Carvin óráknak tetsző percekkel ezelőtt eltűnt egy pezsgő ígéretével, de aztán látom, amint Ms. Black után siet az erkélyre, és ha kedvem is volna sóhajtani, ugyan minek. Egyetlen feladata volna, de abban úgy jár el, ahogy apánk, mintha taszítanák maguktól az általuk olyan komolyan értékelt vonásokat, hogy azokat újabb és újabb feltűnésre cseréljék, majd zord tekintetükkel méregessenek, mikor említeni merem. Míg így, távolról nézem csak a távozását a bál kétségkívül egyik legkülönösebb hölgye után, érteni vélem, hogy nem menthetem meg makacs döntéseitől, sem azok következményeitől, de nem szűnök majd meg vágyni rá, míg egyszer késő lesz.
Nem vágyom igazán társaságra, az a kevés, udvarias üdvözlés azonban jól esik - valami rövid, valami tartalmatlan, de valami hétköznapi, elvárható, kiszámítható, míg magam sétálok a pezsgőmért, óvatosan visszaintek Mr. Mulcibernek, remélvén, ez nem jelenti, hogy Ms. Mulciberrel is köszöntjük egymást. Az illatos poharak felett könnyebb, képzelni is, hogy minden rendben, Carvin nem épp további szóbeszédeknek nyit ajtót, talán játszhatnám, évekkel ezelőtt járunk, alig értem magam körül körülményeinket, csak szeretném megvédeni a családtagjaimat olykor teljesen őrült tevékenységeiktől. Igent mondok egy táncra, de nem az elsőre: talán elsőbálózó vagyok, legkevésbé sem vágyom az ezzel járó kitüntetett figyelemre, mindazokra a korlátokra, melyek szerint világos szövetet kellene viselnem, ostobának mutatnom magam mások kedvére, így mikor a politikai szóváltás kezdetét veszi, közelebb húzódom, már csak a kíváncsiság okán is. Minchum neve ritkán hangzik el iskolai témakörökben, talán tetteinek hiánya, vagy épp túlzó aprósága okán, de a Mungó óta nem volt alkalmam igazán friss hírekre szert tenni, a Próféta pedig természetesen megbízhatatlan, ha pontos közlésekről beszélünk - már csak a hangerő és a kifejezések is útmutatóul szolgálnak a közhangulat állapotáról.
Nem mondok semmit a szarkasztikus megjegyzésre, bár szívesen hozzátenném, hogy ha egyszer kilökném innen Ms. Blacket, könnyen meglehet, hogy én magam is utána vetném magam. Csábítónak tűnik a gondolat, hogy eltűnjek innen, ne kelljen betartanom a társadalmi osztályom kötelességeit, ne kelljen úgy csinálnom, mintha számomra elfogadható lenne, hogy feleségül veszem az itt táncoló hölgyek egyikét, miközben Nesst megannyi kapzsi, kicsinyes disznó akarja megszerezni magának. - Hát... engem nem érdekelnek az olyan nők, akiknek azt is én mondom meg, hogy hogyan lélegezzenek. Nem különbözik sokban az Imperius-átok alatt tartott báboktól a koncepció, és nem tudom, hogy mi a jó abban, ha valaki annyira engedelmes, hogy szinte nem is ember.- talán zavarba kellene jönnöm, elnézést kérnem, ahogy lesöpri a kezeimet, de igazság szerint még csak fel sem merült bennem, hogy bármit akarnék ettől a nőtől, és eszembe sem jut, hogy zavarba jöjjek. Viszont valamiért jól érzem magam vele, bármennyire nem megfelelő, ahogy viselkedik. Csendben mellé támaszkodok a korláton, nem érek hozzá, de elég közel kerülök Bellatrixhoz ahhoz, hogy belül legyek a kissé álmosító melegítő bűbáj hatókörén, és ami még fontosabb, meggátoljam a szökési tervében, amiben segítséget kért tőlem. Nem akarom, hogy kiessen, úgyhogy ha úgy látom, hogy kizuhanni készülne, elkapom. Igazság szerint keresnem kéne valakit, aki hazaviszi, például a húgát, a szüleit, ha itt vannak, vagy ami talán a legmegfelelőbb, a vőlegényét, de amíg a rosszul lévő hölgyre vigyázok, megvan az indítékom rá, hogy távol maradjak a fiatal hölgyektől, akik mind rám lesnek. Mármint, a szüleik lesnek rám, kétlem, hogy bárki annyira saját maga ellensége lenne, hogy hozzám akarjon jönni. - Igen, még a Roxfortban. Elég sokáig rosszul volt, pedig kapott mindenféle bájitalt. Azután a Mungóba került. Nagyon hasonlóak a tünetei.- persze, rengeteg dolog okozhatja ezt amellett a betegség mellett, és ebben az esetben nem csak másik betegségre gondolok. Ha most meg akarnám szakítani a beszélgetést, és nem érdekelne, hogy mit fognak beszélni, és a Lestrangek meg a Blackek is vendettát fogadnak ellenünk, rákérdeznék, hogy lehet-e esetleg várandós, de persze, nem akarom elrontani ezt a nyugodt pillanatot. A húga is beteg, valószínű tőle kapta el- aztán, ha mindketten terhesek, erről fognak beszélni az idők végezetéig. Még mindig ő járna persze jobban.
Visszaszívok egy gúnyos nevetést azt illetően, hogy most keresnem kellene bent a jövendőbelimet. Persze, fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék alibinek, mivel menthetném magamat, mire hivatkozhatnék mások előtt, amivel megvédhetném magamat a vádaktól, miszerint fennhordom az orromat. Ha apám nem kap valami jó történetet erről a napról Nesstől azt illetően, hogy táncoltam hölgyekkel, ki fog akadni, és a végén felgyorsítja a feleségkeresést nekem, hogy minél gyorsabban kettesben maradhasson az orosz nővel. Viszont ha túl jól sikerülne az egész, és esetleg rám akadna egy lány, az sem lenne semmiképpen jó. Benézek, de persze, a tömegben nem látom Nesst. Fogalmam sincs, hogy mit csinál, de valószínű teljesíti a kötelességét, valószínű táncol valakivel, és meg is értem őt. Túl határozatlan vagyok ahhoz, hogy a kezembe helyezhesse a jövőjét, hogy meghatározza előre, hogy velem fog élni, és ha tényleg terhes lett volna, ha elfutottunk volna együtt, nem tudom, hogy miből és hogyan neveltem volna fel a gyerekünket, hogy tudtam volna legalább emberi életszínvonalat biztosítani. A mostanit semmiképpen nem tudnám fenntartani, de ha reálisan nézem, egy kezdő, papírok nélküli fiatal varázslópáros egy idegen országban még a mi tehetségünkkel sem jutna többhöz egy másfél szobás lyuknál. Talán boldogabb lenne egy másik férfi mellett, de nem tudok belenyugodni a gondolatba. Ránézek Ms. Blackre, és szinte nem is gondolkozok, mielőtt beszélni kezdek. - Ön mit tenne egy olyan helyzetben, ha az, akivel együtt akarna lenni, nem lenne elérhető semmiképpen? Úgy értem, hogy soha.- megbánom gyorsan, amit kimondok, hiszen tudom, hogy hogyan hangzik; jobb esetben azt fogja gondolni, hogy ferde hajlamú vagyok, rosszabb esetben pedig azt, hogy egy vagyok azok közül a romantikus idióták közül, akik nem megfelelő vértisztaságú emberrel kezdenek, és ezzel kárhozatra ítélik mind magukat, mind a szerelmüket, mind a családjukat. Azt hiszem, engem csak visszataszítónak tartanának a legtöbb körben, nem irtandónak, de úgy döntök, nem baj, ha visszahallják. A mentegetőzés csak rontana ezen, és a mai szereplése után nem hiszem, hogy Bellatrix Black lenne a hiteles forrás, aki elterjeszthetne rólam valamilyen pletykát. Amúgy sem hiszem, hogy fennállna ez a veszély, valahogy úgy érzem, hogy megbízható. Néhány másodpercig gondolkozok csak rajta, hogy folytassam-e, hogy pontosan hogyan folytassam, mit mondjak, mennyit mondjak úgy, hogy talán tanácsot tudjon adni. - Úgy értem, annyira azt a valakit akarná, hogy nem tudná elképzelni senki mással, bármibe is kerül, de nem veheti el, akkor sem, ha a világ teljesen felfordul. Soha senki a világon nem egyezhetne bele.- fogalmam sincs, hogy milyen választ várok erre a kérdésre, és tisztában vagyok vele, hogy ha lesz megoldás, ha végül valahogy tényleg nem tragikomédia lesz az élettörténetem műfaja, akkor a változást nem más fogja meghozni helyettem, de az is igaz, hogy soha nem kértem még tanácsot. Nem is hiszem, hogy van bárki, akiben megbízhatok, és most is könnyelműnek és ostobának érzem magam.
Bellatrix Black, Anathema Avery and Nesta Rosier kedveli
Nem különösebben méltatom már válaszra Anathema Avery kijelentését a nehéz időkkel kapcsolatban. Csak biccentek egyet-egyet, igazából az utóbbi időben igencsak bizalmatlan vagyok a hozzám hasonló aranyvérű családok lojalitásával kapcsolatban, de ezt természetesen nem fogom megvitatni egy Averyvel, sem senki mással azok közül, akik itt tartózkodnak. Egyébként egy-egy kósza mondat erejéig természetesen még belefér mindez, ám akármennyire is úgy tűnik, Ms. Avery tényleg nagyon jól informált és képben van a politikai helyzetekkel, még sincs ínyemre vele társalogni nagyobb részt ezekről a szituációkról. Szerintem ezt jól hangoztatja az egyetértő hümmögés is, ami elhagyja a számat, majd felemelem italomat és kicsit kortyolok belőle. - Ezt örömmel hallom. - Jegyzem meg csak hetykén a kisasszony oktatási motivációjára és tekintetem némileg megpihentetem Mr. Nott-on. Nagyra tartom a megfelelő oktatási színvonalat, főleg ezekben a vészterhes időkben, hiszen most még inkább szükségünk van jól képzett elmékre, akik segítenek megvédeni az országot és a varázsvilágot a közelgő és jelenleg is folyó háborúban, ám az sem mindegy természetesen, hogy ezek melyik részét csábítja magához a Sötét Nagyúr, de nem titkolt ténykedéseim megmutatják, hogy igyekszem mindent megtenni azért, hogy támogassam az iskolákat és jó útra tereljük a növendékeiket. - További szép estét. - Biccentek egyet, majd távolabb lépek és a hangos szóváltás iránybába tekintgetek, de nem megyek közelebb, csak meglehetősen biztos távolból figyelem kíváncsian az okát az összeszólalkozásnak. Végül felcsendül a zene, az ismerős dallamok betöltik az egész termet. A pezsgő kiürül a pohárból, majd mielőbb le szeretném róni a kötelező köröket, így a mellettem álló Black - és Lestrange társaságban talán egyedül lévő Ms. O'Connor-hoz lépek és kezemet nyújtom felé. - Szabad? - Nem vagyok egy hős, de azért egy-egy facéran érkezett hölgyet magam is meg szoktam táncoltatni az ilyen eseményeken.
A kellemes meglepetések általában rövid időtartamúak, és Anathema Avery, aki gyermekként kis kásája mellett arról hallott történeteket, hogyan működnek államok, és miért fontos azokhoz hűségesnek maradni minden körülmények között - kivéve, mikor annak feje alkalmatlannak bizonyul, akkor ugyanis felkelni ellene inkább kötelesség, mint lázadás. Míg Mr. Nott elkíséri a beszélgetés helyszínéről, ezen gondolkozik, hogy vajon a hagyományos konzervatív értékrend ezen óratornya kongatott-e, mikor a Nagyúr megjelent a színtéren, vajon ezért ül most a családja egy hűvös, ijesztő cellában: elvekért? Mr. Minchummal nem személyében lehetett problémájuk, nehezen róható fel ezekben a körökben is, ha valaki ügyetlen a párbeszédekben, de hátborzongató volt hinni, azonos rendszerben vázolták fel jövőjüket, épp csak más fázisaiban, hiszen a miniszter büszkén viselte mandátumát, mintha ahhoz kétség sem férkőzhetne, talán így is volt. Az ő szemszögéből így volt. És rengeteg mások szemszögéből illegitimmé vált.
