Nem nyílik most a férfimosdó ajtaja, nem nyílna akkor sem, ha valaki zárnyitó bűbájjal próbálkozna rajta. Komolyan lezártam, nem akarom, hogy zavarjanak, és nem is nézek már abba az irányba, ha újra hiába nyomódik le a kilincs, zörög meg a faajtó. A tükröt nézem, és azon gondolkozom, hogy érdemes volt-e kihagyni az alkímia szakkört a befejezésért. Érdemes volt-e egyáltalán elkezdeni ezt, megcsinálni ezt, EZÉRT.
A bundám szőke, ha a bundát lehet annak hívni, sok szempontból inkább arany. A szemem kék, ahogy azon a balszerencsés napon láttam a házam fürdőszobájában, ahonnan egyenesen a gyengélkedőre kerültem. Buta, megnyúlt pofám van, elálló füleim, a fejemből pedig egy pár sötét színű szarv nő ki, hogy kunkorodva váljon ékes fejdísszé. Nagy vagyok, elég nagy, ami talán szép látványt is kelthetne, ha ezt nem a vécécsésze repedése adná a tudtomra, amire ráálltam, hogy lássam magam a tükörben. Végeredményként, nem vagyok kígyó. Persze, ettől még ostobaság félbehagyni egy mágiaágat, és egyszer talán egy ilyen haszontalannak tűnő dolognak is lehet haszna. Fizikailag valószínűleg fittebb vagyok ebben a formámban, bár mindig elkap a furcsa dermedtség, valahányszor valaki dörömböl az ajtón. Fogalmam sincs, hogy miért. Utálom, hogy a mágia, amiben soha nem csalódtam, ami az idők kezdetétől családom vérében fut, is ilyen durván elutasított, kinevetett.
Visszaalakulok, feloldom a zárbűbájt, és elindulok vissza a hálószobámba. Tudom, hogy Ness ott vár rám most, hogy mindenki piknikezni ment ezen a szép délutánon, és a szokásos izgatottságommal várnék erre a pár lopott órára, ha nem lenne azóta is nagyon rosszul. Tudom, az lesz a vége, hogy a Gyengélkedőre kell vinnem, talán félig-meddig erőszakkal. Ness soha nem szerette, ha megmondták neki, hogy mit csináljon, és valószínűleg elvonná az egész sok tanórától.
Gyors léptekkel szelem a lépcsőket, pár másodpercig tart csak, hogy megoldjam a klubhelyiség rejtvényét, azután rögtön a hálószobám felé indulok. Tudom, most nem valószínű, hogy lenne lehetőségünk együtt lenni, még ha kicsi is a kockázat, nappal van, és nem tudjuk, hogy mikor jönnek vissza a többiek, de már az a lehetőség is felvillanyoz, hogy nem kell bujkálnunk néhány óráig. Mosollyal az arcomon nyitom ki az ajtót.
- Szia Ness... jó.- számon kérhetném rajta az egyértelmű hazugságot, de csak ledobom a táskám, lefekszek mellé, ahogy kéri, hagyom, hogy az ujjai közé vegye a hajamat, ahogyan azt szereti. Ilyenkor mindig megállítjuk az időt, mi ketten létezünk a világon, és nem rohanunk olyan sebességgel végzetünk felé, ami egy érdekházasságban, boldogtalanságban, elhidegülésben, múltba vágyakozással igyekszik majd véget érni.
- Semmi érdekes nem történt.- behunyom a szemem, élvezem a szeretet, amit talán csak Nesstől kaptam meg valaha ilyen tisztán, ilyen mértékben. Bármennyire az anyánk igyekezett lenni, anya nem volt velünk semmiféle biológiai kapcsolatban, éreznie kellett, hogy nem vagyunk a gyerekei, hogy Evain és Aurora különlegesebbek. Apa meg, nos... talán túl régen remélem azt a változást jönni. Adtam neki esélyeket, de itt van Ness, nekem nem kell más.
Kinyitom a szemem, és Ness szemébe nézek. Hosszú másodpercekig tart, amíg felfogom a szavai értelmét. Rögtön elönt a rettegés, ahogy rájövök, hogy mit jelent ez: ha kiderül, hogy mit csinálunk, mindkettőnket kivet a társadalom, elveszítjük a családunkat, elveszítünk mindent, amink csak van. Soha nem fogadnának el minket. Sokszor gondoltam rá, hogy akár muglik között, ismeretlenül is tovább akarnék élni, ha Ness velem lenne, hogy eléggé szeretem hozzá, most mégis rettegéssel tölt el a gondolat, hogy mindent elveszítünk.
