Egyszerűségében végtelenül bonyolult. Bonyolultságában végtelenül egyszerű. Olivia Collins egy teljesen hétköznapi lánynak tűnik. Ő az a lány, aki mindig mosolyog, amikor elsétál melletted a folyosón. Talán már idegesítő is lehet, hisz úgy tűnik, állandóan jó a kedve, pedig sokszor előfordul, hogy a mosoly mögött visszafojtott sírás bújik meg. A mosolyát azonban bárki láthatja, a könnyeit viszont csak keveseknek mutatja meg, annak a maréknyi embernek csupán, akikben megbízik, akikről tudja, hogy nem gyűjtik fiolába a könnycseppeket, hogy aztán közszemlére téve hintsék a pletykára éhes tömeg sorai közé.
Ő az a lány, aki sokszor sokkal jobban törődik másokkal, mint saját magával. Segít a lecke megírásában, korrepetál, súg bájitaltan órán és simán elfelezi veled a klubhelyiségbe csempészett sütijét, ha látja, hogy kinézed a szájából. Él-hal egyébként a süteményekért és mindenért, ami édes, így hát elég nagy szó, ha hajlandó megosztani veled a zsákmányát.
Ő az a lány, aki ha valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Ambiciózus és határozott kiállása ellenére azonban nagy adag önbizalomhiánnyal küzd. Ezt próbálva kompenzálni keményen tanul, hogy bizonyítsa, csak azért, mert muglicsaládból származik, semmivel sem kevesebb azoknál, akik fennkölten hirdetik származásuk, aminek eléréséhez egyébként az égvilágon semmi közük nincsen. Régebben rosszul érintette, ha valaki odaköpte neki, hogy sárvérű, ma már büszke arra, hogy honnan származik, hogy kiváló tanuló, hogy szilárdan képes megállni a saját lábán abban a világban, amiben egyesek szerint semmi keresnivalója nincsen. Ezzel ő egyáltalán nem ért egyet és ha kell, hát bizony teljes vállszélességgel ki is áll saját magáért. Negyedikben például behúzott egyet egy srácnak, aki a folyosó közepén kezdte el kritizálni őt és a szüleit. Gondoltad volna, hogy a kedves, bájos vonások mögött nem egy szelíd virágszál lakozik, aki a legapróbb széltől is meghajlik? Gondoltad volna, hogy remek kviddicsjátékos hírében áll, kitűnő csapatjátékos és sosem veri nagy dobra a győzelmüket? Szereti az adrenalint, ami játék közben árad szét benne, szereti, amikor a vére a fülében dobol az izgalomtól. Sokkal inkább a játék öröméért játszik, mint a dicsőségért.
Ő az a lány, aki szereti az emberek közelségét, maga is egészen kellemes társaság, mintha mindig tudná, mire volna szükséged; egy bátorító mosolyra, egy ölelésre, egy vállra, egy őszinte véleményre, egy felszínes cseverészésre. A barátaival őszinte és a végsőkig képes lenne elmenni értük, ha a helyzet úgy kívánná. Azt mondják, egészen jó a humora és ha nevet, de úgy igazán, szívből, akkor azt jó néhány folyosóval odébb is hallani lehet. Mindennek ellenére néha szüksége van a csendre és ha éppen kiszakadna a nyüzsgésből, általában a bagolyházban keres menedéket magának.
Összességében talán azt mondhatnánk, hogy Olivia Collins olyan mint nyári melegben a hűs szellő, ami frissülést hoz, belekap a hajadba, mosolyt csal az arcodra.

Charles és Amelia Collins közös élete egy borús őszi délutánon kezdődött, amikor mindketten ugyanazon buszmegálló védelmébe húzódtak be a lezúduló zápor elől. Charles egyetemi óraadóként kereste kenyerét, angol irodalmat tanított. Amelia ápolónőként dolgozott és egy fárasztó, kórházban ledolgozott nap után tartott hazafelé. Charles-t első pillantásra elvarázsolta Amelia szelíd, őszinte mosolya, mely meleg napsugárként hatott a férfira a zord időjárás kellős közepén. Az első kávézást újabb és újabb közös program követte, míg végül másfél évvel később szerelmüket boldog igennel pecsételték meg az oltár előtt. Hosszú évekig éldegéltek kettecskén és kezdeti boldogságuk fölé szürke kis felhőcskeként úszott be szép lassan a család bővítésére tett megannyi sikertelen próbálkozás. A vágy szép lassan távoli álommá vált, ám ahelyett, hogy ez a kapcsolatukat szétzilálta volna, csak szorosabbra fűzte a szálakat Charles és Amelia között. Egymásban keresték és találták is meg a vigaszukat és mikor már végleg feladták volna a reményt, megtörtént a csoda és nem is egy, de rögtön kettő gyermekkel ajándékozta meg őket a sors.
