ lehetnénk akárki más, aki megkívánható. A Lucius talpa alatt megnyikorduló murva kissé magamhoz térít, s mire meghallom egész közelről a hangját, már magam is enyhén lassítok.
Odaengedem neki a kézfejem, s meg is torpanok. Mielőtt az arcára néznék, válla mellett rebben el a tekintetem, óvatoskodva pillantok körbe, mint aki attól tart, hogy nemkívánatos figyelemben részesül. A magunkfajták jól tudják, hogyan működnek a rossz nyelvek, ma csak kézenfogva láttak meg, de holnapután már azt sutyorogják a délutáni teájuk kortyolgatva, hogy apám nem is a befolyás miatt akarja annyira a szövetséget családjaink között, hanem Lucius gyermekét hordom a szívem alatt, s ezt valahogy el kell simítani. De hát engem egyáltalán nem zavar a botrány, egyébként sincs sok esélyem Bellatrix árnyékában nagyobb hírnevet szeretni, mint ami neki van. Egyszerűen csak jelzem Malfoynak, hogy magam is tisztában vagyok vele, milyen merész volt a kezem után nyúlnia, s hogy habár engedem magam, mégse vagyok olyan könnyen kapható, mint gondolja.

Az ajkaimon jókedvű, de halvány mosoly játszik, mígnem elhúzom ujjai közül a kezem, s a tenyerem a mellkasomra fektetem. ‒ Nem menekülök, mr. Malfoy ‒ szegem fel a fejem, merészen állva a tekintetét. ‒ És lerázni sem óhajtom ‒ az ajkamról leolvad a mosoly, ahogy beharapom az alsóajkam. ‒ És tudja mit? Megbocsátok magának ‒ biccentek egy aprót, hogy nagyobb hitelt adjak a szavaimnak.

Puhának tűnik, gyenge jellemnek, könnyen megtörhetőnek és irányíthatónak, már-már unalmasnak bélyegezné az ember első pillantásra: persze gyönyörű és kívánatos, férfiember nem tud ellenállni ilyen feszes nyaknak, ilyen lágy íveknek, ilyen szemérmességnek; de Narcissa biztosan nem olyan, mint amilyennek tűnik, a puhasága, lágysága és könnyedsége valami egészen mással van fűszerezve, valami egzotikussal amitől képtelenség eldönteni, hogy milyen erőfeszítéssel kell ránehezedni, hogy a dereka meghajoljon a férfiakart előtt.

A hüvelykujjam begyével simítom csak végig a kézfejét miközben a szemét figyelem, mintha ebből a pillantásból szeretném eldönteni előbbi kérdésemre a válaszát, mintha tudnék benne olvasni: kedvemre való ez a fajta fűszerezés, ez a fajta csípősség - eleinte meglepő, de az ember csak újabb és újabb falatokat akar belőle. Csakhogy ehhez a fajta fűszerezettséghez kiszámíthatatlanság is társul, mint most, a keze túl könnyen csúszik ki az én ujjaim közül, mintha selyem lenne vagy más puha anyag, ami után fölösleges utánakapni: így is, úgy is kicsúszik az ember kezei közül. - Ezt örömmel hallom Ms. Black. - Éhesen kapom el a pillantását, fölényes és mindent tudó - pont az esetem. - Megtisztel vele, hogy nekem adja a bocsánatát. Ígérem nem fogom elpazarolni. - Áthatóan fűzöm össze a tekintetünket, mintha néma fogadalmat tennék nem csak felszínesmódon ígérgetnék.

Egy kicsit elmerülök ebben ahogyan lassan tovább indulunk, a magam részéről hagyom, hogy a csend közénk telepedjen: számomra egy pillanatra sem kényelmetlen, sőt majdhogynem kellemes, egyfajta rejtett izgalom egymás mellett lépkedni, a rejtett, izgalmas, vibráló feszültséget hagyni teljesen kibontakozni. Van ennek egyfajta varázsa ami miatt egy leheletnyivel közelebb húzódom hozzá, láthatatlan kötéllel húz, műpontossággal vonz.

Azt hiszem, Mr. Malfoy azt az elvet vallhatja, miszerint jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt; állapítom meg magamban, ahogy teátrálisan eltúlzott szavait enyhén felvont szemöldökömmel nyugtázom, némi kételkedést üzenve neki a vonásaimmal. Malfoyban nincsen semmi megbánás, ebben szinte teljesen biztos vagyok, egyedül talán azt bánhatja, hogy nem mehet még ennél is messzebb, de nem kételkedem abban, hogy töretlenül próbálkozni fog. Ahogy én magam sem fogok kevésbé kihívóan viselkedni; ez az édes, hasztalan vágyódás egészen szórakoztató.

