Akár tizenkét embernek is elég a kandallószobában lévő ülőhely, mégis állva várom a kandallónál Tesanna és Anathema érkezését. Bármilyen meleg van, szinte remegek a gondolattól, hogy abban a pillanatban, hogy ott hagytam Anathemát a Roxfort bejáratánál, egy szörnyeteg közeledett felé, ami csak a szerencsének köszönhető, hogy megkímélte őt. Tudom, hogy már nincsenek veszélyben, az iskolában vannak, mégis ideges vagyok. Semmire nem vágyok most jobban, hogy mindenkit, aki fontos nekem, itthon, a ház biztonságában tudjak.
Örülök, hogy legalább Theodore itthon van már, különösen, hogy a Szent Mungó gyógyítói azt mondták, a sérülései könnyen lehettek volna életveszélyesek is. Azóta sincs teljesen magánál, bár az utolsó adag bájitalt adták be neki, és az sem feltétlenül lett volna szükséges, én ragaszkodtam hozzá, hogy kapja meg az utolsó adag fájdalomcsillapítóját. Valószínű teljesen felébred vacsorára, már akkor is ébren volt, amikor eljöttem az ágya mellől, és ha megengedem neki, lejött volna velem a kandallóhoz.
Ahogy fellángol az első tűz, és kilép belőle a lányom gyűrött egyenruhában, kialvatlanságtól karikás szemekkel, sápadtan, de egészségesen, teszek felé néhány lépést, és magamhoz ölelem, szó nélkül. Ő nem volt veszélyben, már akkor a Roxfortban volt valamilyen okból, amikor ez az egész elkezdődött, mégis örülök, hogy épen és egészségesen átölelhetem. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen hely, ahol bárki biztonságban lehet a családomból.
Elengedem őt, hagyom, hogy kinyissa a macskaszállítót, elengedje a macskáját, ami beiramodik a szalonba, bólintok, amikor megkérdezi, hogy felviheti-e később is a bőröndjeit, és rögtön mondom neki, hogy nyugodtan nézze meg Theodoret, ha akarja. Jól esik, hogy minden ellentét ellenére, ami kialakult közöttük, rögtön látni akarja őt. Csak egy kérdést teszek fel arról, hogy Anathema valóban jól van, és kérem, hogy csukja be maga után a kandallószoba ajtaját, mielőtt felmegy. Nem látok semmit a szemében, ahogy teljesíti a kérésemet, nem hiszem, hogy gyanít bármit, csak hallgatom, ahogy eltávolodik, felsiet a lépcsőn, míg a falak és a távolság elnyelik a hangokat.
Mély levegőket veszek, ahogy várok, ahogy telnek a percek, ahogy Anathema nem érkezik. Tudom, hogy ha valóban a házvezetők küldik haza a diákokat, rengeteg idő telhet el a két lány érkezése között, de valamiért mégis rossz érzés kezd el hatalmába keríteni- bármennyire hátrébb került Anathema, egy kandallós utazás előkészítése kevesebb kéne legyen egy percnél, és amúgy sem hiszem, hogy a két évfolyam ennyire szétválna. Persze, nem hiszem, hogy ezt az egészet évfolyamokra osztották.
Hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy a kandalló fellángol. Még néhány könnycsepp is elhomályosítja a látásomat, ahogy Anathema kedves, törékeny alakja feltűnik a kandallóban, ahogy kilép onnan, és ezzel távol került a veszélytől, biztonságba került. Szívem szerint soha többé nem engedném ki innen, az egyetlen olyan helyről, amit elég biztonságosnak tartok, ahol soha nem történt még semmi igazán rossz dolog, ahol biztonságban vagyunk. Pislogok egyet, előrelépek, magamhoz szorítom Anathemát, nem törődve azzal sem, hogy talán elejti a csomagjait.
- Örülök, hogy itthon vagy!- nem is várok választ, hosszan megcsókolom őt, nem érdekel az sem, hogy még mindig aránylag nagy az esélye, hogy Tess esetleg visszajön valamiért mégis idő előtt, nem zavar az sem, hogy meglátnak minket. Tegnap, amikor azt hittem, hogy a biztonságban hagyom hátra Anathemát, kevés híján utoljára láttam őt, és az, hogy újra itt van, újra együtt vagyunk mégis, boldogabbá tesz mindennél.
