Ms. Greengrass mindig viszonylag csendes, problémamentes diáknak tűnt professzorai számára. A Várakozáson Felüli jegyek esetében többnyire pontatlanok névben, majdnem minden tárgyból képes teljesíteni ezt, több őt érdeklő tárgyból pedig Kiváló. Különösen Legendás Lények Gondozásán szokott jól teljesíteni, abból ritkán kap Kiválónál rosszabbat. Segít másoknak, nem ijesztik meg a kihívások, aktívan részt vesz az iskolai tevékenységekben, kerüli a rossz társaságot. Szörnyű, ami a családjával történt- szörnyű, hogy a szüleivel történtek nem kizárólagos tragédiák, és meglepő, hogy milyen éretten, felnőtten kezeli.

Coraline Greengrass csoporttársai, háztársai szerint nem olyan kedves és ártatlan, bátortalan nebántsvirág, amilyennek elsőre tűnik. Kedvesen mosolyog, udvarias, nem lép át semmilyen határt, nem tűnik ellenségesnek senkivel, de valahogy érezhető, amikor valakit kifejezetten utál. A szája mosolyog, de a tekintete sokat elárul.
Coraline Greengrass irigyei szerint sokszor szándékosan intézi el, hogy jobb színben tűnjön fel, tudja, hogy mikor kell jónak és kiválónak tűnni, mikor kell sajnáltatnia magát- az a véletlenszerű ájulás például október elején, azelőtt a brutális Bűbájtan zárthelyi előtt hihetetlenül kényelmesen jött. Egy plusz hét készüléssel bárki megírta volna Várakozáson Felülire, miután a barátai már megírták, aztán vagy igazat mond, vagy ugyanazok a kérdések voltak. Igaz, talán kicsit túljátszotta azt az esést a fal lefejelésével, és tényleg bámulatos, hogy nem kelt fel azután, hogy így lehorzsolta a térdeit. Mintha a halott szülők kártya nem lenne elég. És az a hihetetlen hisztéria, ha bárki bacont mer enni mellette! Elmond mindent az állatok jogairól, érzéseiről, az ember érzéketlenségéről, és úgy néz rá közben, mint aki bármelyik pillanatban elharaphatná a torkodat közben.
Coraline Greengrass a fiúk szerint tökéletesen tisztában van a külsejével, hogy csinos fiatal hölgy lett, és kissé talán kéreti is magát a céljai elérése érdekében. Nem szokott mást tenni, csak kedvesen, ártatlanul mosolyog az emberre, úgy tesz, mintha megmentésre, segítségre szorulna, és olyan hálás, mint a hercegnő, akit a sárkány fogai közül mentettek ki. Dougoullnek ez elég is volt hozzá júniusban, hogy azt az ostoba vegetáriánus szórólapot osztogassa a klubhelyiség bejárata előtt két órán át, pedig reggel még két pofára zabálta a szalonnát. Állítólag egyszer volt randizni is vele negyedikben, csókolóztak a sikátorban, és felhúzta a szoknyáját, hogy Dougoull benyúljon alá- persze, Dougoullnak megvolt a Hugrabug teljes kviddics csapata a történeteiben, többek között, úgyhogy hagyjuk. Greengrass amúgy is annak a csajnak tűnik, aki ígérget, de soha nem fog semmit adni. Most persze nyilván kisebb gondja is nagyobb a pasiknál.

Coraline hihetetlen kedvességgel, szeretettel követte, szerette mindig az állatokat, amit családtagjai kiskorától megfigyelhettek. Csak öt éves volt, amikor egy kést megérintve, a tányérra nézve hisztérikus rohamot, sírógörcsöt kapott, és a sarokba hányt, amikor rájött, hogy miből van az étele, azóta pedig nem nyúlt semmilyen állati eredetű ételhez. A kecsketejen és a mézen kívül legalábbis. Rendkívül nehéz vele együtt élni, ha valaki eszik húst, hajlamos érzelmes érvelésbe kezdeni, kirohanni, felsorolni szinte mindent az állatkínzásról, amit egy átlagos ember ismerhet.
Órákat tud ülni még most is a nyári napsütésben, figyelni a bárányok és kecskegidák játékát, úgy beszél a lusta kandúrhoz a kerítés tetején, a pofátlanul bámuló csirkéhez, a napraforgót gépiesen pusztító kecskenyájhoz, a némán kérődző tehénhez, mintha értenék őt. Gyakran vannak rajta hölgyhöz nem illő sebek esténként, ahogy megviselt szalmakalapjában, csizmájában és vállpántos farmernadrágjában hazasétál, olyan mosollyal az arcán, mintha a többi állat között nem özönlötték volna el szúnyoghadak is. Rengetegszer mondta, hogy nem is akar többet, jobbat, mást.
Coraline legkisebb lányként mindig mindent megkapott, amit akart: amikor éppen nem az állatokkal akart lenni, imádta a szép ruhákat, a masnikat, a cipőket. Különösen a cipőket. Mintha két külön ember lett volna, elegáns, jól nevelt volt felnőttek előtt, igyekezett kitűnni, sokszor a testvérei rovására, nem állt annyira távol tőle a műhiszti sem, ha nagyon akart valamit. Olyan volt gyerekként, mint egy kis bábjátékos, aki előre átgondolja a mozdulatokat, a következményeket, stratégiai játék volt számára néhány cél elérése.
Coraline a felszínen jól viselte a szülei halálát eleinte. Nem sírt, segített is megnyugodni a testvéreinek, még aznap is megetette az állatokat. Csak éjjel kapta el egy órákon át tartó sírógörcs, ahogy letaglózta a magány, és melyből csak legjobb barátja segítségével jött ki. A mosoly lekopott az arcáról, ritkábban látni nevetne vagy mosolyogni, de kevés más dolog változott rajta ránézésre. Felnőttebb lett, a legkevésbé sem hasonlít a legtöbb tizenöt évesre.
Calanthe kettős viszonyban volt idősebb lánytestvéreivel mindig: irigyelte szépségüket, gyűlölte, ha megpróbálták őt lenyomni, de szerette azt is, ha elkényeztetik, és imádott rajtuk lógni, lányos dolgokról beszélgetni velük. Sokkal jobban összezárt velük a szülei halála után, sokkal jobban igyekszik törődni velük, de levetette az alárendelt szerepet. Nem tekinti már úgy, hogy idősebb testvérei, a felnőttek lennének felelősek bármiért.
Coraline éles szemmel veszi észre a gyengepontokat, gyorsan kiszúrta bátyja félénkségét a testiséget és a szexuális témákat, érintéseket illetően. Szereti őt, fontos neki, de amikor úgy érzi, hogy a fiú visszaél gondviselői hatalmával, támadásba lendül, és gyorsan, magabiztosan hozza zavarba, vágja le a jogar tetejéről az almát. Fél tőle, hogy bátyja, aki nem bírja minden lánytestvére irányítását ép ésszel, gyorsan férjhez ad mindenkit, még ha tudja is, hogy ő lesz az utolsó a lányok közül. Fél a bátyja boldogtalanságától is, nem akarja a fájdalmát és a boldogtalanságát, és kicsit mindig rosszul érzi magát, ha visszaél ezzel a gyengeponttal.
Cora őszinte szeretettel viszonyul legjobb barátjához, Rosamundihoz, aki elől nem szégyell semmit, nem tagad le semmit, mindig mindent megoszthat vele. Ő talán az egyetlen, akinek elmondja a terveit, elmondja azt is, hogy hogyan tervez másokat manipulálni becsapni, és ő az egyetlen, akinek soha nem hazudott semmiben. Felhúzza őt, amikor kell, és ha ő szorul rá, elfogadja barátnője kezét büszkeség nélkül. Titka is csak egy van előtte.
Coraline ájulásai néha megjátszottak, általában viszont az átok miatt zuhan össze magatehetetlenül, motyog fennakadt szemekkel. A pszichometria, amivel együtt született, nem csak áldás, átok is. A Gyógyítók nem találtak semmit, a bájitalok keveset segítettek rajta, és látszólag véletlenszerű, hogy mikor zuhan össze, mikor válik magatehetetlenné hosszabb időre, mielőtt verejtékben úszva magához tér. Bármikor, amikor hozzáér valamihez, bármilyen tárgyhoz, belesüllyedhet a tárgy múltjába, ahol végig kell néznie azt- lehet az egy egyszerű beszélgetés, két szerelmes vágyainak beteljesülése, egy fontos és érdekes esemény évszázadokról korábbanról. Lehet az egy kegyetlen gyilkosság is. Coraline látja a tesztrálokat. A szülei halálával, akikkel megosztotta ezt, és akik mást sejtettek a háttérben, lévén nem volt ismert pszichometra ősük, senki nem maradt, aki tudna erről. Coraline gyakran visel díszes, divatos kesztyűt indokolatlanul, bár egyre kevesebbszer tesz így- egyre inkább elfogadja, hogy ez hozzátartozik az énjéhez. Végigsimította a köveket és a letört ágakat a házuk kertjében, Godric aznap viselt ruháit, a ház falát is, bármennyire gyűlölte a gondolatot, hogy látni fogja a szülei halálát. Nem látta. Talán még jobban gyűlöli a bátyját érő rágalmakat, és hogy a szüleinek meg kellett halnia, és nem akarja, hogy ez megismétlődhessen.
Coraline régen gyűlölte a politikát, elutasította a háborút, elutasította, hogy bármit vesztegessen rá. A háború azután, ahogy ő értelmezte, eljött a házukba, és ő úgy érzi, bármennyire szeretne csak a Greengrass birtok állataival lenni, felelős a körülötte élő emberekért, varázslényekért és állatokért. Nem akarja, hogy bárkinek baja essen. Máskor nem figyelt, de most árgus szemekkel leste Dumbledore igazgatót, amikor szokásos év elei beszédében hallgatta a becsempészett eszmeiséget. Úgy gondolja, hogy ha valaki őszintén jó lehet, ha valaki tényleg meg tudja ezt állítani, az ő.
Coraline Calanthe Greengrass minden intelligenciája, ravaszsága, eltökéltsége, bátorsága és szorgalma mellett végtelenül naiv- azt gondolja, hogy létezhet egy olyan világ, amiben mindenki boldog egyszerűen, ahogy van, mindenki úgy élhet, ahogy akar, és senki nem öl meg senkit. Azt akarja, hogy ne használjanak ki többet senkit, az állatokat sem.