Dacos csendbe burkolódzva sétálok mellette, karjaim összefonom a mellkasom alatt, a talárom az alkaromra fektetve. Ajkaim egyenes kis vonallá préselem össze, az állam felszegem, a fejem enyhén tőle ellenkező irányba fordítom, tekintetemmel felfalom a zöldet, vöröset, sárgát: a friss színeket és formákat. A szemem sarkából néha Luciust figyelem, ahogy a középünk telepedő hallgatásban előadom az egyik talán legjobb alakításomat. Pontosan ennyire vagyok büszke, Mr. Malfoy.

‒ Köszönöm a sétát, Mr. Malfoy ‒ torpanok meg végül, néhány némaságban töltött perc után, miután úgy érzem, kellően előadtuk mindketten a megfelelő szerepet. Semmitmondó, hűvös kis mosollyal fordulok felé, ezúttal nemcsak az arcommal, hanem az egész testemmel. Talpam alatt megnyikordul a murva. ‒ Jól esett kiszabadulni az iskola szürkeségéből, rettenetes az időjárás, mintha hetek óta nem is láttam volna a napot ‒ a hangomba nem csempészek kedvességet, próbálok olyan személytelen lenni, mint amennyi idegenség dukál egy randevúhoz, amelyet az ember szülei erőszakoltak ki. Pedig tényleg jól éreztem magam egyébként, tényleg jól esett kis ideig elmenekülni a Roxfortból, de attól tartok, Malfoy így is túlságosan nyeregben érezheti magát. Nem gondolhatja még azt is, hogy búcsúzásunk után várni fogom az üzenetét, hogy kis színt csempésszen a fakó hétköznapokba. ‒ Sajnos az iskolai teendőim nem engedik, hogy sokkal tovább időzzek ‒ szabadkozom bocsánatkérően, s bár mondanék még valamit arról, hogy talán reménykedem valamiféle folytatásban, végül inkább ott hagyom közöttünk lógni a befejezetlen mondatokra jellemző feszültséget, ahogy halvány, de ezúttal sokkal langyosabb ívben görbülő mosollyal várom a reakcióját.  

Fél-félpillantásokat vetek csak felé, mintha csak az összképen rontana: ne mintha hihető lenne, hogy Narcissa Black szoborszépsége nem illik bele az egzotikus növények színkavalkádjába, egészen nyugtató tudna lenni a jelenléte, valami kevésbé színes, inkább fehér, mint tarka de túlságosan egyértelmű lenne, ha le sem tudnám venni róla a szemeimet. Ennél okosabb vagyok, ő pedig minden bizonnyal ennél ravaszabb is tudna lenni, ha szeretne így is túltett az elvárásaimon: fél-félpillantásokat vetek rá.

- Köszönöm, hogy megtisztelt a jelenlétével Ms. Black. - Állok meg kifogásolhatatlan távolságra tőle, hogy még egyszer, utoljára ítélkezően nézhessek végig rajta, egy pillanatra sem időzve el. - Jól esett Önnel töltenem a szabadidőmet kisasszony. Az meg, hogy ennyire jól érezte magát csak biztosít afelől, hogy szüksége volt erre a rövid sétára. - Jól nevelt udvariassággal kapom el a pillantását, mintha csak azokat a szókapcsolatokat, beszélgetési formulákat idéznénk fel, amiket a nevelőnőnk tanított még suhanc korunkban. - Azt hiszem nekem is szükségem volt, hogy kiszakadhassak a Minisztérium kreálta mindennapokból. - A karomat nyújtom, hogy elfogadhassa, de mintha már itt sem lenne, utolsó pillantásokat vetek az egzotikus kertre, nem mintha holnap nem valaki mással jönnék ide, nem mintha tegnap nem valaki mást kísértem volna végig a murvával szórt ösvényen.

Amint megérzem puha érintését rögtön hoppanálok, magabiztosan érkezve arra a helyre, ahonnan nem is olyan régen eltűntünk - az orromba visszakúszik a nedves föld semmivel össze nem téveszthető illata. - Minden jót Ms. Black. - A kézfejére csókolok, éppen csak érintve, nem téve hazug ígéreteket úgyis tudjuk mindketten: anyám máris újdonsült leveleket fogalmazott az anyjának hamis szavakkal - biztosan felélénkült tekintettel érek majd haza és habár nem említem milyen jól éreztem maga, érzi rajtam, hogy szívesen töltenék még időt Narcissával.

Nem állítanám, hogy hazudik, de a találkozóról nem is haza hoppanálok és szót sem ejtek erről a sétáról, végül is mint mondhatnék. Szép volt anyám?