When people see you lying down with your eyes closed, they still ask “Are You Sleeping?” No, I’m training to die.
Becenév:
Herk, Hörk
Kor:
28 év
Származás:
félvér, fél szív
Jellem, ingem, poharam
Iszom, de nem tudok semmit.
Másfél éve van egy melltartó a kanapémban.
Bár azóta már kanapém sincs.
A monogramom pedig úgy hangzik, mint egy ízletes nemibetegség.
Eleven, holt és félholt Bancrofték
Ürességet hagyott maga után a semmi.
Előferdült egy olyan momentum, amikor elgondolkodtam, hogy ezt mások hogyan csinálják. Valamilyen rendszerességgel letakarítják a követ, növényeket ültetnek rá vagy a sarkokban álló vázába tesznek csokrot meg mindenféle személyes tárgyat, és közben egyik pillanatban megszakad a szívük, a másikban örülnek, hogy nem szenvednek, aztán megnyugtatják magukat, hogy jobb ez így mindenkinek, és valójában ez a helyzet előbb-utóbb úgyis a nyakukba szakadt volna. Tudom, mert hallottam, amikor a legutóbbi – az első – alkalommal nem sikerült elkerülnöm mindenkit. Egy fiatal lány volt ott az anyjával, három parcellával arrébb. Mindkettőn nehéz, fekete kabát lógott, de a lány nyakán kitűnt az élénksárga sál. Az asszony zokogott, a lány a hátát fogta, és olyanokat motyogott a fülébe, amiket az előbb mondtam. Hallottam, mert teljes szélcsend volt, az is visszhangzott, amikor egy féltenyérnyi hócsomag puhán csattant a földön. A lány szeme csillogott, nemcsak a könnytől. Pedig semmi varázslat nem volt benne, nem olyan, mint amire első hallásra mi gondolunk. Az anyját támogatva a szemembe nézett, és bennem még nagyobbra nőtt a kétely. Én nem éreztem semmit.
† Gina Galathea Bancroft (née. Baldi) 1929-1974
Gondoltam rá, hogy virágot kellett volna hoznom. Vagy gyertyát. Gina egyébként is utálta a virágokat, de ha nem is kifejezetten viszolygott tőlük, az egészen biztos, hogy sosem hatották meg. Valami olyasmit érezhetett a kertben is, mint én most a sírja előtt – leginkább semmi különöset. De legalábbis olyat nem, amit ilyenkor illene. Csak egy hideg, koszos kő lett megmerevedett borostyánnal a sarkaiban. Némi erőlködéssel próbálok találni magamban bármit, ami legitimálja a létemet, arra próbálok gondolni, hogy tulajdonképpen szerettél, és emiatt sosem tudtál úgy rám nézni, hogy ne szennyezett bűntudat áradjon a könnyeidből, próbálom felidézni a zokogásodat, amikor Charles hetekre elhagyta a házat vagy taszító dörgéssel kiáltott rád, mert nem tudtál egyenesen végigmenni a hallon a bejárati ajtóhoz, és még az is eszembe jut, amikor először ittál meg fél üveg altatót egy hosszú szilveszteri éjszaka után. Kigombolom a zakóm, a nadrágom szárait megcsípve felhúzom őket a térdeimnél, és leülök a sír elé. Nem repedt el egy varrás sem, nem ültem rá az emelvényre, és nem akadt be a cipőfűzőm sehova. Felbontom az üveget, amit hoztam, és bár eddig az esetek döntő többségében csak kényszerből ittam pezsgőt vacsorapartikon, most egy pillanatra a sírfelirat felé emelem, és leöntöm az első kortyot a torkomon. Fenékig, Gina!
Ha elmondanád a véleményed az életemről, emeld fel a kezed. Most pedig tedd a szádra.
Gina egyszer elkotyogta az altató hatásának beállta előtt, hogy megütötted, amikor kiderült, hogy beteg vagyok. Ez még a Mungóban történt, néhány nappal azután, hogy megszülettem. Egészen addig nem voltál hajlandó tudomásul venni, hogy függő, vagy lehet, hogy nem is tudtál róla, annyira kimaradtál az életünkből. „Akkor ismertem meg apádat, akkor még teljesen más volt, a világkupán. Emlékszel, mindig elmesélem.” De Gina sosem mesélte el, hogy milyen voltál 1946-ban a világkupán, csak találtam egy fényképet az egyik fiókjában, amin egymás mellett álltok, te fogod a derekát, ő pedig gondtalanul és boldogan nevet az olasz kviddicsválogatott színeiben. Nem tudom, mi történt veletek azután. A Roxfort előtt még érdekelt, de aztán úgy mentem el a kinevezési pergamenjeid mellett az irodádban whisky-t lopni, mintha csak dohos tapéta lennének. Gratulálunk, Mr. Charles Abner Bancroft! Ön felvételt nyert a Minisztérium Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztályának továbbképzésére! Ön a Brit-ír Kviddicsliga Központi Irodájának legújabb alkalmazottja! Ön – Mr. Isaias Abner Bancroft végrendelete szerint – a Kviddics a javából sportszaküzlet legújabb tulajdonosa! Ön immáron tagja a Nemzetközi Kviddics Szövetség szervező bizottságának! Ön a Montrose Magpies mélyen tisztelt és megbecsült szponzora!
