Az üzletből kiérve megtorpanok, épp csak félig húzódok el az útból, hogy rendezzem a soraimat. Nem várt tömeg tolongott ma a könyvesboltban. Rendszerint rengeteg időt el tudok tölteni odabenn, mindig találok valamit, amiért érdemes maradni, de ma egy ponton majdnem kiszaladtam a hölgyek közül, akik a jelek szerint mind ráharaptak az aktuális slágerkönyvre. (Vagy épp annak szerzőjére.) Tudom, nem épp vonzó tulajdonság, valahogy mégis mindig taszított minden, ami tömegek érdeklődésére tarthat számot, elvégre meglehet, én veszítek egyedül valamit ezekben a történetekben, valahogy mégsem tudtam rávenni magam, hogy csatlakozzak az izgatott és elragadtatott beszélgetésekhez, és leemeljek egyet, abból a bizonyos égszínkék borítójú kötetből. Égszínkék, Merlinre... hogy jöhet ez a vámpírokhoz?
A kisebb tömeg, amibe érkezésemkor a kirakatnál belefutottam, mostanra kis létszámúra csökkent, azt legalábbis mindenképp megengedi, hogy ne legyek láb alatt, amíg a két beszerzett könyvet gondosan a táskám mélyére helyezem, és biztosan nem is zavarna ez a história a továbbiakban, ha a mellettem nézelődők rajongó visongását ne váltaná fel egészen másfajta sikítozás.
Majdem lekésem az egészet - nem figyeltem, ahogy a főnix jelmezes férfi végigbattyogott az utcán, már csak azt látom, ahogy pálcát ránt, szavainak egy része kellemetlenül akad fenn rajtam, de a többi felkészületlenségemben csak átsuhan rajtam, és kétlem, hogy arra bárki is igazán fel tudna készülni, ami aztán következik. Fény és hang, lángok és robbanás.
A Czikornyai & Patza kirakatainak ablakait pont úgy töri be a varázslat, mint ahogy engem hátravet, nagyjából vissza oda, ahonnan jöttem, az éppen nyíló bolt ajtajában valakit minden bizonnyal magammal sodrok, de nehéz lenne megmondani, tényleg így történik-e, nem pedig mondjuk maga az ajtólap adja meg magát a sokszoros erőknek.
Bármi is történt pontosan, a végeredmény megkerülhetetlen: a fülem cseng, a fejem nem csak fáj, de rémesen szédülök is, legalábbis ez az első, amit regisztrálok, ahogy pillanatok, de netán hosszú percek öntudatlanságából a felszínre akar törni az akaratom, ahogy megmozdulok, fordul velem kettőt a könyvesbolt szomorúan zilált összképe - leborult könyvek, leszakadt, felborult polcok, szaggatott papírlapok hó-szerű szállingózása, támolygó, vagy épp mozdulatlan testek. Hamar rájövök, hogy minden porcikám fáj - az már biztos, hogy nekimentem dolgoknak, lehettek azok emberek, ajtók, falak, polcok, a bal vállam különösen kellemetlenül hasogat, és igen erős hányinger kerülget, ahogy egy polcba kapaszkodva a jobbommal félig állásba tornázom magam. Nem nagyon tudok másra gondolni, mint arra, hogy biztosan valami sokkot kaptam és biztosan nincs valami rendben a fejemben, mert ahelyett, hogy ott maradnék, ahol vagyok (elvégre nem tudom, komolyabban megsérültem-e, vagy biztonságos-e odakinn, vagy csak igazán, megvárhatnám, amíg valaki segít rajtam), valami lehetetlen sürgetést érzek arra, hogy kijussak a boltból, mintha attól félnék, hogy rám szakad. Azon sem lepődnék meg ugyan, de nem igazán vannak ilyen koherens gondolataim, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg füstszagot érzek-e, csak képzelem-e a tűz ropogását, de elküzdöm magam a polcok mentén az ajtóhoz, ami valóban kiszakadt a keretéből, és az egykori keretben kapaszkodva próbálok kikémlelni az Abszol útra, ami azonban jobb híján átláthatatlan porfelhőbe öltözött.

Egészen nehéz megállni a saját talpamon, rettentően vonz a föld, csak abból sejtem, merre van a felfele, meg a lefele, egyébfajta orientációs pontokról jelenleg nem is álmodhatok. A füst gomolygásával egyetemben tisztul talán valamennyit a fülemben a csengés, de nem sieti el, az engem megszólító lányt nem is hallom elsőre. Ha nem húzná meg a szoknyámat, talán el is bicegnék mellette, helyette lezuttyanok az üzlet kormos lépcsőjére, és kénytelen vagyok megkérdezni, hogy "tessék?", amikor úgy néz rám, mintha várna tőlem valamit.
Mint kiderül, nem is csekélységet, én reflexen megrázom a fejemet - buta ötlet, újra beleszédülök -, neki sírásra áll a szája, és igazán megértem, hát már hogyne érteném, de kevés nagyobb butaságot tudok elképzelni, mint szakértő nélkül kihúzni a lány lábába szúródott pálcát, amire bevallom, ránéznem is nehezemre esik, a gondolattól is ráz a hideg, de szerencsére attól még jobban, hogy nekem kelljen eltávolítani onnan... persze fogalmam sincs, mivel okozok nagyobb bajt, de így legalább nem vérzik, csak esetlenül, féloldalas ül - Ne haragudj, de szerintem nem jó ötlet, várjunk egy kicsit, biztos jön segítség, az nem lehet, hogy ez ne tűnjön fel semmilyen hatóságnak... - próbálom esetlenül vigasztalni, de egy ponton inkább elkapom mindkét kezét, hogy ha fáj neki, hát inkább szorítsa az én kezemet, ahogy csak tudja, semhogy esetleg kárt tegyen magában...
Nem mintha tudnék valamit, de hát muszáj ilyenkor hinni valamiben, és ez még mindig elég reális forgatókönyv, minimum az illik ilyenkor, hogy aurorok tűnjenek fel a tett színhelyén, és akkor már nem lehet messze a medimágusi segítség sem, és szerencsére akkora tótágast még nem áll a világ, hogy ez ne is történjék meg hamar - Hallod? Mindjárt jön a segítség, igazán! - még csak nem is érzem úgy, hogy hazudnék, szerencsére heveskedni azért éppenséggel egyikünknek sem telik az erejéből, és bár úrilányoknak kiabálnia igazán nem illik, amikor a sérült lány igazán erősen a kezemre szorít, mégis csak úgy érzem, jó lenne ezt az egészet meggyorsítani. Már nem miattam, nekem igazán jobban fáj a vállam, a fejem, mint a kezem a bilincsben, de szegényt csak nem hagyhatják így sokáig... - Ide, gyógyítót! Valaki, kérem!