Coraline családneve tisztán visszaadja a család esszenciáját. Ősi család, mely évszázadok óta a földből, földbirtokokból él, amit a család alapítója egy sárkány legyőzésével szerzett meg magának. Attól az embertől erednek a Greengrassok, akik között volt jó és rossz, akik, bármi is volt a céljuk, mindig arról a földről indultak, ott éltek, és oda is tértek vissza. Ehhez a hosszú sorhoz kapcsolódtak most a szülők.
A Greengrass család egyike a legnagyobbaknak, még ha nem is foglaltak állást a Sötét Nagyúr mellett, a Huszonnyolc egyikeként tartják őket számon. Tengerentúli rokonok, hatalmas vagyon, nagy földterületek, jó név, elfelejtett botrányok. A Greengrassok ritkán voltak címlapon, ritkán léptek előre a történelemben, úgy virágoztak, mint az a virág, ami kihajtott, a kertben virágzik, nyílni- nem lesz olyan feltűnő, mint a hétszínű rózsa, amit azután megcsonkítanak, vázába tesznek, vízzel itatnak, míg a szirmok lehullanak, üres szár lesz, és elfelejtik. A Greengrassok remélték, hogy azután is a kertben lesznek, hogy az utolsó ember is elfelejti a Gaunt nevet. De egyszer valahol, valamikor a jövőben lesz majd egy pillanat, amikor valaki utoljára mondja ki a Greengrass nevet is.
Egyetlen férfi, egy roxfortos fiú maradt csupán, amikor szülei teste vérárral terítette be őt amiatt a sajnálatos baleset miatt. Egy roxfortos fiú, egy fiú, aki nem is felnőtt még igazán, akinek egyedül kell végigcsinálnia, akinek valahogy a felszínen kell maradnia. Egy fiú maradt, aki talán soha nem lesz képes lányra nézni, és talán baleset sem kell, hogy történjen vele, hogy ő legyen az utolsó aranyágacska, amit majd abba a földbe temetnek egyedül, magányosan, amibe a sárkányölő is került.
Négy szelet torta fog maradni a falánkok számára- négy hatalmas, édes harapás, ami elnyeli majd a tradíciókat, a földeket, a pálcafákat, a házat, a nyájakat, a végtelen nyarakat. Ki ne akarna most a fiának egy Greengrass lányt? Hatalmas vagyon, talán nem is lesz férfi örökös, akkor pedig a lányok örökölnek mindent, rajtuk keresztül pedig a férjük. Igazán jó lépés lenne, igazán nagy butaság lenne elszalasztani ezt a lehetőséget.
Coraline soha nem látott többet a családnevénél, mint egy szerencsés körülményt, aminek köszönhetően azon a gyönyörű birtokon élhet szeretett állataival. Számára nem jelentettek sokat a nagy ősök, a sárkányölő ősatya, a tiszta vérvonal, ő csak a lány volt szalmakalapban, ahogy végigfut a réteken, ahogy este körmöt fest a nővéreivel, másnap pedig cipőt vásárol az anyjával, miközben mosolyog apja boldog tekintetére. A bátyja nem volt igazán más, csak valaki, aki vele együtt szalad el megnézni az újszülött, fekete gyapjú bárányt.
Coraline irigységgel vegyes áhítattal nézett fel nővéreire, a lányokra, akik úgy gondolta, hogy mind felnőttebbek, szebbek, nála sokkal inkább nők nála. Kellemetlennek érezte a tudatot, hogy ő a legkisebb, az, aki utoljára tud meg mindent a világról, és utoljára válik nővé, és sokszor irigyelte legjobb barátnőjét lánytestvérek hiányában. Szerette ugyanakkor, amikor sminkelhetett, öltözködhetett a lányokkal, amikor megkapta az összes olyan kellemetlen vagy illetlen kérdésére a válaszokat, amiket az anyjától nem akart megkérdezni, és sokszor szeretett éjszakákat átvirrasztani velük. A szülei halála óta a nővérei még fontosabbak a számára, és nem érzi már alárendeltebbnek magát náluk: azt gondolja, hogy bármit is hoz a jövő, ő ott lesz velük, segít nekik túlélni, átvészelni.
Bármennyire szereti a bátyját, Coraline kihasználja, sokszor a komfortzónájából is kilépve, hogy mennyire bátortalan, és mennyire könnyen zavarba jön: kényelmetlen témákat terel el, beszélgetéseket fordít a maga javára azzal, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a fiút, akivel egyre kevesebb lehetősége van az akolban született kismacskákról beszélgetni. Szülei halála után figyelt csak fel rá, hogy mennyire nincs rendben vele valami, hogy mennyire összetörheti a hatalmas súly, és undorral tekint mindenkire, aki a bátyját vádolja a gyilkossággal.
Coraline számára mindennél fontosabbá vált a családja életben maradása, egyben maradása. Szülei halála befejezte gyerekkorát, tragédiákat vár közeledni az elsők után, és úgy gondolja, bárki is a tettese a balesetnek, eljön majd a testvéreiért is, különösen a bátyjáért, azért a zavaró körülményért, aki talán nem állt elég közel ahhoz a zsupszkulcshoz, talán szülei megvédték a robbanástól. Coraline mindennél jobban szereti a testvéreit, és eldöntötte, hogy bármilyen sors is vár rájuk, ő osztozni fog benne velük.
 

