Az elvárásaid szöges ellentettje, mintha egy tökéletesnek tűnő képet most közelebbről vizsgálnál meg: elmosódott foltok, indokolatlan színhasználat, életlen, alaktalan dolgok összessége. Philip is pont ilyen, pont ilyen elmosódott, alaktalan valami. Beskatulyázhatatlan. Hiányzik belőle minden elegancia, a modor, a kifinomult viselkedés. Helyette káromkodik, mindig dohányzik, lézeng, lebzsel, darabokra hullik és nem fél bárkit is magával rántani. A pillanatnak él, a következő másodpercnek. Tervek nélkül indul a holnapnak, a tegnapot már évtizedekkel ezelőtt elfelejtette, fókusza kizárólagosan csakis a jelenre koncentrál, a következő, megfontolatlan lépésre.

Minden téren szokványos, semmiből sem kifejezetten kiemelkedő, könnyedén beskatulyázható: a süllyesztő szélén áll, csak lökni kell rajta egyet szinte az is mindegy hogy merre ,hiszen nem fél zuhanni, sőt néha igen is szeret zuhanni és esni egy soha-soha véget nem érő körforgásban.
Mérsékelten önpusztító életet él, vad elhatározásává vált, hogy harminc éves koráig két végén égeti a gyertyát, aztán meg majd meglátjuk, talán leveti magát valami bérház tizenvalahányadik emeletéről és a zuhanás közben azon morfondírozik majd, hogy lesz-e elég bátorsága ahhoz, hogy földet érjen vagy idejekorán elhoppanál.

Mérsékelt mennyiségű figyelmet igényel: a szüleitől jövőt szinte rögtön visszautasítja, másokét viszont gondolkodás nélkül elfogadja. Philip az a fajta személy aki elmondása szerint sosem akar a figyelem középpontjában lenni ellenben vérig sértődik, ha megfeledkeznek róla; aki azt is mondja, hogy haragtartó, de egészen hamar képes megbocsátani; aki elhíreszteli, hogy imád osztozkodni, de sajnálja megosztani veled a tökös pitét; aki megnyugtat, hogy türelmesen segít majd bármiben, de pillanatok múlva idegesen emeli meg a hangját, hogy miért vagy olyan értetlen; aki nem bírja a hülye kérdéseket, de mindig hülyeségeket kérdez; aki kritizálja a béna vicceidet, de ő csak bénábbakat ismer; aki azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is a te hibád, de a hátad mögött téged okol, aki megkér, hogy rossz pillanataidban ne őt keresd, de amint rossz passzban lát megkeres.

Philip mindenkinek azt mondja, hogy a szülei újgazdag seggfejek, akiknek a legnagyobb problémája még mindig az, hogy Anglia egyáltalán nem Kalifornia, pedig Amerikából már vagy tizenhét éve leléptek valami titkos dolog miatt (Philip szerint az apja meglopott valakit, de ezt az apja és néha Philip is tagadja) és nem úgy tűnik, mintha maholnap azt terveznék, hogy összepakolnak és visszaköltöznek a tengerparti házukba, burzsuj életükbe. Nem mintha Nielséknek panaszkodnia kellene, Philip ük-ük-nagyanyját felcsinálta valami dúsgazdag aranyvérű valamikor a XIX. században, hogy aztán nagyon-nagyon sok pénzt fizessen neki, hogy a saját lánya még csak véletlenül se szólítsa apának. Aztán az öreg (Philip már a nevére sem emlékszik) elpatkolt és az az apátlan lány meg sem ismerhette a dúsgazdag ősüket, ellenben valamilyen úton-módon nagyjából előnyös házasságot kötött: hozzáment egy nem is olyan borzasztó emberhez, akinek legalább földje volt, ha már esze nem, de Philip ezekre a részletekre csak nagyjából emlékszik, valahogyan mindig is hidegen hagyta, hogy honnan van annyi pénzünk, mert ha nem lennének jómódúak, hát ő akkor is jól tudná érezni magát. A vérvonaluk borzalmasan tisztázatlan, de egy kicsit még mind az ük-ük-nagyanyja szerencsétlen sorsát nyögik: szeretnének felkapaszkodni valahova – Philip nem érti, hogy hova és miért, de őt általában senki nem kérdezi meg -, egy adott társadalmi réteg megbecsült tagjai lenni és ezért nagyjából bármire képesek. Velük ellentétben Philipet egyáltalán nem érdekli ez a téma, semmit nem mozgat meg benne a gondolat: számára a mugli világ egy felfedezésre váró szelet az életből.
