Kettőkor!!
Csak ennyi volt a csücsöknyi pergamenen, ami remélem, utolérte Siriust, bárhol legyen is most. A gondolattól idegesen rágcsálom a számat, ahogy kilépek a megszokott közegből, mintha veszítene finomságából a tartásom, gondtalanul zsebre vágom a kezem, különben is, van hova zsebre dugni a kezem!!, márpedig ugye tudjuk, hogy ez nem olyan kis dolog nekem, mint másoknak. Átszaladok az úttesten az utolsó pillanatban, mielőtt pirosra váltana a lámpa, hátra akarok nézni a vállam felett idegesen, de végül leküzdöm a kényszert, mert még soha nem volt olyan, hogy bárki ténylegesen követett volna bárhova, ez csak állandó paranoia, ha olyasmit csinálok, amit egyébként nem kellene.
Kényszeresen megkocogtatom a ház téglafalát, ami mellett bekanyarodok, kevésbé forgalmas utcák felé tartva, át egy kis parkon, az egyetemhez közeli kocsmák felé tartva. Tavaly Sirius azzal piszkált, hogy fogadni merne, még sosem voltam egyikben sem, és nem is mernék bemenni, de tévedett. Vissza már csak a vicc kedvéért jöttünk, aztán adta magát, hogy ideszokjunk, ha odahaza már elviselhetetlen volt. Hát… most épp elég elviselhetetlen. A nyár javarészt eseménytelenül, kiszámítható mederben csordogált, és szerintem senki sem számított arra, hogy egy ekkora botrány rázza meg a nemes és nagymúltú Black klánt, hogy a család első ágának elsőszülött fiúgyermekét kiégessék a fali kárpitról is, a holmijait kidobálják, a nevét már csak köpve mondják, és a lelkünkre kössék, hogy “még csak szóba se álljatok vele!!”. Bár gondolom, ez az intés elsősorban Cissynek szólt, ha majd visszatérnek az iskolába - én viszont már nem térek vissza az iskolába, és finoman szólva nevetségesnek tartom, hogy ne állhassak szóba a saját kuzinommal, úgyhogy ahelyett, hogy kis híján kiköptem a reggeli kávét, inkább baglyot küldtem, amint elszabadultam anyám figyelő, és ma reggel háborgó tekintete elől.
Eredetileg mondjuk nem ide készültem, megérkezett egy könyv, amit után kellett rendelni miattam a Czikornya és Pacába, de majd hazafele útba ejtem azt is, most inkább belököm magam előtt a pub ajtaját, és némileg megkönnyebbülve enged ki a görcs a nyakamból, amikor beljebb kerülve Siriust egy egész darabban látom ülni az egyik boxban. Idefele például felkészülhettem volna rá, mivel kezdjem, mit mondjak, mit kérdezzek, mit ne, de igazából indokolatlanul felzaklatott a szüleim viselkedése ma reggel. Néha mintha meg tudnék feledkezni bizonyos dolgokról, amelyek mellett szeretnek kiállni, aztán máskor meg annyira az arcomba tolják, hogy lehetetlen nem foglalkozni vele. Úgyhogy valójában fogalmam sincs, mit kellene mondanom, vagy kérdeznem, csak kétségbeesettebbnek érzem magam, mint ahogy Sirius most kinéz, és a "sajnálom" nem tűnik jó kezdésnek. Ő vajon sajnálja? Lehet, hogy nem. Arra tippelek, hogy nem. Akkor én miért sajnálnám? Vagy inkább... mit sajnáljak pontosan?
- Hogy vagy? - kérdezem inkább, amikor bevágódok mellé a boxba, le sem veszem róla a pillantásomat, mintha rajtakaphatnám, ha hazudik. Leginkább persze azt akarom tudni, mi történt, de nem jobban, mint azt tudni, hogy mondjuk nem indul ellene estére hajtóvadászat, nem bántotta senki, meg… jaj, nem tudom. Mindent jó lenne tudni. Az hasznos lenne.

Egy kicsit (értsd: nagyon) úgy nézek Siriusra, mintha tökéletesen összezavarna. Tényleg tökéletesen összazavar. Egyrészt van képe egy kviddics utalással elstartolni ebben a beszélgetésben, de persze, nem az ő hibája, hogy engem sosem kötött le ez a játék különösebben. Meglehet viszont, hogy az évek során remekül színleltem, hogy értek hozzá, vagyis remekül vágtam nem zavarodott és nem ostoba arcot, de hát, mondhatjuk, hogy ehhez tényleg remekül értek - Szóval boldog vagy - jelentem ki, hogy erősítsem a téveszmét, értettem a kviddics-utalást, ez most nem a megfelelő alkalom arra, hogy bevalljam, valamihez egyáltalán nem konyítok, csak mint minden hozzánk hasonló, mérsékelten ügyes színész vagyok.