18+


1975. szeptember 1.

Kedves Naplóm,

azt mondják, hogy a negyedik tanév különleges szokott lenni. Idén végre reális esélyem van bekerülni a kviddics csapatba, ha minden jól megy- nem gyakoroltam túl sokat, és nem kaptam saját seprűt, de úgy érzem, hogy sikerülni fog. Azt hiszem, jelentkezek az énekkarba is, most, hogy nincs ott az a nagyképű Vohrmin, valószínű tényleg az éneklésről fog szólni. Szomorú vagyok, mert lemaradtam a kecskegidák születéséről, úgyhogy szeretném mindenképpen feldobni ezt az évet. Sokszor várom, hogy újra láthassam a birtokot, a barátaimat, az állatokat ott, de nem akarom elvesztegetni a roxfortos időmet sem. Az élet úgy a legszebb, ha valaki minden pillanatát élvezi.
Egy kis mosolyszünettel mentünk el aludni Rosamundival. Szerinte gonosz voltam azzal az elsős fiúval, aki mellettem próbált marhaszeletet enni, és közben arról beszélt, hogy mennyire szereti a baglyokat. Nos, ha szereti őket, akkor miért eszik meg valamit, ami ugyanannyira élt és érzett, mielőtt az ő élvezetéért meggyilkolták? Az meg miért az én hibám, hogy elkezdett bőgni, amikor megmondtam neki, hogy egye meg akkor a baglyot is? Ha ragadozó akar lenni, akkor vállalja, hogy gyilkos. A macskánk egészen biztosan jobban viselné a kritikát. Tudom ugyanakkor, hogy Rosa meg fog enyhülni reggelre. Ha más nem, McGonegell majd letöri a kedvét a dupla átváltoztatástannal.



1975. szeptember 18.

Kedves Naplóm,

ma volt egy rövid, néhány másodperces látomásom. Nem ájultam el, nem is vették észre, az egyik emeleti ablak párkányára támaszkodva láttam, és lefejelhettem az üveget, de nem lehettem eszméletlen fél percnél tovább, mert állva maradtam. Azt hittem, hogy ez az egész véget ért azzal a gyógyszerrel, amit lefekvés előtt szedek, de úgy tűnik, mégsem valamiféle agyi-fejlődési dolog lehet.
A látomásban két fiú régies ruhában, a Roxfort folyosóján állt, mindketten tizenöt-tizenhat évesek lehettek. Az egyik nekilökte a másikat az ablakpárkánynak, azt hittem, hogy verekedni, esetleg párbajozni fognak, amilyen hévvel az agresszívnak tűnő megindult felé. Azután átölelté egymást, az ablakpárkánynak döntött fiú megragadta a másik haját, és megcsókolta. Nem úgy, ahogyan a nővéreim szerelmes regényeiben szokták egymást. Furcsa volt látni azt a rövid csókot, azt a rövid ölelést, melynek a végén az egyik fiú kibontakozott a másik öleléséből, és elviharzott.
Nem tudom, hogy mi lett a történetük vége, kik voltak ezek a fiúk egyáltalán, mikor éltek- legalább néhány évszázada a ruhájuk alapján, még a nagyszüleim, dédszüleim diákkori portréi sem viseltek hasonlót. Ha aranyvérűek voltak, valószínűleg mindkettejüket megházasították, és talán én vagy valamelyik barátom tőlük származik. Ha nem, talán valahogy, valamilyen formában folytathatták ezt a románcot.

Tudni szeretném, hogy mi történt. Holnap visszamegyek, bár kétlem, hogy valaha látni fogom még őket.


1975. szeptember 30.

Kedves Naplóm,

Ez az év pocsék lesz. Nem vettek fel a csapatba, pedig nagyon jól teljesítettem, szerintem favorizálták helyettem azt az ötödéves fiút. A kórus már most látom, hogy borzalmas, úgy tűnik, nincs semmiféle hallásom, úgyhogy csak azért megyek el a második alkalomra, mert nem akarom vesztesnek tűnni a saját szememben. Mindennek a tetejében elfelejtettem a Mágiatörténet házidolgozatot, és Binns levont tíz pontot érte, illetve Hanyagot adott. Nem lennék meglepve, ha rivallót kapnék érte.
Azt hiszem, egyelőre sikerült az egészet elrejtenem- a szobatársaim talán elhiszik, hogy politikai állásfoglalás volt nem írni a dicsőséges aurorokról a Koboldháborúk idején, de nem érzek semmiféle szimpátiát egyik féllel sem. Mindenki idióta volt, hogy aranyért leölték egymást. A kviddics dolgot sikerült szintén nem kudarcként beállítanom, arra az ócska seprűre fogtam, amit a bemutatkozóhoz kaptam, és kihangsúlyoztam, hogy amúgy is lennék inkább fogó, mint hajtó. A kórusból meglépni amúgy sem lesz túl kínos.
Nem sikerült azóta sem semmit megtudnom a két fiúról, bármennyit tapogattam azt az ablakpárkányt, összeszedtem viszont néhány szálkát. Azt hiszem, elengedem az egészet, és úgy fogom kezelni, hogy boldog életük volt, ha léteztek egyáltalán. A gyógyítók és a szüleim szerint hallucináció lehetett, de én tudom, hogy igaz volt.


1975. október 17.

Kedves Naplóm,

ma este, az idei első roxmortsi hétvége után olyan sokáig álltam a tükör előtt a fürdőszobában, hogy Rosamundi rám kopogott, hogy megnézze, jól vagyok-e. Jó eséllyel hosszabb ideig álltam meztelenül a tükör előtt ma este, mint bármikor korábban egész életem során. Életemben először érzem azt, hogy tetszik, amit látok, nem akarok gyorsan visszabújni a ruháimba.
A nővéreim mellett mindig kislánynak éreztem magam, aki nem képes soha kiteljesedni, mindig gyerek lesz három nő mellett, és sokszor úgy érzem, hogy Rosa is sokkal nőiesebb nálam. Kicsik a melleim, úgy érzem, hogy vékony a csípőm is, inkább vagyok gyerek külsőre, mint fiatal hölgy. Dougoull viszont elég vonzónak tartott hozzá, hogy randevúra hívjon, egyértelműen engem választott az évfolyamról, még úgy is, hogy megkértem, cserébe segítsen kiosztani azokat a gyilkosság-ellenes szórólapokat. Végig bámult engem, mindig megpróbálta megfogni a kezemet, hozzáért a lábával a lábamhoz az asztal alatt- elég kínos volt, de egyértelműen vonzódott hozzám. Nem a jellememhez, hanem a külsőmhöz. Jó és felemelő érzés tudni, hogy nőként tekintenek rám.