Anathema Avery hátrapillantott még egyszer, mintha utoljára tenné, búcsúzna régi ismerőstől, Mr. Minchum már továbblépvén élvezte az este gyümölcseit, így Anathema Avery azzal a tudattal fordult vissza, hogy megérzése helyes, többé nem találkoznak e minőségükben. Valamelyikük vélhetően halott, mert mindketten szerettek volna csak még egy táncot, délutánt, szelet süteményt, és mindketten végzetesen naivnak bizonyultak, míg nagyobb, ügyesebb játékosok leemelték őket táblájukról. - Köszönöm, Mr. Nott! Jól sejtem, hogy nem szeretne találkozni Mrs. Nottal? - elfogadja a pezsgőt, de majdnem rosszul ér a pohárhoz, még benne jár iménti sötét merengésében erdejében, a fák között pedig ott figyel az idegen alak. Még sosem fogyasztott ilyesmit mások társaságában, már ami a hivatalos ügyeket illeti, de a mai éjszakán nem kerülhet nagyobb szóbeszéd kereszttüzébe annál inkább, mint amennyire már megágyaztak ott neki. - Csalódott vagyok.. Bár az elvárásaim is illetlenül magasak voltak vele szemben. Tudom, hogy ön egészen máshogy látja a politikai színteret, de azt hiszem, Mr. Minchum az egyik utolsó reményem volt azzal kapcsolatban, létezik mindaz, amit igaznak véltem. Az iskolában történtek nem az ő vállát terhelik, de kétlem, hogy ura volna a helyzetnek. Bármelyik helyzetnek. - Mr. Nott biztosan azért kínálja most, hogy megfeledkezzen erről a mellkasában ülő szomorúságról, de a nosztalgia hosszú árnyékot vet, lehetetlen tőle szabadulni ilyen keserédes pillanatokban. Gyermekként minden egyszerűbb volt, könnyed, lineáris, és mennyire kevéssé értékelte, míg hirtelen, visszavonhatatlanul vége nem szakadt, és hogy vágyik megint azokba az évekbe. Haloványan rámosolyog a férfire, nem tudván, hogyan folytassa, szinte elakad a lélegzete is. - Ó igen, be kell mutatnia Mrs. Urquhartnak, Mr. Nott! Kicsit tartok azoktól a szúrásoktól, de nagypéntek nélkül nincs feltámadás, és mégis, meg kell szereznünk neki az örömöt, hogy sopánkodjon, milyen fiatal vagyok, holott ő küldte a meghívót. - elfogyasztja a maradék pezsgőt, és az üres tálcára helyezi a poharat, ahonnan az azonnal eltűnik. Rögtön el is határozza, hogy többet egy korttyal sem iszik, ez bőven elég lendületet kölcsönöz majd így is neki, nem szokta igazán az alkoholt. Meglepetten kuncog, mikor Mr. Nott rá egyáltalán nem jellemzően meghajol előtte, és megpróbál roppant szigorú arckifejezést magára erőltetni, hangjára pedig azt az élt, amelyet Mrs. Nott olyan szívesen használt. - Hová gondolsz, Martin?! Táncolnod kell, mégsem vagyunk Flintek! Micsoda skandalum. - aztán elmosolyodik, és örömmel telve várja, hogy a fények közé vezessék - az első táncot amúgy sem szabad elmulasztaniuk, utána bátran beszélgethetnek, de ez volt szinte a legfontosabb pillanat, a korona legragyogóbb gyémántja, és ha már viselni akarják, talán Mr. Nott sem bánja, hogy nem kell hamarabb édesanyja intelmeit hallania. Megtorpan azonban, mikor a veszekedés felcsap hozzájuk közel, és tanácstalanul pillant egyikükről a másikukra. - Mr. Nott.. ön szerint Mr. Minchum hallotta, mit terveznek? Ezek az emberek.. azok, akiknek hiszem őket?
Közel vagyok hozzá, hogy nyíltan rákérdezzek a miniszternél, hogy untatja-e a jelenlétünk, de azt hiszem, felesleges lenne ennyire provokatívnak lenni. Semmi kedvem a középpontba kerülni, vagy felhívni magamra a figyelmet bármilyen módon, és amúgy is, Minchum látszólag olyan hangulatban van, hogy szinte azonnal rávágná, hogy igen, unalmas számára a társaságunk. Nem is erőltetem túlzottan az egészet. Biccentek a férfinak, azután eltávolodok tőle, és remélhetőleg a politikától is. Az aranyvérűek társadalmi eseményei már önmagukban is meglehetősen összetettek és nehezen navigálhatóak, egyáltalán nem hiányzik pluszban az, hogy belekeveredjek bármilyen politikai párbeszédbe. Ez az este amúgy sem erről szól, és amúgy sem ezek a legfontosabb dolgok; ezen a ponton, azt hiszem, hajlandó lennék követni bárkit, aki a számomra fontos emberek biztonságát őszintén szavatolni tudja. Szomorú belátni, de egyelőre úgy tűnik, hogy csak a Nagyúrban lehet bízni. Persze, benne is csak akkor, ha a gyerekeim betartják a játékszabályokat, és Theodore erre egyre kevesebb hajlandóságot mutat. Csak mosolyogva megrázom a fejemet válaszként; holnap anyám hivatalos egy uzsonnára, ott leszünk mind az öten, és úgy érzem, hogy legfeljebb csak elköszönni akarok ma tőle. Nincs kedvem a mai estét is megjegyzésekkel gazdagítani, és bármennyire tökéletes a ruhatáram, bármilyen sok energiát szántam arra, hogy tökéletes legyen a megjelenésem, anyám mindig talál valami kivetnivalót bennem. Persze, ma Anathemát kísérem, jövőre, amikor a lányommal leszek itt, jön majd az igazi hideg zuhany, mert bármennyire törekszik rá, hogy jól öltözzön, Tess Valerie öltözködési érzékét örökölte.
Teszek egy alig észrevehető mozdulatot, hogy esetleg elkapjam a lezuhanó pezsgőspoharat, de végül szükségtelenné válik. Csak mosolygok a majdnem baleseten, ami sajnos elég kellemetlen következményekkel járt volna a lány hibátlan reputációjára, amit már amúgy is beárnyékol a családja. Egy jó család lányát sajnálnák érte, de a halálfalók ellenségei biztos, hogy felnagyított hibaként, bűnként látták volna a pillanatnyi ügyetlenséget. - Nekem is kétségeim vannak. Olyan kicsit, mint valami bika, aki rátévedt egy befagyott tóra, és fogalma sincs róla, hogy milyen vékony a jég, amin átsétál. Sajnos ezek a dolgok nem úgy működnek a valóságban, nem mindenki olyan, mint te, nem mindenki végzi el azt, amit el kell végeznie.- a világ sokkal jobb hely lenne valóban, ha mindenki olyan lenne, mint Anathema, aki egy napon talán alkalmas lenne Mágiaügyi Miniszternek, ha nem születik olyan családba, amilyenbe, nem roppan úgy meg a reputációja. A neméből eredő nehézségeket is le kellene küzdenie persze, de úgy érzem, hogy képes lenne rá. Talán képes is lesz rá, ha győzünk, egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy egy napon a Nagyúr őt jelölné ki a Varázsvilág vezetőjeként. Kicsit elfintorodok a közelgő találkozás gondolatán, de persze, ez végül megkerülhetetlen lesz, bízok benne, hogy végül fele olyan kellemetlen sem lesz, mint általában lenni szokott. Nem figyeltem meg mindent, de úgy tűnik, valaki már felvállalta vagy a botrányhős, vagy a bohóc szerepét, és az ilyen emberek messiásként teszik meg, hogy meghalnak a bűneinkért, magukra vállalják a bálon esett összes botlás súlyát. Muszáj nevetnem kicsit a szokatlan mondaton, ami annyira ismerős, de teljesen máshogy hangzik így, hogy ezen a hangon szólal meg. Megfogom a lány kezét, és elindulok vele a parkett felé; egy pillanatra teljesen elfelejtem azt, hogy hol vagyunk, hogy kik figyelhetnek, milyen kötelességeink lehetnek itt, és csak élvezem, hogy Anathemával vagyok. Azután persze, meghallom én is, amire Anathema felhívja a figyelmemet. Meglepő, hogy valaki ilyen nyíltan beszél egy ennyire központi helyen a bálteremben, úgy, hogy bárki hallhassa, de nem állok meg hosszú időre, csak haladok Anathemával az oldalamon a táncparkett felé. - Szerintem nem hallotta... és igen, ezek lehet, hogy azok az emberek. Maradjunk olyan távol tőlük, amennyire csak lehet! Próbálj most úgy tenni, mintha nem hallottál volna semmit.- a táncparkettre viszem Anathemát, táncolni kezdek vele, és igyekszem nem a közelgő botrány irányába pillantani. Meglepő lett volna, ha idén minden úgy alakult volna, mint legutóbb, idén gyerekek haltak meg, ami egy kis időre elhomályosította volna a háborút is. A Sötét Nagyúr ellenségei talán ignorálják a Minisztérium hibáit, amikor ellene harcolnak, de ezúttal nem lesz erre lehetőségük. Ez a hiba túl látványos volt ahhoz, hogy a miniszter valahogy megtartsa a támogatását.
Néha olyan fárasztó mindig remek bevezetőkkel előrukkolni: biztosan mind ismerjük a korábbi sikereinkből ránk vetülő nyomást, mely szerint mindig épp olyan élesnek, frissnek kell maradnunk. A kimerülés nem fenyeget, de ahogy az előző lapszámban már utaltam rá, nehéz az aktuális politikai eseményeket kizárnom, márpedig ezzel nem szeretném untatni a Mrs. Urquhart kézmozdulataihoz hasonlatos olvasóimat. Micsoda ívek, micsoda lendület, és ezúttal, micsoda hiábavalóság. Tudjuk mind, ha a macskának át kell repülnie azon a bizonyos kerítésen, át is fog repülni, vagy ahogy drága nagynéném mondta szívesen: ha a gyermek bejelentette, hányni fog, akkor is hányni fog, ha épp a királynővel készül kezet fogni. A kiabálás mostanra eltéveszthetetlen, és bár nagyon szeretném méltatni a zenekar azon döntését, még tizedik alkalommal is épp ezt a keringőt részesítik előnyben, bevallom, izgalmasnak tartom a defenesztrációt. Keressenek rá a szótárban, míg némi betekintést adok az események láncolatába!
A mi drága miniszterünk talán ismerhette a nagynénémet, szent igaz, utóbbi jól kiismerte volna magát az előbbi jellemében, de meg kell hagynunk, úgy siklik tova, mint csak az igazán ostoba és az igazán bölcs emberek. Késő megtenni téteinket, a morajlás hegye felé mutat, még ha el is fordul tőle: de egy hozzá hasonló államférfi biztosan remekül kezeli a szúró-vágó eszközöket. Ms. Avery itatása igazán nemes feladat lehet, szegény kislány eleve pont olyannak tűnik, akibe hálni jár a lélek, Mr. Nott talán abban reménykedik, némi színt csempész az arcára. Persze a borvirág is egy árnyalat, eme művészetnek pedig ki volna ügyesebb festője? Míg Mrs. Nott fel nem bukkan, amelyet növekvő lelkesedéssel várok - csak úgy, mint a haragosok csoportjának gyülekezőjét, mert láthatóan egyre többen vannak, és egyre dühösebbek.
Ms. Black vajon hová tűnt? Bár ha az esne kérdésre, kit féltünk jobban, őt, vagy a savanyú Rosiert, utóbbit ez a suttogás biztosan pellengérre állítja majd, talán ezen gondolkozhat a kevésbé savanyú Rosier is, míg Mulciberékkel beszélget. Nos, ennél csak a táncolók jártak rosszabbul: egy intéssel elnémul a zene - jegyezzük meg a valóság kedvéért, a zenészek már csak ilyen kellemetlen alakok, mindig eltűnnek, ha szükség volna rájuk! E leckét szegény Mrs. Urquhart nem tanulta meg még eléggé, pedig mindig kedvelte a társaságukat - és felhangzik az a bizonyos kifejezés, amellyel a következő felvonást kezdjük meg. - MONDJON LE! iGENIS, MONDJON LE! - pálcák kerülnek elő, de mert jártas vagyok hasonló ügyletekben, megnyugtatóan közölhetem, csak a hangsúly kedvéért, átkok nem reppennek, annak nincs most szezonja, a dekorációhoz sem megy úgy. Nem állnék szívesen épp most a tánctéren, pont a drága miniszterünk és a felé lendületesen lépkedő férfiak közt, de mert a célok elég világosak, még apró lökdösődés sem alakul ki, ami üdvözlendő. Mrs. Urquhart repülősóért kiállt, ez még üdvözlendőbb. - Azt követeljük, hogy mondjon le! Maga, meg a mocskos minisztériuma képtelen bárkit is megvédeni, de van képük a Nagyúr ellen demagóg ostobaságokat terjeszteni, és hagyják azt a hibbant vén szőrmókot az iskola élén tönkretenni a gyermekeink életét! - úgy látom, Mr. Fawley roppant dühös, soha nem hallottam egyszerre ennyit beszélni. Igazán remek, még a levegő is felpezsdült a kormányváltás lehetőségétől, én már csak egy pohár bort kérek - Komolyan mondom, mondjanak le, sétáljanak el, és hagyjanak bennünket megvédeni, ami a miénk! Megvolt az utolsó csepp a pohárban, szabad, cenzusok nélküli választásokat akarunk, változást akarunk, békét akarunk!
Persze, sajnos semmi igazán mulatságos nem tart sokáig, így én kihasználom a helyzetet, gyönyörködöm kicsit a demokráciában, míg tart, és utána megbékélek azzal a keringővel is, tizedjére. Önök mit gondolnak? Á, hát tudom válasz nélkül is: a gyermek bizony hányni fog.
L. Whistledown
OOC időpont: 2021. április 16. péntek estétől Mesélői reagok gyakorisága: Hetente 1 alkalom, összesen 5 kör a dramaturgia menetétől függően IC időpont: 1976. november 13. szombat este, 8 óra Helyszín: Urquhart bálterem, Abszol út, London Résztvevők: Aranyvérűek a felsorolt formában, njk-k
Bellatrix Black, Anathema Avery and Nesta Rosier kedveli
‒ S hogy én lenyűgözzem Önt ‒ teszem hozzá, tulajdonképp helyeslő választ adva egyébként érezhetően költői kérdésére, de azért valahol egyrészt mégis csak azt akarom, hogy valami módon enyém legyen az utolsó szó, másrészt minden játszámázás ellenére is időnként nem árt tisztázni a szabályokat: nem tartom magam valami meghódításra váró birodalomnak. Ahogy ő maga is mondta, bárki másnak udvarolhatna ő is, talán csak Bella hajtaná el, aki nem titkoltan heves ellenérzésekkel viseltetik Malfoy úrfi iránt. Mindenesetre ez a játék ugyanannyira áll Luciuson, mint amennyire áll rajtam, nem áll célomban azt az illúziót dédelgetni magamban, hogy neki kutyakötelessége az én kegyeimet keresni, míg nekem egyéb dolgom nincs annál, mintsem élvezni kitartó figyelmessége fénysugarait.
