Nagy utazók könyvei mind arról beszélnek, az ember csak akkor tanul meg igazán létezni a jelenben, ha eltéved - és meglelni az ösvényt, hazaér, megérti, az út volt a lényeg, nem a cél. Darby Dearborn kissé tanácstalanul állt a lezárt folyosó azon ajtaja előtt, amely után világosan tilosba lép, kétségeinek pedig alapot adott a kulcslyukon áramló hideg, érdes levegő.. tehát van ott valami rés, valahol, talán mélyen, ahogy benne, esetleg valami titok, amelyet nem csak az ő szeme elől igyekeznek eltakarni, de talán megvédeni tőlük, diákoktól, akik úgyis csak egy újabb teret szeretnének, ahol gyorsabban elérhetik az út végét. Tegnap végképp félretette az egyenruhájához tartozó egyencipőt, mert végleg kinőtte azt, és egyelőre nem ismert senkit, aki segíthetett volna e kérdésben - de igazán nem is keresete, sokkal otthonosabban érezte magát a régi, turkálóból szerzett bakancsban, amelyben akár túrázni is indulhatna, de amelyet a talárja sem takart el eléggé. Szerencsére eddig nem találkozott egyetlen prefektussal sem, de ahogy ráteszi tenyerét az ajtóra és hallgatózik tovább, biztos benne, ők nem volnának ilyen érdeklődőek egy okkal lezárt folyosó hogyléte felől, az övé felől is csak amíg elmeorvosi kérdések merülnek fel.. Végül mégis beoson, és a kellemes félhomályban elmosolyodik. Hiszen az út a lényeg.. és van iránytűje, épp kettő is, bár az egyik már nem működik olyan jól, de nem számít, a lapja gyönyörű, bronz, a súlya megnyugtatóan tenyérbe illő. Óvatos, de lendületes léptekkel elindul újra felfedezni a szeme elől máskor elfátylazott falakat, fordulókat, magányos páncélkokat, amelyek rozsdás nyikorgással utána fordítják fejüket, ahogy elhagyja őket, mélyen beszívja a nyirkos szürkeséget maga körül, és valóban nagyon boldog, hogy megszegte a szabályokat és letért a járt útról.
Darby Dearborn akkor volt mindig igazán a legboldogabb, ha csendes lázadással feldhetett fel olyan részleteket, melyekből kizárni kívánták, és máskor kicsit kopott, szegényes arcára földöntúli öröm költözött most a könyvespolc láttán, amely előtt őrt megannyi pókháló állt, de amin különféle érdekes, régi tárgyak sorakoztak. Pálcájával fényt gyújt a sötétben, és épp megérintené az egyik, talán hógömbnek tűnő golyóbist, mely mintha víz és kémia különös elegye helyett vérrel volna töltve, mikor reccsenést hall és érez a talpa alól. Sikoltani is elfelejt, mikor a padló megadja magát és őt is a gravitáció humorának, és mindenét elejtve, de némán elterül a folyosó alatt található szurokban, melynek kitátott szája lentről nem is tűnik oly fenyegetőnek, mint felülről mérve. Megdörzsöli nyakát és könyökét, aztán mindig sebes térdeit, és összekuporodik ösztönösen, a szálló por a hajára ül, míg meresztgeti a szemét, és eltart még egy ideig, mire visszanyeri nyugalmát. Darby Dearborn nem szeretett segítséget kérni, mivel általában nem nagyon volt kitől, az igazán fontos kérdésekben pedig egyszer sem, de most elkezd morze jeleket kopogtatni a hozzá legközelebb eső felületen. Azonban talán a hallgatósága nem ismeri ezt a módszert.. a biztonság kedvéért meg is szólal, bár az kevésbé tűnik hasznosnak. - Van ott valaki...? Itt vagy a.. falban, azt hiszem.