1975. november 8.

Kedves Naplóm,

azt mondják, a hugrabugosok kedvesek, Dougoull viszont, mint kiderült, egy undorító szemétláda. Teljesen véletlenül hallottam vissza, hogy a kávézóban töltött rövid, hát, „randevút” követően, mely után mindenki visszatért a saját barátaihoz, én pedig Rosához, állítólag történtek közöttünk bizonyos dolgok az egyik roxmortsi sikátorban. Többek között lehúztam a bugyimat, hagytam, hogy megfogjon, azután letérdeltem elé, és lerángattam a nadrágját. Az ő verziójában csak azért nem feküdtem le vele ott helyben, mert megharaptam, és elment a kedve tőle. Valamiért hasonló dolgokat mondott néhány lányról a Hugrabug kviddics csapatából is, egy hatodéves hollóhátas lányról pedig még rosszabbat. És még néhány más lányról is mondott dolgokat. Szóltam a házvezetőmnek erről azokkal a lányokkal együtt, akikről még hazudozott, úgyhogy nem kizárt, hogy végül kirúgják ezért.
Egész nap rosszul éreztem magam emiatt, de most, hogy végiggondolom, így is örülök, hogy megittam vele azt a kávét. Még ha egy mocskos rohadék is, azért azt észrevettem, hogy az összes lány, akit megpróbált hírbe hozni magával, elég csinos, úgyhogy majdnem biztos, hogy engem is annak látott. Valószínű szerette is volna, ha a visszataszító fantáziái egy részét velem ültetheti el a valóságba.

Este megkértem egy másik, kedvesebb fiút a klubhelyiségben, hogy segítsen nekem, és úgy tűnt, hogy neki is tetszek annyira, hogy osztogassa a gyilkosság ellenes szórólapjaimat. Örülök, hogy vonzónak látnak, és úgy döntöttem, hogy ki is fogom használni, amíg lehet- talán tisztességtelen reményt kelteni valakiben, aki nem az esetem, de úgy érzem, hogy az állatok életéért bármilyen eszköz megengedett. Szerelemben és háborúban mindent szabad.




1975. november 29.


Kedves Naplóm,

ma közel kerültem hozzá, hogy megátkozzak egy másodéves lányt. Reggel Rosa és én belefutottunk egy lányba, aki csak egyedül sírt a klubhelyiségben, mert az éjszaka során elpusztult a cicája. Hosszan beszélgettünk vele, valamennyire sikerült őt visszahozni az életbe azzal, hogy biztosítottuk róla, az a macska nagyon szerencsés volt, hogy ő vigyázott rá. Azt hiszem, jól esett neki, hogy két nagyobb lány figyel rá, mellé ültünk az étkező asztalnál is, ahol evett, és minden jól is ment, amíg az egyik rosszindulatú évfolyamtársa bele nem kötött.
Bőgőmasinának, hisztisnek nevezte a lányt, azt mondta neki, hogy lendüljön túl az egészen, és szörnyű dolgokat mondott a lány szegény, halott macskájára. És közben úgy ette a sonkát, mint valami disznó! kannibál disznó! szörnyeteg! Hogy lehet valaki ilyen gonosz? Először finoman mondtuk neki, hogy hagyja abba, de ő valami népszerű nagyon sötét és hideg jellemű lány az évfolyamán, úgyhogy végül kitettem a pálcámat az asztalra, és megmondtam, hogy meg fogom átkozni, ha nem fejezi be. Többször elmondta, hogy nem merem megtenni és blöffölök, de végül mégis elhitte, és eliszkolt. Nem tudok jól blöffölni, valószínűleg tényleg megátkoztam volna.

Mindenesetre, azt hiszem, sikerült találnom egy új barátot a lány személyében.


1975. december 10.

Kedves Naplóm,

ma a Gyengélkedőre kerültem, amikor megpróbáltam végrehajtani egy összetettebb bűbájt. Majdnem fél órát voltam eszméletlen, és egy szörnyű képet láttam, amit inkább nem is mondtam el Rosamundinak. Elég, ha nekem lesznek rémálmaim.

Álmomban egy férfit láttam, akit egy fa ágára felakasztva lógott, a szél pedig himbálta őt a nyakába kötött huroknál fogva. Az oldalán kardhüvely lógott, hasonló páncélt viselt, mint a páncélok a Roxfortban, az eső pedig csendben verte a testét. Nem éreztem semmit eleinte, nem osztott meg velem az emlék semmit, amikor közelebb kúsztam, akaratom ellenére bevont valami. Nem éreztem egy levágni készült állat félelmét, a fiúkéhoz hasonló izgalmat, vagy bármi hasonlót, csak a saját undoromat és félelmemet, ahogy megláttam az arcát. Fiatal férfi volt, talán a tizenhatot tölthette be, az arca halálsápadt, a haja össze-vissza lógott, a kezeit pedig béklyók kötötték hátra. Lassan kezdtem el érezni valamit, valamiféle haragot, félelmet, fájdalmat, olyan mértékben, hogy emlékszem, hogy sikoltottam, de nem hallottam a hangomat a saját érzelmeimtől. De nem volt senki más ott.
Elviselhetetlenül hangossá vált a fájdalom, úgy éreztem, hogy lángolok, amikor a fiatal férfi arcára néztem. A szél lassan felém fordította a holttestet, ahogy minden elcsendesült. Belenéztem a halott, fehér szemfehérjékbe, amik rándultak egyet, mielőtt a szemek egyenesen rám néztek. Akkor üres lett mindent. Az éjszaka ma végtelennek és üresnek tűnik, ami nem kímél semmit.

Rosamundi eléggé kiakadt, amikor bemásztam mellé, és megkértem, hogy aludjunk együtt. Nem vagyunk már gyerekek, de úgy érzem, hogy képtelen lennék túlélni ezt az éjt egyedül, ha nem kapaszkodhatnék bele valakibe. Legjobb barátom ölelése olyan volt, mint egy fáklya a végtelen sötétben.



1975. december 24.

Kedves Naplóm,

ez a Karácsony nagyon szépen alakult. Rengeteg szép ajándékot kaptam, az enyémeket is jól fogadták, egyedül Rosamundi ajándéka az, amit kicsit furának tartok. Ezer oldalas könyv, a címe Silver Rain, és a borítója alapján valami romantikus regény- ő azt mondta, hogy nem az, de valami olyasmivel indul, hogy egy varázsló férfi elvesz egy véla nőt az erdőben valami furcsa szertartással. Végigolvasnám, hogy ne sértsem meg, de hihetetlenül hosszú, és rengeteg feladatot kaptunk. A téli szünetben haladhatnék vele, de túlzottan lefoglalnak a bárányok.
A két kis fekete bárány tegnap született, és a varázslattal fűtött akolban máris jókedvűen játszadoznak a nyáj többi báránya között. Nagyon barátságosak, folyton odafutnak hozzánk, mindig meg lehet simogatni a kis gyapjukat, és a bégetésük a legkedvesebb, legártatlanabb hang a világon. Egy egész életet el tudnék tölteni csak azzal, hogy velük vagyok, vigyázok rájuk, játszok velük, szeretgetem őket. Az sem zavar, hogy az egyik megpróbálta meglegelni a hajamat.
Sajnálom, hogy csak egy hetem maradt.