Philip anyja háztartásbeli boszorkány, pontosan olyan középkorú nő, mint amilyen középkorú nő az összes vele egykorú srác anyja: a haját festetnie kell és a szeme sarkában is megülnek már ráncok, folyton dohányzik és sokszor iszik konyakot, hogy aztán szalonspicces hangulatban azt képzelje, hogy még mindig az a kis csitri akibe a férje évekkel ezelőtt egészen nagyon belehabarodott; apja Minisztériumi alkalmazott, valamilyen főosztály valamilyen egészen jól szituált alakja de ez az egész Philipet olyannyira hidegen hagyja, hogy a lehető legkevesebb energiát fordít mindennek a megjegyzésére. Philip viszonya velük rettentően felhős, borús, olyan se veled, se nélküled viszony, igazi tinédzser-szülők vitáik vannak, szinte semmiben nem értenek egyet, az apai rokonság nagy részét letagadná, ha lehetősége lenne rá.
Az öccsével meglehetősen jól kijön a nagy korkülönbségük ellenére is könnyen tud vele beszélgetni, a közös programokat kifejezetten élvezi vele, jó testvér módjára fél szemmel a Roxfortban is igyekszik ügyelni a srácra.

Csak feküdtünk a mólón és fogtuk egymás kezét, én a fejemet úgy fordítottam felé, hogy jól lássam, ő a fejét úgy fordította felém, hogy jól lásson. A szempilláin még megült néhány vízcsepp, a haja még nedvesen tapadt a homlokához, az arca még szeplős volt a nyártól, és én akkor örökre így maradtam volna vele, hogyha kéri. De Ő sosem kért igazán semmit, a nevetése is olyan visszafogottan halk volt, a kezét mindig a szája elé tette, így tompította a feltörő hangokat. A fogait éppen fogszabályzó húzta össze, a kezén a körömlakk már egészen lenőtt, és csak nézett, nézett, nem szólt semmit. Nehéz is lett volna bármit mondania, a pillanat pontosan így volt tökéletes. Visszamaradt nyár ízzel, és a búcsúzás keserédes élével a nyelvünk végén.
Szerettem őt szeretni a langymeleg homokon, szerettem a hosszú sétákat a hűvös esti szélben, szerettem felülni vele az óriáskerékre, fagylaltot enni valamelyik eldugott temetőben, s úgy tenni, mintha ez kicsit sem lenne furcsa. De legfőképpen azt szerettem, aki vele lehettem: csak egy srác voltam Anglia déli részéről, akinek a nagyszülei egy cseppet sem bánják ha éjfél után ér haza, és ha másnap reggel csak délben mászik ki az ágyból.
Ő mugli volt, és azóta ismertem, amióta a nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem: Clemmie és én mindig olyan elválaszthatatlanok voltunk, pedig akkor én még egészen pufók voltam, az ő arcán meg sok pattanás lett serdülőkorunkra, és mégis, Clemmie volt az egyetlen akit úgy igazán tudtam szeretni, kicsit másképp ahogyan az ember a szüleit vagy a kutyáját szereti, kicsit elevenebben, kicsit belehalósabban de nem úgy ahogyan azt Clemmie szerette volna.
- Philip, te mennyire szeretsz engem? –
Kérdezte meg hirtelen olyan fojtott hangon ahogyan akkor kérdezgetett, ha valami fontosról volt szó, amire mindenképpen választ várt vagy amire tudta milyen választ vár tőlem.