Nem tagadom, legalábbis magam előtt semmiképp, hogy Lucius igenis hatással van rám. Így nehezen tudnám eldönteni, hogy én lépek-e az illendőnél kissé közelebb hozzá, vagy ő az, aki magához húz. A közénk feszülő távolság mintha matematikai pontossággal lenne úgy kimérve, hogy olyan érzésem van, mintha bármikor egymásnak simulhatnánk, s ez a mintha-közelség olyannyira izgató, hogy a végére egészen bepirulok, ahogy Lucius vezetésével lassan megmozdulunk a zene ritmusára, s mire mondandóját végig hallgatom. ‒ Milyen okos asszony az édesanyja ‒ mosolyodom el egészen halványan. ‒ Nos, akkor ne is foglalkozzunk velük, majd visszatérünk rá teaidőben ‒ nevetek halkan, a fejemet kissé hátravetve, hogy felkínáljam a nyakam ívét a szemének. Engedelmesen követem Lucius lépéseit, egész könnyen összehangba kerülök vele, mintha csak összeszokott táncpartnerek lennénk. Gondolom, hogy sutyorogni fognak rólunk, már készülök anyám feddő szavaira, de a Bella és Meda körüli perpatvar árnyékában úgyis lesz majd lehetőségem meghúzódni, igazán nagy szelet nem kavarhat, hogy a tisztességesnél közelebb állunk egymáshoz, s mintha talán a tenyere is lentebb csúszott volna a derekamon. Teljesen belefeledkezve magamba, épp egy lépéssel később reagálok a hirtelen elnémuló zenére, s így éppen hogy, de Luciusnak ütközöm. Úgy teszek, mintha a kiabálás izgalmában nem is venném észre, ahogy nemcsak a felsőtestünk ér össze, de a jobb combom az ő belsőcombjának simul. A fejemet a kiabálók felé fordítom, s néhány szívdobbanásig, míg kiélvezem Lucius illetlen közelségét, hallgatom a szidalmakat, amelyeket a miniszter fejéhez vágnak. Végül visszafordulok a táncpartnerem felé, s kissé lábujjhegyre emelkedve közelebb hajolok a füléhez, hogy az egyébként is halk, csak neki címzett szavaim más ne hallhassa: ‒ Hacsak nem ragaszkodik ahhoz, hogy ebbe belekveredjék, Mr. Malfoy, kérem, vigyen haza.
Nem sokkal később, már a táncolók között ügyeskedve suhanunk a kandalló felé.
A hozzászólást Narcissa C. Black összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd 18 Május - 14:18-kor.
Megvonom egynéhányszor a vállam Rosier nőkről való eszmefuttatásán, ez egy hosszabb téma, rengeteget lehetne róla vitatkozni, de hogy egyikünk se érti a nőket, az már most világlik napnál világosabban. Ezeket a nőket úgy tűnik, csak a hasonszőrűek, vagy a használóik látják át, az meg nem fenyeget bennünket, különösebben az sem, hogy sokat forognánk ezek közt: kellemes, nem várt meglepetés, hogy a következő Mrs. Rosier nem az a se hús, se hal kígyó Mulciber lesz, attól a pestis mentsen mindenkit. Egy akasztófa tövében is jobb helyen van az ember pénisze, mint benne. Mindez az üvegen áttetsző látvány kapcsán jut csak eszembe épp, ott valóságos tort ül a szellemi szegénység, zajlik a kéregetés, köztük az emlegetett meg a testvére, a katángkóró, képzelem, hogy örvendhet Rosier ezeknek, meg annak, hogy épp keríteni akarják az ikrét.
- Tényleg nem tudja? Pedig egyszerű: ezeket a nőket kiválóan lehet mindenféle mocskos dolgokra használni, annyit sem mondanak közben, hogy bikmakk. Aztán gyorsan elhasználódnak, mehetnek a kölykeik mellé, a nemes urak pedig új, fiatal kapcarongy után nézhetnek az asszony mellett, lényeg az ostoba dráma az ostoba drámáért, meg tárgyiasításért a pillanatnyi örömök oltárán. Ha szerencsénk van, úgy elkerülnek bennünket, mint kurva a gyóntatószéket, legyen így. - kezdek magamra találni itt a félig hűvös-félig langyosban, de a hangulat, az mindjárt érdemesebb lesz. Ha már Rosier ilyen értelmes, esetleg őt nem kell majd listára helyezni aztán eltüzelni azt. Drága édes jó anyám újabb infarktusához biztos járulna a velük való barátkozás, igyekszik titkolni a rokonságot, pedig egy nyamvadt kárpit elárulja, ha a makacsság nem is tűnik szembe egyből. Tetszik a botrány lehetősége, hogy épp őket lássuk vendégül - meg kell ejtenem néhány változtatást amúgy is a vendéglistán.. A legegyszerűbb volna Medán kívül minden közeli rokont ajtón kívül tudni, már csak annak érdekében is, további sötétségben tartsam édes szüléimet, Medából meg ugyan nem húznak ki semmit, amit nem ad magától. - Mit nem mond. Persze hírek erről sincsenek, pedig akkor ez terjed már egy ideje, talán épp az iskolában. Dumbledore emberbaráti szeretete lesz a végzetünk, meglátja. - nem tartok tőle, hogy majd most védelmébe veszi az idős mágust, nincs mit mentegetni rajta amúgy sem. Talán nem hibája az a mitológiai szörnyszülött, sok egyéb azonban igen, bárki hallhatja, ha kicsit is kibújik a politikai süvege alól. Még én sem dolgoztam fel teljesen azt a csalódást a saját elképzeléseimmel, nincs igazán kit követni, de el tudom képzelni, keserűbb az ébredés, ha ekkorát zuhan az idol, és rántja magával a gyermekkori reményeinket is. Rosier természetesen nem tartozik a holdudvarához, de még az iskolába jár, talán ezen megy át.
- Hát tudja, nehezet kérdez, ez sok mindentől függ. A hirtelen szenvedély rossz tanácsadó, de látja, gyűrű van az ujjamon, az sem hónapok dolga volt, de ez inkább a kivétel, ami erősíti a szabályt. - grimaszolok röviden, beszélhet most mugliszületésűről, elkelt asszonyról meg persze, férfiról is, hogy a többieket ne emlegessem, más és más az orvosság ezekre a dolgokra, nem adhatok általános tanácsot. Jót sem igen, köztudottan hirtelenharagú vagyok, de a dilemmát mindennél jobban megértem: voltak napok, amelyeken már-már fontolgattam, hogy köd előttem, köd utánam, Blackék meg egyék a kefét, még férfi sem kell hozzá. De az, hogy még a legőrültebb pillanatokban sem tettem meg, beszédesebb a hallgatásnál. - Ha rébuszokban beszél, arra csak úgy lehet felelni. Gondolja meg ezt: szilaj gyönyörnek vége is szilaj! Az érzelmek ki tudnak hűlni, lesznek hétköznapok és nehézségek, és ha felrúgja az életét, akiért felrúgja.. viselni tudják majd egymást a szükségben? Nem fogja azt érezni, te jó isten, mit vesztettünk mindketten? Ha akarja látni nélkülözésben, szenvedésben, rongyokban is azt a valakit, akkor van értelme, különben csak sírás lesz a vége. - persze mit tudom én igazán, könnyen beszélek, bármilyen ingatag is itt körülöttem minden, nem jöhettem ki igazán rosszul a saját alkumból, meg nem is épült szerelemre, Rosier meg biztos ilyen őrületekről beszél most, az meg nem voltam szerencsére soha. És, hogy igazságosak legyünk, leendő családfő sem, az ő életét meg az is bonyolítja. - Talán próbáljon más dolgokat, és ha hiányát érzi, az jó jel.. Nézze, a húga is milyen veszedelmeknek teszi ki magát, beszélget Mulciberékkel, és nem fél, hogy elkap valami rusnyaságot.. Na várjon, maga is látja azt a csődületet?! Jöjjön, nehogy lemaradjunk a Miniszter megfeszítéséről! Aztán addig gondolkodjon, utána megvitathatjuk a problémáját kényelmesebb helyen.
Venerus Crowette tiszteletet parancsoló alakként tornyosult a többi vendég fölé, makulátlan hófehér talárján ragyogtak az aranygombok. Szigort sugárzott a sötét szempár, a megigazított fekete szakáll, a vállig érő fekete haj, a mosolyt soha nem látott száj, ahogy a majdnem két méter magas férfi lenézett a jelenlévőkre. Nem volt vele a felesége, nem hozta egyik gyermekét sem, és csak a Mulciber ház fejével váltott néhány szót, mielőtt egy pezsgőspohárral a kezében elhelyezkedett a terem szélén. Hallótávolságból figyelte a beszélgetést, ami kialakult a Mágiaügyi Miniszter és a bűnös Avery ág utolsó szabadlábon lévő tagja között. A sötét szemű férfit enyhén mulattatta a beszélgetés, ami rengeteg elmondott számára mindkét résztvevőről. A lányról, akit alig néhány hónapja látott először egy asztalnál, azt, hogy egyre valószínűbb, hogy egy napon helyet kaphat az asztal mellett. A férfiről kialakult képe nem sokat változott a beszélgetés hatására, de megerősítette benne a tudatot, hogy érdemes volt elhoznia a pergament. Kissé csalódottan vette tudomásul, újra és újra az ajtó felé pillantva, hogy Crouch és családja nem jelentek meg a bálon, de talán még nagyobbat csalódott volna, ha a férfi ilyen súlyos hibát vét. Egy pillanatra kitapintotta a tiszafa pálcát a talár ujjában, ami ma nem fogja lezárni a háborút, és nem fogja levágni a számára felkínált áldozati bárányt sem. A varázsló elindult a bárány felé, de nem állt szándékában bántani. A varázsló elégedetten hallgatta az aranyvérű férfi szavait, aki nem volt egy a megjelöltek közül, nem volt egy, aki elkötelezte magát a hűségesek között, mégis fellépett, nyíltan vállalva a vádakat, hogy kifejezhesse a Varázsvilág legjobbjainak véleményét. A férfi teljes egészében osztotta Fawleyval a véleményét, mégis előrelépett, kezében azzal a tölgyfapálcával, amit Crowette, az auror visel, de nem emelte a férfira, csak elállta előle a Mágiaügyi Minisztert, aki nem hozta magával a testőreit. Mindent könnyebbé tett. Mély hangja bezengte a báltermet. - Szégyent hoz a viselkedésével a házigazdára, Fawley. Ha kritikájuk van a Miniszter úr felé, bizonyára találnak erre jobb platformot is egy bálnál. Biztos vagyok benne, hogy Ön sem így gondolta ezt.- hideg a hangja, ahogy a körülötte állókhoz beszél. Csak egy pillantást vet Rosier lányára, a lányra, aki annyira emlékeztet egy másikra ezen a néven kíváncsi tekintetével, azután a távozók felé néz, akik nem érdemelnek figyelmet, végül pedig Fawleyra. A hideg hang és a tekintet elég kell, hogy legyen ahhoz, hogy a férfi meghátráljon- még ha mások is a hangszálak, más is a szemek színe, a varázsló volt az, akitől annyira rettegtek az emberek, hogy a neve soha nem hangzott el. Csendben megvárta, amíg a káosz eloszlott, azután az oldalán lógó hüvelybe süllyesztette a pálcát. Nem volt egészen biztos benne, hogy valaha értelme lesz-e visszaadnia azután, hogy a tulajdonosa kevés híján tönkretett egy több éve mozgásban lévő tervet, de a férfi nem volt kegyetlen ember, és nem volt pazarló sem. Egy rosszul kiegyensúlyozott, hitvány maggal készült pálcának is megvan a maga haszna- különösen, ha egy ellenség kénytelen viselni azt. Minchum felé fordult. - Elnézést kérek, de beszélnünk kell, Miniszter úr! Négyszemközt. Sürgős.- a varázsló az egyik erkély felé indult, nyomában a brit Varázsvilág vezetőjével- legalábbis, annak arcával. Auror volt, megbízható, mégis, háború volt, a világot szörnyetegek járták, a biztonság fogalma pedig lassan átértékelődött. Az, hogy testőrök nélkül kettesben maradt vele, hogy kisétált vele az elhagyott erkélyre, átlátszóvá tette, hogy halála kívánatos lehet Crouch számára; egy újabb szörnyű atrocitás, amit megírhat a Reggeli Próféta, azután pedig egy már halott bűnbak, akinek bármi befér a halotti koporsójába, mielőtt leláncolják, és a tenger mélyére süllyesztik. A férfi a pálcáért nyúlt, de nem a tölgyért. Egy mozdulattal bezárta az ajtót, lefüggönyözte az erkélyt. A fehér, csontra hasonlító tiszafa néhány könnyed mozdulattal némította le az erkélyről beszűrődő zajokat, rontotta le a fényeket, és tüntette el az álca nyomait. Soha nem szerette a százfűléfőzet használatát, ami méltatlanul egyszerű volt, és mindig kerülte a fehéret- az árvák hálóruháinak színét, akiket az ágyukba zavarnak, csak hogy az éjjeli riasztó visítására a pincébe zavarják őket, miközben a muglik ostobasága felettük darabokra tépi a világot. - Már régóta beszélni akartam magával.- Lord Voldemort vörös szemei, falfehér arca világított a sötétben is, ahogy a Mágiaügyi Miniszterre nézett, aki kiszolgáltatott madárként, csapdába esve vergődött előtte. Sejtette, hogy Minchum nem ostoba ember, ha idáig jutott, és bizonyára képes összerakni azt, hogy mennyire rossz lépés lenne megölnie őt így, mennyire egységesítene mindenkit egy ilyen tett, azt is sejtette, hogy a férfi nem tartozik azok közé, akik a halál arcába nézve megőrzik a hidegvérüket. Hagyta, hogy a rettegés beleigya magát a férfiba, néhány másodpercig hidegen nézte az arcát. Nem volt kétsége afelől, hogy ha nem tesz semmit, a népszerűtlensége, a nála kompetensebb varázslók rövid időn belül úgyis megfosztják majd a pozíciójától. A férfiban azt látta, mint megannyi elődjében: tehetséges és intelligens varázslót, aki mégsem meri megragadni önmaga nagyságát, az akarata nem elég erős, hogy megváltoztassa a világot, megállítsa abban a varázstalan férgeket, az alsóbbrendű embereket, hogy elpusztítsák azt. Nem elég erős ahhoz sem, hogy az útját állja. - Úgy tűnik, hogy az emberek csalódtak magában. Sokan biztosan nem bánnák, ha történne valami magával.- hideg pengemosollyal nézett a férfira, miközben, a távolságot tartva tőle, közé és a lezárt ajtó közé sétált.
