G.

Godric Guilford Greengrass

You're in the wind, I'm in the water
Nobody's son, nobody's daughter

Becenév:

mr. greengrass?

Kor:

17

Származás:

aranyvérű

Család

Néha álmomban látom a hatalmas fát, amelynek gyökerein a birtok, a házunk áll: hófehér, csontszáraz, vörös-lila levelei meg sem mozdulnak a szélviharban, karjai mi vagyunk, a gyermekei, akik elvették az életét, hogy leéljék helyette. Pálcafákat neveltünk, birtokon megannyi gyógynövény alapanyagait, hullámzott a gazdadság a két part, észak és dél között, és generációk boldogan vallották a földet kincsnek, mintha csak elfelejtették volna, eltelt felettük a történelem, és mindez már az enyém, gyenge vállal tartom, állok a szüleink koporsójában.
Apám mindig nevetett: viharban, fagyban, veszélyben a legjobban, illetlenül, hangosan, idegesítően - a kávéját három cukorral, bennünket egy csipet sóval szeretett, és mikor megragadta azt a zsupszkulcsot, ami a miniszter partijára vitte volna, azt kiálltotta, nosza, fiú! - mielőtt visszatért volna oda, amelyhez a legjobban értett. A belei, egykori tagjai beterítették a rózsáit, azok undorodva megrezzentek, és mikor közéjük hánytam, biztosan azt gondolhatták, ennyit az őseim szakértelméről, sárkánytrágyáról és agráriumról.
Anyám ezúttal is késlekedett, hiú volt és erre különösen büszke, túl fiatal, a kertben farmert viselt, ha senki nem látta, és nyakig sárral borítva gondozta az imádott fákat. A nevéhez több szabadalom kötődik, mint kellemes emlék: ridegséggel akkor sem lehetett volna vádolni, ha nem nemesült volna mémmé közös halálában apámmal, pontosan tudta, mikor és mit mondjon ahhoz, hogy ne érezzük magunkat idegenül mellette, de talán túl fiatalon lett anya, talán jobban kedvelte a bohém, de csak titokban, óvatosan, Marie Antoinette-féle bohémeket: a gyerekeket, akiket a kertünkben nevelt.

Amerikai rokonaink megértették a föld iránti rajongásunkat, megcsodálták a szélesen heverő területeket, amelyek olykor még a Roxfort konyháját is ellátták zöldséggel-gyümölccsel, gabonával, mézzel, Anglia és az otthon ízeivel, és udvariasan csak akkor hallgattak, mikor a címerre, jelmondatra néztek, 's mind ami bor pezsegve forr, túl, messzi tengeren...'
A baleset, amely megölte a szüleimet és árvává tett a testvéreimmel együtt, ritkaság volt, ritkán megismétlődő tragédia, amely csak nekem jöhetett jól. Ezt mondták, és míg a koporsók földbe költözését figyeltem némán, egyenes gerinccel, és az orromon át lélegeztem a hányinger ellen, igazat adtam, igen, csak én juthattam haszonhoz általuk. Ki ne vágyna erre, ki ne akarna megannyi hold, szerződés, vagyon ura lenni, rendelkezni lánytestvérei teste-lelke, sorsa felett, ki ne akarna A Greengrass lenni, kicsit lenézett, de hasznos Greengrass, aki mímelheti, hogy függetlenül másoktól határoz, nem érdekli a politika. Ki ne akarná, hogy ezért a gyönyörű beteljesülésért csak pár percig borítsa azok vére, akik életet adtak nekik? Megtették másodszor. Oda se neki.