Mr. Charles Abner Bancroft, ön cserben hagyta a feleségét, és a fiának csak egy idegen.
Lojalitás:
-
Képesség:
-
Csoport:
mágiahasználó
Kórtörténet
Porba hull a főnix, tolla zöldvilágol, s eljövendő életében újra halált táncol.
Az életunt Gertie Konder biztosan nem gondolta, hogy a Queerditch-láp fölött keddenként – mert Gertie csak ezt az egy napot ismerte – olyasmi született, ami örökre megváltoztatta a varázsvilágot. Az egyik korai edzőm folyton e történet jelentőségét szajkózta, mert a kezdetek ismerete nélkül nem lehet jövő. Szerintem Gertie nénire és rá is ráfért volna egy kiadós ereszedelahajam és fogdmegahajam-durvánszeretem, de már egyiken sem tudunk változtatni. A kviddicsről tudvalevő, hogy erős és bátor emberek játsszák. A gyengék könnyen elhullanának, a gyávákat pedig előbb-utóbb szemközt találja egy gurkó, ha nem néznek szembe a helyzettel. A kviddics durva sport, a pálya légterében bármi érhet felkészületlenül, és a szabálykövetés sosem volt a játékosok döntő többségének erénye. A száguldás, az örökös veszélynek kitettség, a pulzáló összpontosítás és az idő és tér pillanatnyi megszűnései egy-egy ütés vagy dobás előtt semmihez sem foghatóak. És az öltöző, ahol az izzadtság és egyszer-egyszer előforduló vér szagának egyvelege beburkolja a többnapos meccsek emlékét, ott születnek a hősköltemények és háborúk, szerelmek és ellenségek, és az újságírók sátrai, ahol a Reggeli Próféta hiénái gyűlnek a dögszagra, megtelnek hamiskás, eltakaró és ferde szavakkal. Én nem vagyok sem erős, sem bátor. Te – nő létedre – mindig túlszárnyaltál engem, nem tehetségben és ügyességben, de te igazi sportember vagy. Azt hiszem, sosem mondtam neked, hogy felnézek rád, pedig ősidők óta ismerjük egymást, de valahogy sosem volt olyan élethelyzet, amikor én eléd mertem volna állni, te pedig ne kaptál volna idegösszeroppanást tőle, vagy egyáltalán hajlandó lettél volna eljuttatni a szavaimat az agyadig. Szinte elképzelhetetlenül különbözőek voltunk mindig is, sosem tudtunk meglenni sem egymással, sem egymás nélkül, mintha egyik pillanatról a másikra változnának a pólusaink, de mindig lenne egy villanásnyi idő, amikor erőt vesz rajtunk a vonzás törvénye, hogy aztán újra eltaszítson minket a világ két végére.
”Ez itt az aranycikesz...a legfontosabb valamennyi labda közül.”
Azt álmodtam, hogy a pálya közepén állok – meztelenül. Éjszaka volt, és a levegő folyamatosan csak hűlt, amíg már világított a leheletem a holdfényben. Nem tudtam, mit keresek ott, hogy kerültem oda, de képtelen voltam mozdulni – amíg meg nem jelentél. Tökéletes gömbölyűséggel, villámló arany ruhában, ezüst szárnyakkal. Az aurád megbabonázott, gyönyörű voltál, hibátlan és hívogató. Sikerült megtennem egy lépést feléd, majd még egyet, és ahogy távolodtál tőlem, egyre gyorsabban futottam utánad. Reszkettem, a bőröm libabőrösen izzadt, a légzésem hangja egyre élesebben törte meg a temetői csöndet, de nem akartam, hogy eltűnj, seprűre akartam szállni, el akartalak kapni, hogy örökre bezárhassalak magamba. Az ereim hirtelen tágultak ki, majd’ felszakították a bőrömet, és egy pillanattól kezdve dobogást hallottam a fejem mindkét oldalán, és a dobogás ritmusára lüktetett az illúziód is a csillagok alatt. A füleim váratlanul sípolni kezdtek, és minél erősebben szorítottam le őket a tenyereimmel, annál hangosabban vert a szívem a koponyámban, míg végül azon kaptam magam, hogy egyenesen velem szembe repülsz, és ahogy arcon találsz, minden elsötétedik és elhalkul.
Még ott voltál, amikor elájultam a fogadóban, erre biztosan emlékszem, pedig nagyon közel álltam az alkoholmámoros önkívülethez vagy talán abban is voltam, és igencsak összezavarna, ha kiderülne, hogy délibáb voltál, de amikor kinyitottam a szemeimet, csak a Mungó korhadó levegője, a bájitalok szagának irritáló keveredése és a gyertyák betemető fénye nehezedett a homlokomra. Aztán azon kaptam magam, hogy Charles New York-i lakásában lábadozok a legutóbbi kezelés után, széthasad a fejem, elvonási tüneteim vannak, nem vagy már sem te, sem a kviddics, az anyám a halálba itta magát, minden hátramaradt, és miért? – Egyetlen szívbillentyűért.