Anathema Avery nem volt benne biztos, hogy ő valóban olyan ember volna, aki elvégzi, ami szükséges, de rengeteget jelentett neki Mr. Nott bizalma és családja támogatása, melyet szinte meg sem érdemelt. Szeretné azt hinni, végül egy apró hajszállal, de mégis, azonban valószerűtlen volt, hogy itt lehet vele, mindazok után, ami történt. Még a nagynénje is udvarias távolságból szemlélte, nagybátyja pedig nem tartotta vele a kapcsolatot, Mr. Nott azonban tartotta magát esküjéhez, melyet keresztapjaként és lehetséges gondviselőjeként fogadott.. még ha remélték is mindannyian, hogy sosem kerül próbára.
Boldogan mosolyog a férfi meglepettségére, de amíg haladnak a tánctér felé, meg-megáll, nem lép olyan könnyedén, egyre csak a férfiakat nézi, hallgatja, amit mondanak. Tudott róla, hogy bálokon gyakran elszabadulnak az indulatok, amelyek így remek párbeszédet biztosítanak az üres délutánokra, erre azonban nem készült fel, kíváncsisága okán pedig nem akart igazán kikerülni abból a körből, melyen belül még követhetik az eseményeket. - De Mr. Nott.. nem volna jobb, ha hallaná? - hagyja magát vezetni, már csak azért is, mert különösen otromba volna, ha Mr. Nottnak vonszolnia kellene, de talán valóban sokkal bölcsebb távol maradni a konfliktustól. Vajon Mr. Fawley gyermeke vagy gyermekei is megsérültek az iskolában, ezért olyan elkeseredett most? A fokozódó hangulat alapján a közösség titkon oszthatja ezt a deviáns véleményt, hiszen senki nem állt a miniszter mögött, hogy vész esetén kifejezze támogatását felé.. biztosan vannak valahol a tömegben aurorok, lehetetlen, hogy egyedül merészkedjen ide.
- Meddig mennek majd el? Mr. Urquhart.. biztosan nem hagyja, hogy ennél nagyobb botrányt keltsenek, ugye? - inkább csak amolyan csevegésként teszi fel a kérdéseket egymás után, annál sokkal inkább próbál figyelni a szóhasználatra, a pezsgő indulatra, amely őszinte tehetetlenségből fakadhatott, ha ilyen közönség előtt tört elő a máskor olyan komor családfőből. Nem tökéletesek a lépései, de talán Mr. Nott sem törekszik igazán a keringő ütemére, nem ügyel rájuk senki, szinte felesleges is így mímelni, minden a helyén van. Semmi sincs a helyén, Anathema Avery feszülten hallgatja a vádakat, beharapja az ajkát. - Nekem.. bizonyos értelemben szimpatikus a szavazás gondolata. Nem mintha kétségbe vonnám a Wizengamot bölcsességét, de látja, Mr. Nott, Mr. Minchum nem egészen ura a helyzetnek. Ennek a helyzetnek sem. - túl messze vannak azonban ahhoz, hogy a dühös csoport megközelítse őket, és mire megkérhetné partnerét, hogy valami módon mégis lépjenek, a vita elülni látszik.. ha nem is maradéktalanul. Mr. Crowette sokaknak nem volt szimpatikus, családja nem ápolt még semleges viszonyt sem Averyékkel, Anathema Avery nem vállalkozott volna arra, megbecsüli, milyen szándékból mentette fel a minisztert épp ő. - Azonban.. ott az édesanyja, Mr. Nott! - állával finoman bólint egyet baljuk felé, a zene pedig erősebbé válik, hogy az intermezzót leplezze, párok sietnek a szólamra, mindenki úgy igyekszik ragaszkodni az alkalom fényéhez, és pillanatok alatt elsimulnak azok a hullámok, melyek a világuk rendszerét ostromolták. Mrs. Nott azonban kettejüket fogja ostromolni hamarosan, ha nem nyújtanak kifogástalan belépőt, ezt pedig a legjobb elkerülni, és majd az otthon magányában kifejteni nézeteiket. - Olyan.. különös, kicsit mintha.. könnyed volnék.. a pezsgő teszi?
Kissé értetlenül, csendben hallgatom Ms. Blacket, bár tudom, hogy rengeteg olyan férfi lehet a világon, aki valóban szívesen venne el olyan nőt, aki nem mond neki semmit, és csak kihasználhatja, lenyomhatja. Engem önmagában a testiség soha nem vonzott annyira, érzelmek nélkül, úgy, hogy az a valaki, akivel együtt vagyok, fontos nekem, kétlem, hogy valaha megpróbálnék bárkivel, bárhogyan együtt lenni. Tudom, talán ma este is ez lenne az elvárás, ezt csinálják a kortársaim, de én a legkevésbé sem vágyok rá. Bólintok, és egy pillanatra kifelé, a sötétségbe nézek, miközben átgondolom, hogy az egész valóban Dumbledore hibája lehetett-e. Olyan természetesnek tűnt, hogy örülünk neki, Ness nem terhes, hogy el is felejtettem azon gondolkozni, hogy ki lehet a hibás érte, hogy a Roxfortban elkaphat egy ilyen veszélyes betegséget. Olvastam valamennyit a betegségekről, amik veszélyesek a varázslókra, különösen Ness betegsége kapcsán, és az biztos, hogy léteznek rájuk megoldások. Valószínű a megelőzésükre is, nem kéne lehetséges legyen, hogy valaki csak így megbetegszik a Roxfortban, főleg, hogy járvány sincs. Fogalmam sincs, hogy kitől kaphatta el.
A gyűrűs kézre emelem a tekintetem, ami ugyan botrányt hozott, de nem akkorát, hogy ne éljék túl mindketten. Ms. Black és Mr. Lestrange mindketten tehetségesek, aranyvérűek, és ha nem is a legszerencsésebb módját választották az eljegyzésüknek, ha a nő viselkedése bizonyára rengeteg embernek nem tetszik, akkor sem hiszem, hogy ez olyasmi lenne, ami tönkretenné őket. Lestrange gazdag, mint a legtöbb aranyvérű, nagy vagyont örökölt, úgyhogy ha véletlenül akár házasságon kívül teherbe ejtené a menyasszonyát, és mindketten elveszítenék az állásukat, sem hiszem, hogy valaha nélkülözniük kellene. Mi mások vagyunk. A nőről a gyönyörű bálteremre, azt az övező növényzetre, a pompás külsőségekre pillantok. Ez most mind a miénk, örökre ide fogunk járni, soha nem kell elhagynunk ezt a helyet, és bármit elérhetünk. Ness és én is elhelyezkedhetünk a Minisztériumban, elérhetjük a legmagasabb pozíciókat, kutatási díjakat nyerhetünk az eredményeinkkel, megalapíthatjuk a saját otthonunkat, befolyásolhatjuk a Varázsvilág politikáját. Még az sem kizárt, hogy megtaláljuk Parseliát. Ha megszöktetem Nesst, számolni fogjuk a knútokat, perselybe gyűjtjük azt, amit most gondolkodás nélkül adhatunk bárhol borravalóként. - Nem... természetesen nem akarok neki rosszat.- nem tudnám elviselni Ness tekintetét, ahogy rám néz, ahogy már nem kapja meg a szép ruhákat, a könyveket, a parfümöket, ahogy ócska ételt kap, amit én főzök meg neki egy ócska tűzhelyen. Biztosan megbánna mindent, biztosan nem ezt akarná, és én sem hiszem, hogy ezt akarnám. Nem akarok elveszíteni, feladni a világon minden mást egy dologért- de nem akarok egy dolgot sem elveszíteni. Fogalmam sincs, hogy mi ez az ostoba őszinteségi roham, mi ez a bizalom, amivel úgy tekintek a nőre, mintha mindent tudna a világról. Azt biztosan tudja, hogy hogyan ne figyeljen mások véleményére, hogyan legyen önmaga, de azt ő is nagyon jól, nagyon pontosan látja, hogy a saját sorsát hogyan ne rontsa el, hol vannak a határok. És azt hiszem, ez egy olyan tulajdonság, amivel én nem rendelkezem. Ness felé nézem, gyorsan ki is szúrom Mulciberékkel, és érzem, hogy dühös leszek. Elképzelem, hogy valaki más csókolja, mással van, és undorodom a gondolattól, hogy lemondjak róla. Én magam sem vágyok senki másra, de nem tudom, hogy valaha belegondoltam-e igazán, hogy milyen lenne az élet, ha hagynám, hogy a saját medrében folyjon. Azt tudom nagyon jól, hogy a házasság nem szerelemről szól, és helytelenítettem az öcsém döntéseit is ezen a téren, de most én sem vagyok nagyon különböző ettől. - Köszönöm, hogy tanácsot adott, Ms. Black!- miközben bemegyünk, elképzelem, hogy milyen lenne mással lefeküdni. Emlékszem arra az érzelemmentes együttlétre Ms. Malonenal azon a házibulin, ahol ittam, igyekeztem csak játéknak felfogni az egészet, de amit kaptam, olyan hihetetlenül kevésnek érződött, még úgy is, hogy eleinte érdekesnek találtam a különbségeket a két lány teste között. Azt hiszem, hogy tudnám teljesíteni a kötelességeimet, de nem tudom elképzelni, hogy élvezném, és ez igaz lenne a házasságra is. Olyan közel van minden, amit akarok, nem tudom elképzelni, hogy végleg lemondok róla. Nem figyelek annyira a politikai zűrzavarra, ami kialakul, csak az első, rövid időszakra állok meg hátul, lélegzetvisszafojtva, amíg ki nem derül biztosra, hogy átkok nem fognak repülni, csak szavakkal támadják a Minisztert. Én sem gondolom, hogy hivatalban kellene maradnia, bár elsősorban Dumbledore lenne az, akinek távoznia kell, mert ő engedte ki a diákokat, köztük az öcsémet is arra a nyomorúságos helyre, ahol majdnem meghaltak. A tanárok felelőssége kéne legyen, hogy tudjanak az ilyesmiről, ezért pedig az igazgató felel. A fejem azonban túlzottan tele van ehhez, úgyhogy magamhoz veszek egy pezsgőspoharat, és Nesshez sietek. Igyekszem a lehető legbarátságosabb arcot mutatni a nagyképű ficsúrnak, akinek meg akarják kérni, és akit soha nem fogok elfogadni. Talán akkor is utálnám, ha nem akarná elvenni Nesst, de így esélye sincs. - Jó estét, Livius! Hogy tetszik a bál?- nem vesztegetem többre az időmet, a kérdés most, a történtek után amúgy is kissé offenzív, csak odalépek Ness mellé, mintegy jelezve vele, hogy bármit is tervezett ma estére, ma éjjelre, letehet róla. Amúgy sem hiszem, hogy a húgomat érdekelné egy ilyen ember, bár tudom, hogy ő is valami olyasmit próbál megvalósítani, mint Ms. Black. Talán nekem is azt kellene, és el kéne fogadnom, hogy Ness csak szerető lehet, de akkor is el kellene viselnem, hogy valaki más jogot formál rá, én pedig nem lennék több tolvajnál. - Ez meglehetősen váratlan volt, nem?