- Szerinted... arról van szó? Attól fáj?- szembefordulok az ágyon Nessel, az oldalamon fekszem, miközben megérintem a hasát. Nem tudom, hogy milyen érzés lehet, de sokat megmagyarázna, Ness nem az a típus, aki nem oldja meg a fájdalmát, és ha nem volt olyan bájital vagy varázslat, ami segített volna rajta, lehet, hogy nem csak valami betegségről van szó. Szinte ösztönösen húzom félre a felsőjét, hogy megérintsem a meleg bőrt. Furcsán kellemes az érintés, az egész testemet kirázza a hideg, de a tenyerem alatt meleg a bőre.  - Hogy érzed magad?- a kérdésem jóval inkább vonatkozik most érzelmekre, mint fájdalomra.
Hosszan nézem Ness szemét. Valahogy érzem, hogy erről lesz szó, ez fog történni, hogy most valóban gyerekünk lesz, figyelmetlen hibánk pedig megváltoztatja az életünket, és ő fog érte leginkább szenvedni. Biztosan érzi a félelmemet, láthatja azt, ahogy a szemébe nézek. Tudom, ha tényleg ez a helyzet, csak egy úton úszhatjuk meg: valakihez hozzá kell mennie, még most, még idén, fel kell adnia az iskolai tanulmányait, a szabadságát, fel kell adnia engem. Hányinger tölt el ettől a gondolattól, ahogy mindig- nem akarom elveszíteni őt, ő mindenem, és nem bírnám egy másik ember oldalán látni.
- Mindenek előtt meg kell tudnunk, hogy tényleg az-e... hátha mégis... mégsem...- érzem, hogy elakadnak a szavaim, ahogy beszélek, összeakadnak a hangok, mintha kampók lennének rajtuk. Félek, és ösztönösen nyúlok a tagadás felé. Pedig én is tudom, hogy felesleges tagadni. Ez az, itt van előttünk, ez tény.

Csak nyelek egyet magamban, miközben továbbra is halálra vált arccal nézek rád. Éppen eleget tudok a női testről, hogy tudjam, a kimaradt menstruáció minek szokott a legtöbbször az előjele lenni. Tudom, hogy ostobán és felelőtlenül viselkedtünk néhányszor, és logikusnak tűnik, hogy most terhes vagy. A felelőtlenségnek mindig logikus következménye a büntetés, hogy még több felelősséget vállalj. Felelőtlen voltam, hogy azt hittem, örökre ignorálhatom a jövőnket, és most egy olyan felelősséget kapnánk, amilyet a legtöbb ember soha, egész életében nem cipel: választanunk kéne közös gyermekünk és közös életünk, szeretetünk között, és aközött, hogy részei lehessünk annak a családnak és életnek, melyre mindig készültünk. Felgyorsul a légzésem és a szívverésem, ahogy rájövök, hogy egyet el fogok veszíteni. Csak halkan, szinte némán suttogom a választ.
- De...- érzem, hogy rosszul leszek, ahogy megerősítem, a vérzés kimaradása szerintem ezt jelenti. Kissé távolról hallgatom csak, ahogy rákérdezel, hogy egy részed örül, és ahogy az arcodat nézve elképzelem, mi történne, ha elpusztítanánk közös gyermekünk lehetőségét, és ezzel talán mindent, ami boldog, gondtalan és szép közöttünk, érzem, hogy elkezdek könnyezni. Nem tudom elképzelni, hogy nem feltétlen szeretettel nézel már rám.
Örökre el fogom veszíteni az apám megbecsülését, a vérvonalam kivet és sötét foltként emlékezne rám, a társadalom lenézne és megvetne, megismerném a nyomort, ha megtartanám a bal kézről született gyermeket. Azonban mindenképpen kettészakadok, és ha választanom kell, a szívem a bal oldalamon van, és ha arra koncentrálok, hogy mi marad a bal oldalon, úgy érzem, hogy az utolsó, elvérzés előtti pillanataimat a bal oldalamon akarnám tölteni. Egy Zsebpiszok közben lévő ágyon ölelni Nesst, örökre szeretni őt meleg érzésnek tűnik, egy érzésnek, amit soha nem kéne elveszítenem. Parselia hideg smaragdkoronája és ezüsttrónja nem tűnik a legkevésbé sem vonzónak a számomra, nem mondanának szép dolgokat, nem csókolnának meg és ölelnének magukhoz. Az ideák és a tárgyak nem tudnak szeretni.