De nem csak ez okozz a zavaromat - az utalás, inkább az, hogy úgy látom, Sirius tényleg, köszöni szépen, remekül van, gondja egy szál se, vagy ha van is gondja, az nem holmi megbánásban testesül, így egy nappal se a történtek után, mert hogy annak örül.
Ne értsen félre senki, nem tartom ezt lehetetlennek, sőt, tudom, nem kellene meglepődnöm, egy fikarcnyit sem, valahogy mégis nehezemre esik elképzelni ezt azt egész történetet. Sirius nyugodt, picikét nyúzott derűje felfoghatatlanul éles kontrasztban áll azzal, ahogy anyám viselkedett és mesélt az ügyről, ráadásul ugye rengeteg dolgot kihagyott, nekem pedig így nem áll össze a kép. Utálom, amikor ez történik. Szóval nézek rá, kitartóan, szégyentelenül fürkészem, kicsit hagyom, hogy látszódjon, tényleg össze vagyok zavarodva, aztán dühös kis ránc eszi oda magát az orrom nyergére.
- Mi? Nem. Dehogyis! Te vagy a vészhelyzet! - mondom úgy, hogy egyébként vissza kell fognom magam a pánikolástól, és számot kell vetnem magamban, voltaképpen miért is érzek pánikot. Azt hiszem, csak az a baj, hogy nem értem, meg az a baj, hogy ilyet még nem láttam, nem gondoltam, hogy megtörténhet, ez az első eset az életem során, hogy valakit kitagadunk, megtagadunk, elvágunk vele minden kapcsolatot, én meg úgy gondolok magunkra, így többes számban, mintha nem teremtettem volna helyzetet a friss szabály megszegésére, amilyen gyorsan csak tudtam. Nyilvánvalóan nem osztom a családunk véleményét, bármi is legyen az. Mégis furcsállom a helyzetet, ami paradoxonokba taszít, és egyértelmű: innen ki kell másznom, szóval Siriusnak meg kell magyaráznia nekem, mi történt.
- Elmondod, mi történt? Anyám sok mindent mondott ma reggel, de gondolhatod, hogy az igazság, vagy a részletek nem derültek ki belőle, a hangsúly inkább azon volt, hogy mostantól nem hogy nem beszélhetünk veled, de nagyjából rád sem nézhetünk - mondom ezt úgy, mintha legyintenék mellette kettőt, de igazából nem legyintek, csak frusztráltan babrálok az ujjaimmal - De előtte esetleg rendelhetünk is valamit. Meghívlak valamire, de akkor tisztességes beszámolót várok, jó? - simítom inkább mindkét tenyerem az asztallapra, hogy ha dűlőre jutunk, felpattanjak és rendelhessek a pultnál.

- Tényleg nem tudom elképzelni - vágom rá gondolkodás nélkül, és most végre sikerül egy kicsit elnevetnem magam, hitetlenül, mégis őszintén. Tudom, mit gondolnak a mi fajtánkról azok, akik nem tartoznak közénk. Amellett, hogy kötelezőnek gondolják, mi mindenkinél jobbnak gondoljuk magunkat, és talán irigyelnek a vagyonosok kényelmes életéért és kiváltságaiért, az okosabbik azért azt is látja, milyen ezerféle kötelezettség, szabály jár ezzel, milyen teher tud lenni ugyanaz az örökség, ami esetleg kényelmet is biztosít.
Én sosem lázongtam különösebben semmi ellen, nem feszengtem a prés alatt, úgyszólván, hogy véletlen, vagy öröklött a természetem, ami sokat elbír és sok mindenbe belesimul, hogy mentse magát, nem is igazán számít, a lényeg az, hogy például Siriushoz, vagy Bellához mérten én rugalmasabban viszonyulok a világomhoz, melyet nem tartok makulátlannak és feltételek nélkül boldognak, de megtalálom benne a magam számításait, ha igyekszem. De még így is tudom, miről beszélünk most igazán, ugyanakkor számomra a szabadságnak ezen elképzelése nem csak boldog, de némileg ijesztő is. Emlékszem tavaly, mielőtt a szüleim megengedték volna, hogy továbbtanuljak, azon gondolkodtam, mit tennék, milyen messze mennék el, ha ezt megtagadnák tőlem és mondjuk azonnal olyan házasságba akarnának lökni, ami nekem kicsit sem tetszik, és nem mondom, hogy nem játszottam el annak gondolatával, hogy összepakolok egy bőröndöt és elhagyom a házat. De aztán nem kellett kiutat keresnem, épp csak eljátszottam a gondolattal, hogy tudjam, egyszerre lenne izgalmas, de nagyon félelmetes is.
Sirius, mint általában mindig, most is úgy tűnik, mint aki semmitől sem fél. Én, aki titokban szorongok, óvatosan lépek bárhova is megyek, nehezen képzelem el, ez milyen lehet. De attól még el akarom képzelni és tudni akarom, milyen.