Csak egy perccel később hagyom abba Anathema csókolását, elválok tőle, mosolygok, ahogy belenézek a szemébe, ahogy a derekát fogom, ahogy közelebb húzom magamhoz. Kiveszem a kezéből a csomagjait, leteszem őket magam mellé, azután kézen fogom, és mintha húznám, kimegyek vele az ajtón, és elkezdem a lépcső felé vezetni. Most nem a szobámba viszem, az túl furcsa lenne, de olyan helyen akarok lenni, ahol nem zavarhatnak minket.
- Biztos fáradt vagy, de szeretnélek meghallgatni. Utána nyugodtan pihenhetsz vacsoráig.- bármennyire nem indokolja a helyzet, a hangom boldog a két hét ígérete miatt, ami hosszabb idő is lehet, ha a Mágiaügyi Minisztérium szokásos standardjait vesszük számításba a problémamegoldásra. Az a két hét elég lehet mindenre, két hét elég idő hozzá, hogy helyrehozzak mindent, hogy rendbe hozzam Anathema fejét, hogy megmentsem attól a végzettől, amit az a valaki kitűzött neki, és elég ahhoz is, hogy méltóképpen kifejezzem, mit érzek felé.
Kulcsra zárom az ajtót, de nem az asztalom mögé ülök le, hanem a kanapéra, és ha Anathema leül mellém, átkarolom őt, hagyom, hogy nekem dőljön. Az ablakon túl ma is szakad a hideg novemberi eső, párás az üveg, fehér fény árad be szobába, de a falakon lógó gyertyák meleg fénye megtöri a hideget. Biztonságban vagyunk. Veszek egy mély levegőt, érzem, hogy elöntenek az érzelmeim, miközben még szorosabban húzom magamhoz.
- Annyira boldog vagyok... fogalmam sincs, hogy mit tennék, ha történt volna veled valami. Boldog vagyok, hogy itt vagy velem.

Egy jobb világban, távol a háborútól, olyan világban, ahol mindenki legalább olyan komolyan veszi a kötelességeit, a munkáját, mint én, nem kellene félnünk, mert tudnánk, hogy bárhová is mennek a szeretteink, vigyáz rájuk valaki. Sajnos nem ebben a világban élünk, és most, hogy a karjaimban tartom Anathemát, csókolom őt, úgy érzem, hogy most van a világ a legjobb állapotában, most, hogy vigyázok rá. Amíg ölelem a lányt, nem eshet baja.
Összerándulok a zajra, továbbra is ölelem a lányt, és szinte megnyugszom, amikor rájövök, hogy nem lehet halálos veszély, ami megszakított minket. Fejben már össze is rakom, hogy mit mondok a lányomnak, hogy hogyan kezdeném, hogy hogyan ülnék le vele hármasban, de bármilyen kellemetlen lenne ez a beszélgetés, mégis úgy érzem, hogy megnyugtató, hogy nem halálos veszély fenyeget minket. Azután, amikor látom, hogy csak Tesanna macskája jött be, megnyugszom, még el is mosolyodok, mielőtt újra átölelem Anathemát.
Mosolygok végig a felfelé vezető úton, mosolyogva bólintok, amikor Anathema inni kér, és rögtön magamhoz hívom a házimanót, és néhány szóban megkérem, hogy hozzon nekünk egy-egy forró kakaót. Szórakoztató, ahogy kimerevedik a szeme egy pillanatra a furcsa italválasztáson, de most úgy érzem, hogy ez az ital adhatja vissza leginkább a béke és a biztonság érzését a lánynak, az érzést, amit Queenside Castle jelent, és amit a Roxfort kellene jelentsen. Magamhoz húzom, ahogy az ölembe kuporodik.
- Nem sokat, csak annyit tudok, hogy valami szörny felébredt a Roxfort mellett, és megtámadott egy csapat diákot. Theodore már itthon van, teljesen fel fog épülni. Még alszik.- nem tudok sokat a muglikról, de bármennyire nyugodtan említem a fiam állapotát, tudom, hogy ha nem lenne varázslat, jó eséllyel soha nem jött volna helyre, sőt, talán bele is halt volna abba, ami történt vele. Nem csak az idegek és az erek sérültek súlyosan, és nem csak belsővérzése volt az ütés erejétől, de valamilyen súlyos fertőzés is kialakulóban volt, olyan kórokozóktól, amik a modern világban talán nem is léteznek. Mindent egybevéve, hatalmas szerencséje volt, én pedig már eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni még egyszer, hogy ilyen veszélybe sodorja magát az ostobaságával, figyelmetlenségével.