Végig néma vagyok, könnyekkel a szememben nézek, csak akkor bólintok, amikor megkérsz, nyissak ablakot. A Hollóhát magas tornyába szinte dühösen tör be a hideg levegő, megfagyasztva a könnyeimet, de ahogy kinézek a Tiltott Rengetegre, a végtelenbe, érzem, hogy szinte robbanásszerűen tör elő belőlem valami. Csendesen, némán remegve kezdek sírni, ahogy magamban elengedem annak a lehetőségét, hogy most megússzuk ezt. A világ hatalmas, végtelen, még ez az ország is, és annyi helyre mehetünk, annyi mindent elérhetünk. Itt maradhatunk, szétválhatunk, én lehetek Lord Rosier, te lehetsz Lady Mulciber, megbecsültek lehetünk, és a díszes szalonok börtönében örökre átkozhatjuk az élet minden óráját. Vagy lehetünk szabadok. Lehetünk Nesta és Carvin. Érzem, a könnyek eláztatják az arcomat, ahogy feléd fordulok.
- Ness... én kiderítem, hogy hogyan kell csinálni azt a teát. Meg fogom oldani... de úgy érzem, hogy tényleg... hogy nem kell a tea.- pislogok kettőt, miközben melléd ülök, átölellek, részben úgy, mint egy buta és megnyugvásra váró kisgyerek, részben úgy, mint egy családját gyászoló, értetlen kamasz. Érzek azonban magamban valamit, mélyen, valamit, amit Carvin, Ewan fia, a jó és eminens prefektus soha nem érzett. Úgy érzem, hogy soha nem volt ennyire világos a jövőnk- ha kell, elfutunk, elfutunk olyan messzire, hogy soha senki utol nem érhet minket. Egymás mellé születtünk, szeretjük egymást, mégis miért kellene elviselnünk, hogy széttépjék azt, ami egésznek teremtetett?
Mélyen a szemedbe nézek, érzem, még mindig könnyezek. Nekem ez kell, a te szemed, a te arcod, a te boldogságod, nekem erre van szükségem. Rád. Szeretlek téged, nem akarom elengedni a boldogságunkat valamiért, ami nem viszonozná. Apánk úgysem szeret már minket, csak sakkfigurák, tisztek vagyunk, egy futó és egy huszár, amiért talán megkaphat egy futót és egy bástyát, és játszópartnerei félretehetik majd a figurákat a tábla mellé, ki-ki elégedetten. Nem fogom hagyni, hogy más döntsön az életemről, és különösen a tiédről.
- Szeretlek, Ness... ez lehet... ez lehet a jel...- nem emlékszem rá, hogy valaha komolyan felmerült volna a szökés gondolata, de azt hiszem, mindig tudtuk, hogy vagy a társadalmi státuszunkat adjuk fel, vagy egymást. Fájdalmas volt mindkettőről beszélni, szinte önkorbácsolásnak hatott mindig felemlegetni és megbeszélni őket. Most viszont, úgy tűnik, megszületett a döntés, a világ is így akarta, én pedig szorosan ölellek. - Ha tényleg... én akarlak téged.- érzem, hogy összefüggéstelenül, részben párszaszóul beszélek, de tudok, hogy megértesz így is. Megértenél abból is, ahogy levegőt veszek.

Csak nyelek egyet a kérdésre; a legtöbb összetett bájitalt befolyásolja a Hold állása, a napszak, a csillagok, a bolygók mozgása, még az évszak is, úgyhogy ha ez a bájital nem olyan pofonegyszerű, hogy egy harmadéves is elkészítse, kizártnak tartom, hogy időben elkészítsük. Nessnek igaza van, ráadásul nagyon aggasztó ez az egész. Nem emlékszem az öcsém és a húgom születése előtti időkre, és nem voltam soha igazán közeli kapcsolatban senkivel, aki terhes, de nem hiszem, hogy ezek a tünetek ennyire korán rendben vannak.