Mikor álmomban látom a fát, annak arca van: a kelták vésték neki, azokhoz vonzódott jobban, azok vallásához, mágiájához, de itt maradt utánuk is, beszőtte magával a családom történetét, és ha megpróbálták kitépni is gyökereit, nem hagyta magát - néha átok volt, emlékeztető, véres, felmutatott középső ujj, néha áldás, hálás történet elalvás előtt. Úgy vert és szeretett minket, mint egy isten, és mi, mint minden vallások követői, elfordultunk tőle, amikor emberek akartunk lenni a gyermekei helyett.
Megvan még az egyik legnagyobb ága, a bálterem mennyezetén nyújtózik át, mintha annak a sárkánynak része, tagja volna, amit oda függesztett Gawain Greengrass, az egyik legszerencsésebb ősöm, az első, aki földhöz jutott ezért a hőstettért cserébe - a fiai már embereket öltek, lopva, lappangva, és lassan az egész környék, majd a völgy, majd a megye keringésére nyomták ujjaikat, és mire Godmund Greengrass, az apám örökölt, kihajtottak a ellenségeink virágai is, mint a gyom, elleptek bennünket.
Most nem álmodom, mégis látom az ódon fa sima, forró testét, ahogy körbeöleli a birtokot, a földeket, a koporsókat, amelyek nyögnek a súlya alatt, és nevető arca véresen engem néz.
Én vagyok az utolsó férfi a családomban.

Jellem

Szarvasbőr vagyok, amelyet a tulajdonosa nem becsült: senki sem látta még a karomat, ha nem akartam. Igazán senkit nem akarok, mióta gyermekként, életem első, elcsent alkoholja után belepillanthattam először a jövőmbe. Undorodom az érintésektől, nehézséget okoz még az is, ha a mellettem suhanó testet borító talár tapint, hánynom kell, és bennem összegömbölyödik az emberség.
Aki nem ismer, arrogánsnak tart, és micsoda szerencse, hogy nem tart igényt rám egyetlen nő, férfi, szerelem után kutató vagy ellenséget kereső sem. Godric Greengrass, a paraszt hetedik éve rója a folyosókat békés undorban, szuperpozícióban az érdektelenség és az értetlenség között, és mégis, milyen megnyugvás, hiszen a befektetett munkám megtérült.

Dohányzom, sokszor, visszafoghatatlanul. Kerülöm az alkoholt - egyetlen gyermeknek sem volna szabad olyan ügyesen lopnia, hogy az apja észre sem veszi, eltűnt a félig üres whisky az asztalról, mert megint a Sóhajtó Fűzre ügyelt inkább.. és sosem venném fel a jóslástant. Egészségesebb napjaimon elhiszem magamnak, hogy nem létezik olyan, hogy látás, és ha mégis, én biztosan nem rendelkezem vele - ezek valamiért mindig azok a napok, amikor épp elég dohányfüstöt inhaláltam.
Szeretem a nővéreimet, és elviselem a húgomat - mióta megérett, anyánk szemével mér mindent és mindenkit, és a börtönőrét látja bennem, aki eltakarja a napfényt, az örömöt, nyarat fiatal szíve elől. Rémesen fest a gyászban, elveszett, tőlem a legmesszebb, és ha engednék neki, tudom, hogy találna rá módot, hogy kihasználja a felé érzett aggodalmam, de leginkább a kétségeimet. Nem merem megérinteni, mióta egyszer láttam kisírt szemekkel, dadogva könyörögni valakinek, aztán arcát belepi a kosz, ruháját a víz, és ha életében gyönyörű volt, halottként éteri. Nem engedhetem el magam mellől, egyelőre mindkettőnk érdekében.