Csendesen vezetem Anathemát távolabb, nincs időm megmondani, hogy nem jó, ha közel maradunk, nem akarok feltűnést kelteni. Kétlem, hogy bárki odáig menne, hogy konkrétan megtámadja Minchumot, de egyértelműen sokan pálcát rántottak, és ha valaki elvesztette a gyerekét a Minisztérium inkompetenciája miatt azon a borzalmas napon, nem lehet kiszámítani. Ha Theodore vagy Anathema meghalt volna aznap, könnyen lehet, hogy én sem lennék a legkevésbé sem toleráns, és akár odáig mennék, hogy megátkozzam a férfit. - Nem hiszem, hogy több fog történni szavaknál. Már ez is hatalmas botrány, sértés a házigazdára, de ha tettlegességig mennének, örökre páriákká válnának.- persze, csak a varázslatok merültek fel a fejemben, mert ebben a teremben valószínű mindenki a pálcájához nyúlna először, hogy megvédje a becsületét, de ami engem illet, nem tartanám teljesen meglepőnek, ha végül egy mindenkit veszélyeztető varázslópárbaj kezdeményezése helyett valaki egyszerűen megütné a férfit. Bármi is történik, a legbiztosabb, ha nem vagyunk a közelében. Anyám úgyis teázni akar majd, és bárhol is van most, birtokában lesz minden információnak, azt pedig nem fogja helyteleníteni, hogy én nem hallgatom meg azt, amit egymással beszélnek. - A szavazás... nos, nem gondoltam még rá. Érdekes kérdés.- fogalmam sincs, milyen lenne a világ, ha mindenki szavazhatna. Egy ideális világban a legjobb jelölt győzelmét jelentené, és lehet, hogy jobb annál, amikor a kevesek, a valamilyen alapon kiválasztott kiváltságosok döntenek a jövőnkről, de nem vagyok éppen elragadtatva a gondolattól, hogy a Zsebpiszok-köz lakói is szavazhassanak, döntéseket hozhassanak, különösen nem azt a döntést, hogy ki legyen a Miniszter. Elvetni persze nem akarom rögtön a gondolatot, és Anathema tökéletesnek tűnik ahhoz, hogy megbeszéljem vele. Anyám említése gyorsan emlékeztet arra, hogy nem a megfelelő helyen vagyunk ennek átbeszélésére, helytelenítené, ha kockáztatnám, hogy azt gondolják, nyíltan politikai nézeteket nevelek ebbe a szegény, befolyásolható tizenhat esztendős lányra, akit rám bíztak, hogy vigyázzak rá. Igazság szerint persze nincs szükség sok nevelésre ehhez, ő más nevelést kapott, mint az én gyerekeim, érdekli őt a politika. - Azt hiszem, a legjobb, ha otthon beszélünk erről. De érdekes kérdés. Nem biztos, hogy a legjobb alapokra épül a világunk.- sokszor gondolkoztam már rajta én is, hogy a dinasztikus megközelítés nem feltétlenül jó. Persze, a legtöbb nagy embernek megvan rá az esélye, hogy nagy utódokat neveljen, de sokszor ez a törekvés nem jár sikerrel, és a leszármazott sokkal kevesebb, sokkal kisebb, mint az atyja volt. Anathema esetében nem ez a helyzet, azt viszont nem hiszem, hogy Theodore képes lenne átvenni tőlem azt a szimbolikus zászlót, és képviselhetné a Nott házat egyszer politikailag. Persze, igazságtalan vagyok vele, és sajnos könnyen lehet, hogy Tess és Theo éppen olyan hirtelen kényszerülnek felnőni, mint Anathema. Elmosolyodok, elengedem a politikáról, jövőről szőtt gondolatokat, miközben táncolok Anathemával, aki talán a kelleténél többet ivott. Szerencsére ezt a botrányt követően nem hiszem, hogy különösebben sértő lenne azt mondanom, hogy kimentjük magunkat, és a társadalom elképzelése a tizenhét éven aluliakról amúgy is az, hogy gyerekek, és korán aludniuk kell, úgyhogy a korai távozás sem lenne feltétlenül botrányos. Ahogy a lányra nézek, ahogy a finom, rozáceás vonásokra pillantok, a vékony alakra, amit elrejt a ruha, amúgy is azt érzem, hogy szívesen lennék vele máshol, kettesben. - Szerintem a pezsgő okozta. De ha nincs rendben valami, hazamehetünk. A mostani után úgysem zavarna senkit.- azt hiszem, a legtöbben ma este Minchumot fogják bűnösnek kikiáltani, bármi is hangzott el, és aki látta, hogy a férfi Anathemával beszél, valószínű úgyis azt fogja gondolni, hogy valami rosszat, sértőt mondott neki, és emiatt akart inkább hazamenni. Sokan megvethetik a lány családját, de ebben a teremben sokan sajnálhatják, vagy egyenesen szimpatizálhatnak is azoknak a gyerekével, akik alig egy éve még ennek a teremnek a megbecsült vendégei voltak. Végigsimítok Anathema hátán, miközben közeledünk a tánc végéhez, rámosolygok, kedvesen, ártatlanul, ahogyan ő. Ma nincs halálos veszély, megoldandó feladat, mára félretettem mindent, ma csak azt látom, hogy mennyire kedves, vonzó, ártatlan és kívánatos. - Szinte ragyogsz ebben a ruhában.
A tánc szinte azonnal meghiúsul, pedig az egyetlen esélyem lett volna rá és pechemre ezt is elszalasztottam a körülmények miatt, de a felém irányuló dühös emberek tekintete meglehetősen elvonja a figyelmemet a háttérben szóló dallamos zenétől. A pálcám a dísztalárom belső zsebében nyugszik, nem veszem elő, hiszen annyira azért nem érzem szükségét. Sokszor inkább igyekszem szavakkal lecsitítani a kedélyeket, még ha azt nem is feltételezik rólam többen, főként ebben a teremben, hogy helyt állnék az ügy magaslatán. Rideg, kimért tekintetemmel hallgatom végig az engem és a minisztériumot ért vádakat, pedig azt hittem, mindez elkerülhető egy ilyen eseményen, de a jelenlegi háborús helyzetben és az iskolában kialakult káoszra tekintettel, kár volt ezt gondolni. - Kérem higgadjon le, Mr. Fawley... - Folytatnám a mondandómat valami diplomatikus válasszal minden vádra ami a varázsló mondandójából rám irányult, de ekkor egy auror áll elém, Venerus Crowette arca pedig számomra sem ismeretlen a minisztérium köreiből. Szavaival azonnal a lényegre tér és hasonló mondandójával igyekszik lecsitítani a kedélyeket, és bár most úgy érzem, hogy ettől még inkább célpont leszek, még inkább gyávának fognak tartani, megpróbálok átlendülni az aggályaimon és a jó politikus kiállásommal, pálca nélkül, békés megjelenéssel jelezem a felénk irányuló tömeg felé, hogy nem akarok balhét és maximálisan egyetértek a férfival. - Természetesen, egy alkalmasabb időpontban mindenképp felkereshetnek az aggályaikkal. - Teszem még hozzá megerősítésként, majd elfordulok a feldühödött emberektől és Venerus Crowette hozzám intézett szavaira figyelek. Bólintok csak, nincs semmi okom gyanakodni és vészmadárkodni, hiszen ki ne bízna meg a saját emberében, aki láthatóan hűséges hozzá és a minisztériumhoz? Óvatos léptekkel indulok el utána, cikázok az emberek között, és még mielőtt kilépünk az erkélyre, megszólalok. - Köszönöm a közbenjárását Mr. Crowette. - Igazából még mindig nem bánom, hogy erősítést nem hoztam magammal, hisz az ilyen eseményekre szinte sosem szoktam, leginkább egyedül jelenek meg, mint azt a jelenlévők is jól tudják. Mondjuk a mai háborús helyzetben ez lehet, hogy botorság volt. Kilépve az erkélyre tekintetemmel a férfi irányába fordulok. Az ajtó bezárul mögöttem, a fények is alábbhagynak, és ahogy az álca lehull, kérdés nélkül veszem elő a pálcámat, bár csak inkább biztosítéknak, mintsem támadóeszköznek jelen pillanatban. Tekintetem nem riadt, inkább csak meglepődött, hisz erre nem számítottam és fel is merül a kérdés bennem, hogy mi lehet most Mr. Crowette sorsa, hisz mind ismerjük Voldemort ármánykodásait és tetteinek súlyosságát. - Akkor úgy tűnik, ez most egy alkalmas időpont, szóval.. csak tessék... - Intek egyet a kezemmel, jelezvén, hogy megadom a szót és valahol igazán kíváncsi vagyok arra, hogy mit is szeretne a Nagyúr hozzám fűzni, milyen témában érdekelt - már amit eddig természetesen nem tudok. Ahogy találkozik a tekintetünk kissé azért átjár egy bizonyos hűvös érzés. Nem félek, mert engem nem abból a fából faragtak és úgy gondolom, nekem is van némi tapasztalatom már, amit fel tudok használni, hogy megvédjem magam, ha szükséges. Köztük elsőként az okklumenciát nem vagyok rest felvonni az elmémben, nem adok támadási felületet, és ezzel is jelzem, hogy nem vagyok egy könnyű eset. - Ez most egy jelen állapot, de holnap történik valami más, amiért majd egy harmadik embert fognak átkozni. Mondjuk, például Önt. Hiszem, hogy nem kell a hierarchia nehézségeit és csúszdáit elmagyaráznom... - Ahogy elállja az utat az ajtó irányába, megforgatom néhányszor kezemben a pálcámat, de még mindig leengedve tartom magam mellett, és nem menekülök, nem hátrálok meg, ha már itt vagyunk, kíváncsian végighallgatnám Őt.
Azt mondják, az öndicséret büdös, de biztosíthatok mindenkit, itt megannyi rózsalugas garantálja az erre való érzéketlenséget, és manapság amúgy is mindenki csak lefelé becsüli kincseit, minél inkább bővelkedik bennük. Így lehet ezzel Mr. Fawley is, akit aztán valóban nem vádolhatunk azzal, hogy különösebben jó szónok volna, vagy különösebben harciasan emelgetné az apró szendvicseket..
A mi drága miniszterünk becsületére legyen szólva, ő sem kapkod a pálcája iránt, ami ilyen helyzetekben, meg persze hölgyekkel szemben sosem vezet eredményre, de utóbbiakkal szemben nem is túl ildomos. A hasonlat értelmében hozzá kell tennem, Mr. Fawley kedélyei sem nagyon nyugszanak meg attól, hogy felszólítják, nyugodjon meg, a szeme szikrákat szór, és sajnos a szája nem követi, pedig az édesanyja francia.. Ms. Avery most bizonyára olyasmit láthat, amelyet nem az ő tekintetének szántak, Mr. Nott pedig hiába sündörög oly meggyőzően, elvonható egy ifjú elme a politikától, de a politika az ifjú elmétől? Talán, de biztosan nem a Kék Duna keringővel.. Biztosan volna ott néhány fogás, amely alkalmasabb a kisasszony figyelmének elterelésére.
Ms. Black nagy csalódást okozna, ha nem érkezne meg az előadás második felvonására, hatalmas szerencséjére a forradalom fényében még az arcbőrének árnyalata sem tűnik szembe, csak nekem.. A savanyú Rosiert kiállta hát a próbát, amit ilyen fiatalon bemutatkozó férfiak pohár pezsgők felhajátásval szoktak palástolni.. Nos, legalább ebben ránk ütött, nem a legsavanyúbb Rosierre. Mulciber úr láthatóan lelkesebb a lelkesnél is, szinte olvasható a vágy, hogy kövesse az aurort és a minisztert, azonban botorság volna magára hagynia a kevésbé savanyú Rosiert, ha már ilyen remek témák adódnak keringő közbenre. Igazán kellemesen szórakoztunk, és szórakozunk is még kicsit, míg a háborgókat kísérik kifelé többen - igazán nagy perpatvar nem kerekedhet olyan alkalmakon, amelyeken sajtot szolgálnak fel kis pálcákon. Nagyon szívesen meghallgatnám, mit suttog Mr. Crowette, ami érdekelheti világunk fejté, de... az igazi háború még csak most kezdődik. Egyikünk sem menekülhet a Kék Duna keringő dallama elől: térdek hajlanak meg, arcok sápadnak el, kétségbeesés uralkodik el, mint arcon a pír. Nem volnék az elsőbálozók helyében: nagyobb biztonságban érezném magam ismét dupla bájitaltanon, vagy Mr. Fawley dörgedelmei előtt.
Szerencsére bennünket ez a veszély már nem fenyeget, legfeljebb a részletek elmulasztásának réme: de arról ígérem, még egyszer gondoskodnom a finálé előtt!
L. Whistledown
OOC időpont: 2021. április 16. péntek estétől Mesélői reagok gyakorisága: Hetente 1 alkalom, összesen 5 kör a dramaturgia menetétől függően - a következő már csak a lezárás lesz, tehát ez az utolsó, amelybe még írhatnak! A megkezdett, de mesélőt nem igénylő játékok saját témákban folytathatóak természetesen tovább IC időpont: 1976. november 13. szombat este, 10 óra Helyszín: Urquhart bálterem, Abszol út, London Résztvevők: Aranyvérűek a felsorolt formában, njk-k
Mr. Nott vonakodik válaszolni, talán a politikai színtér közelsége, talán az édesanyja közelsége, talán épp Anathema Avery közelsége okán, de borzasztóan palástolja abbéli igyekezetét, minél távolabb kerüljön a téma, témák érintésétől is - és annál közelebb, hogy inkább őt érintse, ahogy az elvárt és illendő. Meglepően közhely a dallam, mindenki járt már rá, rajta, és keresztül rajta, de már hordják is el a díszletet, mintha minden moccanatlan maradna, mintha rossz álom lebbent volna át a pezsgőspoharakon. Melegnek érzi az arcát, de valahogy sugárzónak is: ma éjszaka még az is mulatságos, hogy tart az édesanyjától a felnőtt, saját gyermekeit nevelő férfi, hogy igyekszik menteni a menthetetlent, kicsit játékká tenni őt, dehogy zajlik a történelem megint mellette, várja nyulakkal festett szobája, játéka, álma. Anathema Avery nem bánja, hogy épp akkor igyekszik gyermekké válni valaki szemében, mikor először mutatkozna felnőttként, nincs már igazi komolyság, elvitte azt magával az auror és a miniszter, könnyed öröm van helyette, titkot láttak, és most cinkosok lettek.
