Mindig is elkápráztatott a varázs és varázstalan világ azon alantas kényszeressége, hogy fontosabb ügyeiket a számmisztika jegyében mindig valamely „mágikus” időpontban vigyék véghez. 12 hónapra osztottuk le az évet, a mugliknak szentháromságuk van, a gyógynövények nagy részét déli 12-kor szakasztjuk le vagy éjfélkor, mikor az élők s holtak közti határ a legvékonyabb, s bár általában 3 királyfiról szólnak a mesék, igazából mindegyik paraszt a lelke mélyén, Hamupipőkének is 12-t ütött az óra, de még szegény sárkányokat is arra késztetik, hogy holmi urbán legenda miatt azért szomorkodjanak, mert 7 helyett csak egy fejjel áldotta meg őket a sors. Én viszont, akinek a génjeiben már a kezdetekkor bizonyosan félrecsusszanhatott valami, egy megmagyarázhatatlan belső késztetéstől sarkallva, mindig is utáltam a szabálykövetés eme formáját (is). Így történhetett meg, hogy egy novemberi éjszakán, pontban 1 óra 37 perckor, csak hogy véletlenül se legyen kerek a szám, kuncogó lányok iramodtak meg a folyosók óvó sötétjében az ötödik emelet felé. - Vee, ígérem neked, ez a meglepetés sokkal jobb lesz, mint az előző! – karolom át tőlem megszokott vehemenciával szobatársam vállát. Bevallom, a múltkor rossz ötlet volt elcipelni magammal a buliba, aminek mint utóbb kiderült igencsak necces lett a vége, de most egészen biztos vagyok benne, hogy ennek valóban örülni fog. - Megérdemlünk egy kis kényeztetést! – győzködöm, ha kell, ha nem, de nem árulom el, hogy hová is megyünk, csak egymás lábában botladozva haladunk a cél felé. Nem merek pálcámmal fényt „csiholni”, nehogy még időnap előtt lebukjunk. - Oci is hamarosan csatlakozik hozzánk, csak még van egy kis elintéznivalója. De mi addig is szórakozunk egy jót! – súgom Vee fülébe és hatalmas puszit nyomok az arcára. Szegény lány, első év óta arra kényszerül, hogy két ilyen megzabolázhatatlan perszóna közt rendet tegyen és mi még csak meg sem köszöntük neki rendesen ezidáig. - Ohh, nézd, itt is vagyunk! – állok meg egy nagy ajtó előtt, ami mögött bizonyám... ott van maga a buborékos habkönnyű menyország! – Ma éjszaka, kedves Miss Collins, igazi prefektusnak érezheti magát! Már csak a jelszó kell és.... oh – megakad a hangom és erősen koncentrálni kezdek. – Azt hiszem elfelejtettem mit mondott Peter. Igazán cifra, hugrásokhoz nem illő, nagy gondossággal megválogatott szitokszókat is a fejemhez vágott, amikor behajtottam a tartozását. – magyarázom Vennek, így igyekeztem időt nyerni, még mielőtt elkezdene győzködni, hogy ez mégsem túl jó ötlet, menjünk inkább vissza. Random eszembe jutó szavakat kezdek dobálni az ajtó felé, hátha az egyiktől megilletődik. - Békanyál sampon.... záptojásos reggeli.... vastagbél masni....
Olivia Collins kedveli
I solemnly swear
I am up to no good
Olivia Collins
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
16
▽ Avatar :
Haley Lu Richardson
»
»Kedd 23 Márc. - 21:34
Faw & Vee
- Őszintén mondom, hogy remélem, megérte ezért felkelni ilyenkor - morcogok, inkább csak magam elé, mint Fawena-nak címezve a szavaimat. Tulajdonképpen még vevő is volnék egy ilyen kis huncutkodásra, ha nem hajnali 1 óra 37 perc lenne. Vagy hát lehet már 38 is lett időközben. Az átkarolás azért meghozza az eredményét, mert ahogyan az álmosság szökik a szemeimből, tagjaimból, úgy veszi át a helyét valami kíváncsisággal vegyes izgatottság. - Azért, ismerve téged, mielőtt belevágunk, szívesen megtudnám, miféle kényeztetésre gondolsz - húzom el a számat, melynek sarkában már ott játszadozik egy pimasz ívű kis mosolyka. Nem vagyok naiv, tudom, hogy nem fogja elárulni, hiszen akkor oda lesz a meglepetés! - Akarom én tudni, milyen elintéznivalója akadt ilyen időben? - az értetlenség von ráncokat a homlokomra, de sokáig nem akarom forszírozni a dolgot, mert belefájdulna a fejem. Ocit ismerve... hát, lehetőséget tárháza bukkanna fel a gondolataim között, ha útnak engedném őket, úgyhogy inkább csak legyintek és nem spekulálok, majd ha megérkezik, akkor kifaggatom, mégis milyen dolga akadt ilyenkor. - Te jó ég, Fawena! - szökik ki a számon, talán egy kicsivel hangosabban, mint azt illendő volna éjszaka, tilosban járva, de hogy eme megállapítástól, vagy a csodálkozástól kapom-e kezeimet a szám elé, én sem tudnám megmondani. - Hú... - suttogom, amikor sikerül magamhoz térnem a nagy csodálkozásokból. - Nem tudom eldönteni, hogy vakmerő és esztelen, vagy pont hogy elképesztő ötlet volt ezt kitalálnod - ámulok, úgy járatva a tekintetem a nagy ajtón fel és le, mintha ez csak valami kitaláció volna. - Nem mondhatod komolyan, hogy képes leszel az orromra csapni az ajtót így, hogy elhúztad a mézesmadzagot az orrom előtt! - suttogva elég nehéz mogorván beszélni, valami egészen furcsa is lesz az összhatás. Vissza innen már nem mennék, nem is akarnám erről győzködni, hiszen véleményem szerint a folyosón való osonás sokkal veszélyesebb, mint a más odabent tartózkodás. - Merlin borotvája. Sellőpikkely. Habkönnyű mennyország! - kezdek bele én magam is a próbálkozásokba, de mivel fogalmam sincs, még csak megközelítőleg sem, hogy mi lehet a jelszó, így abszolút vaktában lövöldözöm. - Nyílj ki! - tárom szét a karjaimat, a kinyíló mozdulatot imitálva, végső elkeseredésemben, hátha valami banálisan egyszerű, ehhez hasonló megoldás lesz a nyerő.