1975. december 30.

Kedves Naplóm,

azóta sem nyitottam ki Rosa könyvét, ami miatt furcsán érzem magam. Több dolgon is gondolkoztam, köztük varázslatokon, ráadásul rengeteg helyet elfoglal a bőröndökből, de nincs szívem megmondani neki, hogy nem szeretném elolvasni. Olyan boldognak és lelkesnek tűnt, de akkor sem értem, miért gondolta, hogy érdekel egy romantikus regény- jó, nem romantikus regény. Pedig az. Egy könyvet azért elolvastam, ami nem kötelező.
Amikor anya nem figyelt, elvettem a polcról azt a vékonyka kötetet, ami tudom, hogy erotica, és valamikor régen került hozzánk, talán még generációkkal ezelőtt. Nem tudom, hogy valaki elolvasta-e, de elég bizarrnak, furcsának találtam benne a leírásokat azt illetően, hogy pontosan hogyan működik a testi kapcsolat két ember között. Anya felvilágosított, és meghallgattam minden történetet, amit lehetett, de soha nem olvastam ilyesmit. Tiszteletlen volt, mégis izgalmas, még úgy is, hogy egy narratív katasztrófa volt az egész. Néhány jelenetbe bele is képzeltem magam.
Összevesztünk ma Gerberával a fürdőszoba használaton, valószínű túl sokáig voltam bent az ő ízlésének, de hajat kellett mosnom. Nyáron soha nem voltam bent egyszerre húsz percnél tovább, úgyhogy biztosan az zavarja őt ennyire, hogy most már én is lefoglalom a saját időmet. Én is nő vagyok már, úgyhogy kénytelen lesz mindenki elfogadni, hogy nekem is jár az az idő, mint nekik.

Ez az év összességében szép volt. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a következő.






1976. február 10.

Kedves Naplóm,

meghívót kaptam ma a februári roxmortsi hétvégére egy kakaóra. Hollóhátas, évfolyamtárs, csendes és kicsit dadogott is, és azt hiszem, ha azt mondta volna, hogy randevú, nem mondtam volna nemet. Azért zavart, hogy nem volt hozzá bátorsága, úgyhogy végül elutasítottam őt- ha nem képes bevallani egy Valentin-napi kettesben töltött beszélgetésről, hogy randevú, akkor nem tudom, hogy mi volt a szándéka.
Rosamundi kérdezte ma, hogy hogyan haladtam a könyvvel, amit néha felvettem, amikor látott, de szánalmasan látszik, hogy tíz oldalnál járok, és az egyetlen érdekes rész eddig, hogy a házaspár nevelni kezdett egy ezüst szőrű unikornis csikót. Főleg a gazdasági helyzetükről, meg persze, a szerelmükről szól az egész. Valahogy végigszenvedem.


1976. március 4.

Kedves Naplóm,

ma kénytelen voltam bevallani Rosamundinak, hogy nem olvastam tovább a könyvet, és nem tetszik. Láttam, hogy megbántódott, nagyon, és utána már hiába ígértem, hogy elolvasom, azt mondta, hogy ne bajlódjak vele. Azóta nem szólt hozzám, én pedig soha nem éreztem magam ilyen szörnyű embernek, még akkor sem, amikor miattam egy elsős fiú bőgni kezdett, amiért felhívtam a figyelmét rá, hogy az a disznósült akár a kiskutyája is lehetne, az ő izmait is falatozhatná ilyen jó ízzel.
Rosamundi a legrégebbi, legjobb barátom. Senki felé nem éreztem annyi bizalmat, annyi szeretet, mint felé, és nem tudom elképzelni, hogy elveszítsem őt. Kitalálok valamit, de fogalmam sincs, hogy hogyan tehetném jóvá. Úgy tűnt, hogy tényleg nagyon szerette azt a könyvet, és nem tudom, hogy én most, a Roxfort közepén ebben a szent pillanatban mégis milyen ajándékkal készülhetnék neki.



1976. március 28.

Kedves Naplóm,

ma gondolkoztam először rajta, hogy mi lesz a jövőmmel, amikor megtudtam, hogy egy évfolyamtársunkat el fogják jegyezni a nyáron. A Greengrass birtok, őseink földje, ahol a barátaim óljai, akoljai, kutyaházai és istállói vannak, ahol játszanak, legelnek és alszanak, egy napon Godricé lesz, én pedig nem akarok egy olyan kőmonstrumban, mutatóba elég, rabszolga kerttel élni, mint Rosamundi. Ő nem így fogja fel, de nála nincsenek állatok.
Tudom, hogy egy napon valószínű férjhez fogok menni egy aranyvérű férfihoz, valószínű egy olyanhoz, aki most is itt van velem a Roxfort falai között. Nem tudok egy családról sem, akinek olyan birtokai lennének, mint nekünk, vagy szándékukban állna állatokat nevelni, és tudom, hogy a legtöbb aranyvérű férfi amúgy sem venné jó néven, ha beleszólnának az ősi hagyományokba. Ha követem ezt az utat, Cora Greengrass menthetetlenül el fog tűnni, és Mrs. Valaki néven fogok szűk kosztümökben teát iszogatni.
Tudom, hogy a jelenlegi politikai helyzetben aggályos lenne eltérni a normáktól, azzal szinte céltáblát is kérhetnék magamnak, hogy a halálfalók jobban eltaláljanak, de a boldogságomat nem tudom elképzelni ezek mellett a keretek mellett. Akarom azt a birtokot és azt az életet, azt akarom, hogy ha gyerekeim lesznek, azok ott és úgy nőhessenek fel, mint én, gondtalanul és boldogan. De ha ezt nem kaphatom meg, akkor akarok egy sajátot.
Ha várok, előbb-utóbb kijelölik a férjemet, de anyám is mondta, hogy az okos lányok elé mennek ennek, és saját jelöltet visznek az apjuk elé. Muszáj lesz körülnéznem, bármilyen korainak tűnik, és bármennyire vannak hárman előttem lányok, mielőtt én is eladó sorba kerülök. Semmi kedvem végül Goyle mellett kikötni valahogy, olyan visszataszítónak tűnik.


1976. április 11.

Kedves Naplóm,

tegnap próbáltam ki először „azt” a dolgot, amit abban az erotikus regényben olvastam. Eltartott legalább egy fél óráig, mire rájöttem, hogy pontosan hogyan kell csinálni, utána viszont tényleg jó érzés volt. A furcsa, bizsergő érzéstől felgyorsult a légzésem, egy ponton a számra is kellett szorítanom a kezemet, hogy ne adjak ki hangot, de nem emlékszem arra a robbanás-szerű érzésre, amiről a regény mesélt. Egyszerűen csak abbahagytam, és lefeküdtem aludni.
Tudom, hogy talán aggódtam amiatt, hogy mi történik, ha esetleg Rosa vagy a többi lány felébred, és rájönnek, hogy mit csinálok, és még most sem vagyok biztos benne, hogy ez helyes volt-e. Biztos, hogy nem volt túl erkölcsös, különösen az nem, amire gondoltam, miközben elképzeltem azt a griffendéles fiút. De túl jó volt ahhoz, hogy ne próbáljam meg valamikor, amikor lehetőségem lesz rá újra.
Nem tudom eldönteni, hogy érdemes lenne-e várnom a házasságig. Ezután az egész után túlzottan kíváncsi vagyok rá, hogy milyen érzés lehet, és van egy olyan érzésem, hogy kimaradnék valamiből, ha nem tenném meg. Persze, van még több évem rá, hogy eldöntsem, egyetlen lányról tudok az évfolyamon, aki tényleg biztos, hogy elvesztette már, és nem akarok hirtelen a másik lenni. Nem túl megtisztelő, amit gondolnak és mondanak róla.