A nővéreim egyetlen illat variánsai, azonos növény ajándékai mindazok számára, akik rendelkeznek a látás képességével: vérnarancs, mandarin, méz, gardénia, narancsnak virága, jázmin, barack, pacsuli, karamell, és csak egyetlen közös jegyük van velem, a medvecukor. Engem nem szívesen fogyasztanak még különleges ízlésűek sem, néha sok vagyok, mikor kérdeznek kedvelt időtöltéseimről, köztük az apró szobrok készítéséről, faragásról, rajzolásról, bármiről, amelyet egyedül alkotni csak lehetséges kis térben, néha pedig kevés, ha a lendületet és szenvedélyt keresik mellettem.
Érzem a tekintetük, elkísér, ha ők már nem is teszik többé: határozottan megparancsoltam, hogy költözzenek a tanév idejére a roxmortsi házba - nem az önző akarat beszélt belőlem, hogy összetartsam a megrendült családunk tagjait, a szüleinkével szemben, hanem a kímélet. Sokáig tartott, mire az udvarház visszanyerte régi alakját, és nem árulkodott többé semmi arról a balesetről, amelyről egyikük sem hitte, hogy az, aminek a nyomozók hiszik. Nem, a nővéreim ügyes vadászok, talán ügyesebbek a szerencsésnél, a halál az ő nyomukban is jár, és bár még nem kérték a kezüket tőlem, szorosan fogom mindkettőét. Szükségem van mindhármukra, nekik egymásra, nekünk mind a családunkra, mielőtt egy újabb, pörgő-forgó intrika bennünket is szétszaggat visszavonhatatlanul.

Lojalitás

sem-sem

Képesség:

látó

Csoport:

mardekár?

Élettörténet

Méz, keserűnarancs, citrom és lime, tubarózsa, cseresznye, narancsnak virága, körte, jatamansi, tonka, vanília, pacsuli, szantálfa, ámbra, fehér pézsma.
Elviselhetetlen a forróság, és váratlanul ér a felismerés - az egyetlen szerencse, ami az utóbbi napokban a nyomunkba szegődvén arcát mutatja, hogy már eltemettük őket, a testüket nem érintheti ez a szokatlan hőhullám. Az aurorok homlokukat törölgetvén lépnek ki a kapun, vissza sem néznek, mielőtt hoppanálnak. Egyedül maradtunk a nyár utolsó heteiben, és én nem tudom, mit tehetnék, hogy ez ne legyen ilyen fájóan nyilvánvaló.
Esni fog, esnie kell. Nincs szükség az otromba látomásaimra, a verandán állva a fejfájás látogat bennünket, az izzadtság lágyan csurog a hátamon, az ingem alatt. Port és szédülő, émelyítő cukorillatot hoz a szél hiánya, a délibáb nem takarja a messze távolt, benne a birtokot, a földeket, a jövőt. A jövő szebbik elevenét.
Egyedül vagyok, és ezt szánja nekem a hátam mögött, szobájában időt töltő testvérem, mert amint lehet, ők is útra kelnek, elfutnak az ősszel, menekülnek az enyészet elől, amit jelenthetek számukra, tudom, félnek tőlem. Van valami keménység bennem, ami nem hagyja, hogy boldog legyek, de kisugározván mások örömét is eltiporja: gyenge vagyok, férfinek hitvány. Miért nem esik? Talán ezt sem érdemlem már meg?

Gondoskodnom kell róluk, mindhármukról. Nem lehetnek a gyomorforgató szexualitás elejtett vadjai az erdő puha füvén, ha szemüket el is kendőzi valami hamis ígéret: tudom, apámmal nem volt könnyű dolguk, és remélik, hogy velem az lesz. Meg kell érteniük, mennyire szeretem őket, mennyire szükségünk van egymásra, de nem kérhetem, hogy értsék meg idő előtt - a csősz sosem boldog. Talán imádkozhatnék, mint az őseim tették, a barbár őseim, akik ellenségeik vérével kívántak öntözni, ha csak átvitt értelemben is, de mert ezek főleg varázslények voltak, néhány mugli, akinek földjét el kellett hódítani, nem számít. Művelt vagyok, igen, és tökéletesen egyedül.

Az augusztus részeg, aranyló homlokán állok, látom a mostani jövőt: egyedül leszek, és egyedül fogom bevégezni. Eljönnek a temetésemre, és szomorúak lesznek, de attól mámorosak. Megérkezik a teljes fejfájás, bevonul a koponyámba, szeretnék felejteni, szeretném, ha megérintenének, szeretném, ha itt lennének, velem.
De nem tudom, miért szeretne engem bárki.