Félrebiccentem a fejemet, csituló mosollyal, de kissé tudálékos pillantással nézek rá, nem jut eszembe, hogy a kitörő örömöm hiánya lehangoló lehet, pedig nem akarok lehangoló lenni, de én most egy félig felperzselt országból érkeztem ide, ő meg... hát, ez az, hogy nem tudom, ő honnan - Akkor egy gin tonicot, lécci - oké, hogy nem hogy a teaidő nem múlt el, az ebéd is alig, de ha már egy mugli kocsmában ülök, farmerben, azt hiszem, nem ez fogja elvinni a prímet amúgy sem.
Megkevergetem aztán az italomat, némi iróniával, de azért engedelmeskedem az indítványnak és koccintok Siriusszal a nemes és nagy múltú családunkra. Szippantok is egyet az italomból, hidegen borzolja végig az egyébként kissé zilált idegeimet, aztán most már igazán egyfajta türelmetlenséggel nézek a kedves kuzinra - Szóval Potterékhez mentél - inkább mondom, mint kérdezem, elvégre nagyon úgy tűnik - És mi lesz most, ott is maradsz náluk? - (oké, látod, Sirius?), tudok én viselkedni, jobban érdekel, hogy minden rendben van és lesz vele, mint az, mi történt, ami kirobbantotta nálunk a harmadik világháborút, de azért eléggé jó lenne, ha majd azt is megosztaná velem.

Megvonom csak a vállamat, hát talán az mégis túlzás lenne, egy korai gin-tonic mellett olyanokat mondani, hogy "remélem, senki sem akar feleségül venni", vagy "bánom is én, ha nem kellek senkinek" (jó, azt talán amúgy is bánnám), az ilyen meggondolatlan kijelentések inkább a nővéremet szokták dicsérni, nem engem, de attól még a házasság gondolata most tényleg nem különösebben izgat. Sirius tudom, hogy csak ugrat, de azért ez picit olyan, amibe már nem simulok oda olyan könnyen. Addig vicces csak, amíg nem fenyeget ez igazán, márpedig ki tudja, mit hoz a holnap? Akár el is adhatnak abban a pár lopott órában, amíg itt ücsörgök.
De azért ez most tényleg nem olyan fontos, csak ha drámaian fogjuk fel, márpedig nekem ez mindennapi valóság, úgyhogy nem szükséges drámainak lennem. Elég, ha ma Sirius lesz az. Két drámázó Black egyszerre már sok lenne a világnak.
Kevergetem az italom a szívószállal, megértően bólogatok, és tényleg értem, hova menne baj esetén az ember, ha nem a legjobb barátaihoz. Kicsit el is gondolkodom, nekem vajon lenne-e hova mennem, és megnyugodva konstatálom, hogy lenne, bár azt már nem tudom, olyan könnyen fogadnának-e, mint ahogy Siriust Potterék, akik biztosan tényleg sokkal normálisabbak nálunk, de azért még mindig aranyvérűek. Mindenki, akit én kedvelek, valószínűleg épp ezért nézne rám nagyon ferde szemmel.
Szeretnék visszakérdezni, hogy "aha, neked ez tényleg ennyi, ilyen egyszerű?", mármint az, hogy majd munkát szerez és elél valahol. Talán tényleg csak nekem tűnik ilyen ijesztőnek az egész, az, hogy nem lenne az enyém az, ami most, nem élnék olyan kényelmesen, nem szolgálnának ki, le kéne mondanom bizonyos dolgokról... meglehet, Siriusnak ez tényleg nem nagy áldozat és azt sem érzi, hogy elveszíti a testvérét, ami nekem rosszabb lenne, mint az anyagi dolgok.Vagy nem bántja különösebben. De ahogy mondtam, türelmes akarok lenni, úgyhogy nem vágom rá rögtön, csak megvonom a vállam.
- Én megvagyok. Mindjárt vége a nyárnak, úgyhogy ezzel együtt hála az égnek vége a partik végeláthatatlan sorának és nem kell folyton otthon lennem, szem előtt. Várom már, hogy elkezdjem a minisztériumi képzést - ami akárhogy is nézzük, kiváltság, elvégre nem lettek volna kötelesek elengedni, de persze én is okosan választottam, olyasmit, amire láttam reális esélyeket. Csak nem hiába tanultam annyit a Roxfortban, hogy ilyen jegyeim legyenek, amivel fel is vesznek szülői segítség nélkül...
Belenézek a poharamba, mintha arra számítanék, van ott valami az átlátszó folyadék és a szívószál mellett - Sirius derűs izgágasága mellett ez az egész már tényleg nem tűnik olyan drámainak, mint képzeltem, és mint ami miatt "iderendeltem" - Tudod... igazából csak azért akartam találkozni veled, hogy tudjam, jól vagy-e. Meg hogy elmondjam, nekem nem áll szándékomban ignorálni téged az életünk hátralevő részében - nézek aztán fel rá finom határozottsággal, megkockáztatva, hogy a végén még ki is nevet, amiért túlreagálom a dolgot. De azért szerintem egy kicsit ő becsüli inkább le.