1976. április 19.

Kedves Naplóm,

Dougoullt végül nem rúgták ki, és azóta rendszeres odaszólt az asztalnál nekem, hogy most megy bacont enni. Eléggé elegem volt belőle, ahogy abból is, hogy megúszta egy rakat házpont elvesztésével meg hét hónap büntetőmunkával az egészet, úgyhogy ma bosszút álltam. Csak az ő kedvéért megtanultam egy varázslatot, és nem volt könnyű kivitelezni, de pókokká változtattam a tojásokat, amiket éppen megenni készült. Sosem felejtem el, hogy milyen hangosan üvöltött, amikor ráharapott az egyikre, és az, hogy igazságot tettem, illetve bosszút álltam az őszi dologért, kétségtelenül édes ízt hagy a számban. Hát, édesebbet, mint ami az övében lehet.
Még azóta is keresik a tettest. Szerintem többen is sejtik, hogy én voltam, bár kétlem, hogy nagyon ugrálni fog bárki, hogy bemártsanak, nagyon megutálták Dougoullt a saját házában is azután, amit a kviddicsezőikről mondott. Rosamundi eléggé helytelenítette a dolgot, de most is úgy érzem, hogy a cél szentesíti az eszközt. Meg kell mentenünk azokat a szegény állatokat, és minél több embert ébresztünk rá, hogy állatot enni és ölni rossz, annál többen élhetnek majd boldogan. Sokan azt az érvelést használják, hogy akkor nem tartanák őket, de most is abban a fekete gyapjúpulóverben vagyok, amit Belly bárány nyári nyírásából csináltak. Azóta jól van, és most már neki is vannak bárányai, akik versenyt futnak a kecskegidákkal.

Dougoull valószínű megpróbál bemártani engem, de kétlem, hogy sikerrel jár. Sprout legalább annyira utálja a képét, mint én, még ha nála az utálat inkább azt jelenti, hogy kicsit kevésbé tenyérbe mászón imád. Hát, őt talán nem imádja semennyire.



1976. május 22.

Kedves Naplóm,

ma sikerült a zuhanyzóban rám jönnie a látomásnak, miközben úgy döntöttem, hogy begöndörítem a hajamat. Legalább harminc percig néztem, ahogy egy szerelmes pár beszélgetett- a férfi mugli katonai egyenruhában volt, talán a harminc évvel ezelőtti háború egyenruhájában, a nő pedig csinos ruhákban. Nyár volt, fújt a szél, idilli volt az idő, mégis hihetetlenül fájdalmas volt, ahogy ott ültek a fa alatt, egymás kezét fogva. Sírtam a látomásban, és könnyeztem a valóságban is, mert éreztem a szomorúságból, hogy valószínűleg ma látják egymást utoljára.
Mire felébredtem, a lányok már kinyitották az ajtót, és Rosamundi rázogatott, hogy ébredjek fel. Bizarr a gondolat, hogy ott feküdtem meztelenül a zuhanyzóban, és mindannyian addig bámulhattak, ameddig csak akartak, amikor pedig megpróbáltam megmagyarázni, hogy a padlón heverő pálcát a hajam megcsinálására próbáltam használni, láttam az arcukon, hogy nem egészen hiszik el. Ez az egész nagyon megalázó volt, és végül sikerült az egészet levezetnem Rosamundin, akire ráförmedtem, hogy ne bámuljon, miután fel akart segíteni. Bocsánatot kértem tőle elalvás előtt, de tudom, hogy nem sikerült ennyivel elintézni. Valahogy ki kell engesztelnem.

A többiek meg gondoljanak, amit akarnak.

Egyetlen tárgy volt nálam, és ez ugyanaz a fa volt, mint az akasztott emberé. Tisztán emlékszem. Ez egy Tiszafa, valószínűleg ugyanaz, amiből a varázspálcám is készült. Ollivander mondta, hogy egy nagyon öreg fáról van, de most, hogy utána olvastam, látom, hogy ezek nem csak egy-két száz évig, de sokszor akár ezerig is elélnek. Az a fa, úgy tűnik, ott állt a történelem kezdete óta. Kicsit jobban tisztelem a pálcámat az eddiginél is, és sokkal jobban félek tőle. Mit mutathat még?


1976. május 23.

Kedves Naplóm,

ma sikerült szemétnek lennem Rosával is, amikor marhaszeletet vett ki ebédre. Eleinte kedves voltam, csak kérdeztem tőle, hogy miért teszi ezt, miért nem gondol arra az ártatlan állatra, aki meghalt ezért. Megint rajta vezettem le mindent, ahogy tegnap, attól kezdve, hogy még mindig szomorúnak és megalázottnak éreztem magam (amin nem segített, hogy ma reggel megjött, és még mindig nagyon görcsöl a hasam), azon át, hogy levelet kaptam arról, hogy az egyik kecske beteg (bár azóta jött egy másik levél, hogy jobban van).
A végén sikerült húszabáló gyilkosnak neveznem, ő pedig... nem is tudom igazán, hogy minek nevezett. Azt hiszem, hogy értem a kifejezést, de nem akarom megismételni. Túlzottan fáj még. Nem akarom elveszíteni Rosát, de azt hiszem, ebben az évben, ezekben a hónapokban sikerülni fog. Borzalmas barát vagyok, még ha igazam is volt- ő nem látta azt a szenvedést, amit én, amikor azok az állatok meghalnak.



1976. május 31.

Kedves Nap

Ma megint láttam azt a holttestet. Nem volt holttest, nem igazán, mert éreztem, hogy éhes, dühös és átkozott. Sötét volt amellett a fa mellett, de így is láttam, ahogy letépi magát a kötélről, a fény felé, a távoli település felé néz, és egy borzalmas, mély hörgéssel elkezd arra vánszorogni. Érzem a jeges hideget, a leheletét.
Sötét van ma éjjel a szobában, nem világítanak a csillagok, és bármennyire félek, hogy újra oda fogok kerülni, markolom a pálcám. Az ablak folyamatosan el-elsötétül a felhők miatt, én pedig mindig összerezzenek, hallani vélem azt a mély hörgést, látom a sziluettet, mielőtt a szörnyeteg bezúzza az ablakot. Be akarok bújni Rosa mellé, de nem tehetem. Nem kértünk bocsánatot egymástól.

Félek.

1976. július 8.