Vérnarancs, mandarin, méz, gardénia, narancsnak virága, jázmin, lédús barack, méhviasz, pacsuli, karamell, medvecukor.
Augusztus Angliában - apám röhög, anyám helytelenítően mosolyog, nem tűröm fel az ingem ujját, semmi kedvem az öncsonkításról beszélgetni, és nem kell látóként, magamtól is látom, hogy ez következne. Az Augusztus Angliában műsorszám zajlik éppen, és szeretnék a kezem alatt készülő portréra fókuszálni, de ez nem így működik, most horkantanom kell, a zöld gyepen a húgom szalad, nyomában az egyik kutya, tűz a nap az udvarra, limonádé és a locsolást végző bűbáj sikamlós hangja.
Nem akarok beszélgetni, lányokról, de még fiúkról sem, az Augusztus Angliában nem a kedvenc darabom, amit itthon játszani szoktunk, de jól ismerem a szerepemet, és nem lépek ki belőle, válaszolok kérdésekre, nem, nem találkoztam senkivel, nem, nem tetszik senki, elviselem a viccelődést a homoszexualitásról, és befejezem a portrét.
Biztosan más családok is játszanak Augusztus Angliábant, biztosan lenne köztük, aki felfigyel rá, milyen ideges vagyok, ha az öltözékemet emlegetik. Szégyellem a hegeket, de még jobban, milyen kellemes volt okozni őket - letörlöm a homlokom, nem, idén sem találkoztam csinos lányokkal, idén sem fenyeget bennünket egy eljegyzés sem.

Ismerem a kötelességeimet, és a testvéreim kötelességeit is, csak azokhoz nincs semmi közöm, ha cserélnék is velük szívesen - bár talán egy nőt többet tapintanak, ott még elkerülhetetlenebb a tenyér, öt ujj, begyek és végükön a körök, nyomot hagynak és hányingert csalnak a nyomukban. Mélyet nyelek, nem vesznek észre, bár elmúlna végre a fejfájás, nem kérek behűtött bort, pezsgőt, nincs mit ünnepelni. Persze tudom, vereségre is jó, de tizenöt vagyok, és máris milyen öreg, elnyűtt, eldobható.
A kötelességem megházasodni, legjobb tudásom szerint óvni a családunk földjeit - az előbbi lehetetlen egyelőre, az utóbbira mindennél jobban vágyom. Milyen irónikus, másoknál az ellenkezője igaz, de mások gyakran nem fedezik fel a valódi szépséget, amely ott ült végig az orruk előtt, és elszalasztják. Félő, hogy én a saját életemet fogom, ha nem találok megoldást, hogyan érintkezhetek a leendő feleségemmel anélkül, hogy összehánynám magam, amit igazán sehogy nem lehet máshogy magyarázni, minthogy homoszexuális, aberrált és még rosszindulatú is vagyok, holott egyetlen meztelen test látványa sem töltené el a gyomrom ilyen gondolatokkal, amelyeket gyorsan vissza kell dobni, ahogy a húgom a labdát a kutyának. A szüleim a három évvel ezelőtti nyár óta még erőszakosabban élik az Augusztus Angliábant, akkor megijesztettem őket, azóta elkönyvelhették, a fiuk nem viseli el, ha hozzáérnek hirtelen. Annyi baj legyen.