Ahogy megjelenik a két kakaó az asztalon, ahová Mr. Spiegel küldte fel őket, csak egy pálcaintéssel hívom magamhoz a két bögrét, Anathemáét a forró kerámián keresztül fogom meg, hogy megérinthesse a fülét. Nem rázom le a forróságot a kezemről, ahogy magamhoz karolom, ahogy hagyom, hogy kicsit pihenjen, igyon, és én is iszok egy kortyot abból a forró italból, ami engem is az otthonomra emlékeztet mindig. Talán a gyerekkoromra is kicsit, mindig ezt az italt ittam két körút között, amikor két keréken felfedeztem Kingside Castle minden szegletét.
Kevésen múlik, hogy leejtsem az italt, kiöntsem a földre, ahogy Anathema megemlíti, hogy találkozott a lénnyel. Nem tudtam erről, fogalmam sem volt róla, hogy milyen veszélynek volt kitéve, azt hittem, hogy csak kifutott az esőbe, és utólag értesült mindenről. Rémisztő a tudat, hogy tényleg látta a szörnyet, ami annyira könnyen ölt meg annyira sok embert, és annyira közel lehetett ahhoz, hogy vele is végezzen. Lassan, halkan szólalok csak meg.
- Azt, hogy láttad... hogy érted? Mennyire volt közel?- még szorosabban fogom, mintha fennállna az esélye, hogy ha nem fogom elég erősen, a lény emléke megragadja valahogy, közel rántja magához, és bántani fogja őt. Kavarog a gyomrom a gondolattól, hogy ha egy kicsit, akár egy egészen kicsit máshogyan alakult volna valami, most nem egy, hanem két koporsó fölött állnék, és azt semmilyen módon nem tudom elképzelni, hogy túléljem. Rengeteg mindent el tudnék viselni, túl tudnék élni, de ez egészen biztosan nem ilyen dolog.
Elfog a bűntudat, még erősebben, mint valaha, ahogy nem néztem, ahogy eltűnik a Roxfort birtokán, hogy nem vártam, hogy biztonságos területre jusson. Tudtam, hogy valaki bántani készül őt, és biztosnak kellett volna lennem benne, hogy ez semmiképpen nem történhet meg, vele kellett volna maradnom. Tudtam, hogy nem akar már lemenni a faluba annyi időre, ilyen időben, fogalmam sincs, hogy miért nem vártam meg. Még mindig a bögrét szorítva nyelek egyet, csak Anathema ölelése juttat valamennyi megnyugváshoz.
- Még nem volt lehetőségem beszélni Theodoreral erről. De kérlek, meséld el pontosan, hogy mit láttál! Hogy menekültél el a szörny elől?

Csendesen hallgatom Anathema beszámolóját. Érzem, hogy a jeges hideg újra visszakúszik a szobába, hiába került minden ember, aki fontos számomra, újra biztonságba, újra védelem alá. Az érzés, hogy Anathema ilyen közel volt a veszélyhez, hogy ilyen könnyen meghalhatott volna, teljesen megfagyaszt. Nehezen tudom átadni a bögrét is, ahogy elképzelem a lányt, ahogy az esőben áll, tehetetlenül, miközben a szörny megragadja.
Megelevenedik előttem az az esős délután, ahogy Anathema, és egy rothadó, véres holttest állnak kint, a Roxfort közelében, ahogy a lány teljesen kiszolgáltatott, hiába várja a segítséget, ami nem érkezik. Tudom, hogy semmiféle menekvésben nem reménykedhetett akkor, és nem is egészen értem, hogy hogyan lehet még életben. Theodoret csak azért nem ölte meg, mert többen voltak, és valószínű egy nagyobb csapat diák nyerte el a figyelmét, akik a házban maradtak, de úgy tudom, hogy azután, hogy Anathemát elkapta, órák teltek el, mire újra megölt valamit. Nem hiszem, hogy ez lenne a magyarázat.
- Rendben... ha úgy érzed, hogy készen állsz rá.- nem tudtam róla, hogy vannak olyan szörnyetegek, amik élőhalottként is képesek az elmealapú varázslás ilyen szintjére, hogy képesek behatolni egy fiatal boszorkány fejébe, megnézni az emlékeit. Most már az is aggaszt, hogy mit találhatott, még akkor is, ha valószínűtlennek tűnik, hogy az emlékei valaha mások birtokába jutnának, nem hiszem, hogy a szörnyeteg közölné őket bárkivel.