Kedves Naplóm,

a Greengrass farm, az újszülött kecskegidák elfeledtették velem ezt a szörnyű évet. Még mindig fáj a térdem ott, ahová egyikük beletrappolt a kicsi patájával, és a bárányokhoz hasonlóan ők is szeretik rágni a hajamat, de nem érdekel. Megszabadultam az egyenruhától, kényelmes, a kinti élethez használt ruhában várom mindig az újabb és újabb hajnalt. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtunk kibékülni.
Megpróbáltam a vonaton beszélni Rosával, de nem jutottunk a beszélgetés végére, és mondta, hogy szinte az egész nyarat külföldön töltik, és hogy engem is szeretett volna meghívni, legalább az utazás egy részére. Fáj, hogy nem tarthattam vele, és nem csak azért, mert világot szerettem volna látni, hanem mert ez mintha azt jelezné, tudatná, hogy már nem tekint igazán a barátjának. Írtam neki egy levelet, de az valószínű csak a Lestrange birtokig jutott.
Bármi is lesz, most végre elolvasom azt a hülye könyvet, hogy érezze, hogy tényleg ennyire számít nekem. Ha kell, a világ összes romantikus nem romantikus regényét elolvasom, aztán írok is egy újat neki. Nem fogom feladni ezt a barátságot.

Az olvasást viszont igen mára, elég fárasztó volt ez a negyven oldal. Kíváncsi vagyok azért, hogy az unikornis ellopása megtöri-e a románcot.


1976. július 9.

Kedves Naplóm,

hihetetlenül ostobának érzem magam. Ez egy jó könyv! Háromszáz oldalt haladtam ma vele, már nyoma sincs a romantikus-nyálas izének az elején, az egész központjában az elrabolt unkornis van, akit különböző csoportok különbözőképpen kezelnek. Egy fiatal férfi, aki ellopta, el akarta adni, hogy megvegye belőle a birtokot, amin a feleségével élhet. A mugli kereskedő azonban megölte fizetség helyett, és le akarta fűrészelni a szarvát, hogy eladja. Őt aztán éjjel egy vámpír ölte meg, mielőtt bánthatta volna szegény unikornist, és kísérte egy darabig, lovagolt rajta néhány évig, és vigyázott rá, amíg néhány keresztény mugli lovag meg nem támadta, meg nem ölte a vámpírt, és el nem rabolta az unikornist.
Most éppen ott tartunk, hogy a muglik városában valami hatalmas ember le akarja fejeztetni az unikornist, mert azt szerinte a gonosz küldte, és sötét lény, közben viszont meg akarja inni a vérét, mert nagyhatalmú varázsló. Egy fiatal lovag viszont meg akarja menteni az unikornist. Várom már, hogy hogyan folytatódik a történet, de nem tudok tovább haladni ma.

Sajnálom, Rosa! Ez egy csodálatos ajándék.



1976. július 10.

Kedves Naplóm,

befejeztem a könyvet, és elküldtem egy őszinte bocsánatkérő levelet Rosamundinak, aki valamikor egy hónap múlva meg is kapja. Annyira sajnálom ezt az egészet, biztos olvasta is, és hihetetlenül jó volt. Tele volt érdekesebbnél érdekesebb karakterekkel, végig volt mindig valaki, akit lehetett szeretni és gyűlölni, és végig tudni akartam, hogy mi történik az unikornissal. Nem vagyok csalódott a végeredménnyel. Nemsokára itt a születésnapom, és bánom, hogy Rosa nélkül töltöm.
Észrevettem, hogy Godricot valamiért zavarja, hogy hozzáérek, és nem tetszett neki az az ujjatlan felsőrész, amiben ma kint voltam. Nem mutatott semmit, de úgy tűnik, hogy zavarba jött. Elég bizarr, nem tudom, hogy valaha mutatott-e hasonlót Gerbera vagy a nővéreink felé. Tény, hogy furcsán áll a lányokhoz, nem volt még senkije, pedig nagyon helyes.

Átmentem beszélgetni hozzá, de nem tűnt túlzottan közlékenynek, amikor a lányokról kérdeztem, azon meg teljesen kiakadt, amikor megkérdeztem, hogy volt-e már együtt lánnyal. Mindig jóban voltunk, és megértem, hogy nem a húgával akar ilyesmit megbeszélni, de ez a kiakadás egészen extrém volt.


1976. július 11.

Kedves Naplóm,

ma először volt orgazmusom. Volt egy furcsa álmom azzal a fiatal lovaggal, akit olyan jól leírt a könyv, hogy végig magam előtt láttam őt, mintha élne (és el is döntöttem, hogy nem érdekel, mit írt a könyv, túlélte a Százéves háborút). Álmomban mellettem feküdt, rajta a páncélja volt, rajtam csak a hálóingem, és csókolóztunk, miközben átölelt.
Utólag meglehetősen megalázó, hogy mennyire felizgatott az álom a fantázia karakterrel, és ahogy felkeltem, szinte le is dobtam a hálóingemet. Elképzeltem, hogy bemászott az ablakomon, ahogy a lovagok szoktak, és végigmegyünk annak a másik könyvnek a részletes, pikáns leírásain. Legalább néhányszor biztos kimondtam a nevét a csúcson- Gerbera és Godric egészen biztosan hallották, de majd azt mondom, ha kérdezik, hogy rémálmom volt. Godric úgysem meri firtatni, Gerbera előtt meg annyira nem szégyellem az egészet.
Még mindig hihetetlen, hogy mennyire forró még egy fél órával utána is minden. Valamit határozottan rosszul csináltam eddig.


1976. július 15.

 Kedves Naplóm,

Ez a nyár végül mégis boldognak ígérkezik. Magabiztosabb, erősebb vagyok, mint tavaly, idén anya és apa vett nekem ajándékba egy seprűt, amivel megpróbálhatom a bekerülést a csapatba. Hiszek benne, hogy idén sikerülni fog, és hiszek abban is, hogy rendbe fog jönni a kapcsolatom Rosával.
Aggódom Godricért, egyre inkább látom, hogy furcsán viselkedik, kiakadt azon is, amikor odaadtam neki a macskát, és a kézfejem hozzáért az arcához. Nem értem, hogy mi lelte. Remélem, hogy rendbe jön.

Az egész élet egy hazugság. Semmi értelme ünnepelni bármit. Csak egy csomó csont, vér és hús vagyunk, ami előbb-utóbb, meghal, szétesik, a gyilkosok pedig felzabálják.






1976. augusztus 3.

Az elmúlt napok ébren és alva is szörnyetegekkel vannak tele.

Nappal az üresség, a fájdalom, a gyász, a néma csend és mosolytalanság a szörny, ami köszönt. Semminek nem tudok már soha többé örülni, mindenki csendes és néma. Mindenről anya és apa hiánya jut eszembe, ahogy nincsenek többé. Ahogy megfogok valamit rövidebb időkre látom őket, ahogy érintkeznek azzal a tárggyal, ahogy átsétálnak, néha ott vagyok én vagy valamelyik testvérem is. Akkor azt hiszem, hogy ott vannak, csak hogy még jobban égessen a hiányuk, és elrohanjak sírni- nem én vagyok az egyetlen, akivel véletlenszerűen megtörténnek ezek a mélypontok, úgyhogy nem látnak benne semmit. A testvéreim nem tudnak erről az egészről.

Éjjel látom a szörnyeteget, ami már nincs is közel a fához. Halad, sétál előre, betér minden házba, megöli a felnőtteket, és a gyerekek sírására jóízűen felfalja őket. Nem fog rajta a kard és a tűz, a muglik, akik rátörnek, egymás után szakadnak darabokra iszonyatos ereje előtt. Annyira kétségbe ejtett a sok borzalom, hogy megpróbáltam én is megátkozni, de tudom, már, hogy hogyan működik ez. Ez már megtörtént, nem tudok semmit tenni.
Szívem szerint eldobnám ezt az átkozott pálcát. Vagy inkább kiszúrnám a szemeimet, és kiégetném a füleimet, de tudom, hogy akkor sem lesz vége. A fájdalmat, a félelmet akkor is érezném, ha nem éreznék.