- Nem, remekül érzem magam, csak valahogy.. szokatlanul könnyednek. Vagy túl hangosan beszélek? - ez nem elképzelhetetlen, ha a másiknak szánta is csak a szavait, és szinte biztos benne, hogy nem keltett feltűnést a hangerejével, de Mr. Nott aggódik, és vélhetően már nem az iménti jelenet miatt, az megoldódott, eltűnt a szemük elől. Csak nem valóban Mrs. Nott kutató pillantásai hozzák zavarba, és attól menekülne? Nem ez volna az első ilyen alkalom, de mégis, a hölgy rajongott a fiáért, Anathema Avery kételkedett benne, hogy ezt csak ő ismerte volna fel ilyen pontosan. - Köszönöm, Mr. Nott! Minden olyan álomszerű.. ön, ez a bál, minden olyan gyönyörű, érdekes, lehetőségeket ígér. Tudom, hogy komoly dolgokról van szó, de remekül érzem magam, cseppet sem olyan az egész, mint leírták. - belepirul a bókba és a mondandójába, de botorság volna Mr. Nott előtt mímelnie, nem úgy érez, amint. Kicsit talán mérsékletet kellene gyakorolnia, hiszen már-már emlékeztetnek egy ábrándokból szőtt regény párosára, akik sok száz oldal után a lehető legromantikusabban találnak egymásra, ez azonban a valóság, ha most épp rózsákkal övezvén is. Hagyja magát lekísérni a keringő végén, de a pezsgő hatására még mindig roppant boldog, e szellemben tekint körbe: bármilyen remek is Mr. Nottal, biztosan eleget kell tennie a kötelességének, és elfogadnia mások felkéréseit is. - Kivel szeretne táncolni, Mr. Nott? Azt hiszem, még elég korán van.. de holnap késő lesz a teadélutánon, ha elmulasztjuk a lehetőséget. -
A Sötét Nagyúr csak egy rövid pillantást vesztegetett a Mágiaügyi Miniszter kezében tartott varázspálcára, a biztonság illúziójára, ami túl halvány kellett, hogy legyen ahhoz, hogy a legnagyobb bolondok bízzanak benne. Alig néhány ember élt a világon, akinek egyedül esélye lett volna Voldemort nagyúr ellen, és Minchumnak tudnia kellett, hogy nem tartozik közéjük, még arra sincs esélye, hogy időben hoppanáljon. A Sötét Nagyúr emiatt nem is fegyverezte le a férfit, hagyta, hogy tovább dédelgesse magában a védelem reményét. Voldemortot szórakoztatta a közhely, a remény, ahogy a Mágiaügyi Miniszter a reményét fejezte ki azt illetően, hogy történik valami. Crouch szájából fenyegetésnek vette volna ezt, a haditerv következő lépésének, amivel megpróbálják levetni magukról a felelősséget, ettől a férfitól azonban alig látta többnek gyerekes reménynél. Gyűlölte azokat az embereket, akik istenektől, véletlenektől és más emberektől várták a sorsuk jobbra fordulását, a lángoló London alatt remegve megbúvó, a háború végét sírva váró árváktól kezdve, egészen azokig a határozatlan aranyvérűekig, akik reménykedtek benne, hogy egyszer majd visszatérnek a régi szép idők, anélkül, hogy valaha kilépnének a szalonjaikból. - A holnap a maga számára elérhetetlen távolságban van.- Voldemort hideg tekintettel nézett Minchumra, hagyta, hogy a férfi minél tovább szenvedjen a tekintete alatt ezekben a leírhatatlan percekben. Kissé meglepte a félelem látszólagos hiánya a varázsló arcán, amit egyelőre nem tudta eldönteni, hogy minek tulajdonítson. Kevés ember létezik a világon, aki nem retteg a haláltól, mégis, Minchum nem lehetett annyira ostoba sem, hogy azt gondolja, a címe, az érdemei, a hitvány pálca az ujjai között bármit jelenthet majd, ha tényleg úgy dönt, hogy végez vele. Enyhén intett a pálcájával egyszer, végig a férfit nézte, miközben odalebegtette a pergamenlapot neki. Hosszú ideig gondolkozott rajta, hogy mit kezdjen a követőitől szerzett információval a lényről, ami megtizedelte a Roxfort diákjait, és azóta is valahol a birtokon, az erdőben, vagy Roxmorts környékén kóborolt, néha-néha megjelenve és lesújtva egy óvatlan varázslóra vagy boszorkányra, aki túl közel merészkedett hozzá. Biztos volt benne, hogy képes lenne elpusztítani, amíg Dumbledore a szeretetről, és hasonló ostobaságokról prédikált, ő a mágia legrejtettebb természetét ismerte meg, és könnyen meg tudta állapítani, hogy a revenant milyen módokon pusztítható el. Ha leszámolt volna vele, az bizonyára megerősítette volna a népszerűségét, és újult erővel, talán még gyorsabban átvehette volna a hatalmat, és még meg is köszönték volna neki, hogy védelmezi őket. Mégis, több előnyt látott a jelenlegi megoldásban. - A pergamenen megtalálhat minden szükséges információt a lényről, ami megtámadta a Roxfortot, beleértve néhány megoldást, amivel elpusztíthatja. Biztosan van néhány aurorja, akik képesek lesznek használni.- Voldemort továbbra is a férfi arcát nézte, várva a varázsló reakcióit. Ebben a formában, amikor ennyire egyértelművé tette, hogy mennyire könnyen megölheti, vagy esetleg Imperius átok alá vonhatja, ha kívánja, a pergamenlap nem tűnt a fenyegetés felfokozott formájának, így Voldemort biztos lehetett benne, hogy elolvassa majd rajta álló szöveget. Azon pedig valóban nem volt semmiféle átok, csak egyszerű leírás a lényről, beleértve az információkat arra vonatkozóan, hogy milyen módon lehetséges véglegesen, egyszer és mindenkorra leszámolni vele. Amellett, hogy több auror halálára is számított a szörny legyőzése közben, Voldemortnak nem volt kétsége azt illetően, hogy a Minisztérium emberei sikerrel járnak majd, és sikerül vagy megölniük, vagy elfogniuk a szörnyeteget. Ha nem is a Roxfort biztonságáért, de a népszerűségük kijavítása érdekében muszáj lesz cselekedniük, hogy megőrizzék a jelenlegi status quot. A Sötét Nagyúr nem gondolta, hogy Minchum elhiszi a magyarázatát, biztos volt benne, hogy megtalálja a sajátját, de így is odavetett néhány mondatot. - Az én védelmem alatt soha többé nem történhet ehhez hasonló egyetlen boszorkánnyal, egyetlen varázslóval sem. Addig is tegyen róla, hogy a jövő nemzedéke biztonságban tanuljon, és várja a változást!- Voldemort nem várt válaszra, csendes, sötét árnyékörvényként, hangtalanul dehoppanált az erkélyről, eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott. Nem hagyott maga után semmit a pergamenen kívül.
Mosolyogva megcsóválom a fejem válaszként, jelezve Anathemának, hogy nem beszél egyáltalán túl hangosan. Tényleg nem túl hangos, a zene úgyis elnyomja kicsit, és amúgy is, a lány, aki megitta a pezsgőt, most egészen másnak tűnik, mint hétköznaponként. Olyan kissé, mintha most megismerném egy új oldaláról, amit eddig korábban soha nem láthattam, és jól esik gyönyörködni benne. - Örülök, hogy jól érzed magad. Azt hiszem, nekem is ez lehet az eddigi legjobb bálom.- ahogy nézem Anathemát, ahogy ragyog, ahogy a tánc vége felé közeledik, ahogy szinte megáll az idő a táncunk közben, azon gondolkozom, hogy valóban ez lehet a legjobb bálom. Mindig feszengtem az ilyen helyeken, fejben tartott listaként gondolkoztam a kötelességeimen, holmi küldetéseknek tűntek mind, kötelességnek, hogy megszólítsak bizonyos embereket, társalogjak velük valamiről, mielőtt visszatérek a táncparkettre. Idővel az egész inkább arról szólt, hogy kivel tudok légyottot teremteni valami elrejtett erkélyen, sötét szobában, hogy elüssem az időt, és az idő nagyját erre hajlandó hölgyek és lányok keresésével töltöttem. Most egyiket sem érzem, csak simán boldog vagyok. Ahogy véget ér a tánc, kissé kelletlenül lekísérem Anathemát a parkettről. Örülök a többi ember jelenlétének is, de csak homályos árnyak számomra, nem is nézek rájuk. Szívesen tölteném itt, ugyanezzel az estémet, táncolnék, amíg vége nem lesz az egésznek, amíg haza nem küldenek mindenkit, hogy fájó lábbal, végig Anathemát fogva hazamenjek, és belevesszünk egy hosszú álomba, közös ágyon. Ezt az egészet örökre el tudnám fogadni, mégis, kissé kelletlenül nyugtázom, hogy valóban táncolnom kellene másokkal, és a lánynak is engednem kell. - Igazad van... azt hiszem, hogy tényleg illendő lenne másokkal is táncolni.- kissé kelletlenül engedem meg a Rosier fiúnak, hogy felkérje Anathemát, én pedig, jobb ötlet híján a húgához lépek. Kedves, szelíd lány látszatát kelti, és az, hogy táncol velem, bizonyára emeli a tekintélyét kissé a potenciális kérők előtt, ahogy minden más idősebb varázsló is, aki megteszi ezt. Én a magam részéről alig látok többet ebben az egészben udvariasságnál. - Ms. Rosier, szabad egy táncra?
Udvariasan meghajtom magam, ha elfogadja a táncot, a parkettre kísérem, és elkezdem vele a következő keringő formális lépéseit. Eleinte az egészet alig tervezem másnak kötelező formaságnál, valaminek, ami talán kissé megsértené az apját, anélkül, hogy tehetne ellene, de ahogy a lányra nézek, elkapom a szemét, furcsa érzésem támad. Hasonlít a déja vu-hoz, a szemei és a vörös haj együttese furcsán ismerősek, mégsem emlékszem rá, hogy mikor beszéltünk volna. Ahogy folytatódik a tánc, és a szemébe nézek, ahogy próbálom felidézni, hogy ki lehet a lány, és eszembe jut egy pillanatra egy lehetetlen lehetőség, muszáj elmosolyodnom. Nem túl meglepő, hogy sok lányról jut eszembe egy olyan emlék, a múltam tele volt tűzdelve velük, mégis, Nesta Rosier furcsán ismerős számomra, és nem csak úgy, mint egy lány, akire anyám sokszor példaként hivatkozott, amikor a fiatal hölgyek erkölcseiről, képességeiről beszélt, és megemlítette, hogy az én lányom ehhez képest milyen lett. - Beszélgettünk már korábban, Ms. Rosier? Biztos vagyok benne, hogy valamikor korábban beszéltünk.- egy pillanatra eszembe jut, hogy talán mégis a bankban találkoztunk, de az aranyvérű családokra nem jellemző, hogy a lányaikat külön számlával látják el, ami sokszor rosszat tehetne a költekezési szokásaiknak, és amúgy sem illendő egy fiatal hölgynek önálló vagyonnal rendelkeznie. Azt a hatást kelti, hogy az atyja, illetve később férje nem ad meg számára mindent. A másik lehetőség viszont ennél is valószínűtlenebbnek tűnik ezt a lányt illetően. Ahogy folytatódik a tánc, mégis egyre határozottabban kezdem ismerősnek tartani a lányt, a szemét, a haját, a bőre fehérét, még a hangot is hozzá kapcsolom. Kábítóátok-szerűen hasít belém a felismerés, valószínű ki is ül az arcomra a döbbenet, ahogy fejben kinyújtom a kezem, és az álarcot a lány arca elé tartom. Biztos vagyok benne, hogy ő az, mégis elképesztően bizarrul hat a gondolat, még akkor is, ha tudom, hogy a látszat sokszor csal, és a fiatal, intelligens és erényes hölgyek is szeretnek megtenni bizonyos dolgokat. - Ez az Ön első bálja, kisasszony?
Barty Crouch Sr., Anathema Avery and Nesta Rosier kedveli
Egy biccentéssel félreállok, ahogy a beszélgetésemet Ms. Kane-nel a miniszter úr rövidre zárja. Őszintén meglepődök azon, hogy Minchum táncra kérte a hölgyet, nem vettem észre, hogy ismerősök lennének, és nem tudom megmondani azt sem, hogy mi alapján választhatta ki őt. Arrébb is lépek, hogy más társaság után nézzek, azonban mielőtt ez megtörténne, mielőtt a férfinak lehetősége lenne táncba vinnie a hölgyet, elszabadulnak az indulatok. Még ha nem is értenék egyet Fawleyval, ha a húgom és az öcsém nem is lett volna a Roxfortban, amikor hirtelen mindenki életveszélybe került, sem hiszem, hogy hajlandó lennék közbeavatkozni. Egyszerűen nem fizetnek érte eleget, hogy a szabadnapomon érdekeljen, hogy a minisztert éppen megátkozni készülnek, és amúgy is, ostobaság lenne így állást foglalni a képletes lóversenyen anélkül, hogy bármit profitálhatnék belőle. Különösen a vesztes gebe mellett lenne súlyos hiba, valami, ami talán örökre helyrehozhatatlan károkat okozna a reputációmban. Ostobaság lenne elköteleződni még jobban a Minisztérium felé, amikor jelenleg közel sem tűnik reálisnak, hogy megnyerhetik a háborút. Szórakoztat a jelenet, a pezsgő mellé még egy pár aprósüteményt is elveszek, mintha ingyenes műsort néznék, és kissé sajnálom is, hogy Crowette véget vetett neki. Meglepő, hogy a férfi ennyire gyorsan, ennyire nyíltan felvállalta ezt a hálátlan szerepet, amit a házigazda úgyis kénytelen lett volna elfogadni, de az alapján, ahogy együtt mennek az erkély felé, ahogy látom, hogy eltűnnek ott, miután a felfordulás véget ér, gyanítom, hogy nem ok nélkül tette. Úgy tudom, van eladósorban lévő lánya, aki ugyan alig lehet idősebb a testvéreimnél, ha idősebb egyáltalán, kétlem, hogy ez a körülmény zavarná a férfit. Talán azt várja, hogy Minchum végre kénytelen lesz előkelő trónját megosztaná egy hölggyel, és ez egészen biztosan jó ugródeszkát jelentene a családnak. Ha Minchum megéri, hogy profitáljanak belőle, persze, én pedig nem fogadnék rá semmiképpen, hogy sokáig hatalomban marad. Elfogyasztom a pezsgő és az aprósütemény maradékát, és elkezdek társaság után nézelődni, ami nem is tart sokáig; gyorsan észreveszem Bellatrixot, és gyors léptekkel, pár ember között átfurakodva sietek hozzá. Bármennyire aggódok a nőért, mosolygok. Szórakoztatóvá vált az este, már most tudom, hogy megérte bevállalni, mert tényleg jó a pezsgő, és örülök, hogy Bellatrixot láthatom ebben a ruhában, ami paradox módon a megjelenésével sarkall rá, hogy szabadítsam meg tőle, minél előbb. Persze, ha a rosszulléte miatt ma nem fogunk lefeküdni, akkor is megérte ez az egész, jó volt közelről látni ezt. - Jól vagy, drágám? Lemaradtál a műsorról.- megfogom a kezét, miközben a szemébe nézek, várom a válaszát. Ezután már egyáltalán nem lenne kellemetlen elmenni, valószínű nemsokára több vendég is a távozás mellett fog dönteni, én pedig nem vágyok annyira a további bájolgásra, amit a legtöbb maradó valószínű megüt majd, pedig mindenki erről a témáról beszélne. Ahogy elnéztem, hogy milyen tömegek siettek Minchum védelmére, kétségeim vannak azt illetően, hogy maradt-e a férfinak akármilyen szintű támogatottsága. Kissé talán szemérmetlenül végigsimítok a nő derekán, és még mindig mosolyogva a szemébe nézek. Még a rosszullétével együtt is gyönyörű, tudom, hogy bár sokan ki fogják beszélni a színválasztása miatt, rengeteg férfi féltékeny rám, és rengeteg nő szeretne az ő bőrében lenni, ez pedig valahogy még vonzóbbá teszi az egészet. Túl jó ez ahhoz, hogy tánc nélkül hagyjam véget érni, azt akarom, hogy tényleg beleégjen mindenki fejébe. - Táncolunk? Lefogadom, hogy mindenki szét fog pukkadni az irigységtől, ha jobban megnézhetik a ruhádat.- persze, a sötét színek, amik eleganciát kölcsönöznek, nem megengedettek fiatal, nem gyászoló hölgyeknek, de mivel főleg a fiatalok mennek most táncba, mindenki arra a feketében lévő nőre fog figyelni, aki egészen biztos, hogy elvonja a vőlegények tekintetét a menyasszonyokról, az apákét a lányukról, sőt, talán a gyászoló Mr. Goyleét is a védtelenül maradt süteményes táltól. A táncparkettre kísérem a nőt, és bár soha nem én voltam a család táncosa, és kicsit többet is ihattam az illendőnél, mégis magabiztosan kezdek táncolni a keringőre. Messze nem a kedvencem, de ahogy vezetem a nőt (ha hagyja, Bellatrix az a típus, aki átragadja a vezetést), tudom, hogy mennyi szem szegeződik ránk féltékenyen, mennyi fiatal első bálozó lehet itt, aki bánja, hogy nem valami kevésbé unalmasat vett fel. - Szólj, ha nem vagy jól, rendben?