Mulciber nevének említése haraggal tölt el, ez a név eggyé vált azzal a távoli árnnyal, félelemmel, hogy elveszítsek mindent. Ő lenne a férj, aki átveszi majd a helyemet, akiért besöpörnek majd minden ilyen ellopott órát egy szőnyeg alá, aminek a felderítésétől csak rettegni lehet, és amire Ness csak szomorú pillanatokban, bánatosan emlékezne vissza. A gondolat, hogy esetleg gyerekünk születne, aki nem tudná, hogy én vagyok az apja, hogy Mulciber lenne az, aki a nevére veszi, és ezzel ellopja tőlem Nesst, undorral és gyűlölettel tölt el. Persze, ez a lehetőség úgysem él, apánk nem menne bele ebbe csak úgy, nem annyi idő alatt, hogy rendben legyen minden.
- Ez nem körülmény! Tényleg ezt akarom!- erőtlenek a szavak Ness haragja előtt, távolinak érzem őket, ahogy érzem, hogy igazat talál, és a tudatom minden szeglete fellázad ez ellen. Annyira utálatra méltó és undorító ez, de tudom, hogy Nessnek igaza van. Egy krízis most döntéshelyzetbe kényszerít, és nem gondolkoztam volna a megoldáson, nem próbáltam volna döntést hozni, és magamtól nem kerültem volna semmiképpen olyan helyzetbe, ahol a számomra fontos dolgok halmaza szétszakad, én pedig választhatok, hogy melyik irányba nyújtom a kezemet.
Követem a tekintetet, a haragot, kissé ijedten kushadok hátrébb, egy pillanatra elkapom a kezet a hasadon, a fájdalmas görcsöt, amit az ujjaid megpróbálnak körbefogni. Félek, egy pillanatra tőled is, azután attól, ahogy ráébredek, hogy mi vagyok most: egy hisztis, elkényeztetett gyermek csupán, aki most egy pillanatra felnőttet játszik, meghozza a jelenleg kényelmesebb döntést, ami ebben a pillanatban kevésbé fáj. Csak egy ostoba gyerek vagyok, aki ösztönösen menekül a fájdalom elől, és a közelebbi fájdalom az lenne, ha bántanálak, ha a hírünket védeném helyetted.
Dühös szemeidbe nézek, és egy pillanatra elképzelem, hogy megmondom neked, a másik utat választom, mintegy kielégítve az utasításodat, hogy hozzak saját döntést. Annyi minden lehetnék én is, rengeteg tehetség, egy hatalmas név áll mögöttem, azt is látom, hogy az engem nem érdeklő lányok hogyan néznek rám. Én lehetnék ennek az országnak a feje, minisztere, megvalósíthatnék mindent, amíg te önerőből megoldást találsz, szégyenben maradsz, és keseregsz az álmok után, amit a tested elvett tőled. Persze, nekem ez mind üres lenne, nélküled az egésznek semmi értelme.
Nagyon hosszúnak érzem a csendet, ahogy magamban elengedek mindent, amit elveszítek, ha felvállalom, ha futunk, ha veled maradok. Rengeteg olyan lehetőség és egy olyan család veszik el számomra, amiért mások odaadnák mindenüket, de amíg együtt vagyunk, nem számít. Mélyen a szemedbe nézek.
- Igazad van. Ez nem egy jel, nem hozza meg más a döntést. Nem akarlak elveszíteni, bármibe is kerül. Felnevelem, veled. Nem érdekes, hogy hogyan és hol. Megszökünk, együtt.- a fejemben már kavarognak a gondolatok, hogy hová költözhetnénk, de nem is igazán számít: távol ettől az országtól, valahová, ahol apánk nem találna meg minket, elfutnánk a téli szünetben, mielőtt erre az egészre fény tudna derülni.
Odalépek hozzád, és ha hagyod, megölellek téged, közben támogatlak, hogy ne tartsd annyira a súlyodat most, hogy rosszul vagy. Szeretlek téged, és csak ez számít. Érzem, hogy könnyezem, de nem számít, ha csak Ness és Carvin leszünk, háttér, család és megbecsültség nélkül, távol Parseliától.
- A következő roxmortsi hétvégén kéne mennünk. Csak jobban kell lenned addig.- a karjaim közé fókuszálódik minden, ami igazán fontos, ami igazán sokat jelent nekem. Nem veszíthetlek el, és fogalmam sincs, hogy miért volt olyan bonyolult ez a döntés. Minden csak részletkérdés, megpróbálhatunk minél többet megtartani, csinálhattunk volna okosabban, visszavonhatnánk tetteinket, de az sem soha nem kellett volna kérdés legyen, hogy a jövőnk csak együtt létezik.