Átkarolom Anathemát, remélem, hogy a testi kontaktus megnyugtatja, és behatolok az elméjébe. Csendesen, finoman haladok végig a gondolatfoszlányain most, nem rejtett emléket próbálok megkeresni, úgyhogy békében folyhatok át a gondolatai folyóján. Gyorsan meg is találom az emléket, amit kerestem, ami valószínű azóta éberen tartja őt; belenézek a szörny tekintetébe a lény vörös szemein keresztül, azután hagyom, hogy a sötét emlékek vigyenek tovább.
Követem az emlékeket. Először azt nézem meg, ahogy Anathema a gyerekeimmel katicákat ment ki a kútból, közvetlenül azelőtt, hogy éjjel felhúztam nekik a kis játszóvárat a birtok egyik sarkában. Furcsának látom, hogy a szörnyet érdekelte a gondolat, ahogy az is, amikor Anathema a tükörben nézte magát, friss sebeit vizsgálta. Azután a lény rátért az emlékre, amit feltörni próbáltunk nem is olyan régen, amit levédett Valerie gyilkosa, és érzem, hogy mennyire durván áttört a pajzsokon, mennyire meggyengítette azt. Teljesen lesokkol, hogy mennyire simán ment neki, rövid ideig még lelkes is vagyok, hogy ezzel talán új lehetőségek nyíltak meg, de az örömöm gyorsan átterelődik a következő két képre. Látom a Szellemszállást, talán egyet a lény saját emlékeiből, utána pedig látom az Avery családfát, azon is egy nevet. Egy számomra ismeretlen nevet.
Még mindig kissé remegve simogatom Anathema hátát, miközben nézem, hogy az emlékeiben a szörny eltávolodik, és elhagyom az elméjét. Érzem, hogy könnyezek, miközben szorosan magamhoz ölelek, éppen csak figyelve rá, hogy ne borítsam ki a forró italt, amit a kezében tart, és csak így tartom őt, szorosan, boldogan, hogy nem veszítettem el. Most, hogy látom, min ment át, mennyire közel volt a halálhoz, úgy látom őt, mint valakit, akit azt hittem, hogy elvesztettem, és végre megleltem.
Nem engedem el őt, a könnyeim sem apadnak el sokáig, és nem tudom, hogy ebből a szögből látja-e őket. Csak percek múlva lazítok a szorításomon, kissé elfordulok, hogy megtöröljem a szemem, félig reménykedve benne, hogy nem látta. Nem szégyellem, de nem akarom, hogy azt érezze, hogy nem vagyok kontrollban, és nem tudok neki maximális támogatást adni. Azt akarom, hogy megmaradjon neki ez a három hely közül az utolsóként, ahol a világon semmi rossz nem történhet vele.
- Láttam mindent... azt hiszem, a lény látott valamit, amit mi nem tudtunk megnézni... nem tudom, hogy miért nem ölt meg.- hideg, távoli és személytelen az utolsó mondat, mint ahogy a világ lenne, ha Anathema most nem lenne itt, nem lenne mellettem. Magamhoz veszem a saját italomat, hosszan kortyolok belőle, hátha a forróság, a meleg és az égető érzés együtt kiűzik a sötétséget.
Visszatér a világba a biztonság, nagyon lassan, ahogy kissé eltávolodok a látottaktól, ahogy az érzelmeimbe is beleég, hogy a lány, akit ölelek, valódi, hogy tényleg itt van, tényleg jól van, tényleg velem van. Rámosolygok, bár nem akarom elterelni a témát, nem tudom teljesen elfedni az érzéseimet.
- Tudod, hogy ki volt ez a Persephoné Malfoy a családfádon? A lényt látszólag érdekelte.

Nem örülök neki, hogy Anathema így lát, de nem azért, mert szégyellem magam, hanem mert én vagyok az érzelmi támasz, akinek nyugodtnak kéne lennie minden helyzetben, akinek megoldást kéne adnia a problémákra. Nekem kellene megnyugtatnom őt, de éppen annyira megráztak a történtek, a látottak, a tudat, hogy majdnem elveszítettem Anathemát, mint őt. Nyelek egyet, mielőtt válaszolnék. Nem látom értelmét, hogy hazudjak ebben.
- Azt hiszem... talán egy kicsit.- Anathemára mosolygok, miközben megtörlöm a szemeimet, és igyekszek túlesni az egészen érzelmileg. Itt van velem most, él, életben van, már nem történhet vele semmi. Talán az lenne a legjobb, ha gondoskodnék róla, hogy ez örökre így is maradjon, talán tennem kéne róla, hogy soha ne eshessen semmi baja, de egyelőre képtelen vagyok a jövőn gondolkozni. Most a jelenben vagyunk, és a jelen szerint nem történhet semmi baj, a házam a legbiztonságosabb hely most. Egészen biztos, hogy biztonságosabb, mint amilyenné a Roxfort vált.