Ezúttal nem palástolom a döbbenetem mértékét, és bár bölcsebb volna eltakarnom az alakját, mintáját holmi unott udvariassággal, ez egyelőre lehetetlen, sőt. Ügyet sem vetek Livius kérdéseire, azok is üresek, nem szólnak igazán senkinek, érzékelem, mindketten a kibontakozó események rabjai vagyunk, épp csak ő maradék figyelmét közhelyeink ápolására fordítja, azt is ügyetlenül. Fawley nem apám ismerőse, tőle igazán nem vártam székfoglalást a napi politika asztalánál, ezzel pedig mások is így lehetnek: Carvin épp lemarad a lázadás első pillanatairól, amelyek túlmutatnak az elhangzottak alapján mindannál, ami az iskolában történt, itt már javaslatok ütköznek egymásnak, nem egyszerűen az indulat tör felszínre. Hosszú, feszült másodpercek telnek el, míg egyáltalán megértem, Mulciber a válaszomat várja, de közel sem annyira, hogy leemelje tekintetét a miniszterről, aki kétségkívül nem örvend különösebb támogatottságnak, népszerűségnek. Vajon lehetséges volna a bukása? Ha kérdeznek, sem tudok válaszolni, hogyan nyerte székét, miért benne látták a legalkalmasabb tulajdonságait, de mert karizmának híján volt, lehetett volna kreatív, feszes, legitim. Minchum lényegében nem létezett, Minchum, a politikus, Minchum, a miniszter meg sem született, és ha eddig voltak kétségeim a háború erőviszonyait illetőleg, elmúltak, üres pezsgőspohárrá váltak a hatalom asztalán.
- ... hogyne, Mr. Mulciber, megismételné a kérdését? - szólalok meg lassan, méregetve a szavak súlyát, pedig igazán semmis minden ebben a fényben, és ugyan kit érdekel, mit igyekszik úgy megtudni tőlem a férfi. A hangjában alig bújó felháborodást vélek felfedezni, a húga mosolyog, de még szembogarainkkal kísérjük Crowette és Minchum távozását, annak szívesebben volnék tanúja, mint ennek a fecsegésnek, ami most következik majd. Mulciberék hagyományos viselet, Livius még a húgát is helyteleníti sokszor, honnan vehettem a bátorságot, hogy beismerjem, nem ő volt számomra az elsődleges? Ki tudja, belemosolygok az italomba, míg lenyeli büszkeségét, ha már képtelen rávenni magát, hogy felidézze, mi volt az a kérdés, amiért engem megítél, de most nem tud visszamondani. Politikai nézetei, kíváncsisága itt természetesen csak neki lehet, de szolgálja ki magát bátran, a megfelelő feleség megtalálása nem az én terhem.
Carvin arcán olvashatóak az indulatok, de kétlem, hogy ezek Minchum viselt dolgaiból fakadnának, sőt - az ikertestvérem leginkább süket e dallamra, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Ms. Blackkel társalog épp ezen az estén. Egymás csipkedését rájuk hagyom, már megkaptam a magam két pillanatát belőle, Livius, ha levelet ír hozzám, biztosan nem feledkezik majd el arról, felemlegesse szerinte váratlan érdeklődésem. Mégis, Carvin kellemes meglepetést okoz, mikor végre valóban felkéri Ms. Averyt, ennek híre ha nem is tőlem, de visszajut majd apánkhoz, így letudhatjuk ezt a következő dörgedelmet. Az a lány túl szelíd hozzá, hogy rosszat mondjon, még ha a lábára is lépne vagy hallgatna az egész keringő alatt, és maga sem pillant szerelmesen a testvéremre, mindketten csak nyerhetnek ezen - mint ahogy én is Mr. Nott váratlan ajánlatán. Nem áll különösebben ügyes táncos hírében, de a társadalomban elfoglalt helyzete szerencsés csillagzat, esetében nem is lesz olyan nehéz megmagyaráznom otthon, miért engedtem a kérésnek ahelyett, hogy olyan alkoknak adom át a kezem, mint mondjuk Crowette vagy Goyle. - Örömmel, Mr. Nott! - de mintha rejtőzne valami a tekintetében, nem a megszokott éhség, nem gyűlölet, nem számítás, egyikre sincs oka felém. Mind hallottunk étvágyáról, ha nem fordultunk el bigott módon e világ örömeitől, és nem vezetne sehová rajtam keresztül jutnia el valahová, nem nyit a családom, nevem, munkahelyem ajtókat valaki számára, aki maga is rendelkezik azokkal a kulcsokkal.. De ismerem ezt a szempárt, ül benne valami, ami nem oda való, külföldi. - ...kétlem, hogy lett volna alkalmunk rá. Talán emlékeztetem valakire? Ez olyasmi, amit fiatal hölgyek nem szívesen hallanak. - kétlem, hogy valaha hallottam volna beszélni, apánk kerülte minden alkalommal, gyűlölte a Nottokat, ahogy mindenkit, aki nem volt elég alkalmas az ízlésének, ezért vacsorákon, bálokon korábban nem lehettem a közelében. Kivéve azt az egy alkalmat, ami egyiknek sem titulálható, és ahol.. álarcot viseltünk mindannyian, de ez nagyon meglepő volna. Mégis.. onnan lesz ismerős a hangszíne.
- Természetesen, hiszen még nem végeztem az iskolában. - ő az, ebben már egészen biztos vagyok, és mert ügyetlen ennek dolgában, sápadt is a felismeréstől. Sosem hittem, hogy találkozom majd azzal az emberrel, akivel a kétségbeeséstől vezérelten dőltem le arra a kanapéra annak reményében, egészségesebb mederbe terelhetem a vágyaimat.. Nos, ennek most visszatér a szelleme, hogy kísértsen, mert bár Mr. Nott nem egy kellemetlen ember, talán más körülmények közt egyébként is felkeltené az érdeklődésem, már mindig tudni fogom, valaki emlékszik rám egy orgiáról. Apánk el lenne ragadtatva, ha ilyesmi jutna a fülébe, ha pedig Carvin mégis sikerrel járna, annál többet találkozhatom majd vele.. Ami már így is súrolja a kínosság határát. Ritkán élem meg így a szégyent, de most jó volna egy számomra készült lyukba süllyedni a padlóban és ott várakozni, míg mindenki megfeledkezik a létezésemről. Mégis, kénytelen vagyok mosolyogni: van a helyzetnek valami humoros éle is, csak egyelőre nem érzem. - ...tudja, remekül áll önnek a fekete, de valami azt súgja, az igazi arca egy puszta fehér ing volna. - ennél nem merészkedem közelebb a célzások adta térben, talán már ez is sok, de osztozni akarok ebben a kellemetlen felhangban, és persze az emlékben is. Szégyenkezem, de ez nem Mr. Nott dolga, nem ő döntött úgy helyettem, részt veszek azon az éjszakán, udvarias és figyelmes volt, igazán nem érdemel tőlem semmiféle megjegyzést. Csak az alkot némi kontrasztot a benyomáson, hogy épp az ő gondnokságára bízták a szelíd, konzervatív Averyt: milyen remek regény volnának, én pedig milyen rosszindulatú vagyok. Újfent.
Szerencsésen rövidre zárom Mulciberrel a beszélgetést. Nem kedvelem őt, nem akarom, hogy elvegye Nesst, nem akarom, hogy a családom része legyen, nem akarom, hogy elvegye e helyemet. Nehéz mosolyognom rá. Mégis, tudom, hogy ezért az egészért, a világ a hibás, a világ, ami nem hagyja, hogy mi ketten Ness-szel úgy döntsünk, ahogy akarunk, egymással éljünk, és megkapjuk azt a helyet, amit kiérdemlünk. Szívesen táncolnék az ikertestvéremmel, de tudom, hogy talán helytelen lenne most, és amúgy is, azt szeretné, hogy úgy tegyek, ahogy apának tetszene. Neki pedig az tetszene, ha egyértelmű szándékot mutatnék arra, hogy egy meghatározott jövőt építsek, megkeressem a megoldást arra, hogy a nemes és nagymúltú Rosier ház eljusson Parseliába. Vannak terveim, rengeteg, de egyik tervem sem kötődik egy érdekházassághoz. Elhúzom a szám, ahogy azon gondolkozok, hogy kit kellene felkérnem. Tudom, hogy apám elfogadhatónak tartaná a Mulciber családot, de irtózok a gondolattól is, hogy Livius húgára cseréljem le Nesst, még hazugságból is. Nem akarom felkérni a Travers lányt sem, aki rendkívül csendes, rendkívül erényes, tökéletesen öltöztették fel őt erre az eseményre, számomra viszont alig több egy bábunál, valakinél, akiben nincs ott az a belső szépség, amit annyira szeretek Nessben. Veszek egy mély levegőt végül, és odalépek Anathema Averyhez, a lányhoz, akit apám erre megfelelőnek jelölt már, aki Mr. Nottal táncol, és akit apám annyira a feleségemül akar. Mosolygok, pedig utálom a gondolatot, hogy ez a lány lenne az, akit kijelölnek rá, hogy pótolja az én boldogságomat. - Felkérhetem Önt egy táncra, Ms. Avery?- az eggyel alattam járó lány nem tehet semmiről, még azokkal a negatív tulajdonságokkal sem rendelkezik, mint Mulciberék objektíven nézve, és tudom, hogy talán jó barátok lehetnénk, ahogy ismerem az érdeklődési körét az öcsémtől. Mindig nagyra becsültem a fejlett intellektust. Mégis, ahogy táncra kérem, ahogy elkezdem vele járni a keringő lépéseit, megvetem a gondolatot, hogy ő vegye át Nesta pozícióját. Udvariasan mosolygok rá, járom a táncot, bármennyire szeretnék, nem pillantok félre, nem keresem Nesst a tekintetemmel. Talán ostobaság is, mert Ms. Lestrangenek igaza van abban, hogy fogalmam sincs, hogy mit akarok pontosan; persze, nyilván azt, amim most is megvan, azt akarom örökre, de az idő halad előre, változások jönnek, én pedig nem vagyok elég határozott. Nem készültem tervvel, hogy biztos és boldog életünk legyen együtt, nem készültem megoldással arra, hogy a társadalom megvetését elkerüljük, és mint kiderült, azon sem gondolkoztam komolyan soha, hogy milyen lesz apának lenni. - Hogy tetszik a bál Önnek? Megfelelőnek találja az estélyt, Ms. Avery?- hányingerem van, mintha Ms. Black megfertőzött volna, de tudom, hogy ez az enyhe szédülés talán lehet annak a jele is, hogy kiakaszt a gondolat. Ahogy Anathema Avery, kedves, ártatlan, hibátlan arcára nézek, ami enyhén kipirult, eszembe jut a formális lánykérés. Eszembe jut, milyen lenne oltár elé vezetni, mellette ülni a vacsorán az esküvői ünnepségen, a lakodalom után milyen lenne őt a hálószobába kísérne. Látom magam előtt őt meztelenül, védtelenül, ahogy alám kerül, és nem tudom elképzelni, hogy képes lennék gyereket nemzeni neki. Folytatom a táncot, és megpróbálok kissé elvonatkoztatni, megpróbálom átgondolni, amit Ms. Black mondott. Talán szünetre van tényleg szükség, talán ki kéne mégis próbálnom egy életet Ness nélkül, csak hogy tudjam, milyen lenne a lemondás. Nem tudom elképzelni, hogy működne, de beszélnem kell vele erről, hogy megtudjam, mennyire erős az egész, és hogy a másik perspektíva segít-e nekem meghatározni a jövőképet. Ms. Averyre nézek, és miközben mosolygok, egy pillanatra elkap a bűntudat, amiért egyszerre undorodok a gondolattól, hogy elvegyem, és tettem fejben magamévá. Az biztos, hogy ő az, aki teljesen ártatlan ebben a kérdésben, és nem hiszem, hogy bármit érezne, ha én lennék az, aki elveszi, talán leszámítva a megkönnyebbült magabiztosságot, tekintettel a családja sorsára. Nem látom vonzónak őt, nem tudom elképzelni ugyanazt a vágyat, ahogy ránézek, de végül is, miért ne lehetnénk barátok? Jó eséllyel ismerni fogjuk egymást egész életünkben. - Az öcsém mesélte, hogy kiváló bájitaltan jegyei vannak, Ms. Avery. Mit tanulnak most?- tudom, hogy a lány Slughorn klubjának része, úgyhogy nem meglepő, hogy jól teljesít a professzor tárgyából, és talán kissé felesleges is ez a kérdés, mégis, igyekszem kellemesebb vizekre evezni ezt az egészet. Miért ne beszélgethetnék emberekkel, amíg tart az este? Amúgy is, mindenki szereti a bájitaltant.