Az ikrek meleg, szerető otthonba érkeztek. Amelia gyengéd, szelíd szeretetét tökéletesen kiegészítette Charles határozott iránymutatása. Az ő házukban nem volt meglepő a mindenfelé heverő játékok sokasága, az állandó süteményillat, a fürdőkád szélén sorakozó gumikacsák egész serege, a gyerekzsivaj, az öblös férfi nevetés, a finom női kacaj. Charles és Amelia mindent megtettek azért, hogy gyermekeiket szeretetben és egyetértésben neveljék.
Meglepettségük azonban semmihez sem volt hasonlítható, amikor az ikrek tizenegyedik születésnapján két egészen furcsa borítékot találtak a postaládájukban. A kezdeti sokkon túllendülve elfogadták a helyzetet, hisz tudták, mást úgysem igazán tehetnek. Támogatásuk azonban ezek után sem szűnt meg a gyermekeik felé, habár sokszor nem értették, miről beszélnek az ikrek az ünnepi asztal fölött. Elfogadásuk és támogatásuk jeleként előfizettek a Reggeli Prófétára, hogy követni tudják a varázsvilág híreit, habár Amelia-t minden egyes alkalommal elfogta a hányinger, amikor meglátta a mozgó képeket az újság lapjain.
Olivia és Oliver kapcsolatában megjelenik mindaz, amit a szüleik fontosnak véltek a gyermekek nevelése során. Habár neveik hasonló csengésén sokszor bosszankodnak és nem egyszer kérték számon szüleiken, miért keresztelték őket ennyire hasonló nevekkel, jó testvérnek mondhatóak. Persze ahogyan cseperedtek, a kezdeti békés játékokat felváltották a civakodások, közeledve a nagykorúsághoz pedig nem hazudtolják meg az ilyen korú fiatalok kapcsolataira jellemző elvárásokat. Sokat szívják egymás vérét és egyre több dologban nem értenek egyet, de a feszült szóváltások ellenére ragaszkodnak és kötődnek a másikhoz. Charles és Amelia mélyen beléjük ültette a testvéri szeretetet, amit holmi kamaszkori szeszélyek csak rövid ideig képesek feledtetni velük, eltüntetni képtelenek.
Boldogságuk azonban nem sokkal az ikrek tizennegyedik születésnapját követően megfakult. Amelia-t baleset érte, amelyben olyan súlyosan megsérült, hogy a család élete egy éjszaka leforgása alatt gyökerestül megváltozott. Olivia a mai napig emlékszik, milyen erősen markolta Oliver kezét a temetőben, hogy mennyire rosszul érezte magát a fekete ruhájában, hogy nagyon sokáig sírva aludt el esténként. Charles tekintete azon a napon elvesztette csillogását. Elcsendesedett a ház, nem hallatszott többet az öblös férfi nevetés. A konyhaszekrény legalsó polcán pedig napról napra több az üres alkoholos üveg. Charles türelmetlen és veszélyes lett. Árnyéka csupán egykori önmagának. Az otthon meghitt melegségét felváltotta a feszült ridegség és Olivia tudja, hogy minduntalan, amikor hazatérnek, vékony jégen lépkednek, mely bármelyik pillanatban beszakadhat alattuk.  

- Hé, Via, figyelj csak, gondolkodtam.
- Igen? - már a nyelvem hegyén volt a pimasz visszakérdezés, hogy mégis hogy ment, elvégre sosem tagadtuk, kettőnk közül kinek van jobb érzéke a tanuláshoz. De volt valami a tekintetében, ami gátat szabott a szavaknak, ami lejjebb húzta szám felfelé kunkorodó sarkait.
- Azon tűnődtem, nem maradnánk-e idén a téli szünetben inkább a suliban? - bizonytalanságot éreztem a kérdésében, de azt már nem tudtam eldönteni, mi végett költözött szavai mögé az érzés. Mert nem biztos abban, hogy a felbukkanó ötlete megállja a helyét, vagy szimplán csak félt előhozakodni vele a reakciómtól tartva. Egyiken sem lepődnék meg.
- Nem egészen értelek, mégis miért merült fel benned a gondolat - mély barázdákat szántott a zavarodottság a homlokomra. Enyhén félrebillentettem a fejem, a tekintetét kerestem, de ő a földet pásztázta.
- A tavalyi karácsonyunk után? Tényleg nem tudod? - ő is a homlokát ráncolta, de felemelte a fejét és ezúttal már a szemeimbe nézett. Kérdőn, vádlón csillant a tekintete.
- A tavalyi volt az első ünnep, amin.. amin... - megbicsaklott a hangom. Nem sokszor beszélünk anya haláláról. Súlyosak a szavak, egyszerűen képtelen vagyok kimondani, hogy amin anya már nem volt ott. Tudjuk mindketten.
- És ez mennyiben változtat a helyzeten? A mostanin sem lesz ott.