A legegyszerűbb persze, az lenne, ha meghalnék, de undorít a gondolat.

Amikor anya és apa meghalt, én etettem meg este az állatokat. Én vetkőztettem le és segítettem a zuhanyzóba kísérni Godricot, aki látta az egészet. Én zártam be éjjelre az állatokat, a házunk ajtajait, én mondtam meg a manóknak, hogy csak váltásban aludjanak, és valaki őrködjön. Sírtam éjjel, de én is őrködtem.
Nem vagyok már gyerek, egy felnőtt kötelességeit kaptam, és fel kell nőnöm hozzájuk. Harcolnom kell, hogy megmentsem a családomat, mert bárki is tette ezt a szörnyűséget, biztos, hogy nem fog itt megállni. Amíg Godric él, a Greengrassok léteznek, és amíg bármelyikünk él, ez a föld örökre a miénk lesz.


1976. augusztus 17.

Rosamundi ölelése a legmelegebb dolog a világon. Még mindig érzem rajta a nyarat, tudom, hogy ezekben a ruhákban járt külföldön, és egy pillanat habozás nélkül átrohant hozzám, hogy velem legyen. Még a húsról is lemondott, még ha szerinte ideiglenesen is. Soha nem érdemeltem ki egy olyan jó barátot, mint ő, és örülök, hogy itt van nekem.


1976. szeptember 3.

Kedves Naplóm,

felnőtt vagyok, még ha jogilag ezt nem is ismerik el. Nem vagyok inkább gyermek, még két évvel felettem járó bátyám, és határozottan nem tudom kevésbé, hogy mi lenne a jobb nekem, mi lenne a jobb a jövőm szempontjából, mint ő. Szeretem Godricot, aggódok a boldogságáért, és meg fogom védeni mindentől, ami bántani akarja, de nem fogok térdet hajtani előtte, a vállára akasztani a felelősség rám eső részét, és hagyni, hogy beadjon megőrzésre valami őáltala jónak talált fiúnak. Úgy érzem, hogy könnyű manipulálni is, nagyon könnyű zavarba hozni, és akármennyire kegyetlen, elkezdtem ezt kihasználni. Amikor legutóbb kopogott valamivel, aminek a megbeszélését elhalasztottam, és igazából el is napoltam, csak annyit kellett tennem, hogy a legvékonyabb hálóingemben nyitottam ajtót. Gyorsan sikerült teljesen kiakasztanom.
Nem látom már egy ideje a szörnyet, ami, úgy érzem, hogy nem csak a múlt része. Bizonyára levágta őt azóta valami lovag, esetleg egy varázsló, de valami közeledik a mi családunk felé is. Valószínű emberibb szörnyetegről van szó, de a szándékai nem nemesebbek, a legegyszerűbb dolgokat akarja, amiért a szörnyetegek ölnek. Dumbledorenak igaza van abban, hogy a Minisztérium és a halálfalók háborúja darabokra tép mindent.

Bármi is lesz, én nem adtam fel.


Pszichometria: Boszorkányoknál és varázslóknál jelentkező ritka képesség, ami lehetővé teszi, hogy a mágiahasználó lássa egy tárgy "emlékeit." Általában a tárgyhoz kötődő legerősebb emlék kerül elő, ami a Merengőben látható képekhez hasonló vízióként jelenik meg, a tárggyal a középpontban, de sok esetben társulnak erős érzések, benyomások is, ha a tárgynak valami különösen erős érzelmi vagy mágikus kapcsolata volt az adott jelenettel. A képesség testi kontaktust igényel a tárggyal, és csak tárgyakon működik, élőlényeken nem.
A Pszichometria nem tanulható, és nem igazán fejleszthető, az erőszint változása pedig véletlenszerű. Egyeseknél a képesség szintje nem változik, mások gyerekkorban gyakrabban és könnyebben lépnek kapcsolatba a tárgyak lenyomatával, megint mások pedig koruk előrehaladtával lépnek közelebbi kapcsolatba a képességgel, amit talán nem is fedeznek fel életük egy későbbi szakaszáig.
A pszichometria kutatása viszonylag gyerekcipőben jár, sok ezzel a képességgel rendelkező boszorkányt vagy varázslót nem fedeznek fel, a mágiahasználó pedig nem tudja eldönteni, hogy szeretné-e használni a képességet éppen akkor. Az erőszint elképesztően sokféle lehet: vannak, akiknél évente egyszer-egyszer rövid időre jön elő egy tárggyal kapcsolatba kerüléskor, és vannak, akik nem tudnak semmit megérinteni a képesség aktiválása nélkül.
A pszichometria legalább annyira átok, mint adottság. Ugyan okklumenciával nagyon nehezen blokkolható a képesség, de ha egy emlék egyszer elkezdődött, a pszichometra nem döntheti el, hogy mikor érjen véget, nem tud felébredni semmilyen külső hatásra, és legalább bizonyos mértékben kénytelen végignézni az adott jelenetet, ami sok esetben benyomásokkal is jár- fájdalom, izgalom, undor, rettegés. A képesség mentális sérüléseket okozhat, a boszorkány vagy varázsló teste pedig teljesen tehetetlen az adott időtartam alatt, nem érzékeli a külvilágot, ájulás-szerű állapotba kerül, ami természetesen végzetes is lehet.
Egyes elméletek szerint kviblik is lehetnek pszichometrák, bár mindkét ismert esetben vitatott, hogy valóban kvibliről volt-e szó azokban az esetekben.


Coraline öt éves korában tapasztalta ezt a képességet először. Viszonylag ritkán, és viszonylag rövid időre kapta csak el egyszer-egyszer egy látomás, ami ájulással járt. A Szent Mungóban kivizsgálták, elmondta a szüleinek is, hogy dolgokat lát így, de a vizsgálatok nem mutattak ki semmit, és maga Coraline sem volt egészen biztos benne, hogy mi történik vele. A szülei sem gondolták, hogy ezzel a képességel rendelkezik.
A szülei halála után, amikor a látomásai, talán az érzelmi trauma hatására megszaporodtak, több havi szünet helyett naponta jelenteztek és hosszú ideig tartottak, értette meg csak igazán, hogy a tárgyak adják neki a furcsa képeket. Ugyanakkor, természetesen, nem tudja irányítani, hogy mikor akar látni, és mikor nem, és mióta érzelmileg megnyugodott, ismét ritkábbá váltak a képek. '76 októbere, leszámítva azt a bűbájtan előtti rosszullétet, egyetlen látomás és vele járó ájulás nélkül repült el.
Coraline általában nem örül túlzottan ennek a furcsa adottságnak, ami bármelyik pillanatban azzal fenyeget, hogy elveszíti a kontrollt maga felett, de nem beszélt még róla senkinek. Egyre inkább elfogadja azonban, hogy a része lett, sokszor igyekszik azzal a szándékkal megérinteni tárgyakat, hogy lásson valamit, bár kesztyűt hord sok alkalommal, amikor ezt mindenképpen el akarja kerülni.