Barty Crouch Sr., Anathema Avery and Nesta Rosier kedveli
Anathema Avery még azok közé az ifjú boszorkányok közé tartozott, akiket lenyűgöztek az elsők: az első vacsora a Roxfortban, amikor hiába vett kétszer a kedvenc pitéjéből, annak egészen varázslatos íze volt, az első különös álom Mr. Nottal benne, amit máig szégyellt, függetlenül attól, hogy részben valóra vált, és az első bál, amelyen szinte lebegni tetszett a boldogságtól, amely azoké, akik remélhetik még, ez vár rájuk, nem köreik megvetése és kritikája. Számukra a rózsák illatosak, izgalmasak, a pezsgő gyöngyöző, friss, a ruhák elegánsak, mesebeliek maradtak még egy darabig, amíg a valóság nem nyúlt utánuk szigorú kezével, hogy.. lényegében felnőtté tegye őket.
Szeretne közelebb hajolni, megcsókolni a férfit, de erre persze nincs lehetősége, de még saját magát is meglepi mindazzal a lendülettel, amivel ezek a gondolatok kergetik egymást a fejében. Később.. majd holnap reggel igazán ráér rosszul éreznie magát miattuk, mikor felébred és tükörbe pillant. Óvatosan bólint egyet az ötletre, hogy táncoljon egyet Mr. Rosierrel is, remélvén, hogy ezúttal jóval kevésbé lesz kellemetlen köztük a párbeszéd. Bár biztos volt benne, hogy nem ígérkeznek el igazán semmire, a hollóhátasok hetedéves prefektusa sokat említett tagja volt Slughorn professzor klubjának, Anathema Avery megannyi témát el tudott képzelni, amelyet megvitathatnak, anélkül, hogy bármilyen ajánlatokat észre kellene venniük az asztalon. - Ezer örömmel, Mr. Rosier! - Mr. Rosier elfogadható táncosnak tűnt, ha lelkesnek nem is, de ezt nem is említette volna hátrányai közt, elvégre a fiú - illetve, férfi, ha a korát tekinti - nem maga érdeklődött felőle, erre már nyáron fény derült, mikor a Nottok kúriájában maradtak lényegében kettesben. Carvin Rosier tartózkodott tőle, pedig remek ismerősök lehettek volna, az ilyesmit azonban nem érdemes erőltetni, főleg, mert nincs túl sok lehetőségük a tekintetben, hogy nyíltan szóljanak egymáshoz. - Tudom, hogy nem erre a kérdésre számít, de jól tudom, hogy a Tiresias-féle bájitalokat készítik el a hetedéves szakkörön? Slughorn professzor mindannyiunkat kíváncsivá tett, de részleteket nem mesélt a legutóbbi foglalkozáson. - ha hinni lehet a pletykáknak, és ezeknek mindig lehetett, Rosierék hatalmas könyvtára tartalmazott megannyi olyan kötetet, amelyhez szinte lehetetlen volt hozzájutni, bizonyára ezért volt olyan kiváló mind a négyük, nem is említvén a ház fejét. Carvin Rosier valóban csinos volt - ezt magában Anathema Avery is elismerte - de még ha maga is lett volna a mitológiai vízköpők egyike, akkor is épp így ragyogott volna rá a rozáceája, mintha magával Merlinnel lenne lehetősége csevegni. - Igen, ez az első alkalom. És önnek? - beszélhetnek épp erről is, csak ehhez mindkettőjüknek kevesebb kötődése van, mint a bájitalok főzéséhez, vagy úgy általában, mindazokhoz a témákhoz, amelyekről szólnak ugyan könyvek, de azokat ritkán forgatja bárki. - Az utolsó órán a Felix Felicis volt az anyag, de nem volt lehetőségünk versenyezni érte, mert.. elmaradt. Milyen kedves Mr. Rosiertől, hogy említette a dolgot! Ha volna kedve, talán beszélgethetnénk a Roxfortban mindezekről. Tudom, hogy nagyon elfoglalt lehet a prefektusi teendői miatt, de szívesen cserélnék önnel tapasztalatokat. - talán merész nem is egészen kérdés, de szinte látja magukat, ahogy jegyzeteik fölé görnyedvén tanulnak együtt a Könyvtárban. Mr. Rosier leendő felesége szerencsés teremtés volt, és ha Anathema Avery nem is képzelte magát hasonló helyzetbe, remélte, lehetnek barátok.
- Hát.. köszönöm a táncot, Mr. Rosier, remekül éreztem magam. További szép estét kívánok önnek!
Tudnék sok dolgokat mondani a kibontakozó látványra, de egyrészt ezeket Rosier a legkevésbé sem értékelné, másrészt ezt úgy sehogy nem lehet, hogy ne dobjuk fel könnyedén, honnan származhat az elv, amivel most próbálják elhajtani a minisztert, mint disznókat a veteményesből. Mit értem én, Fawleynak miért épp ma este ment el melegebb éghajlatokra az esze, de még egy képeslapot sem nagyon küldött, szinte eltátom a szám, míg bámulok udvariatlanul, de közelebb nem tudok állni. Nem vagyok egy alacsony teremtés, de most bizony jó volna ellátni a fők erdejében, mit makog az a jószág, ami szarvasgombát kiszagolni prímán, országot vezetni meg sehogy nem tud. Valami nincs rendben Crowette házának táján sem, ezt egy olyan nő, mint én, könnyedén meg tudja mondani, a halálfalók nem feltűnő gyászhuszárok általában, de róla úgy világlik az elmebajjal vegyes csendháborítás, hogy azt tanítani is lehetne: színpadon, ott megállja a helyét a mesebeli gonosz, amelyik dörzsölgeti a tenyerét és komikus a szakálla. A szemem sarkán még látom Cissát távozni - nagyon helyes, ha igaz a megérzésem, és miért ne volna, rossz dolgokban nekem mindig igazam van, neki otthon a helye, lőjék csak a pizsamát az átkok helyett, és utóbbitól nem voltunk messze.
Ügyesen kibírom, hogy nem ájulok rögtön a feloszló tömeg helyébe, pedig most, hogy bent vagyunk, nem érzem távozni túl messzire a rosszullétet, és még én is tudom, hogy mit jelent ez. Mungót jelent, meg anyám hegyibeszédét arról, hogy boldogok a szüzek, mert övék a mennyek országa, Meda is biztosan azért kapta el ezt az istennyilát, mert sokat mászkált a tanulmányai után, bezzeg ha itthon marad teázni, mindjárt jobban mutatnánk. - Nem én! Egyik sem! - sietek tisztázni, hogy nem, tényleg se jobban nem vagyok, se nem maradtak adósaim a szórakozással, meg az sem kellemetlen épp, hogy Lestrange dehogy tette volna tűzbe a kezét, hát szabadnapos. Ha mindjárt berepül az ablakon egy gömblángot hányó sárkány - mert bármit mondhat Adel, az olyan hangok közepette történik, nem fújás az, ha nem vagyok süket - ez akkor is kér még egy pezsgőt, és ez így rendben is van. Minchum napjai végesek, csak azt mértem rosszul, hogy milyen mértékben. - De azért azt gondolom, valahol mind lemaradtunk kicsit. Már-már azt hittem, Fawley heréi leszállnak, a miniszter meg ki az ablakon. De Crowette.. ott bizony szar van a palacsintában. - erre bármi jobb kifejezést lehetett volna bontani, de hát ez írja le leginkább a gyanúm, hogy a férfi mégis halálfaló lehet. Nem ez a mostani megmozdulása az egyetlen hasonló porondon elkövetett mutatvány, de hát búza közé is keveredik ocsú, már régóta olyan hírek terjengenek körülöttük, mintha valaki nem csukta volna elég erősen rá a nagymama hullájára azt a szekrényt. Ritka, hogy valaki rögtön ilyen büdös, de nem fogok a szívemhez kapni holnap reggel, ha pont az ő trágyadombjáról kerül elő Minchum feleslegesen ronda órája. - Hogyne! Hát mi másért jöttünk volna? - meg hogy romlást hozzak nemtőimre, de azt ugyan fújhatom, mivel lesz tele hetekig mindenki feje, ha nem azzal, hogy Fawley micsoda férfi, micsoda demokrata - és persze azzal, hogy Minchum bizony hátsó támogatás nélkül kettőt sem nyikkan. Nem vagyok híve ennek a több felvonásban történő férfiasságnak, de erőt, na azt annyit sem mutatott, mint ide Jeruzsálem. Lesz böjtje ennek is a lapokban, háborúban mégis azt akarják látni, hogy a péniszétől a tolláig kap, főleg, nem kell kimenteni a lovassággal az olyan könyvespolc-támasztékok elől, mint Fawley.
De vezetni, azt nem. Nem fogom magam hagyni még a jegyességben sem: engem senki nem a szelídségemért kér fel táncolni. - Remélem, tudja hátrafelé is, mert megforgatom, ha pislog egyet! - túlságig élvezem ezt a keringőt, pedig szigorúnak kellene lenni, jéghidegnek, de hát csupa villámlás meg öröm vagyok, és valóban rákényszerítem a partnerem, hogy táncolja csak a nők szerepét, enyém az utolsó szó. Mindig utáltam ezt a közösségi örvendést az illedelmes érintkezésre, sok férfi azonnal összeomlik, amint bizonyítania kell, és ha nem kívánunk párbajozni, ugyan mi egyéb módja volna megmutatni, mit érünk. Én rögtön vagyonokat, remek táncos vagyok, ma éjszaka kivételesen párosban is remek. Egészen, amíg.. - Jó.. vége a dalnak.. a mindegyiknek.. menjünk, Lestrange... elfogadom a vereséget, irány a Mungo... ez nem gyerekjáték már, mindjárt nő egy második fejem is..
Kedveseim, mesterségem gyakorlása közben oly gyakran jut eszembe: vajon a céltalan pletykálkodás célhoz vezet? Az üres szócséplésből kisül valami világi? Száz szónak is egy a vége, nyúlik a szöveg, és sorakozik benne megannyi leírása viseleteknek, elhangzott bókoknak, reménybeli románcoknak, mind úszik a felszínen, súlytalan és sokak szerint érdemtelen forrása ez a hozzánk hasonlók szórakozásául. Előrébb viszi-e hát a társadalmat? Ugyan. Milyen unalmas volna!
A mi drága miniszterünk sajnos úgy távozik, ahogy érkezett, és nem tennék nagyobb összegeket - pedig nem áll távol tőlem eme nemes sport - hogy ezúttal sikerült eloszlatnia a kételyeket, melyeket lányos anyák állítanak róla szalonokban. De talán jobb is a háborút választani a bálok világánál annak, aki nem táncol szívesen: jobb ma egy veréb, mintha holnap leváltják nagy igyekezetükben a keringő és a köszöntő közt! Ms. Avery bemutatkozása több, mint kiváló, bátran fogyasztható mindenféle diétában, veszélytelen kiskanál cukor a laktózmentes, zsírszegény tejben a kávé előtt. Azonban óva intek minden ifjú hölgyet - többek közt Mr. Nott személyétől - attól, hogy túlságosan elbízza magát: a bálszezon ékének lenni könnyű minden erőfeszítéshez képest, amely tánc az oltárhoz vezet, főleg, ha fél rokonságunk az Azkaban vendége...
Ms. Black viharos távozása felvont szemöldökök erdejét hagyja maga mögött, és míg távozik Mr. Lestrange oldalán, nehéz volna állítanom, nem fogalmazódik meg bennem számtalan kíváncsi kérdés. Talán írhatnék apró cikkeket a Mungóban megesett esetekről is? Ahol botrány üti fel fejét, mindig botrányt fial.. A savanyú Rosiert ezentúl említhetjük az elfogadható, szívesen látott táncosok közt, első bálján ő is inkább megboldogult édesanyját idézte a jelenlévőkben, mint rejtélyes, ám annál izgalmasabb apját. Hogy melyik a rosszabb, arról vitatkozhatnánk, azonban ha engem kérdeznek, így valóban vigyázó tekintetem rá vetem, hiszen épp abba a korba ért, amikor egy elfogadható, szívesen látott úriembernek illő letérdelnie. A kevésbé savanyú Rosiert pedig kísérje valami jobb csillagzat, Merlin ments, hogy az apjára oly sokban emlékeztető Mr. Mulciber áldozata legyen: nincs az a fiatal hölgy, aki el tudná viselni, hogy hites ura saját magába szerelmes, legyen bármilyen udvarias és türelmes is, mivel ezek a nászok sajnos sírig tartanak a tükörrel.
Most búcsúzom a legközelebbi viszontlátásig: hamarabb, mint képzelnéd. XoXo:
L. Whistledown
U.I.: Köszönjük, hogy velünk tartottak! A résztvevők pmben felajánlhatják a részvételükért járó pontokat egy általuk választott iskolai háznak. Észrevételeket, kérdéseket szintén ebben a formában írhatnak bármelyik stafftag részére.
Kezdőlap