Ahogy kicsit reálisabban végiggondolom a történteket, lassan elfogadom őket, bólintok egyet. Való igaz, hogy nem tudtam volna megvédeni Anathemát, a lány nem is tudja, hogy mennyire végesek a határaim, mennyire könnyen elbuknék. Még mindig emlékszem a világítótoronyra, amit ránk gyújtottak, még mindig érzem néha annak a nőnek a szagát, aki halálra égett ott, és arra, hogy milyen ostobán menekültem, milyen tehetetlen volt a varázserőm abban a helyzetben. Kétlem, hogy bármit tudtam volna tenni az ellen a szörny ellen, egyáltalán nincs semmi garancia rá, hogy bármi működött volna. Valószínű jobb vagyok bármelyik diáknál, de ha könnyű lenne, a Minisztérium aurorjai már leszámoltak volna vele. Tudom, hogy mire képes egy auror, és bár Valerie kiemelkedő volt, vannak, akik nála is sokkal erősebbek.


Nem a mi dolgunk lesz, hogy megoldjuk a problémát, de valószínű nincs olyan boszorkány vagy varázsló, aki nem akarja ismerni a világ rejtélyeit, a megoldást egy bonyolult fejtörőre, rejtvényre. Az pedig, hogy mi alapján választotta a szörny az áldozatait, egy ilyen talány, és ahogy Anathema a könyvespolc felé néz, az én gondolataim még távolabb kalandoznak, Queenside Castle könyvtárába, a titkos könyvtárba a föld alá, a bátyám kúriájába, de még távoli unokatestvéreim könyvei is eszembe jutnak. Legalább húsz geneológiával foglalkozó kötet van itthon, és ha van valami a nőről, akkor az itt van.
Hosszan gondolkozok a válaszon, a kutatáson, ami lefoglalhatná a szabadidőmet az elkövetkező napokra, és ami végül választ adhatna a rejtélyre. A puszta kíváncsiságon túl persze motivál, hogy bármit látott a lény, az összefügghet a sebzett emlékkel, amit a támadója megcsonkított, és aminek a feltörése biztonságba helyezhetné a lányt. Sőt, talán a háborút is megnyerhetné gyorsabban, segíthetne nekünk, ha ez a valaki tényleg egy áruló, és az segítene Averyéknek a szabadulásban. Nincs nap, hogy ne gondolnék rájuk, ahogy az Azkabanban ülnek.
- Mindenképpen utánanézünk. Ha lesz energiád majd, ha kipihented magad, a könyvtárban talán találunk valamit. Ez rengeteget segíthet, talán ez a kulcsa annak, hogy rájöjjünk, ki akar megtámadni.- az ijedtségem lassan elpárolog, ahogy lelkes leszek, csak azért nem ugrok fel rögtön, hogy a könyvtárba induljak, mert nem akarom elengedni a lányt. Boldog vagyok, hogy mellettem van, és hogy együtt lehetünk, biztonságban tudhatom.
Elfogyasztom az italom maradékát, amit visszateszek a kis asztalra, és Anathema szemébe nézek. Vegyesek bennem az érzések most, kint zuhog az eső, de legfontosabb, legösszetettebb érzés az, hogy a lányt nem bánthatja senki, biztonságban van, és velem van. Soha nem éreztem egyetlen ember felé sem így, egészen biztos vagyok benne, hogy ez nem csak valami múló dolog, különben nem érezném iránta még intenzívebben a félelmet, nem sújtana még erősebben a rettegés, mint a saját fiam elvesztésének gondolata. Nem hiszem, hogy bármelyiket túlélném, de Theodore esetében, aki meg is sérült, eléggé megnyugtatott a tudat, hogy már a házamban van.
- Azt hiszem... tényleg csak belegondoltam abba, hogy nem lettél volna itt többet. Csak a hírt hallottam volna. Nem tudom elképzelni a jövőt, amiben nem vagy velem, nem együtt küzdünk meg a kihívásokkal, amiket az élet gördít elénk. Szeretlek téged, Anathema, és örülök, hogy itt vagy velem.- előrehajolok, és megcsókolom a lányt, újra, magamhoz vonom, és élvezem az érintését, hogy biztonságban van, több réteg varázslat és vastag fölött elrejtve az ölelésemben. Most úgy érzem, hogy soha nem fogom elengedni őt, örökre ölelni fogom, hogy mindig tudjam, hogy jól van, biztonságban, boldogan.