- Szeretlek. - Ezen még gondolkoznom sem kellett, Clemmiet szeretni olyan egyszerű és tiszta érzés volt, olyan fel nem foghatóan légies. Szerettem benne mindent, szerettem ahogyan éppen hozzám bújt, ahogyan nevetett, ahogyan az ujjai a cigaretta köré kulcsolódtak, ahogyan a hajából a vízcseppek a pólójára zúgtak le, ahogyan a biciklit tekerte vagy ahogyan a barátairól beszélt. Szerettem azt, aki mellettem mert lenni, szerettem ahogyan mellettem mert viselkedni, mintha a világ egyenesen csak rá és rám szűkült volna össze.. Szerettem ahogyan velem káromkodott, ahogyan a kezemet fogta, ahogyan a napfény megcsillant a bőrén. Szerettem a szemébe szökő erőszakos izzást, ha valami őrültségre készült. Szerettem, hogy a víz sosem volt túl hideg neki, hogy imádta a dinnyét és gyűlölte a limonádét. Clemmiet nem lehetett nem szeretni. Egyszerűen képtelenség volt.
- Elveszel feleségül? – Én csak szusszanva mosolyodtam el, a fejemet is az ég felé fordítottam, de a tenyerem szikla szilárdan megmaradt az ő tenyerénél. Clemmie nem igazán volt hóbortos, sosem akart a hosszú távú terveinkről beszélni, hiszen nem voltunk többek tizenhat éveseknél azon a nyáron, meg aztán nem is nagyon voltak közös terveink, vagy amik voltak is szinte mind hazugság volt: én mégis csak egy másik világhoz tartoztam igazán, másabbhoz, mint amilyenben ő létezett és ebben a másik világban másik emberek vettek körül, más barátok és más izgalmak. Bunnyk, Doek és Dexterek.
- Itt és most? - Kérdeztem vissza, s fejemet újra felé fordítottam. Hunyorognom kellett a napfényben
- Igen. - Az ő keze sem rezdült az enyém alatt. Clemmie még csak felém sem nézett
- De hisz csak tizenhatok vagyunk. - Nevettem el magamat.
- De szeretsz, nem? - Kérdezett vissza.
- De. - Gombóc gyűlt a torkomban.
- És örökké csak engem szeretsz? - Most is olyan volt a hangja, olyan sejtelmes.
- Miért, te sosem szeretsz mást? - Puhatolóztam körülötte, óvatoskodtam, ő és én csak nyaranta találkoztunk és én akkor sem mondtam el neki nagyon sok dolgot. Emlékképek jutnak eszembe, arcok tűnnek fel előttem, hogy én ki másokat szeretek még mellette és hogyan szeretem azokat a más embereket.
- Nem tudom, de téged igazán szeretlek. - Végre felém pillant és én ettől borzasztóan elszégyellem magamat, mert most, vagyis inkább most is mást képzelek a helyére.
- Én is téged. - Ez végülis nem olyan nagy hazugság.
- Akkor meg? - Felsóhajtottam, nyár vége volt, és a búcsú mindig olyan nagyon fájdalmasra sikeredett, s ahogyan egyre nőtünk a fájdalom mindig kicsit más és más volt.
- Szökjünk el! – Hirtelen olyan közel volt, hogy a nedves haja hidegen tapadt a vállamra.
- Hova? - Kérdeztem vissza.
- Nem tudom, csak el innen. - Erre már nem tudtam semmit sem mondani, és Clemmie sem kérdezgetett tovább. Ha őszinte akartam volna vele lenni, akkor elmondtam volna neki, hogy ő és én sohasem szökhetünk el, hogy az én lelkem egy része mindig máshol lesz, mindig MÁSSAL lesz és hiába próbálkozom ilyen erősen, sosem lehetek majd ott mellette, mert ez a Philip nem az a Philip, aki az év másik kilenc hónapjában a barátai közt lebzsel. Ez a Philip képes lett volna feleségül venni tizenhat évesen Clemmiet, képes lett volna beleszeretni, egyetemre menni és rendes állást vállalni, hogy évek múlva egy nagyjából középszerű munkahelyen középszerű pozícióban az íróasztalán a felesége és a három gyereke mosolyogjon vissza rá egy képről, de az a Philip aki az év kilenc másik hónapjában létezett dugiban füves cigit szívott, Dexterrel töltötte a nyarakat, futó kapcsolatokat keresett, mindig bajba keveredett, esze ágában sem volt tovább tanulni nem még megházasodni és ami a legfontosabb: valaki mást szeret.