Nagyon is tisztában voltam vele, miért merült fel benne a gondolat. Emlékszem minden egyes pillanatára annak a napnak. Keserű volt, fájdalmas, átitatta a hiány és a tömény alkoholszag. Mindannyian nehezen birkóztunk meg anya elvesztésével, de Oliver-rel mi itt voltunk és vagyunk egymásnak a mai napig. De apa mellett már nincs ott a felesége, hogy a támasza és vigasza legyen. Hogy a fülébe suttogja, minden rendben lesz majd. És ahelyett, hogy megpróbálna ránk támaszkodni, inkább az alkoholos üvegek alján keresi a vigaszt, mindhiába. Mert a helyzet napról napra rosszabb lett. Mi a suliban vagyunk, de ő otthon van a kihűlt családi ház falai között, ahol minden négyzetméter emlékek sorát őrzi.
- Nem hagyhatjuk egyedül, Oliver. Nem bírná ki - suttogom halkan a szavakat. Mindannak ellenére, hogy mennyire megváltozott, hogy mennyire feszült és mérgező az otthoni légkör, nem fordíthatunk neki hátat.
- De hát nem érted? Én attól félek, hogy ezúttal elszakad a cérna és nem fogja őt mi visszatartani! - közelebb lép, egészen közel, tekintetünk a másikéba kapaszkodik, látom, ahogyan szaporábban veszi a levegőt. Tudom, mire gondol. Arra a nyári napra, amikor a házban terjengő alkoholszag az átlagosnál is jobban szorította a torkunkat. Amikor az utolsó pillanatban ugrott elém, hogy elkapja apa karját. Amikor egy pillanaton múlt, hogy a saját apám a fejemhez vágja a vodkás üveget.
- Tudom, de.. de akkor sem hagyhatjuk magára. Anya kedvéért, Oliver. Ha hallaná, miről beszélgetünk... - látom, hogy elszégyelli magát, de a tekintetében továbbra is ott lobog a tűz. Tudom jól, hogy sosem fogja megbocsátani apának, hogy képtelen volt uralkodni magán és egy hajszálon múlt, hogy kárt tegyen bennem. De ő akkor is az apánk. És hiába járunk a ház falai között minden pillanatban vékony jégen, akkor sem hagyhatjuk magára. Tartozunk neki(k) ennyivel.


- Hé, Vee, megint elbambultál - érzem, ahogyan Darby a könyökével finoman oldalba bök. Valóban elbambultam. - Tudom, hogy ilyen látványba örömmel feledkezel bele, de kérlek, próbáljunk meg koncentrálni. A beadandónk nem írja meg magát.
- Kegyetlen vagy - sóhajtok egy nagyot, szám sarka lefelé biggyed, de továbbra is a távolba meredek.
- Hahó, föld hívja Vee-t, jelentkezz! - mászik bele Darby arca az enyémbe, ezzel elkerülhetetlenné téve, hogy elszakítsam a tekintetem Evain mesterien megmunkált vonásairól. Akkor különösen szeretek gyönyörködni benne, amikor annyira koncentrál valamire, hogy apró redők jelennek meg az orrnyergén.
- Jól van, jól van, ne legyél már ilyen ünneprontó - puffogok egy sort, miközben kezembe veszem a pennámat és megrázva kicsit magam próbálok visszatérni a bájitaltan beadandónk síkjára.
- Egy egész fejezetnyi időt hagytam neked, úgyhogy elég alaptalan a vád, hogy ünneprontó vagyok - ráncolja a homlokát, de látom, hogy szája sarkában ott bujkál egy parányi mosoly kezdemény.
- Nem szeretnéd még egyszer elolvasni azt a fejezetet? - kérlelően nézek rá, de az én ajkaim szegletében is ott az a mosoly, ami Darby tekintetét látva kuncogás formájában kel új életre. Persze egyből kapjuk a lepisszegést és a szemem sarkából látom, hogy Evain is felkapja a fejét és egyenesen a hang forrásának irányába néz.
- Te jó ég, minket néz! - bököm ezúttal én oldalba Darby-t és érzem, ahogyan elpirulok. Utálom magam, hogy ennyi elég ahhoz, hogy zavarban érezzem magam.
- Vee, olyan vagy, mint egy szende kislány - forgatja a szemét, én meg már a holminkat pakolom össze. - Mi a fenét csinálsz? Még nem végeztünk! - ismét az a jól ismert homlokráncolás.
- Menjünk le a tóhoz. Itt nem tudok tanulni. Ott talán kevesebb lesz a zavaró tényező - naiv kijelentés, hogy a csendes könyvtár után majd pont a tó mellett leszek képes nyugodtan a beadandónkra figyelni. De nekem már az is segít, ha tudom, Evain nincs a közelben és valószínűleg Darby is erre a következtetésre jut, mert nem ellenkezik és egy sóhajt követően ő is szedelődzködni kezd.
- Nevetséges vagy, Olivia Collins, remélem tudsz róla - mosolyogva csóválja a fejét, én meg csak bólogatok. Már hogy ne tudnék róla?