A lezárt folyosók a palotában nem véletlen vannak lezárva, erre nagyon hamar sikerült rájönnöm. Harmadévesként viccesnek tűnt felrúgni a fellelhető összes szabályt, persze akkor még elég kispályásan próbálkoztunk. Kiszöktünk a kastélyból és egymást horror sztorikkal való ijesztgetés közben indultunk meg a Tiltott Rengeteg felé, persze még oda se értünk mikor Hagrid elkapott bennünket és visszatoloncolt az iskola falain belülre. A második alkalommal viszont óvatosabbak voltunk, halkan és gyorsan mentünk így el is értünk a célunkhoz, de elég volt egy-két gallyroppanás és már menekültünk is vissza a biztonságot nyújtó kastélyhoz. Igen, az évek alatt sokszor jártunk tilosban. Eleinte kíváncsiságból, később konkrét célok vezéreltek. Mint például kiszökni és a Roxmotsi kocsmába lerészegedni, persze ennek meg is lett a maga böjtje. Másnaposan végigülni McGalagony átváltozástan óráját kínkeserves volt, főleg, hogy pontosan tisztában volt előző esti tettünkkel, így a maga kegyetlen módján állt bosszút rajtunk. Akkor üt be igazán a macskajajj miközben macskává változol, ez egy örök tanulság. Felnőttünk és a gyermeki kíváncsiság elszállt belőlünk, viszont sok hasznos dolgot hagyott maga után. Rájöttünk arra, hogy a lezárt folyosók nem minden esetben rejtenek zsákutcát. Egy csomó időt meg lehet takarítani az igénybevételükkel, csak nem szabad eltévedni, mert az ember nem tudhatja mi várja egy-egy sötétebb pontján. A harmadik emeleti tiltott folyosónak a jobbról számított ötödik ajtaja elvarázsolt, ha belép rajta az ember akkor a földszinten találja magát, a nagyteremmel szembeni raktárhelységben. Így egy csomó időt lehet megtakarítani és nem kell az embernek átvágtatni a fél kastélyon, hogy időben odaérjen a reggelihez. Most is csak azért indultam, hogy szokásosan levágjam útvonalam, a harmadik emeleten gyorsan körbe pillantottam, de mivel sehol egyetlen prefektus sem láttam, így csak beléptem a tiltott folyosóra. Pálcámmal fényt gyújtottam, hogy jól lássak és már magabiztos léptekkel közeledtem is az ötödik ajtó felé, már rajta volt a kezem a kilincsen, amikor meghallottam egy furcsa kopogó hangot. Egy pillanatra meghökkentem és megdermedtem, átfut az agyamon, hogy lebuktam és a következő hetekben a délutánjaimat tölthetem a bagolyházban ürüléket takarítva. Gyors mozdulatokkal a pálcámmal körbe világítom az egész folyosót, de sehol senki. A páncélokon kívül nem látni más emberszerű lényt, még Hóborc sem tűnik fel az egyik ajtó mögül, ami kissé megnyugtat. Viszont a folyosó vége felé a földön ott hever egy gazdátlan pálca. A saját pálcám szigorúan magam előtt tartom, pont úgy ahogy azt a sötétvarázslatok kivédése órán tanultuk, ki tudja mikor veti rám magát egy elszabadult mumus. Már szinte a pálca mellett állok, amikor meghallom a női hangot és megpillantom a padlón tátongó lyukat. -Nem a falban, hanem itt fent – szólalok meg, miközben a lyuk mellé guggolok, hogy bele tudjak világítani és megfejtsem kit rejt a sötétség. Egy lányt látok, nem túl ismerős, biztos hogy nem hetedéves, vagy ha mégis, akkor én még sosem láttam. –Jól vagy? Megsérültél? –teszem fel rögtön az első kérdéseket, amik eszembe jutnak és közben leveszem a talárom, hogy egyszerűbben tudjak mozogni. –Mit gondolsz arról, hogy lemegyek én is és utánad viszem a pálcád? –Teszem fel a költői kérdést, mivel meg sem várom a válaszát már lököm is el magam a biztonságot nyújtó talajtól és érkezem meg mellé a lyukba. Szerencsére talpra érkezem, nem vesztem el az egyensúlyom. Kissé leporolom magam, majd kezet nyújtok – Mason McKinnon, szerintem még nem találkoztunk – egyáltalán nem ismerős az arca, de ruhájából hamar rájövök miért nem, Mardekáros. Akaratom ellenére fut át egy enyhe undor az arcomon, amit a háza színe vált ki, sajnos ez ellen nem tudok mint tenni, a Griffendélben az évek alatt a felsőbb évesek belénk nevelték, hogy a Mardekár a legnagyobb riválisunk az iskolába és, hogy tartsuk meg tőlük a két lépés távolságot. Tudom butaság, de a megszokás az nagy úr. -Sebes a térded – jegyzem meg, ha az előző kérdésemre adott válaszában ezt nem emelte volna ki. – Ismerek egy-két gyógyító bűbájt, ha szeretnéd – ajánlom fel. Az évek alatt sok minden ragadt rám apámtól, így mára már bármikor rendbe tudok rakni egy törött kezet és meg sem kottyan 1-2 véraláfutás eltüntetése. Ha nem lennék tökéletesen tisztában a ténnyel, hogy most zuhant egy fél emeletet és valószínűleg ennek köszönheti a térdein a sebeit, akkor átfutna az agyamon pár perverz gondolat. Teljesen megérteném, ha nem élne a lehetőséggel, hisz egyáltalán nem is ismerjük még egymást -Mi ez a hely? – nézek körbe a kihalt szobába, ahová érkeztünk. A pálcám fénye bevilágítja az egész teret. Ki is ment a fejemből, hogy két pálcát szorongatok a kezemben, amint ez feltűnik rögtön a lány felé nyújtom a sajátját. –Ezt fent maradt – teszem hozzá.
Kezdőlap
️