”De a furcsa, megszállott vágyakozás már nem lángolt a lelkében: azt végleg kioltotta a félelem és veszteség fájdalma. Úgy érezte magát, mint akit pofonnal ébresztettek fel álmából.”
A népszerűség sok mindent elfeledtet az emberrel. Általában azt is, hogy mennyire egyedül van. Talán annak jobban örültem volna, ha elsőben még senki sem lettem volna, de én voltam a gizda, lassú és hangosan szuszogó kölyök, akitől könnyű volt elvenni a legújabb dolgokat, amiket a vagyonos családja küldött bűntudatból, mert hozzájárult a nyomorához. Sokszor én magam adtam oda, hogy rokonszenvet vagy legalább valamiféle ferde elismerést váltsak ki, de azt hiszem, hogy csak megbízható forrása voltam a bármikori megalázás biztosította kárörömnek. Gyakran voltam rosszul, és semmiben sem teljesítettem különösen jól – hozzáteszem, ez máig nem változott. Egyetlen dolog ment jól, jobban, mint a többieknek: a repülés. A második kezelésen – ami ebben az évben volt – kiderült, hogy a fájdalomküszöböm is igen magas, ennek ellenére korábban sosem éreztem akkora kilátástalanságot és félelmet, amit az alatt a két hét alatt. Egy szerv hiányzó részének visszanövesztése, majd ennek évtizedenkénti megismétlése abban a tudatban, hogy a helyzet bármikor rosszra fordulhat, nehezen mondható kéjutazásnak, így jogosnak éreztem minden fájdalmat ehhez mérni. A gurkó kellemesen csípős ütése vagy egy végtagtörés mindig alárendelődött a kórnak, aminek a súlyossága is csak később tudatosult bennem. Aztán egyszer csak már nem voltam gúny tárgya. Az iskolatársaim nem erőszakkal vették el a dolgaimat, hanem én adtam nekik. A lányok nem rajtam nevettek a folyosón, hanem csillogó tekintettel bámultak. A fiúk gratuláltak a nyert meccsek után, és velem akarták tölteni a délutánt, mert olyankor mindig minőségibb – így mondták – társaság gyűlt össze bárhol is tanyáztunk. És aztán a lányok már nemcsak egy mosolyt akartak, a fiúk pedig nemcsak a lányokért jártak a közelemben, én pedig törlődni éreztem a határaimat, álmaim és vágyaim lettek, és elindult a végeláthatatlan hajsza egy elérhetetlen illúzió után, amiben én boldogan élem le az életemet egy lánnyal, aki önszántából és feltétel nélkül szeret, és együtt halunk meg, amikor a ráncoktól már felismerhetetlenné vált az arcunk. Bár már akkor is tudtam, hogy egy lánynak ez leginkább a rémálma lenne. A kviddics sem ment olyan jól, hogy önerőből kerüljek a profik közé, ezt is csak nemrégiben tudtam meg, így az egyetlen dolog, amire büszke voltam – hogy a pénzt, amiből éltem a Roxfort után, én kerestem meg, és apámnak semmi köze hozzá -, egy pillanat alatt köddé vált, amikor Charles dühében elmondta, hogy a szponzorációnak köszönhetően vettek fel az első csapatba, aztán pedig a mindenkori legsikeresebbe, és hiába igyekezett ezután bárki győzködni arról, hogy a képességeim juttattak feljebb és feljebb. Az életem kamrájában nincs más táplálék, csak a hazugságok, átcsomagolt emlékek, megrothadt vágyak, félelem, alkohol és pénz. Nem csodálkozom azon, hogy egyre csak rövidül a kezelések hatása, tíz évből egyszer csak nyolc lett, és egyre közelebb az összeomlás, a rendszerek már nem a régiek, pedig én kitartóan olajoztam whisky-vel, elvégre Gina és Charles is ezt tették – anyám belehalt, apám sikeres nemzetközi üzletember és politikus.
És mindebben a mocsokban ott van egy hely Neked, csak Neked, ami örökké ott volt és örökké ott lesz, legyél bárki, aki képes ott túlélni, mert az egy szűk, de tiszta és világos hely. Ott indult minden…
Rang:
kviddics
Played by:
Adam Gallagher
Karakter típusa:
saját
I solemnly swear
I am up to no good
Martin Nott
C’est la vie
Beavatottak
Voldemort új halálfalói
▽ Reagok :
40
▽ Avatar :
Cilian Murphy
»
»Pént. 22 Jan. - 20:21
Gratulálunk, elfogadva!
üdvözlünk köreinkben
Kedves Mr. Bancroft, szomorú dolog ráébredni, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy, különösen, ha a saját szülei hagyják cserben az embert. Nem könnyű a próba, ami elé állították Önt, úgy tűnhet talán, hogy vége az életének, de ezt kizárólag Ön döntheti el. Remélem, hogy sikerül talpra állnia.
Kezdőlap