Málna, tubarózsa, tej, arab jázmin, narancsnak virága.
- [...] ezért utálom az augusztust. Nem mehetnénk inkább haza? Nem, nincs kedvem még egyszer elmesélni az álmaimat, az előbb is leírhatta volna!
Jó, most utoljára. Nem állítottam, hogy látom a jövőt, a szüleim túlreagálják, biztos mindenki szokott rosszakat álmodni és arra felébredni. Tudta például, hogy létezik az a legenda, amiben a boszorkányok ráülnek az emberre, és megnyomják? Nem akarom elterelni a szót, csak nem akarok beszélgetni.
Nem, nem szeretném levenni az ingemet... ne, nem lehetne, hogy most nem kell mégsem? Szeretnék hazamenni már, jó, de a trikómat nem fogom. Ezek csak a citromfától vannak, felmásztam rá és leestem, megkarmoltak az ágai.
Ne.. nem akarom levenni a nadrágomat, uram, haza szeretnék menni, nem akarok beszélgetni!
Láttam őket meghalni, leégett a házunk, láttam a kutyánkat a medencébe fulladva, láttam, hogy csuklyás emberek elrángatják a szüleimet, láttam, hogy a húgom öngyilkos, a nővéreimet férfiak ütik, és ők sírnak. Rosszakat szoktam álmodni, nem szeretem, amikor megérintenek, mert néha akkor is látom őket, ébren is, főleg, ha meleg van, vagy fura dolgot ittam, és olyankor nem értem, mi történik.
Nem, nem tudom, mit jelent a gépont.. mi az? Masszázsra használják? Ez is a fül mögött van? Nem azt mondta, hogy csak a lányoknak van? Meg akarja keresni?

Szeretném felvenni a nadrágomat, kérem, uram.
Szeretnék hazamenni. Nem szeretnék többet beszélgetni.

Körte, jázmin, méz.
Az első nyaram a Roxfort után - és a szüleim valamiért azon nevetnek, hogy azt mondom, milyen meleg van, és az eső sem esik. Nem mindig értem a felnőtteket, kiszaladok a kertbe játszani a testvéreimmel, az új kiskutyánk visszahozza a botot, amit eldobok.
Ha felnőtt leszek, ez mind az enyém lesz, ameddig a szem ellát, és igazságos ura leszek a földeknek, megtanulom az összes titkukat, vigyázok rájuk és nagyon boldog leszek - lesz egy nagy családom, és néha megengedem, hogy a nővéreim is eljöjjenek, de csak ha nem undokoskodnak velem. A húgom jöhet, ő mindig megért és mindig jókat beszélgetünk: neki azt is elárultam, hogy sokszor álmodom rosszat, és mikor a bújócskánál véletlenül a hátamhoz ért, őt is láttam, ahogy sír, koszos az arca, és egy lépcső tetején áll.. de ebben nem vagyok biztos.
Nagyon mérges vagyok, a szüleim behívnak, és pszichológushoz akarnak vinni az álmok miatt, azt magyarázzák, nincsenek látók. Szerintem sincsenek, milyen butaság, én csak játszani szeretnék a kertben..
Ez lesz a legunalmasabb augusztusom, mióta élek!

Rang:

-

Played by:

timur simakov

Karakter típusa:

sajátságos

Gratulálunk, elfogadva!

üdvözlünk köreinkben

Kedves Mr.Greengrass,
láttam sok nehéz sorsot, fájdalmas múltat, de az Ön életútja talán a legtragikusabb, legnehezebb az összes közül, amibe bepillantást nyertem. Mindkét szülő ilyen hirtelen, brutális elvesztése már önmagában is maradandó sebet ejt, ami elég hozzá, hogy földre küldjön valakit, az Ön traumái egészen gyerekkorától azonban talán ennél is nagyobb halmot emeltek, amit tovább növelt ez a tragédia. Ön bizonyára nem hisz, nem reménykedik, mert látja az utat maga előtt, amerre elindult, de az Ön számára fontos emberek talán segítenek megváltoztatni élettörténete hangulatát.
Nagyon szerettem olvasni a családtörténetét. Az olvasó előtt Ön megeleveníti a Greengrass család múltját, láthatjuk az őseit, láthatjuk azt a történetet, ami a jelenig vezetett. Őszintén remélem, hogy nem Ön lesz az utolsó, nem fog elveszni ez az örökség, és boldog lehet a Greengrass ház fejeként.

Ön kérdezte, a süveg kijelenti- nem igazán volt kétség ebben. Az Ön háza a Mardekár!

Kellemes játékot kívánok!